2016. október 6., csütörtök

9. Égni is kell

Sziasztok!
Bocsánat, tudom, milyen zavaró egy fejezet elején bocsánatkérő szöveget olvasni, de úgy érzem, magyarázattal tartozom a rengeteg késés miatt. Az okok egyszerűek: brutális órarend, heti 40 óra, rengeteg tanulnivaló és nyelvvizsga készülés, aztán itt volt a német cserediák, szóval egyszerűen nem jutottam a gép közelébe és szeretnék elnézést kérni, amiért ennyit kellet várnotok! Köszönöm, hogy ez idő alatt is ilyen sokan benéztetek az oldalra, illetve hogy nem iratkoztatok le! Talán vigasztal titeket, hogy egy hosszú fejezetet olvashattok, ezért nem is szövegelek tovább. Jó olvasást! :)




"Nem elég megismerni az igazságot; nem elég megszövegezni,
nem elég bátran kimondani:
Égni is kell érette, elégni, az élet anyagát,
a test szövetét is odadobni  a lángoknak,
melyek egyszerre perzselnek kívülről és belülről."
Márai Sándor




Megint sikerült nekik. Ez volt az első gondolatom, miután felocsúdtam a döbbenetemből. Mert a Hydra megint megcsinálta, megint sikerült szenvedést okozni nekem. Mert most megismertetettek az árulással.
A pisztolyt tartó karom lehanyatlott, úgy éreztem, végleg kimerültem. Nem tudtam megszólalni, csak a tekintetemet fúrtam Jack szemébe. Kerestem benne valami kapaszkodót, valami okot, de a pillantása kemény volt és jéghideg. Az az ember, akinek egyszer megmentettem az életét, most kiszolgáltatta az enyémet a Hydrának. Hazudott, átvert, nem az volt, akinek megismertem. Az az ember, aki megkérte a kezem, egy kettős ügynök. Egy áruló.
- Miért? – ez volt az egyetlen kérdés, amire választ akartam kapni. Az egyetlen kérdés, ami számít. A hangom tompán koppant a padlón a mély csöndben. Senki nem felelt. Csak álltunk szemben egymással, Strucker is némán figyelt. – Miért vagyok még ilyen fontos? Miért nem ölnek meg most rögtön? Miért kellek ennyire?
- Gondolom, azért jött ide, hogy ezekre a kérdésekre választ kapjon – Strucker tartotta a távolságot, de nem félt. Tisztelet, aggodalom, nem tudom, mi miatt, de egyenrangú félként kezelt. – Jöjjön velem!
Azon már nem is csodálkoztam, hogy tudta, nem fogom lelőni, nem tett óvintézkedéseket, bár Jack azért rajtam tartotta a szemét. Emelt fővel követtem a tudóst, miközben belül véreztem. Teljesen ki voltam szolgáltatva, ez világosan látszott azon, hogy nem bilincseltek meg. Egyszerűen nem értettem a helyzetet.
És fájt Jack árulása. Fájt, hogy nem az volt, akinek látszott. Dühített, hogy ennyi együtt töltött idő alatt teljesen kiismert, még a gyenge pontjaimat is tudta. És dühített, mert rájöttem, hogy mennyit jelentett nekem és hogy képtelen lennék megölni.
Abba a terembe érkeztünk, amit el akartam kerülni. Ahol rám vártak volna. És most önként jövök ide, miközben tudom, hogy csak magamnak ártok. Őrületből, kíváncsiságból, vagy, mert végre válaszokat akartam kapni, követtem a bárót.
Csak hárman vagyunk, nincsenek őrök, nincsenek tudósok. Csak három rendkívüli ember két ellenséges táborból, akik egy időre fegyverszünetet kötöttek egymással. Valami néma megegyezés volt közöttünk: amíg nem támadok, nem bántanak. A kérdés már csak az, hogy ez meddig érvényes.
Végigfutattam a szeme a helyiségen. Asztalok sorakoztak, rajtuk számítógépek, kísérleti és kínzóeszközök, a szoba túlsó felében ágyak, székek álltak karrögzítő-pántokkal. Kihallgató részleg volt, nem meglepő az ilyen felszerelés. És valami elárulta, hogy az eredeti terv szerint ide kellett volna jönnöm: mindössze egyetlen injekciós tű feküdt az asztalon, benne azzal a folyadékkal, aminek elég volt egyszerre megtapasztalnom a hatását, hogy kis híján az őrületbe kergessen.
A báró hellyel kínált, én pedig leültem egy átlagosnak tűnő bőrüléses karosszékbe, mely valójában nem volt az, mégsem történt semmi. Az izmaim ugrásra készek voltak, amit Strucker is észrevett.
- Ms. Elect, maga válaszokat akar, ahogy én is. Bár a diplomácia csak sebtapasz, most még is sok időt spórolnánk meg vele.
- Másokkal nem volt diplomatikus – utaltam az elhunytakra, akik miatta haltak meg.
- A különleges emberek mindig is különleges bánásmódban részesültek – felelte a báró. – Maga pedig a kezdetektől fogva kitűnt a tömegből, még ha azt is hitte, hogy átlagos teremtés. Sosem volt az. A tanulmányi eredménye messze kimagaslott és a rokoni szálak sem kerülték el mindenkinek a figyelmét. Ám mégsem ez a magyarázat arra, hogy ilyen eredményeket ért el. A szérum bejuttatását kevesen bírták volna ki és maga köztük volt. A Bosszúállók tanították és végigbírta a kiképzést. Harcolt csatákban, félistenek ellen, nevet és rangot szerzett. Sokoldalúan képzett és tehetséges. Túlélt egy zuhanást, kísérleteket, visszatért az amnézia állapotából. Néhány hónap alatt a semmiből az egyik legjobb harcossá, ügynökké fejlődött. Mindezt nem a származásának köszönheti, hanem az akaraterejének, az önfegyelmének és a hitének. Mindent lelkesen, szorgalmasan és kitartóan végzett. Fejlődni akart és szolgálni az emberiséget. És mindeközben önmaga maradt. A kisugárzása, a hozzáállása átformálta a Bosszúállókat, erősebbek, ugyanakkor sebezhetőbbek lettek. Ha fogva tartanánk, maga lenne az ütőkártya a kezünkben. Ám a Hydrának most nem emiatt van szüksége magára. Fogynak az önkéntesek, csökken a lelkesedés, kezdünk szétesni. Új vezetők ébrednek, új célokkal. Fiatalabbak, magasabbra törnek és hatalomra éhesek. Nekünk pedig szükségünk van valakire, aki összefogja őket. A maga kisugárzása és személyisége pedig ezt lehetővé tenné, miközben gyengíthetjük a Bosszúállókat.
Mivel az áttérítés többször kudarcba fulladt, megpróbáltuk megtörni. Csapás csapás után, ütés ütés után, sorozatos támadás test és lélek ellen, hogy ne legyen esélye felállni. Hogy végül annyira beleőrüljön a fájdalomba, hogy a halálba akarjon menekülni. Annyira legyengült volna, annyira kifordult volna önmagából, hogy a karjainkba futott volna. Egyetlen injekció és onnantól kezdve már nincs visszatérés. Az emlékei megfakultak volna, a régi életét eltöröltük volna, ön pedig a mi fegyverünk lenne.
Rémes jövőkép, amit lefestett, tágra nyílt szemmel hallgattam. Még nem fejezte be.
- Ám mint kiderült, még mindig tartogat meglepetéseket, ellenállóbb, mint ahogy gondoltuk. Mosley ügynöknek igaza volt, nem volt elég a csapás. A mai lett volna végső, amit még senki nem élt túl. Maga viszont még nem akar meghalni.
- Ezért maradt a diplomácia. Gondoljon bele Ms. Elect! A Hydrának szüksége van magára és mindent megtesz, hogy magát megszerezze. Rengeteg ártatlan áldozat, emberek, akik voltaképp maga miatt haltak meg. Egyetlen szavába kerülne és vége lenne a mészárlásnak. A Hydra újra egységes szervezet lenne, felhagyhatna a brutalitásokkal. Ha önként átállna, ha ön irányítana, képes lenne a jó útra terelni, és a Bosszúállóknak eggyel kevesebb gondja lenne. Gondoljon bele: ha csatlakozna Hydrához, szabad kezet kapna és a kapcsolatai és a technikái által rengeteg jót vihetne véghez. A Bosszúállók ingatag szervezet, előbb utóbb szétesnek, ha maga nem lenne ott, ez már megtörtént volna. A Hydra még stabil. Szétverték ugyan, de a maga keze alatt megerősödne. Ha ön lenne a vezető, rengeteg életet menthetne meg.
Nem szóltam, ültem csendben, miközben gondolkoztam. Srucker beszéde őszintének tűnt, ha nem lett volna már tapasztalatom, bedőltem volna. Ekkor értettem meg, miért van még ennyi hű emberük. Az emberek alapvetően befolyásolhatók, ahogy én is. Szilárd elveimet csak a Bosszúállók által való neveltetésnek és Steve-nek köszönhetem. De ha valóban olyan hatásos vagyok, mint amilyennek Strucker beállít, nem vethetnék-e véget egyszer és mindenkorra a Hydrának? Nem kéne-e megpróbálnom, ha adódik rá lehetőség? Vannak még menthető emberek, akikért érdemes lenne megpróbálni. Ugyanakkor ez egyet jelentene az elveim feladásával. Képes lennék ezt megtenni egy maroknyi emberért, voltaképpen egy olyan lehetőségért, amibe nagy valószínűséggel belebukok? Nem. Néha az embernek be kell látnia, ha valamilyen feladathoz nem elég erős.
- Ha ez kell, hogy meghiúsítsam terveiket, önként vetek véget az életemnek – jelentettem ki. Tudtam, hogy még most is kísérleteznek. Ez egy teszt: lefestik a választás látszatát, valójában sosem volt választásom. – Jack tisztában van vele, hogy nem fogok átállni a Hydrához és ezt bizonyára a maga tudomására is hozta. Értékelem, hogy nem kötött azonnal villamosszékhez, de ne higgye, hogy nem tudom, mit következik. Válogatott kínzások, melyekkel nem mennek semmire. És nem mondott el mindent: valójában nem tudják, mit kezdjenek velem. Nem tudnak lemondani rólam, pedig tudják, hogy reménytelen a próbálkozás. És közben nem veszik észre, hogy az az embertelenség, amit velem művelnek, megingatja a legjobb embereik nézeteit is. A hatásom néha túl mély és teljesen ellentétes a Hydra akaratával – Jack szemébe néztem és megláttam, amit kerestem: a szerelmet. Még mindig lángolt, csak mélyen eltemetve, hogy ne találjon rá senki más. Csak én. – Biztos azt akarja, hogy az összes velem dolgozó emberét áttérítsem? Mert én mindig kiszámíthatatlan voltam. Irányíthatatlan és makacs. És ez tesz legyőzhetetlenné.
A másodperc törtrésze alatt emeltem a pisztolyomat Strucker fejéhez. Vége volt a fegyverszünetnek.
- Válassz! – fordultam Jack felé, aki rám fogta a puskát. – A Hydra vagy én. A halál vagy az élet.
Ez is elhamarkodott cselekedet volt, nem tudtam, Jack hogyan fog dönteni. Viszont, ha tényleg olyan hatással vagyok az emberekre, mint ahogy a báró állítja, talán őt is sikerül jó útra térítenem. Anélkül, hogy belehalna.
A férfi szeme ide-oda járt közöttünk, Strucker is némán figyelt. Volt valami a higgadtságában, ami elbizonytalanított. Túl nyugodt volt, mintha tudná, mi fog történni. És ez a pillanatnyi megingás elég volt, hogy elveszítsem az uralmamat Jack felett. Ám a reményem csak akkor halt meg, amikor Jack meghúzta a ravaszt. Felém.
- Tudja, Ms. Elect, minél magasabbra jut valaki, annál nagyobbat bukik – hallottam még a báró hangját, miközben a bénító lövedék szétáradt a testemben, én pedig a földre hanyatlottam.

