2017. június 21., szerda

11. Ígéret

"Maga nem tudja, hány féle kapcsolat van, az emberek négy-öt fogalommal gondolkoznak, van barátság, szerelem, rokonszenv, bizalom...
De van más is, aminek nincsen neve. Van titkosabb és érthetetlenebb kapcsolat is, ami nem barátság, nem is szerelem, s mégis olyan forró és eleven, hogy nem lehet kitérni előle."
(Márai Sándor)


Amikor néhány óra múlva felébredtem, a kapitány ült az ágyam mellett papírokba mélyedve.
- Nem hiszem el, hogy nem unod, hogy mindig engem kell őrizned – szólítottam meg halkan.
- Hát, elég változatosan tudsz ágynak esni – nézett fel derűsen, majd megfogta a kezem. – Csak egy közös van mindegyikben: mindig meg akarsz menteni valakit.
- Jack? – kérdeztem. Restelltem, de eddig nem jutott eszembe, hogy utána érdeklődjek, de belegondolva, talán jobb is így. Még túl friss volt a seb.
- Őrizetben van – felelte Steve. – Nem sérült meg komolyabban. Érdeklődött utánad.
Nem tudtam, hogy megkönnyebbüljek-e. Lehet, hogy könnyebb lett volna, ha Jack nem éli túl. Mert azt nem tudtam neki elfelejteni, amit tett. Elárult.
- Láttátok az egészet? – bámultam a plafont. Nem akartam erről beszélni.
- Igen – bólintott Steve. – De abban nem vagyok biztos, hogy teljesen a maga ura volt.
- Aki a Hydrához szegődik, az sosem teljesen a maga ura, hanem az eszméé, amit képviselnek. Gyűlölnöm kéne őt. Azt kívánni, hogy bárcsak meghalt volna. Hogy bárcsak soha ne gondoltam volna a barátomnak – fakadt ki belőlem. És bárcsak sosem bíztam volna annyira meg benne – tettem hozzá gondolatban. – Gyűlölnöm kellene, amiért hátba szúrt és megmérgezte az emlékeimet. Gyűlölnöm kellene… - sóhajtottam.
- De az nem te lennél – egészített ki a kapitány.
- Pontosan. Az nem én lennék, hanem az, akit a Hydra akar. De nem leszek az.
Pedig néha annyival egyszerűbb lenne. Utat engedni a mélyről feltörő dühnek, a gyűlöletnek, teljesen átadni magad az önzésnek és a könnyebb utat választani. Néha egyszerűbb lenne elvonulni a felelősség elől, rápakolni másra és csak vakon követni az ösztönöket átgondolás nélkül. Néha egyszerűbb lenne nem vállalni a szenvedést, hanem meghagyni a másik embernek a fájdalmat. Néha egyszerűbb lenne nem érezni, elrohanni. Néha egyszerűbb lenne… De az emberben ott van a helyes döntés igénye, bennem pedig felerősítve is. Már döntöttem, melyik utat követem. És nem fogok letérni róla.
Steve megszorította a kezem, az ujjaink egymásba fonódtak. Ebben az érintésben benne volt a támogatás, a féltés, a szeretet. Furcsa érzés lett úrrá rajtam: pár hónappal ezelőtt másvalaki tartotta ugyanígy a kezem, az az érintés mégis más volt.