. . .

Nem tudtam  mozdulni, tehetetlenül néztem, ahogy felemelnek és egy székhez láncolnak. Igazi, elszakíthatatlan vasláncokkal, nem elégedtek meg a szíjakkal. Mert tudták, hogy még lekötözve is fenyegetést jelentek számukra.
Bedőltem a Hydrának. Elhittem Jack hazugságát, aki tökéletesen alakította a rábízott szerepet: elhitette velem, hogy szeret. Közben Strucker az egekig magasztalt, én pedig túlzott önbizalommal túlértékeltem magam. Sikerült nekik. Tom akaratlanul is elvetette bennem az elbizakodottság magvát, ők pedig kikeltették és felvirágoztatták. Ez lett a vesztem. De legalább ezt a leckét megtanultam: soha többé nem értékelem túl magam. És ezt a gyengeségemet is le fogom győzni.
- Bizonyára az alapos kutakodásuk után rájöttek, hogy az emberkísérletek sikerrel jártak, így nincs szükségünk a magában rejlő erőre. És mivel ellenállt minden áttérési próbálkozásnak, ezért máshogy fogjuk felhasználni. A barátai minden bizonnyal a közelben vannak, mivel ilyen észrevétlenül egyedül nem juthatott be. Így bizonyára összeköttetésben van velük. És ha látják magát szenvedni, egyenesen belerohannak a csapdánkba. Mert ha támadnak, maga meghal, ha várnak, maga szenved. Patthelyzetbe kerülnek és ilyenkor nincs jó döntés. Felbomlik az összhang, egymásnak fognak esni. Mert ha maga nincs velük, ők nem egyebek egy időzített bombánál.
Elmosolyodtam magamban: Strucker a saját csapdájába futott bele. Ő is túlértékelt engem. A Bosszúállók képesek nélkülem is dolgozni és összefogni. A Báró viszont olyan sokáig rejtőzött, hogy gyengének látja őket. Az igaz, hogy általában egy lépéssel előttünk járt és eddig nem is sikerült a nyomára bukkannunk, de emiatt alábecsüli a csapatot. Az ő veszte ez lesz.
- Elég sokféle módját tapasztalta már a kínzásoknak, mégsem érezte mindegyik fájdalmat. Van, ami akkor fáj legjobban, amikor történik, de ha megszüntetik az okát, rögtön enyhül. Van olyan, aminek az utóhatása az erősebb. És van, amitől szenvedünk közben és utána is. Mint például az égés.
Lángszórót vett fel az egyik asztalról és egy hosszúkás botot, végén a Hydra szimbólumával. Rögtön átláttam a helyzetet: Strucker nem olyan ember volt, hogy használja ezeket. Ő tudós volt, számára csak az eredmény volt fontos. Ezért van itt Jack, ő végzi a piszkos munkát. Billogot fog égetni belém.
- Nem kell ezt tenned – szólaltam meg. A hangom enyhén megremegett. Mennyivel másabb volt, mint néhány évvel ezelőtt. – Valóban képes lennél rá? Semmit sem jelentett neked a rengeteg együtt töltött idő? A közös küldetések, a kiképzés? Semmit nem jelentettek neked a srácok? – a szemét kerestem. Nem adtam fel, még élt a remény. Nem hagyom elveszni, nem engedhetem a pokolba zuhanni. – valóban semmit nem jelentettem neked?
A lángok elkapták az arcomat, és magukkal vitték a bőröm felső rétegét. Belemartak a hajamba, véres nyomokat hagytak a nyakamon, megperzselték a szemöldököm. Forróság ömlött be a légcsövembe, tűzbe borította a tüdőmet, elégetve a levegőt.
Ekkor kezdtem el félni. Félni, hogy nem bírom a fájdalmat. Ugyanakkor dühös lettem, hogy hiábavaló volt a próbálkozásom. Dühös, amiért Jack elárult. És dühös, mert nem akartam meghalni.
- Szörnyeteg! – ordítottam, amikor egy pillanatra leállt a lángfújással. – Tudod, Matt figyelmeztetett. De sose gondoltam volna, hogy ilyen mélyre süllyedsz. Szörnyeteg vagy! – ám a szavaim leperegtek róla.
Izzó vassal közeledett felém. Késsel felhasította a ruhám ott, ahol a heg volt és odanyomta a billogot. Pokoli fájdalmat éreztem, ahogy a bőr és a hús szénné vált. Az arcomon csorgott a könny, legszívesebben ordítottam volna, hogy enyhítsem a kínokat, de még arra is képtelen voltam. Valami fogódzót kerestem, hogy ne ájuljak el, így önkéntelenül is Jack szemébe néztem. Élettelen volt a tekintete, mintha nem is ő lenne. Homlokán verejtékcsepp gyöngyözött, a keze enyhén remegett. Mintha nem ő irányítaná.
Strucker egyetlen mozdulatára a férfi még erősebben nyomta belém a vasat. A vér folyóként ömlött a sebből, átáztatta a ruhám. A szemem előtt fekete karikák táncoltak, amikor megéreztem az erőt, aminek a birtokában voltam. Kitörni készült és már csak másodpercek kérdése volt, hogy megtörténik. Reméltem, hogy a fülem mögötti érzékelő már elküldte a jelet, mert az energiahullámoktól kisült. A szemem megtelt kék fénnyel, a bőröm ragyogott. Láttam az értetlenséget Strucker szemében.
- Sajnálom Jack – préseltem ki a hangot magamból, aztán kiengedtem. Kék energiahullám csapott ki belőlem elröpítve mindent és mindenkit. Nem tudtam uralni, nem tudtam szabályozni és nem tudtam megállítani. Egy sugár lyukat vágott az épület falába. Még hallottam a vészszirénák vijjogását, aztán elvesztettem az eszméletem.