Amíg a csapat kiképzése tartott, mindössze egyszer küldtek nélkülük bevetésre. Akkor is teljesen egyedül; a feladat egy apró széf tartalmának ellopása volt. Nem is értettem, miért engem küldtek az elvégzésére.
A parancsot üzenet formájában kaptam, épp egy szabadnapon. Ami valójában nem az volt, csak nem kellett a srácokkal lennem. Gyakorlásra akartam szánni a napot, de letettem erről, mikor megkaptam a koordinátákat. Minden információt a rendelkezésemre bocsátottak: egy osztrák kastély, bál, minden szinten 20 mesterien képzett őr, háromzáras széf. Aztán még le is kellett szállítanom az ellopott tárgyat. Nos, a legnagyobb problémám az volt, hogy honnan szerzek báli ruhát?
Végül is útnak indultam. Saját géppel mentem, tartottam magam a leírtakhoz: szigorúan titkos. Steve nem volt itthon, ő is küldetésen volt, mástól nemigen tudtam elköszönni. Furcsa volt egyedül lenni a gépben, de legalább volt időm megszervezni az akciót. Az ablakra vetítve megnézhettem a széf pontos helyét, kiválasztottam az útvonalat. Már csak az őrjáratokat kellett megfigyelnem és kitalálni, hogyan töröm fel a zárakat. Kellett egy nyitókód, illetve egy kulcs. A harmadik zár a retinaszkenner volt, azt megoldom. Erre jó egy multifunkciós Stark-féle telefon. Vagy egy szemüveg.
Egy hotel tetején parkoltam a vadászgépemmel, szobát is vettem ki, bár tudtam, hogy nem fogok itt aludni. Mindenesetre átöltözni jó volt. Végignéztem magamon a tükörben: a vékony fehér anyagból készült ruha követte a vonalaimat, alul pedig alig bővült, széles pántja nem hagyta fedetlenül a vállaimat. Hajamat laza kontyba kötöttem, elől néhány tincs begöndörítve szabadon maradt. Arcomon minimális smink, épp csak kiemeltem a szememet; lábamon magassarkú szandált viseltem. Pörögtem egyet. Az biztos, hogy senki nem gondolná, hogy ügynök vagyok. Törékenyebbnek, tisztábbnak tűntem a ruha által. Épp ezért nem sok fegyvert vittem magammal, csak a Natasha-féle karkötőimet, a pisztolyom és a késemet. Nem akartam harcolni, a cél az észrevétlenség volt.
Bérelt kocsival mentem a kastélyhoz, a lehető legközelebb parkolva a bejárathoz, arra az esetre, ha hirtelen kéne távoznom. Leadtam a kabátomat a ruhatárban, majd beléptem a bálterembe, kezemben egy apró borítéktáskával. Kellemes zene szólt, a zenekar a terem jobb sarkában foglalt helyet. Estélyibe öltözött nők és szmokingos férfiak beszélgettek, kezükben pezsgőspohárral, körülállva a táncparkettet. Néhányan felém fordultak, végigmértek, majd folytatták a társalgást. Németül. Legalább lesz alkalmam gyakorolni, a legutóbbi német megszólalásom óta sokat fejlődtem és csiszoltam az akcentusomon is.
Magamban bosszankodtam, amiért egyedül küldtek ide. Ha már bálba kell jönnöm, legalább egy férfikísérőt adhattak volna mellém. Így kissé nehezebb elvegyülni, főleg, ha nem ismerek senkit. Sosem tudtam jól improvizálni. Kezemben egy pohár pezsgővel átsétáltam a süteményes asztalhoz; innen lehetett a legjobban átlátni a termet. Tekintetemmel a széftulajdonost, vagyis a házigazdát kerestem. Szükségem volt a szemére. És hogy a kulcsot, meg a kódot hogyan szerzem meg, az még jó kérdés volt. Mindenesetre lángvágót hoztam magammal.
Keringő következett. Elmerengve néztem a táncoló párokat, az egymásba fonódó tekinteteket, pörgő szoknyákat, boldog mosolyokat. Nem voltam még ilyen bálon azelőtt, mégis gyönyörűnek, páratlannak találtam.
- Felkérhetem egy táncra? – állt meg mellettem egy világos hajú fiatalember. A házigazda. Itt a kiváló alkalom.
- Természetesen – fogadtam el mosolyogva a karját, majd bevezetett a táncparkettre. Ügyesen táncolt, magabiztosan vezetett, én pedig követtem. Érdeklődve figyelte az arcomat, ezért egy idő után viszonoztam a tekintetét. Azonnal elmosolyodott, mosolyt csalva az én arcomra is. Utáltam tettetni magam, vagy hazudni olyanoknak, akik nem ártottak nekem. De a munkával járt.
- Ez az első bálja? – kérdezte, miközben tovább forogtunk.
- Igen, még nem voltam ilyen estélyen – feleltem. Őszintén. – Miből találta ki?
- A fehér mindig is az elsőbálozók színe volt. És ne vegye sértésnek, de kissé elveszettnek tűnt.
- Egyedül érkeztem és nem sok mindenkit ismerek – bólintottam. – Voltaképpen csak önt.
- Legalább nem kell tartanom a vetélytársaktól – jegyezte meg féloldalas mosollyal, mire felnevettem. – Volna kedve feljönni a galériába? Ott nincs ekkora nyüzsgés, kényelmesen le tudna ülni.
- Igazán kedves Öntől – fogadtam el a meghívást. A galériától nem messze volt a széf. És amúgy sem illettem bele az előkelő társaságba, a fiatalságommal lógtam ki.
A galéria tulajdonképpen egy páholy volt, néhány fotellal, asztalokkal, kilátással a bálra. Mögötte erkély, ami a kastély parkjára nézett. Kellemesen hűvös levegő áramlott be a nyitott ajtón. Kisebb társaság ült az asztaloknál, a vendéglátó szűkebb baráti köre. Hellyel kínáltak, amit elfogadtam. A beszélgetés főleg üzleti ügyekről szólt, illetve a diplomaták jellegzetes életmódjáról. Széleskörű kiképzésemnek köszönhetően hozzá tudtam szólni a témához, közgazdászként mutatkoztam be. Ám ahogy egyre mélyebbre merültünk a témában, úgy nőtt az esélye, hogy le fogok bukni. Az egyik férfi szinte itta a szavaimat, lopva figyelte minden mozdulatomat. Egy idő után úgy éreztem, ideje menni. Megcsörrent a mobilom. Bocsánatkérő mosollyal fordultam a jelenlevőkhöz, a házigazda felé fordítottam a képernyőt, elég ideig, hogy elkészüljön a retinafelvétel.
- A munka itt is megtalál. Mutatna egy helyet, ahol nyugodtan telefonálhatok? – kértem.
- Természetesen – állt fel készségesen, majd elvezetett egy kihalt folyosóra. – Itt nem fogják zavarni. Visszatalál?
- Igen, köszönöm – mosolyodtam el, majd megvártam, amíg elfordul a sarkon és már indultam is a szoba felé. Nem volt messze, elkerültem minden őrjáratot. Meglepetésemre az ajtó nyitva állt, valaki már felfeszítette a zárat és hatástalanította a riasztót. Vagyis inkább megsemmisítette. Kibiztosított pisztollyal léptem be a szobába, ám a helyiségben nem tartózkodott senki. Pedig biztos voltam benne, hogy már járt itt valaki.
Sietve a széfhez léptem. A kulcsot nem volt időm megszerezni, de nem hiába hoztam magammal a lángvágót: a lakatot gyorsan elintéztem. Következhetett a számkód, ez volt a legnehezebb rész. Rögtön elindítottam egy kódfeltörő programot, itt az ujjlenyomat-olvasó nem segített. Direkt megszüntettek minden ilyen jellegű „segítséget”. Azzal viszont mázlim volt, hogy a széfhez csatlakozott egy számítógépes rendszer. Úgyhogy már csak idő kérdése volt, csakhogy abból volt a legkevesebb. Bármikor a keresésemre indulhatnak, ha úgy ítélik meg, hogy sokáig telefonálok. Legrosszabb esetben majd az ablakon távozom. Zölden villogó lámpa jelezte, hogy a feltörés sikeres. (Örök hálám, Tony!) Feltűnt a retinaszkenner, mire odatartottam a felvételt. Kinyílt a széf. Nem tudom, mire számítottam, de nem erre: a páncélszekrényben egy halom német nyelvű akta volt.
Léptek dobogása hallatszott, sietnem kellett. Bevágtam a széf ajtaját, majd kezemben a papírokkal az ablakhoz léptem. Hangtalanul léptem ki a párkányra, megborzongtam a hűvös esti levegőtől. Tudtam, hogy nem kellett volna magassarkúban jönnöm! A szobában kivágódott egy ajtó, másodpercek kérdése volt, hogy felfedeznek. Lépésenként araszoltam a párkányon, a szél belekapott a ruhámba. Túl lassú voltam, csak fél kézzel tudtam kapaszkodni. Megcsúsztam. A szandálom sarka beakadt egy kiszögellésbe, elvesztettem az egyensúlyom. Ijedtem tágra nyílt a szemem, amikor valaki elkapta a karomat és felhúzott a tetőre.