2016. szeptember 11., vasárnap

8. Kiválasztott

"Tehát itt vagy, két lépés előre és állj őrt.
Minden heg egy új lecke.
Sosem hitték volna, hogy idáig eljutsz,
De mikor megfordulsz, oh, már körül is vesznek.
Ez egy leszámolás, és senki sem jön, hogy megmentsen téged.
De neked van valamid, ami nekik nincs.
Csak tartsd nyitva a szemed."
Taylor Swift



Izgatottan futottam át az értékelést. A beszélgetés után rögtön Hill irodájába mentem és elkértem a tőle a papírokat. Kiválóan teljesítettek, egy-két gyakorlati hibát leszámítva tökéletesen hajtották végre a feladatokat. Néhányuk eredményén meglepődtem, túlteljesítették magukat.
- A csapatmunka rendkívül figyelemreméltó – mondta Hill. – Teljes volt az összhang, pótolták a kiesett embert. Remek munkát végeztél.
- Nem csak az én érdemem – feleltem, de azért örültem a dicséretnek. – Biztos nincs szükségük további oktatásra?
- Nem, boldogulni fognak egyedül. Ben remek parancsnok, mindannyian felsőfokú képzést kaptak és fiatal koruk ellenére nagyon rátermettek. Az eredményük miatt hozta meg az értékelő bizottság azt a döntést, hogy nincs szükségük további felügyeletre.
- Ezért ment el Jack is, igaz? – kérdeztem. – Én pedig amúgy sem érnék rá bizonytalan ideig.
Az ügynöknő bólintott, én pedig szomorúan elmosolyodtam. A csapatom felnőtt, önállóak lettek. Most már egyedül kell szembeszállniuk a megpróbáltatásokkal, egyedül kell leküzdeniük az akadályokat.
- Meg tudják csinálni – vigasztalt Maria. Biztos látta rajtam, mit érzek. Ő vajon hány csapattól vett búcsút?
- Tudom – feleltem. Végül is egy Bosszúálló képezte ki őket, még ha csak részben is. Ott lesznek egymásnak. Beth minden kérdésre tudja a választ; Ryan, Annie mindenkit fel tud vidítani. Ben összefogja a csapatot, Will szintén. Hayley, Chris, Gabe, Ed, Tim és Liv majd vigyáz rájuk, Jen, Matt, Sophie és Drew, nos, mindannyian külön személyiségek, mégis egységet alkotnak. Egy nagy csapatot.
A társalgóba mentem abban a reményben, hogy ott találom a többieket. Nem kellett csalódnom, mindenki talpon volt. Nagyban folyt a jogar keresése, így én is a kezembe vettem egy számítógépet, egy mozdulattal átemeltem az eddigi információkat, és már bele is vetettem magam a kutatásba. Közben egy mosollyal üdvözöltem a csapatot, egyedül a kapitány tekintetének fogságában maradtam pár pillanatnál hosszabb ideig. Néma párbeszéd volt, gyors, mégis tartalmas és már folytattuk is a számunkra soha véget nem érő munkát. Az életünket.
Abból indultunk ki, hogy a Hydra sem tudja teljesen elrejteni a jogar gamma-sugárzását, csak tompítani, illetve késleltetni az érzékelhetőségét. Feljegyzések, adataink bőven voltak, ezeket még Bruce készítette a Helicarrieren 3 éve. Mikor még Lokival kellett szembenézniük. Mikor én még nem voltam itt. Azóta persze rengetegszer találkoztam ezekkel a számsorokkal, a gamma-sugár jelentős szerepet játszott az életemben. Többek között az aktiválta képességeimet adó szérumot.
Stark egy fejlettebb érzékelő összerakásán dolgozott, csatlakoztam hozzá. Ő utasítgatott, én pedig elvégeztem, amit mondott. Együtt alkottunk, mint a kiképzésem alatt. Megvolt az összhang, összedobtuk az ötleteinket. Ő forrasztott, én adtam az alapanyagot, ellenőriztem a műszereket. Ő programozott, én az adatokat töltöttem fel. Együttműködés, a csapat legfőbb erénye és legfontosabb feltétele. Mert enélkül sehol se lennénk.
Clint és Natasha a kémcsatornákat ellenőrizték, adásokat próbáltak elfogni, új vonalakat feltörni. Meglepő volt látni, hogy a Hydra széles skálát használ a hírközlésre, a legmodernebbtől a kőkori technikának számító Morse-jelzésekig. Úgy tűnik, a S.H.I.E.L.D.-be beépült ügynökök átvitték a módszert, mert jónak és használhatónak tartották. Igazuk volt, mindenre fel kell készülni.
Bruce különböző számításokat végzett, olyan bonyolult képleteket oldott meg, hogy elkerekedett a szemem. Bevezetett ugyan a fizika rejtelmeibe, de ha egy életen keresztül tanulnék is, akkor sem lennék olyan képzett, mint ő. Nem volt hozzá érzékem, nem volt bennem olyan lelkesedés a tudományok iránt, ami őt jellemezte. Amikor Starkkal beszélget tudósnyelven, olyankor általában csak pislogok, amíg el nem magyarázzák leegyszerűsítve, hogy miről van szó, mert az rengeteg tudományos kifejezés, befejezetlen félmondatok nem az erősségem.
Steve a papírokba mélyedt. Megbarátkozott ugyan a számítógépekkel, mégis jobban szerette a hagyományos jelentéseket. Ami azt illeti, néha számomra is áttekinthetőbbek voltak, de az biztos, hogy a digitális keresés gyorsabb.
- Mit gondolsz – álltam meg mellette és kibámultam az ablakon – a következő helyen is ilyen „meglepetéssel” fognak várni?
- Fel kell rá készülni – bólintott. – Talán jobb lenne, ha nem jönnél… De ez kizárt dolog, igaz? – enyhe keserűséget láttam halvány mosolyában. Hiába, ismert.
- Csak tudnám, mit akarnak vele elérni. Ez a legrosszabb az egészben: nem tudom, mivel játszok a kezükre, nem tudom, mit kéne tennem, hogy ne érjék el a céljukat. És a fő kérdés: miért vagyok még mindig ilyen fontos nekik?
- Szerintem ezt egyedül te nem tudod.
Várakozva néztem rá, de nem folytatta. Nyitva hagyta a kérdést, azt akarta, hogy én jöjjek rá. Mert ha megértem, az egy újabb lépést jelent a felnőtté válás felé. Egy lépés önmagam megismerése felé.
- Kapásunk van – jelentette Natasha, mire az asztal köré gyűltünk, ahová kivetítették az eredményt. – Elfogtunk egy üzenetet, mely megemlíti Strucker tartózkodási helyét.
- Bemértük az üzenet sugárzásának a helyét, megegyezik a közölt koordinátákkal – tette hozzá Sólyomszem. – Mindössze fél órával ezelőtt küldték, háromszorosan letitkosítva, egy alig használt rejtett csatornán.
- Akkor hogyhogy érzékeltük? – kapta fel a fejét dr. Banner.
- Mert az én kütyüim verhetetlenek – mondta Stark a hangjában nem kevés dicsekvéssel.
- Vagy azt akarják, hogy oda menjünk – szólalt meg Steve. Elkomolyodtam, mert innen már nem volt nehéz kitalálni, hogy mit akarnak: engem. És nagyon jól tudják, hogy ezt én is tudom. Épp ezért elkeserítő a helyzet: ez egy olyan vizsga, amin ha elbukok, meghalok, ha pedig kiállom a próbát, bebizonyítom a Hydrának, hogy erősebb vagyok, mint gondolták és csak még jobban kézre akarnak majd keríteni. Ez pedig azt vonja maga után, hogy aki velem van, az nem lesz biztonságban. Nem tudom, a két lehetőség közül melyik a rosszabb.
Azt nem tehetem meg, hogy csendben lapulva megvárom, amíg ennek a vége. Gyáva lennék, megszegném az eskümet. Az egyet jelentene a hivatásom feladásával. Amit nem tehetek meg, mert tartozom ennyivel mindenkinek.
Kimondatlanul lebegett felettem a végítélet, mindenki tudta, hogy a Hydra nem adja fel, amíg térdre nem kényszerítjük. És ezt addig nem tudjuk megtenni, amíg vannak újabb fegyvereik. Ami jelen esetben a jogar, és ami benne van. Úgyhogy vissza kell szereznünk. Így hát csak ennyit mondtam:
- Induljunk! – aztán a szobám felé vettem az irányt, hogy magamra öltsem a felszerelésem. Én voltam a Kiválasztott és megfogadtam, hogy a Hydra nem fog legyőzni. És mivel igen makacs vagyok, az akaratomat legtöbbször keresztülviszem. Csak az a baj, hogy nem mindig.

. . .

A repülő ablakából bámultam, ahogy az Atlanti-óceán elsuhan alattunk. Megint Európába tartottunk, úgy tűnik, a Hydra újabban itt tevékenykedett. Néztem a hatalmas víztömeget és arra gondoltam, hogy mi vagyok én ahhoz képest. Jelentéktelen. Ugyanakkor mások számára rendkívül fontos. Figyeltem, ahogy a felhők megnyílnak előttünk, a fehér páraréteg elborította a látóhatárt. Apró sóhajjal nekiláttam, hogy ellenőrizzem a fegyvereimet. Készenléti állapotba helyeztem őket, megvizsgáltam a tölténytárakat. A pajzsom ott állt a kapitányé mellett. Míg az övén egy nemzet szimbóluma ragyogott, addig az enyémet egy csapat jelvénye díszítette, jelezve hovatartozásomat.
Az úticélunk egy német kisváros melletti titkos támaszpont volt. Nem volt labirintus, mégis lélekben megpróbáltam felkészülni a legrosszabbra. Nem tudtam, milyen csapás vár még rám.
- Mi a terv, kapitány? – kérdezte Clint, miközben előretolta a sebességszabályzót.
- Várnak minket, de még így is meglephetjük őket – mondta Steve, én pedig kíváncsian figyeltem. - Az elterelő hadművelet kevés, tanultak a múltkori esetből. Arra viszont nem számítanak, hogy nem fogunk odamenni – felhúztam a szemöldököm. – Csak Kate.
Igaza volt. Ez az én harcom, az én küldetésem, nekem kell megküzdenem vele. Egyből megértettem, hogy mit akar a kapitány. Az egyetlen segítséget adja, amit nyújthat: a láthatatlanságot. Így bólintottam.
- Kockázatos – szólalt meg Natasha. Próbálta leplezni, de a hangjában aggodalom bujkált. – Egyedül egy bázis ellen… A múltkor majdnem belehaltál.
- De csak majdnem és ezt nektek köszönhetem. Most viszont ez az egyetlen esélyem arra, hogy véget vessek ennek a terrornak. Ideje szembenéznem Struckerrel.
- Képes vagy rá, Lady Kate – mosolyodott el Thor biztatóan, amit hálásan viszonoztam.
- Lőtávolból fedezünk – mondta Stark. – Ha bármi van, csak jelezz és érkezik az erősítés. De mivel te ezt képes vagy a végsőkig halogatni, van itt valami más is. Ez egy különleges jelzőkészülék – nyújtott át egy apró szerkezetet, amit felcsatolt a fülem mögé. – Nem lehet kiiktatni, nem szükséges hozzáérned, hogy aktiválódjon.
- Méri a pulzusod és az agyhullámaidat, érzékeli a félelmet, így végső esetben magától beindul – tette hozzá Bruce.
- Köszönöm – feleltem, majd nekiláttam az előkészületeknek. A navigációs órára rátöltöttem az alaprajzot, ezt előtte alaposan áttanulmányoztam. Nem volt konkrét útitervem, csak a bárót akartam megtalálni. Próbáltam kitalálni, hova tervezi a találkozót, hogy még véletlenül se oda menjek; a saját laborjában akartam meglepni. Felkészületlenül akartam érni. Eleget ártott már nekem. Most én következem. És mivel nem néz olyan őrültnek, hogy egyedül besétáljak egy főhadiszállásra azok után, amin keresztül mentem, nálam van az ütőkártya. Csak jól kell kijátszanom.
Felcsatoltam a csuklómra egy apró szerkezetet, ami megakadályozza, hogy a radarok érzékeljenek. A kamerák kikerülése már az én gondom lesz. Indulásra készen álltam a rámpára.
- Vigyázz magadra!  - lépett mellém a kapitány. Nem volt nyugodt, hogy egyedül megyek, de nem volt választása.
- Nem szándékozom meghalni – eresztettem meg egy halvány mosolyt. – Csak arra kérlek, hogy mondj el egy imát értem.
Azzal kiugrottam a gépből. Pár másodpercig csak zuhantam, a gravitáció húzott a föld felé, majd bekapcsoltam a kesztyű és a csizma rakétáját és szélvészként szeltem a levegőt. Az agyam átkapcsolt egy másik üzemmódba: csak a küldetésre koncentráltam, más nem létezett.
Úgy döntöttem, a gyorsaságot és a meglepetést használom fegyverként. Nem szándékoztam megvárni, amíg kiiktatnak minden érzékelőt, inkább olyan sebességgel manővereztem a szemüvegem által kivetített érzéksávok között, hogy ha véletlenül bele is lógtam volna valamelyikbe, nem tudtak volna rögzíteni semmit. A vakfoltokat használtam, ezeken haladtam. Olyan voltam, mint egy szellő.
Pár másodperccel később landoltam egy vakfolton az épület keleti sarkában. Néhány másodpercig mozdulatlanul simultam a falhoz, megvártam, amíg a számítógépem megvizsgálja a kamerák hatáskörét, mozgását. Ahogy sejtettem, az sem volt hibátlan: egyetlen pillanatra szabadon hagyta az ajtót. Ennyi idő állt a rendelkezésemre két lehetőséggel: vagy ennyi idő alatt jutok be, vagy ennyi idő alatt juttatok be egy drónt, ami megzavarja az ellenőrzési rendszert. Az első őrültség volt, a második a végzetes lelepleződés. Tudják, hogy eljövünk és egy mesterséges zavar azonnal felfedne. Kikapcsoltam az adóvevőt, hogy semmi ne zavarhasson. Jó, kapu kilőve, találok más megoldást, nem fogsz ki rajtam Strucker. Őrültté tehetsz, de nem leszek rabszolga.
Nem húzhattam tovább az időt, az őrjárat hamarosan ideér. Erre diadalmasan elmosolyodtam: meg volt az új tervem. Felröppentem, hangtalanul, majd a közeli facsoport felé vettem az irányt. A magasból fedeztem fel a két itteni járőrt. Habozás nélkül lecsaptam, így mire feltűnt nekik, hogy valaki őrülten száguld feléjük, már nem volt idejük riasztani: a lendülettől egy-egy fának csapódtak. Egy-egy altató, és már biztosítva volt az észrevétlenség. Mire felébrednek, addigra már késő lesz. A rádiókat elvettem, így legalább értesülök a hadműveletekről.
Nagy szerencsémre az egyik járőr egy nő volt. Páncélomra a golyóálló mellénye került, a puha, lábamra simuló csizmára könnyen ráfért egy katonai bakancs, kezembe gépfegyver került. A pajzsomat és az íjamat a gépen hagytam, a páncél ezek nélkül is feltűnő volt. Ki kellett találnom, hogy vegyüljek el. Több megoldás közül választhattam: egy álcával egyenesen Struckerhez sietek, vagy többszöri átalakulással észrevétlenebbül jutok el hozzá. Az utóbbi mellett döntöttem. Megnyomtam egy gombot, mire az arcomra simuló maszk elváltoztatta az arcvonásaimat. Nem volt belőle túl sok a tulajdonunkban, különleges esetekben használtuk. Mint most.
Elvettem a nő telefonját is, ezzel rá tudtam csatlakozni az adatbázisra és megkerestem egy tiszt fényképét, aki jelenleg is a bázison tartózkodott. Meg is találtam a megfelelőt, amit gyorsan letöltöttem és már indultam is. Parancs érkezett: Struckerhöz rendelték a két járőrt. Magamban elmotyogtam egy „köszönöm”-öt, csakis Tony keze lehetett a dologban.
Határozott léptekkel haladtam át a kapun, álltam a pillantásokat. Talán félnem kellett volna, amiért újra ilyen helyzetbe kerültem és legutóbb sem távoztam sértetlenül, ám az utóbbi napok megpróbáltatásai megacéloztak. Magyarázatot akartam és véget vetni ennek. Így hát megállíthatatlanul törtettem a célom felé. Az egyik kanyarban befordultam egy raktár helységbe és egy gombnyomással újból elváltoztattam az arcom. Az egyik rejtett zsebből apróra összehajtogatott szőke paróka került elő, melyet felhelyeztem és folytattam az utamat.
Struckernek külön irodája, laborja volt, de ezenkívül még 5 helyen tartózkodhatott. Az irodáját fegyveresek őrizték és nem hinném, hogy ott akart volna velem társalogni. A labort azon okból zártam ki, hogy azt a múltkor ellőtték és a Hydra elég ötletes, ha szenvedést kell okozni, nem alkalmazzák kétszer ugyanazt. A nekem szánt „meglepetés” minden bizonnyal az épület északi végében lévő kihallgatóban lesz. Hogy ezt miből gondoltam? A megszerzett adatokból kiderült, hogy a napokban szállították ide egy bizonyos tudós papír alapú feljegyzéseit. A név sokatmondó volt: Wissenschaftler. Ő volt a csali. Tudták, hogy miatta el fogok jönni. Arra viszont nem számítanak, hogy a mellette lévő irányítóba fogok váratlanul betoppanni.
A szembejövők száma egyre fogyott, senki nem állított meg, a felvett arcforma egyszerre volt gyönyörű és félelmetes. Nem az enyém.
Külső szemlélőnek úgy tűnhetett, hogy egyedül dolgozom, valójában a csapat távolról végigkísért, egy miniatűr kamera felvételén követhették az eseményeket és kisegítettek: eltérítettek néhány kamerát; rövidebb, biztonságosabb útalternatívákat küldtek, illetve azért is hálás voltam, hogy nem kérdőjelezték meg a döntéseimet. Ideje egyedül is boldogulnom. Az irányítóba a szellőzőn keresztül terveztem bejutni. Nem repestem az örömtől, hogy ilyen szűk helyeken kell mászkálnom, így a lehető legrövidebb szakaszt választottam. Egy sarokra az ajtótól egy elhagyatott folyosón volt a karbantartói szoba. Itt ütöttem le az első embert az épületben. Képzettebb volt, mint egy szerelőtől várná az ember, de nem eléggé. Ahhoz nem volt elég gyors, hogy elkerülje a figyelemelterelőnek szánt első ütés után villámgyorsan az ellentétes oldalról érkező másodikat. A fejét beverte egy asztalba és egy altatólövedékkel megspékelve órákra eszméletlen lett. Én pedig észrevétlenül bemásztam a szellőzőcsőbe. A haladásomat meggyorsítottam a rakétákkal, óvatosan lavírozva a szűk járatban, vigyázva, hogy ne érjek a falakhoz és ne keltsek zajt. Együtt szálltam a levegővel, ugyanolyan hangtalanul. Golyóálló mellényt nem hoztam magammal, a bakancs is került rólam, így jobban elfértem, nem jelezhetett eltömődést a szerver. Reményeim szerint Stark zavarta az érzékelőket, hogy ne bukjak le.
A kijárat a plafonról nyílt, beláthattam a helyiséget. Meg is találtam, akit kerestem, háttal állt nekem. Apró lángvágóval kilazítottam a rácsot, amíg már éreztem, hogy egy rántástól kiszakad. Mindezt pillanatok alatt. Levettem a parókát, leszedtem a maszkot, kezembe fogtam a pisztolyomat és nagy levegőt véve kiemeltem a rácsot. Árnyékként lebegtem be a terembe és egyenesen a báró nyakához tartottam a fegyver csövét.
- Kezeket fel! – parancsoltam nyugodt hangon.
Egy pillanatra megmerevedett, elégedetten nyugtáztam, hogy sikerült meglepnem, majd engedelmeskedett és megfordult.
- Ugyan, Ms. Elect, tudom, hogy úgysem lő le – gúnyolódott diadalmas mosollyal.
- Rosszul gondolja – egy lépést közeledtem és a homlokához nyomtam a fegyvert. – Még nem lövöm le. Legszívesebben most golyót röpítenék a fejébe, de az nem én lennék, hanem az, akivé át akartak formálni. Úgyhogy most válaszolni fog a kérdéseimre.
- Úgy is itt az ideje, hogy beszélgessünk – mondta Strucker, aki közönyös tekintettel állta a pisztoly csövét a homlokán.
- Csak egy kicsit máshogy – szólalt meg mögöttem egy hang, mire lefagytam. Hallottam a kibiztosított puskát, a közeledő lépteket, mégsem emiatt döbbentem le ennyire. – Ereszd le a fegyvert!
Lassan fordultam meg. Egy talpig feketébe öltözött Hydra ügynök állt előttem, aki nem volt más, mint Jack.