- Buck? – egyenesedtem fel és meglepetten néztem a megmentőmre.
- Steve hívott mindig így – mosolyodott el, aztán a tetőn parkoló kétszemélyes gép felé intett. – El kell tűnnünk!
Igaza volt. Biztonsági őrök, fegyveresek rohantak ki a táncteremből, az épület felbolydult. Ideje volt indulni. Gyorsan beszálltam, aztán már ott sem voltunk.
- Te küldted az üzenetet, igaz? – kérdeztem. Összeállt a kép.
- Igen, szükségem volt egy kis segítségre – bólintott. Úgy beszélgettünk, mintha jól ismertük volna egymást, pedig valójában csak egyszer találkoztunk. Azon a borzalmas éjszakán.
- Mégis mik ezek? – forgattam meg a kezemben lévő papírkötegeket, ám ahogy kinyitottam, már nem szorultam válaszra. Az első oldalon egy fémkar vázlatát pillantottam meg.
- Próbálok minden adatot megsemmisíteni, ami hozzám kötődik. Illetve próbálom megérteni, ami velem történt, mert nem emlékszem mindenre. Sok a homályos folt.
- De akkor mire kellettem én? Egyedül is megszerezhetted volna a papírokat.
- Csak beszélgetni szerettem volna – felelte halkan, miközben letette a gépet a szálloda tetejére. – Tudod, nem voltam benne biztos, hogy eljössz. Nem voltam benne biztos, hogy felépültél. Mert arra a napra tisztán emlékszem.
Furcsa volt a hangja; már nem élettelen, érzelemmentes, hanem együttérző. Tudja, min mentem keresztül.
- Miután kiszakadt belőlem a Tesseract energiája, kómába estem. Többórás műtét után sikerült összevarrniuk a gyomromat, csak másnap tértem magamhoz. Nehezen törtem elő a sötétségből. Ám az ébredés nem hozott megnyugvást: nem voltak emlékeim. Az az egy év mintha nem is lett volna. Kérdések özönlöttek a fejemben megválaszolatlanul és az állapotom napról napra rosszabb lett. Megismertem a magányt, a teljes megsemmisülést. És miközben a testem gyógyult, belül nőtt a homály, pusztított a gleccser. Hetekig tengődtem így. amikor teljesen kétségbeestem és magam sem tudom, de néhány momentum, néhány apró jel hatására visszanyertem az emlékeimet.
- De magadat nem – emelte fel Bucky a fejét és a szememet kutatta.
- Nem, egy részem ottmaradt a Hydránál és sosem kaptam vissza – a szeme sarkában apró könnycsepp jelent meg.
- Vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be – az arcán szomorúság tükröződött, nyomot hagyott rajta a sok szenvedés, amiben része volt. Olyan nyomot, amit csak az vehet észre, aki maga is átélte. Óvatosan megérintettem a karját. Értettem, min megy keresztül. Keresgélni az emlékek között, összerakni a régi életünket apró darabkákból emberpróbáló feladat. És az eredmény sosem tökéletes, a régi énünket sosem kaphatjuk vissza. Ezt pedig rendkívül nehéz elfogadni.
Bucky ujjai átkulcsolták az enyémeket, némán néztünk egymás szemébe. Ezt csak mi érthettük és ez örökre összeköt minket. Két összetört és tönkretett ember szövetsége és barátsága volt ez. Néma eskü, örök hűség, hogy akiket szeretünk, soha ne tapasztalják meg ezt. Egy szent fogadalom, mely végigkísér minket egész életünkön.
- Indulnod kéne – törte meg a csendet a férfi.
- Tudom – de nem akartam elmenni. – Nem tudok segíteni, igaz?
- Nem. Ez az én harcom, nekem kell megtalálnom az emlékeimet – mosolyodott el szomorúan. – Már nem tudok sokáig elrejtőzni és azt hiszem, ha újra találkozunk, már nem lesz időnk beszélgetni. De erre az ígéretre szükségem volt.
- Ég veled, Bucky! – szálltam ki a Quinjetből, majd még utoljára visszafordultam. – Tudod, hogy találsz meg.
- Vigyázz magadra! – búcsúzott el a férfi, aztán elengedte a kezemet.
- Sajnos, sosem arról voltam híres – mosolyodtam el. – Isten veled! – suttogtam magam elé, miközben felszállt a gép. Hosszan néztem utána. A szél lebegtette fehér ruhámat, mintha szállnék. És úgy is volt:  a lelkem egy része Buckyval szállt, hogy óvja és soha ne feledje az esküjét. Soha ne feledje őt.