2016. augusztus 26., péntek

7. Barátság

"Nincs titkosabb, nemesebb ajándék az életben, mint a szűkszavú, megértő, türelmes és áldozatkész barátság."
Márai Sándor


Leszállásnál ébredtem fel, mikor a Quinjet földet ért. Az egyik oldalfülkébe fektettek, takarót is terítettek rám. Nem tudom, mikor aludhattam el, ám most furcsán gyengének éreztem magam. Mellettem dr. Banner térdelt, kezében egy infúziós zacskót tartott. A cső vége az én karomból állt ki.
- Mi történt? – a hangom reszelős volt, mikor megszólaltam. Hirtelen tört rám a roham, a köhögés teljes erőből tört fel a tüdőmből. Az egész testem rázkódott, a tenyeremet vért töltötte meg. Epe ízét éreztem a számban, a tüdőm égett, mintha sav marná. Nem tudtam abbahagyni, fulladoztam, nem kaptam levegőt. Láttam a kétségbeesett arcokat, de nem tudtam megnyugtatni őket. Csak köhögtem, a testem megpróbálta megszüntetni az irritáció forrását és amíg ez meg nem történt, senki nem tehetett semmit. Levegőt!
Aztán egyszer csak abbamaradt. A tüdőm elkínzottan kiáltott fel, amikor újra friss oxigén áramlott belé. Az arcom is kisimult, a vért a nekem nyújtott kendőbe töröltem. Legalább a mérgezett már nincs bennem.
- Túl sok mérget lélegeztél be – felelte még az előbbi kérdésemre a tudós.  – A sav felmarta a tüdődet, emiatt lett ez a rohamod. Egy órával ezelőtt pedig hirtelen lesápadtál, aztán elájultál. Pihenned kell! Az infúzió majd segít kimosni a szervezetedből a maradék méreganyagot.
- Nem hiszem el, hogy ez mindig velem történik – dohogtam magamban.
- Legalább önmagadat nem vesztetted el – nevetett Bruce. – Mindig sikerül az akció első napján ágynak esned.
- Ilyen a szerencsém: semmilyen – feleltem kényszeredetten mosolyogva, mert ezen már én is csak nevetni tudtam.
- Gyere, segítek bemenni – nyújtotta a karját, én pedig feltápászkodtam. Kissé imbolyogva sétáltam a tudós mellett a szobám felé. Hill aggodalmas pillantással fordult felém, ám megnyugtattam, hogy rendben leszek. Remélem.
A tudós mintha összement volna, vagy én nőttem megint, lassan elkerültem. Az arca nem változott, csak a haja lett hosszabb, melybe néhány ősz hajszál is keveredett. Bruce és Hulk csatája mindkettejük számára megerőltető volt, a fennmaradásért küzdöttek, legalábbis így gondoltam. A tudós nem szívesen beszélt erről a kényszerkapcsolatról.
Kinyitotta az ajtót és előre engedett. Megvárta, míg a fürdőszobában átcserélem a ruhám, majd felkötötte az infúziót.
- Legalább pár óráig maradj nyugton, és ha lehet, aludj egyet – kérte, mire bólintottam. Megfogadtam a tanácsát és mivel ismer, csak olyat ad, amit be is tudok tartani. Kizárt dolog lenne, hogy egy délutánnál tovább maradja az ágyban.
Bruce egy utolsó pillantással ellenőrzött, aztán magamra hagyott. Kibámultam a hatalmas üvegfalon és elmerültem a városban, a felhőkarcolók tömegében. Jó volt újra a magasból látni és újra a csapattal lenni. Mosolyogva zuhantam álomba.

. . .

Kora este ébredtem fel. Az infúzió teljesen lecsöpögött, sokkal jobban éreztem magam. Óvatosan kiszedtem a karomból a csövet, aztán elhagytam a szobám. Melegítő felsőt terítettem a hátamra és a leszálló pálya felé igyekeztem, szerettem volna friss levegőt szívni. Kiléptem a hűvösbe, és még épp láthattam, ahogy a Nap utolsó sugárnyalábjai végigszánkáznak az épületeken és megcsillannak az üvegablakokon. Mikor még otthon éltem, akkor voltam a naplementékért. Szerettem a rengeteg színt, a felhők aranyát, melyek rózsaszínbe váltanak át, a Nap lángoló tűzgömbjét, az egybefolyó fényeket. Mindig más és más, de örökké gyönyörű.
Milyen rég is volt, amikor utoljára otthoni naplementét láthattam. Másfél éve nem mentem haza, másfél éve nem hallhattam a családom hangját, nem érinthettem őket. Nem tudom, hogyan élik meg. Engem itt lefoglal a munka, kaptam egy másik családot. Ők ugyan nem helyettesítik az igazi szüleimet, de könnyebb elviselni a távolságot. Otthon viszont nem pótol engem senki, helyettem nem segít nekik senki. Ők is egyedül vannak.
- A családodra gondolsz? – szólított meg egy női hang. Natasha.
- Honnan tudtad? – lepődtem meg.
- Olyankor különleges kifejezés ül ki az arcodra. A távolba révedsz, mintha újra velük lennél. És sírsz – mutatott az arcomon legördülő könnycseppre.
- Te is túl jól ismersz – mosolyodtam el. – És gondolom, szakmai ártalom – mire bólintott. A jó megfigyelőképesség alap volt az ügynököknél.
- Nem vagy éhes? – húzott elő egy csomagot a háta mögül. – Letelepedtünk oda, ahol eddig álltunk és falatozni kezdtünk. Natasha szendvicseket hozott, melyek pont olyanok voltak, mint a Helicarrieren készültek. Mintha tudta volna, hogy mi jár a fejemben, megszólalt:
- Olyan távolinak tűnik az a nyár, mégis újra látlak magam előtt. Sokat nőttél, sokat változtál, viszont ugyanolyan makacsul ragaszkodsz hozzánk.
- Ez nem is fog változni – mosolyodtam el. – Néha elbizonytalanodom, de elég megerősítést kapok, hogy helyesen döntöttem – ám amint kimondtam ezeket a szavakat, elkomorult a tekintetem. Lassan folytattam. – Viszont, ha egy nap alatt kétszer törnek az életedre, eléggé megrendül az önbizalmad. Gyengének éreztem magam, könnyen elkapható áldozatnak. Aztán ott volt Jack, aki megkérte a kezem – megremegett a hangom és nem bírtam tovább. Natasha szelíden átkarolt, így próbált megnyugtatni. – Én nem akartam, hogy ez legyen.
- Nem akarod megbántani, mert úgy érzed, azzal tönkretennéd, igaz? – fogalmazta meg Nat azt, ami nekem nem sikerült. Nem akartam összetörni Jack szívét, de nem mondhatok neki igent. Mert én mást szeretek. – Különleges hatással vagy az emberekre, mert te magad is különleges vagy, és ezért ők hoznak olyan döntéseket, amivel túlszárnyalják önmagukat. Ezek miatt pedig néha szenvedniük kell, de olyankor nem te vagy a hibás. Mert ők döntöttek így. Igen, felelősséggel tartozol értük, a szeretetükért cserébe. De egy hazugsággal csak tönkretennéd őket. Ők így szeretnek, egyszerűen, őszintén, és ha igazán szeretnek, akkor elfogadják a te döntésedet is.
Néztem a sötétbe boruló várost, a felgyulladó fényeket, hallgattam a sosem szűnő zajokat, és arra gondoltam, hogy Nat-nek igaza lehet. De akkor is nehéz. Nehéz szembesülni önmagammal. Sosem akartam olyan lány lenni, aki mindenkit magába bolondít, csak egy lelki társra vágytam. És most mégis azt tapasztalom, hogy a kisugárzásom megfogja az embereket. Magam miatt szeretnek. A Kiválasztottat és a lányt, aki nem szuperhős.

. . .


Aznap este Stark félrevonta a kapitányt a laborjában, miután a lány aludni ment.
- Mi a baj Kate-tel? – kérdezte halkan. – Mintha nem önmaga lenne.
A kapitány bólintott, majd előhúzott a zsebéből egy apró dobozkát és átnyújtotta a férfinak.
- Megkérted a kezét? – kerekedett el a szeme, mikor megpillantotta a gyűrűt. Öröm csillant meg a tekintetében és valami megmagyarázhatatlan gyengédséggel nézett a gyűrűre.
- Nem én voltam – felelte fagyosan Steve Rogers.
- Tessék? – ütődött meg Stark. – Úgy érted, valaki megkérte Kate kezét és az nem te voltál?
- Igen – bólintott szomorúan a kapitány. Most először tűnt nyúzottnak az évek folyamán. – Annak az osztagnak a másodparancsnoka, melynek részben Kate volt a kiképzője.
- De nincs egy éve, hogy ismeri őt. Ez gyorsan ment. Túl gyorsan.
- Kate teljesen összetört, ő sem érti az egészet. Sírva jött át az éjszaka közepén, aztán reggel azt hitte, hogy az egészet csak álmodta. Remélem az, hogy a csapattal lehet, segít majd neki.
És a távolság – gondolta Stark, majd hangosan csak ennyit mondott. – Majd csak túl lesz rajta. A szérum miatt gyorsabban gyógyul.
- A szérum nem hat az érzelmekre és a lelki sebekre, még ha az agyra igen is – vetette ellen Rogers. – Azt mondta, időre van szüksége, hogy feldolgozza, de félek, hogy ez nem múlik el nyomtalanul.