Steve-nek sosem beszéltem erről a találkozásról. Nem kellett tudnia róla és tudtam, hogy Bucky sem akarná. Tovább figyeltem, ahogy a kapitány a papírokba merül. Még most sem adta fel a keresést. A barátságot, a múltat nem tudta elengedni és ezt becsültem benne. Nem hagyta veszni az igazi értékeket. Nem hagyta kárba veszni az áldozatokat.

2017. június 8., csütörtök

10. Ébredés

"Nem tudhatod, meddig élsz, s egyáltalán lesz-e időd eljutni utad végcéljához...?
Ezért menj mindennap tovább, sebes lábbakkal és szegényen is. Mert vándor vagy."
(Márai Sándor)





Gyorsan cselekedtek. Amint megkapták az érzékelő jelzését, teljes sebességgel a bázis felé süvítettek. Nem szóltak bele, amikor a lány kikapcsolta a rádióját, mégis aggodalommal figyelték a kamera felvételét.
 Stark kiiktatta azokat a megfigyelő-berendezéseket, melyek akadályozták Kate haladását, miközben a többiek előkészültek a támadásra. Tudták, hogyha megszólal a riasztó, gyorsnak kell lenniük. Ám a küldetés kicsit másképp zajlott, mint gondolták. Amikor Steve megpillantotta Jacket, elkomorodott. A keze ökölbe szorult, arra gondolva, hogy megint belegázoltak a lány lelkébe. Csakhogy amint alaposabban szemügyre vette az arcát, rájött, hogy valami nem stimmel. Ismerte ezt az élettelen tekintetet.
Tony észrevétlenül helyreállította a kommunikációt, így hallották a tudós és Kate között lezajló beszélgetést. Thor csodálta a lány kiállását, nyugodtságát. Nem volt félisten, mégis valami olyasfajta erő és hatalom sugárzott belőle. Ilyenkor nem az a lány volt, akivel együtt nevetnek, hanem egy felelősségteljes ügynök. Egy harcos, aki nem akar ölni.
Bruce a labort szemlélte. Ő is sejtette, hogy Kate nem ússza meg kínzás nélkül, de ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy a lány vállalta. Így inkább megpróbált előkészülni, hogy el tudja látni a sebeket. Csak attól félt, hogy nem lesz elég a magával hozott felszerelés.
Natasha összerezzent, ahogy a lányt körbeölelték a lángok. A kiképzése során sok mindent átélt, megtanulta kizárni a fájdalmat és ezt a tudását Kate-nek is megpróbálta átadni, ám abban kételkedett, hogy ez sikerült is.
A kapitány a képernyőre meredt, magában a lányért fohászkodott. Nem értette, miért tűri még mindig a megaláztatást és a fájdalmat. Aztán rájött, hogy az egész Jack miatt van. Kate még látott reményt arra, hogy jó útra térítse. Számára ez fontosabb volt, mint a teste épsége. Ez volt az a dolog, amit legjobban becsült a lányban: másokért, az emberekért élt.
Clint keze az indítókaron volt, amikor az izzó vas a lány bőréhez ért és megszólalt a jelzés. Száguldva megindultak, immár nem láthatatlanul. Az első lövések akkor érkeztek, amikor Banner gamma-sugár kilengést észlelt, és a következő pillanatban kék sugár robbantotta ki az épület falát. Kinyílt a rámpa, Vasember Amerika Kapitánnyal kiugrott a gépből. Stark lekötötte a Hydra figyelmét, míg Rogers berontott az épületbe. A romokban heverő helységben talált rá az ájult lányra. A láncok leolvadtak a kezéről, a pusztítás sokkal nagyobb volt, mint amire számított: a fél méter vastag betonfalat mintha lézerrel vágták volna ki. Nem tudta elképzelni, hogy ekkora energia szunnyadt a lányban. Ez egy nagyobb erejű kitörés volt, és ez valószínűleg nagyobb pusztítást is okozott a szervezetben.
Steve óvatosan felemelte az összeégett testet, közben pajzsával leterítette a támadó ügynököket. Elállták az útját, egyre többen jöttek.
- El kellene egy kis segítség – mondta a rádióba.
- Nocsak, kapitány, csak nem elfáradt a karja? – landolt mellette Stark, aztán amint körülnézett, elakadt a hangja. – A jó életbe…
Fedezte a férfit, amíg kijutott a szabadba. Szerencséjük volt, a bázis még nem tudott jelentős támadást indítani, a Bosszúállók gyorsabbak voltak.
- Keresd meg Jacket! – utasította a Vasembert Rogers.
- Én is elbeszélgetnék vele – értett egyet Stark, majd berepült. Egy fölborult asztal alatt talált rá a férfira. Alaposan beüthette a fejét, de súlyosabb sérülés nem látszott rajta. Tony búcsúzóul szétlőtt néhány még épségben lévő számítógépet és már süvített is ki az épületből. Időközben a kapitányt felhúzták a gépbe, így indultak is. És ezidő alatt csak 5 perc telt el.
Steve a karjában tartotta a lányt, mialatt Natasha nyomókötést tett a hasára. A vér egy pillanat alatt átáztatta a textilt. A tudós hűsítő folyadékot tett az arcán és a nyakán lévő égési sebekre, melyek egyszerre csillapították a fájdalmat és gyorsították az új bőrréteg növekedését. Ezután oxigénmaszkot tett a fejére, a sérülések mértékéből ítélve füstmérgezést is kapott. A kézfejébe szúrta a tűt, majd az infúzió csövét. Látta, hogy a lány teljesen kimerült. A hasába égetett sebre elég volt egyetlen pillantást vetnie, hogy lássa, ő nem tehet semmit. A hús teljesen elszenesedett, lehet, hogy a belső szervek is sérültek. Szakorvos kellett, minél gyorsabban.
Az út, a szituáció kísértetiesen hasonlított arra a napra, amikor Kate először esett a Hydra fogságába. Ugyanazt érezték, ugyanazt látták, ugyanúgy szenvedtek. És abban biztosak voltak, hogy nem véletlenül.

. . .