. . .

Már szinte el is felejtettem, milyen lázasnak lenni. Hogy milyen rossz, amikor az ember több réteg takaró alatt is vacog a hidegtől, a tagjait remegés rázza, miközben belül lángol. Ma így ébredtem, felkelni is alig volt erőm. Legszívesebben visszabújtam volna az ágyba és átaludtam volna a napot. Ám ez csak pillanatnyi elgyengülés volt, nem engedhettem meg magamnak. Felkeltem, megmostam tűzforró arcomat, bekaptam pár falatot, majd lenyeltem egy lázcsillapító kapszulát. Hatásos gyógyszer volt, felgyorsította az állapotom javulását, ugyanakkor nem izzadtam tőle, mint a hagyományos lázcsillapítóktól. Ezután hívást kezdeményeztem. Csak pár másodpercet kellett várnom, aztán megjelent egy arc a képernyőn.
- Na végre, már azt hittem, elfelejtettél minket – nézett rám rosszalló arckifejezéssel Ryan.
- Hisz csak egy napja mentem el – mentegettem magam vigyorogva. Jólesett, hogy hiányoztam nekik.
- Ryan csak úgy ég a vágytól, hogy beszámolhasson az eredményünkről – hallottam meg Beth hangját.
- Már több órája fenn van, hogy ő lehessen az első, aki beszél veled – érkezett meg Liv is.
- Ez téves megállapítás – rázta a fejét Ryan. – A kanapén aludtam, a képernyő előtt.
- Ajaj, Ben hogy engedhette ezt meg? Nem volt féltékeny? – hangos nevetéssel jutalmazták a beszólásom, Ryan és Ben pedig fülig vörösödött. – Na, jól van, kíváncsi vagyok, mondjátok!
Egymás szavába vágva mesélték el, hogy milyen volt a vizsga. Akadálypálya, csapatos és egyéni stratégiai feladatok, logikai feladatsorok, gyakorlatok, egy bázis elfoglalása. Nagyon összetettnek tűnt, rengeteg feladvánnyal és hibalehetőséggel. Nem volt egyszerű.
- Hidd el, Kate, mi mindent megtettünk, de amit az imitált bázisnál láttunk, az borzalmas volt – fejezte be Hayley a mesélést. – Olyan valódinak tűnt, az ellenfeleink régen beépített Hydra ügynökök voltak, és használták az ott szerzett tapasztalataikat.
- Féltetek? – tettem fel a kérdést, bár nem hittem, hogy válaszolnak.
- Én igen – vallotta be Tim. Nem nézett fel. – Nem volt ott senki tapasztalt, ha valami baj történt volna, csak magunkra számíthattunk.
- De szerencsére nem lett baj – szólalt meg Ed. – Én mindenesetre örülök, hogy túl vagyunk rajta.
- Azt mondták, ma délután kapjuk meg az értékelést – szúrta közbe Jen. – Esetleg te nem tudod?
- Nem, nem tudom – ráztam meg a fejem.  – Én azért büszke vagyok rátok! Senki nem sérült meg és minden rendben ment. De nehogy azt higgyétek, hogy vége. Csak most kezdődik az igazi kihívás.
- Hé, hova lett az optimizmus? Kate, teljesen megölöd a jókedvemet! – felnevettem Tim szemrehányásán és mosolyt erőltettem az arcomra.
- Annie hogy van? – váltottam témát.
- Jól vagyok, bár legszívesebben futnék – mosolygott a háttérben. – Irtó unalmas egész nap tolószékben ülni. Bár bevallom, érdekes beszélgetéseket lehet folytatni a vizsgaközpontban dolgozó biztonságiakkal.
- Ezt úgy érti, hogy mialatt mi a pályán küszködtünk, ő pattogatott kukoricával az ölében végignézte az egészet és jókat röhögött rajtunk – magyarázta Sophie.
- Az nagyon vicces volt, amikor Gabe és Chris ugyanazt a puskát szemelték ki. Gabe szó szerint lesöpörte Chris a pályáról, aki hatalmasat esett.
- Ez volt a szerencsém – tette hozzá Chris, aki csak nevetett az eseten.
- Így a neki szánt elektrosokkoló pont Gabe-et kapta telibe – mondta Drew. – Egyből kidőlt.
- És Matt lövése? Az hatalmas volt! 100 méterről eltalálta a kilincset és szétroncsolta – dicsérte Annie a fiút, én pedig biztatóan rámosolyogtam, jelezve, hogy nem haragszom rá és elismerésképpen. Meghatott, hogy mindenki elmondta, a másik miben volt jó, senki nem magát dicsérte. Én már tudtam, hogy nagyon jó csapat lesznek. Szinte verhetetlenek.
- Jack? – tudakoltam a pillanatnyi csöndben. Nem jelent meg, ahogy vártam, és ezen egyáltalán nem csodálkozom.
- Nincs itt – felelte Ben. – Tegnap velünk utazott, aztán a parancsnokságon feladatot kapott.
- Értem – magamat viszont nem. Halvány csalódottságot éreztem, amiért nem beszélhettem vele, bár azt nem tudtam, mit mondhatnék neki. – Jól van, élvezzétek ki a szabadnapot! Majd még beszélünk – kezdtem búcsúzkodni, ám Jen közbevágott.
- Nem hívnád ide valamelyik Bosszúállót? Ugye nem feledkeztél meg a találkáról?
- Dehogyis – nevettem. – Csak most még nem lehet. Közel sem végeztünk a munkával – azt már nem tettem hozzá, hogy a túlélésünk sincs biztosítva. Ha a Hydra ilyen könnyen meglepetést tud okozni, akkor nagyon gyorsan ki kell találnunk valamit. Vagy egyszerűen csak nekem kéne tudnom elengedni és nem belevetni magam a csapdáikba.
- Vigyázz magadra – szólalt meg Matt, mire felkaptam a fejem. – A Hydra nagyon sokféle módon tud szenvedést okozni.
- Vigyázok – bólintottam. Addig nem engedtem el a fiú tekintetét, amíg a képernyő el nem sötétült. Kerestem az okot, valami jelet. Mert abban biztos voltam, hogy ez nem sablonszöveg volt. Hanem figyelmeztetés.

2016. augusztus 19., péntek

6. A labirintus (part 3)

"aknák lebegnek mindenütt, virraszt az érzékeny halál
s dagálykor néha síkos testével partraszáll."
Radnóti Miklós