Helen Cho arca elkomorult, ahogy megpillantotta a lányt és már is nekiállt, hogy beüzemelje a gépét. Steve finoman az asztalra fektette Kate-et, nem engedte el a kezét. Együtt nézték, ahogy a gép újraalkotja a lány bőrét. A folyamat lassú volt, mert a húst is pótolni kellett, a sejtek nagy része elégett. A seb tenyérnyi kiterjedésű és majdnem 2 cm mély volt. Millimétereken múlott, hogy nem érte el a gyomrot.
Thor végigsimított a sérült arcon. Bőrébe égett a szenvedés, pirosan lüktetett, tűzforró volt. Vizes borogatást helyezett rá, hűsíteni próbálta. Félisten volt, ráadásul herceg, sosem alacsonyodott le az ápolók szintjére, most mégis megtette. Testvéreként szerette a lányt.
A tudós az életjeleket vizsgálta, miközben az orvosok ellátták a sérüléseket. Az agy állapota nem változott, a szérum is stabilizálódott. Viszont pótolni kellett a vérveszteséget.
Natasha szemrebbenés nélkül tűrte, ahogy a csövet bejuttatták a karjába. Nem érzett fájdalmat. Figyelte, ahogy a vér a vékony csövön kis tégelyekbe folyik. Az ő vértípusa egyezett meg a lányéval, önként jelentkezett.
- Rendbe jön? – kérdezte Bruce-tól.
- Kómában van – felelte a férfi. – A teste meg fog gyógyulni, de az állapotát, a teljes kimerültséget tekintve nem az a kérdés, hogy fel fog-e ébredni, hanem, hogy fel akar-e ébredni.

. . .

A kapitány figyelte az alvó lányt. Egyenletesen lélegzett és azóta, hogy visszakerült a szobájába, az arca is kisimult. Sebes és összeégett volt, de nyugodt. Mély, pihentető álom volt ez, segítette a gyógyulást. Steve tudta, hogy Kate képes lenne leküzdeni ezt a sérülést, ám az utóbbi napok megviselték. Fájt neki az árulás, a sorozatos csapások. Pihenésre volt szüksége, hogy feldolgozza ezeket. Mert a lány más volt, mint ők. Mert bár felnőtt, legbelül még túl fiatal volt ehhez az élethez.
Clint is betért a lányhoz. Körbenézett a szobában és a szeme megakadt egy fekete-fehér fényképen: a kapitányt ábrázolta. Elmosolyodott. Kate és Steve kapcsolata különleges volt, része a csapatnak. Része az ő életének. Ahogy visszarakta a helyére a képet, a keret szétcsúszott a kezében. Egy másik fényképet húzott elő: a lány családját ábrázolta. Évekkel ezelőtti nyaraláson készülhetett. Sólyomszem értette, miért óvja őket ennyire Kate. Óvatosan visszarakta a képet.
- Kitartás, kislány! – súgta neki, majd elhagyta a szobát.
Kate állapota stabil maradt. Nem romlott, nem is javult. „Harcol a testével – mondta Dr. Banner. – Meg kell győznie, hogy képes felébredni, de ebben még ő sem biztos.”
A változás azonban már másnap beköszöntött. Sápadt arca megtelt élettel, a lélegzetvétele felgyorsult. A szervezete csak úgy szívta magába a gyógyuláshoz szükséges folyadékot az infúzióból, a gyulladt bőrfelüleletek már nem vöröslöttek annyira. Kate élni akart.

. . .