Sebesen, szinte már futva haladtunk a labirintus kijárata felé. A csönd még mélyebb volt, visszafojtott harag vibrált a levegőben. Valami készült, az előbbi ajándék csak a kezdet volt. Igaza volt dr. Bannernek: egerek voltunk egy éhes macska játékában.
Ide-oda kapkodtam a fejem, hátha észreveszek valami jelet, egy apró rejtett fenyegetést, mely árulkodik a végső csapásról, de semmi nem változott. Ugyanolyan folyosók, mintha körbe-körbe rohangálnánk.
- Itt már jártunk – mondta ki a kapitány, mintha olvasna a gondolataimban, pedig valójában csak egy rugóra jár az agyunk.
- De az lehetetlen, a navigációs óra szerint jó irányba haladunk – néztem meg a kijelzőt. Ezek szerint már csak kétszáz méter volt hátra a kijáratig.
- Idefele csak egyszer láttam a falon ezt a jelet – bökött egy pár centi nagyságú koponyára, amit akár foltnak is nézhetett volna az ember. – Most ez a második – a kapitánynak nagyon jó megfigyelőképessége volt, hittem neki. Viszont nem értettem, hogy lehetséges ez. – Hallgasd csak!
Halk nesz ütötte meg a fülemet, mint mikor két fém súrolja egymást. Épp egy elágazásban álltunk, így megláttam: mozognak a falak! A labirintus folyton változott, mi pedig menthetetlenül eltévedtünk. Ki tudja, melyik részén lehetünk, mióta mehetünk hamis irányba. Megpróbáltam segítséget kérni a többiektől, de nem tudtam elérni őket, a rádió használhatatlan volt. Magunkra maradtunk.
Ami azt illeti, tökéletes csapda volt. Elzárt, a tájékozódásra nincs semmi célpontunk, a kommunikációt is blokkolják az acélfalak. Ilyen feltételek mellett napokig eltarthat, amíg kitalálunk. És sajnos ez volt a legkevesebb gondunk.
Az apró kattanás leplezte le. Ösztönösen a földre vetettem magam, így a gyilkos nyíl a fejem mellett süvített el. És nem csak egy jött. Oldalra gördültem, mire a kapitány felrántott a földről és berántott a másik folyosóba. Épp lélegzethez jutottam, amikor a talaj megingott és gyors iramban dőlni kezdett szakadékot nyitva. Az utolsó pillanatban ugrottunk át a túloldalra. Ekkor értettem meg: innen nem engednek ki. Úgyhogy megkezdődött a versenyfutás. A versenyfutás az életünkért.
- Mi a terv? – kérdeztem rohanás közben Steve-et.
- Próbálunk egyenesen haladni, így biztos eljutunk az egyik széléhez. Az oldalfalak nem acélból vannak, talán át tudjuk törni.
Ez egy hatalmas talán volt, de sajnos ez volt a legtöbb, amit tehettünk. Szélsebesen haladtunk, nem pihenhettünk, így talán elkerülhetünk néhány csapdát, illetve az utak elzáródását. A falak folyamatos mozgásban voltak, nehezen tudtuk tartani az irányt.
Egy nagyobb terembe értünk. Mögöttünk bezáródott a nyílás és sajnos úgy tűnt, itt nincs több kijárat. Bennragadtunk. Feszülten vártam az újabb csapást, ám nem érkeztek lövedékek. Azonban a falakból szivárogni kezdett valami folyadék és lassan kezdte belepni a padlót. A helyiség közepére rohantunk, ahol még volt szabad felület. Nem tudtam, mi ez, csak azt, hogy rendkívül veszélyes. Rémülten kapkodtam a fejem, ám nem nyílt kijárat. A folyadék már majdnem elért minket.
- Ölelj át! – támadt jó ötletem, mire a kapitány szeme is felcsillant, mikor megértette. Szorosan átkarolt, én pedig beindítottam a reaktorokat és felemelkedtünk. Most már mindent beborított a feketeség, mi pedig ott lebegtünk a plafon és a padló közt. Óvatosan beleejtettem a folyadékba egy apró pengét, mire úgy marta szét, mint a savak a szöveteket. Ez az anyag átmarta volna a vibrániumot is, a csontjaink egy szempillantás alatt megsemmisültek volna.
A sav emelkedett, fojtogató gőzök szabadultak fel, nem láttam, alig bírtam levegőt venni. Szorosabban öleltem át a kapitányt. Féltem, kevés esélyét láttam a menekülésnek. Mit tegyünk?! Nem végezhetjük így! Bár bevallom, szép lenne így együtt meghalni, de ennek még nincs itt az ideje. Még élnünk kell!
Óvatosan a túlsó fal felé irányítottam magunkat. Nem tudom, mit akartam elérni vele, de muszáj volt valamit tennem. Jeleztem Steve-nek, hogy vegye ki a pisztolyt a zsebemből, aztán golyót eresztettem a falba. Csak reménykedni tudtam, hogy eltalálok valami irányítót, vagy bármit, amitől megmozdul a fal. A hangot elnyelte a gőzfelhő, mely egyre sűrűbben burkolt be minket, a golyó ártalmatlanul pattant le az acélról.
Nem tudtam ordítani, tehetetlenül hullott le a fejem. Segítsetek! Alig maradt levegőnk, a folyadék mindjárt eléri a lábunkat. A fal nem mozdult. Steve a pajzsával verte az acélt, majd ököllel esett neki, de nem tehettünk semmit. Az utolsó reményfoszlány is elveszett. A sav marta a tüdőmet, vért köhögtem fel. Steve szemében kétségbeesett könnycseppet pillantottam meg. Akkor én is feladtam. Elhomályosult a látásom.

. . .

A csata a tetőpontjára hágott. A Bosszúállók minden erejüket beleadva küzdöttek, a Hydra is felsorakoztatta az embereit. Eddigi tapasztalataik alapján tudták, hogy a legénység létszáma jóval nagyobb, mint az gondolnák, ám most mintha a föld alól is emberek bújtak volna elő. Hangyabolyként vették körül őket. Egyre jobban az épület falához szorultak. Sólyomszem kifogyott a nyilából, most már csak kézitusával tudott segíteni. Natasha pisztolya minden másodperben elsült, lassan felemésztve a készleteket. Thor villámokat szórva lassította a tömeget, ám fáradni látszott, sebeiből vér folyt. Amerre Stark repült, bombák robbantak, apró rakéták értek célba. Hulk keresztülgázolt a tömegen, az ügynököket földbe taposta. Ám a tömeg mintha nem csökkent volna.
- Már nem tudjuk sokáig tartani – kiáltotta Natasha. – Stark, próbáld meg elérni Steve-et!
- Már próbáltam – felelte bonyolult manőverezés közben a Vasember. – Valami blokkolja a vonalat, idő kérdése, amíg megoldom.
- Azt hiszem, felesleges próbálkoznia – hallatszódott egy ismeretlen hang, miután idegen vonal kapcsolódott a csatornára. Kissé recsegett ugyan, de jól érthető volt. – Itt Josh Peterson, S.H.I.E.L.D. ügynök. A barátaik bajban vannak. A Hydra megsejthetett valamit a jelenlétemről, mert teljesen átvették a labirintus kezelésének kódjait. Egyedül nem jutnak ki onnan – szavait pillanatnyi dermedt csend követte, melyből kívülről nem lehetett észrevenni semmit. A Bosszúállók megtanulták elrejteni az érzelmeiket a rájuk nem méltó személyek elől. – Segítségre van szükségem a feltöréshez.
- Máris megyek – mondta Stark, a monitoron pedig megjelent egy piros jel, mely a férfi tartózkodási helyét mutatta. – Elbántok velük?
- Volt már ennél rosszabb – mosolyodott el Barton, Hulk pedig válaszul felordított, hangjától megremegtek a Hydra ügynökök. A zöld monstrum ellen még nem találtak hatásos fegyvert. Mindenből kiszabadult, minden lövést túlélt, és csak még jobban feldühödött. Így hát ők tovább küzdöttek, elterelve a figyelmet bennragadt társaikról.
Stark kieresztett még néhány rakétát. majd az épület falát kirobbantva berepült. Kihalt folyosókon száguldott, az ügynökök kinn voltak a réten. Akadálytalanul eljutott az irányítóig, ahol mindössze egyetlen ember tartózkodott: Josh Peterson.
- Nyitottam egy új vonalat, ezen könnyen rá tud csatlakozni a rendszerre – mutatott a monitorra a férfi köszönés helyett, miközben az ujjai fürgén jártak a billentyűzeten. Stark kibújt a páncéljából, majd őrként az ajtó mellé állította. – Megpróbáltam áttörni a védelmi rendszert, de úgy tűnik, túl jó munkát végeztem.
- Ezt maga tervezte? – szaladt fel Tony szemöldöke, amikor meglátta a bonyolult számsorokat, melyek masszív védelmet biztosítottak.
- A legújabb munkám – bólintott Peterson. – Ám nem volt kész, amikor az igazgatóság bekérette. Úgy tűnik, befejezték. Bizonyára rájöttek, mivel tehetik még bonyolultabbá. Sose bíztak bennem teljesen, de kellettem nekik. Nos, mit szól hozzá? Meg tudja oldani?
- Gyerekjáték – mondta a Vasember és örült, hogy elfordítva volt az arca, ugyanis arra nem az volt írva. Közel sem volt egyszerű feladat. Ugyancsak érti a munkáját – jegyezte meg gondolatban. – Nem csoda, hogy lecsaptak rá.
- Hozzá tud férni a kamerákhoz? – kérdezte, miközben Jarvis segítségével apránként bontogatta a védelem gubancát. Most nem egyszerre ugrott neki az egésznek, ahhoz túl nagy volt, lépésenként kellett megsemmisítenie.
- Adjon pár percet – fordult a képernyő felé újból a férfi. A válla megroskadt, bizonyára megviselte az utóbbi pár nap. Stark értette, mit kockáztatott és becsülte érte. A küldetését, az álcáját adta fel, a parancsot tagadta meg, amikor úgy döntött, hogy segít nekik. És azzal, hogy ráhagyta a védelmi rendszer felszámolását, valószínűleg élete legnagyobb művéről mondott le. Erre vajon melyikük lenne képes?
A monitorokon ablakok villogtak, állapotjelzők mérték a haladást. Stark programok tömkelegét használta, vírusokat juttatott be cseppenként a rendszerbe. Közben persze adatokat is töltött le, nem távozhatnak üres kézzel. Egy perccel később azonban olyan látvány tárult a szeme elé, amitől elakadt a lélegzete: Josh megszerezte a kamerákat, és megtalálta a kapitányt és a lányt. Szélsebesen futottak, miközben a falak összezáródtak mögöttük. Aztán egy terembe értek, ahonnét nem volt kijárat. A folyadékot csak ezután vette észre.
- Ez mi? – kérdezte.
- Biológusok fejlesztették ki különböző vegyületekből. A neve csontmaró és még a fémet is szétmarja egyetlen cseppje. Az egyetlen, ami ellenáll neki az, amivel az acélfalakat bevonták.
Stark ujjai egy pillanatra megdermedtek a levegőben, aztán eddig soha nem látott sebességgel kezdte ütni a billentyűket. Elég volt ránézni Kate arcára, hogy tudja, nincs sok ideje. Most már egyszerre zúdított rá mindent a pajzsra, tudva, hogy így a Hydra értékes programokat ismerhet meg. De nem volt vesztenivalója: algoritmusokat még tud kitalálni, de a társaiból csak egy van.
- Ismeri az R50C481-es számsort? – bólintás volt a válasz. – Akkor csinálja!
A védelem lassan foszlott semmivé, túl lassan. A sav már majdnem elérte a terem közepén lebegő párt, a gőzök marni kezdték a ruháikat.
- Gyerünk már! – mormolta a Vasember. – Jarvis, egy utolsó löketet neki!
- Máris, uram – mintegy végszóra a számhalmaz úgy robbant szét, mint mikor követ hajítanak egy csapat madár közé: egyszerre eltűnnek. Csak töredezett, leszakadó foszlányok maradtak a programból. Övék volt az irányítás!
- Ne aggódj, Kate, most már vége! – suttogta Stark, majd nyitogatta az ajtókat egyenes kijáratot biztosítva ebből a pokolgépből.

. . .

Szilárd talajon értünk földet. A félelem lassan távozott a lelkemből, de a homály nem tűnt el a szememről. Botladozva követtem a kapitányt az előttünk nyíló ajtókon keresztül. Magamban hálát adtam annak, aki segített, bár nem tudtam biztosan, ki volt. Ösztönösen megtorpantam minden újabb folyosónál, féltem a csapdáktól, ám azok nem aktiválódtak.
Csak futottam, lassan már nem vettem tudomást a környezetemről. Megdörzsöltem a szemem, de nem lett tiszta a látásom. Mindent elmosódva láttam, így nem csoda, hogy orra vágódtam egy kábelben. Megrándítottam a bokám, ám ennek köszönhettem, hogy a dobócsillag mögöttem lepattant az acélról és nem a hátamba állt bele. Úgy tűnt, a Hydra próbálja visszaszerezni a labirintus irányítását. Nagy küzdelem játszódhatott le a vezérlésért, mert a falak a remegtek, a rejtett szerkezetek felbőgtek az ellentétes utasítások hatására.
Felpattantam és a tőlem telhető leggyorsabb iramra kapcsoltam, hogy utolérjem a kapitányt. Hatalmas ugrásokkal szeltem át a távolságot, szabadulni akartam innen. Az ösztöneimre, a többi érzékszervemre hagyatkoztam, elkerültem az ütközéseket. Már láttam a kijáratot, amikor megmozdultak a falak. A rések, a kijáratok egyre kisebbek lettek. Még gyorsabbra fogtam a tempót, szinte már repültem. Steve tartotta nekem az ajtót, én pedig átvetettem magam, mire az hangos csattanással bevágódott mögöttem. Kijutottunk.
- Csakhogy megvagytok – hallottam meg Tony hangját. A rádió újra működőképes lett. – Bocs, hogy megzavartam a romantikus pillanatot, de gondoltam, jobban örülnétek egymásnak ép bőrrel. És egyébként is, munka van odakint, nem szórakozás!
- Ezt pont te mondod? – nevettem fel megkönnyebbülten. – Mi a feladat?
- Hozzátok Mr. Hackerzsenit, én addig elintézem a gépet!
- Tony – állítottam meg. – Köszönjük!
- Szóra sem érdemes. De mozgás, nincs etyepetye.
Elvigyorodtam és éreztem, hogy vörös pír önti el az arcomat. Ilyenkor szívesen fejbekólintottam volna Tony Starkot. Ő legalább soha nem változik.
- Menjünk! Mr. Semmiszórakozás nem szereti a késlekedést – mosolyodott el a kapitány, aztán nekilódultunk.
Nem is kellett elmennünk az irányítóig, útközben összefutottunk Josh Petersonnal, aki mindössze egyetlen pendrive-val érkezett. Nem volt idő a formalitásokra, indultunk a kijárat felé. Steve haladt elöl, utána a hacker és én zártam a sort, fedeztem a csapatot. A látásom nem javult, mintha esőfüggönyön keresztül néztem volna a világra. Valami rettenetesen irritálta a tüdőmet, úgy éreztem, mintha apró szegecsekkel szurkálnák, vagy tüzes vassal égetnének apró lyukakat a szövetbe. Próbáltam nem törődni vele és a kijutásra koncentrálni.
Pár perc múlva elértük a kijáratot. Sajnos nem egyedül. Néhány ügynök őrizte az ajtót és a körülményeket tekintve nem volt lehetőségem kíméletesen bánni velük, így újabb emberek ismeretlen neve került fel az általam megöltek listájára. A mai napig nem tudok hidegvérrel ölni, minden egyes kiontott élet mély nyomot hagy bennem és rajtam is. Nehéz és az sem sokkal könnyíti meg, hogy az emberiségért teszem. Ők is az emberiség része, nincs jogom elvenni az életüket. Mondhatnám magamnak, hogy önvédelemből tettem, de az hazugság lenne. Akaratlanul is beleképzelem magam az elhunyt családtagjainak a helyébe. Elveszíteni valakit mindig fájdalmas. Én átéltem már a hozzám közelállók elvesztését és nem tudom elfelejteni azt a pillanatot. Ha tudnák, hogy én öltem meg a rokonukat, bizonyára gyűlölnének és megvetnének. Én pedig nem tudnék felhozni semmit a mentségemre.
Kint javában dúlt a csata. Jeleztünk Sólyomszemnek, mire a következő pillanatban felzúgott mellettünk a Quinjet. A Vasember felröpítette a pilótát, Thor Natashát vitte, Hulk pedig eltűnt az erdőben. Egy különleges kötél ereszkedett le, az informatikus ebbe kapaszkodott a kapitánnyal együtt. Én mellettük lebegtem, pajzsommal óvtam őket a lövésektől, amíg felhúzták őket, aztán a gép láthatatlanná válva elhagyta a területet.
Dr. Banner az erdőben várt minket egy letarolt tisztáson. Nem szólt semmit, csak fáradtan magára terített egy takarót és leült az egyik oldalfülkébe. Nem akartam zavarni, kénytelen voltam elviselni, hogy továbbra is rossz a szemem. Thor kérdő pillantására nemmel feleltem. A jogar biztosan nem volt itt.
- Üdvözlöm, Mr. Peterson – nyújtottam kezet a hackernek, aki kicsit megszeppenve állt a gép hátuljában. Számára furcsa néma beszédnek lehetett ugyanis tanúja, néhány pillantással és bólintással megbeszéltük, hogy a küldetés sikertelen volt és nem azt találtuk odabent, amit kellett volna. Hanem valami szörnyűséget.
- Köszönöm, hogy kihoztak onnan – viszonozta a kézfogást. – Nagy megtiszteltetés megismerni Önöket.
Hellyel kínáltam, aztán Stark gondjaira bíztam. Most nem volt erőm a beszélgetéshez, és úgy tűnt, a két számítógépzseni remekül kijön egymással. Lerogytam a másodpilóta székébe.
- Nem nézel ki túl jól – jegyezte meg Clint halkan. – Szerencséd, hogy csak a ruhád lyukadt ki.
Értetlenül néztem rá, aztán a karomra pillantottam. Az egyenruhámon foltokban átütött a bőröm, az anyag szabályosan lemaródott rólam. Tényleg nem sokon múlt, hogy a bőröm is hasonló sorsra jusson.
- Észre se vettem – vallottam be. Hallgatás volt a válasz, mely egyértelmű kérdést tett fel: Mi történt? – Borzalmas volt. Halottak, akik miattam vesztették el az életüket. Az én számomra készült meglepetés, mely a kísérletekben elhunytak hulláiból állt. Aztán a csapdák. Bábuk voltunk egy olyan játékban, melyben nem nyerhettünk. Minden lépés csak egy újabb esély volt a halálra, de nem állhattunk meg.
Akkor döbbentem rá, hogy a gépen síri csönd van, mindenki engem figyelt. Hallgatták a lassan előtörő szavakat, hallgattak engem.
- Idd meg – nyújtott felém egy poharat Natasha, amit hálásan elfogadtam. A víz üdítően csorgott le a torkomon, csak halvány utóíze árulta el, hogy gyógyszer van benne. Éreztem, hogy bizsereg a szemem, a homály lassan eloszlott róla. Nem tudom, mi volt ez, de sikerült hatástalanítania a gőzök mérgét. Elmosolyodva átadtam neki a helyet és a kapitányhoz mentem. Az ő ruhája is úgy nézett ki, mintha a tűz elkapta volna és foltokat égetett bele. Épp egy csúnya sebet próbált bekötni.
 - Steve – kivettem a kezéből a gézt és gyakorlott mozdulatokkal elkezdtem fertőtleníteni – köszönöm, amit a labirintusban mondtál.
- Komolyan gondoltam – mosolyodott el halványan, majd felszisszent, mivel véletlenül kissé erősebben nyomtam bele a gézt a sebbe. Bocsánatkérően húztam el a számat és folytattam a munkám. – Jól vagy?
- Úgyis tudod, hogy nem – feleltem őszintén. – De túlélem.
- Mint mindig.
- De csak mert mindig velem vagy – néztem mélyen a szemébe.
- Khm – köszörülte meg a torkát Stark mellénk lépve – remélem, nem zavartam meg valami fontosat – vigyorgott, miközben pontosan tudta, hogy igen, de nem haragudtam rá. Elvégre megmentette az életemet. Megint. – Kapitány, Mr. Peterson fontos információval rendelkezik, ami segíthet előkészíteni a következő küldetést. Beszélni szeretne magával.
Steve egy bólintással odébbállt, én viszont maradtam és hagytam, hogy Tony segítsen megszabadulni a fegyvereimtől.
- Láttad ugye? – törtem meg a csendet, habár tudtam a választ.
- Igen – bólintott – és hidd el, felejthetetlen volt. Gyönyörű, szívbemarkoló és borzalmas. Elég okot adott arra, hogy minél gyorsabban kijuttassalak titeket onnét.
Hirtelen öleltem át, fejemet a mellkasához szorítottam. Nem tudtam elég hálás lenni. Megértettem, újból és újból, amit mindig is tudtam: bármennyit is piszkált minket, végig szurkolt nekünk az első perctől kezdve és támogatta ezt a különleges kapcsolatot. Ő is részese lett, ahogy az egész csapat. Része az életemnek, része a világomnak.
A férfi viszonozta az ölelést és éreztem, hogy bármennyire is független, szüksége van a szeretetre. Meghatott, hogy aggódott értem, pont ő, a nagy Tony Stark. Valójában már rég nem volt az. Az egója sokat csökkent, megtanult csapatban gondolkozni. Megtanult igazán szeretni.