Megrándult a szemhéjam, ahogy elérte a meleg napsugár. Csukott szemmel a fény felé fordítottam az arcomat és hagytam, hogy simogassa a nap. Magamban elmosolyodtam, eszembe jutottak a reggelek a Helicarrieren.
- Pont, mint régen, igaz? – hallottam meg egy hangot a másik oldalról. Tony volt. – Te és a kapitány mániákusan ragaszkodtok a régi dolgokhoz.
- Az egy felejthetetlen nyár volt – feleltem, magam is meglepődve a hangom tisztaságán.
- Ahogy elnézem, sokkal jobban vagy – bólintott fáradtan. Nem tudom, mióta ülhetett itt. – Tessék, Bruce üzeni, hogy idd ki, ha felébredtél – nyomott a kezembe egy poharat. Elfintorodtam, ahogy megéreztem a gyógyszer ízét. De legalább nem tabletta. – Riasszam a többieket?
- Nem, majd megyek én – ráztam meg a fejem. – Muszáj összeszednem magam.
- Nem ártana – vigyorodott el Stark. – Üdv újra itt, kislány!
- Már nem vagyok kislány – morogtam, de közben nevettem.
- De ha utánaszámolunk, lehetnél a lányom, szóval hívhatlak kislánynak – mondta kioktató hangon. Ha nem lett volna tű a karomban, hozzávágtam volna a párnámat, ám így csak egy lesújtó pillantással jutalmaztam, amit persze nem vett komolyan. Én sem.
És attól kezdve minden fájdalmam ellenére ragyogtam. Nyugodt voltam és kipihent, boldog, amiért visszataláltam az életbe. A Hydrát ugyan nem győztem le, de nem hódoltam be Struckernek, nem sikerült megnyomorítania. Ami nem öl meg, az megerősít, szokták mondani. Így ezt a csatát én nyertem És igazán szeretek győzni.
Meglepődtem, milyen könnyen ültem fel: nem volt kötés a derekamon! Gyorsan felhajtottam a pólóm és döbbenten meredtem a hasamra: a bőr még új volt, halványrózsaszín, puha és makulátlan. Nyoma sem volt rajta a sebnek. Örömkönnyek futották el a szememet. Köszönöm, suttogtam magam elé. Eltűnt a Hydra bélyege és vele együtt minden, ami hozzáláncolt!
Óvatosan kihúztam a csövet a kezemből, majd a fürdő felé indultam. Összeszorított szájjal tűrtem a fájdalmat, ami belém hasított. A bőröm megfeszült minden mozdulatra, az égés utóhatása erős volt. Ezt kibírom, volt már rosszabb. Aztán a tükörben megpillantottam az arcom: foltokban vörös volt, de már nem lángolt, néhol hámlott róla a bőr. Húzódott, ahogy mozgattam az arcizmaimat, de már gyógyult. Emlékeztető, hogy a Hydra nem alszik és nem kegyelmez. Csakhogy itt nem bánthatnak.
Kifésültem leégett hajamat, már, ami megmaradt belőle. Jó pár centivel rövidebben keretezte az arcomat. Ehhez is hozzá kellett szoknom. Edzőruhát húztam, még mindig azokat hordtam, amiket a kiképzésem alatt. Starknak tényleg igaza volt: ragaszkodom a régi dolgokhoz. Emlékeztetnek arra, honnan jöttem és mennyi mindent köszönhetek a Bosszúállóknak.
Kissé bizonytalan léptekkel hagytam el a szobát, nem akartam és nem is tudtam megterhelni a gyomrom. Tudtam, hogy Bruce azonnal visszaparancsolna az ágyba, ha kiülne az arcomra a fájdalom, de lehet, hogy anélkül is megteszi. Tekintve, hogy 2 napja még egy égetett lyuk tátongott rajtam, nem kéne talpon lennem. Viszont ki akartam végre törni ebből az ördögi körből, az önsajnálatból, a szenvedés és a megsemmisülés öleléséből. El akartam hagyni a depresszió, a lelki romok mélybe húzó sötétségét. Legalább egy kis időre.
Stark diadalittasan elvigyorodott, ahogy megálltam a labor ajtajában.
- Látod, én megmondtam – mondta a tudósnak, aki egy ismeretlen ázsiai nővel beszélgetett. – Makacs lány.
- Azt meg kell hagyni – bólintott Banner, miután magához tért a döbbenetből. – Hogy érzed magad?
- Jobban – eresztettem meg egy apró mosolyt, amennyire a sérüléseim megengedték. – Az viszont felettébb érdekelne, hogy rakták rendbe a hasamat? Egyszerűen bámulatos.
- Bemutatom Dr. HelenChot – intett a nő felé a tudós, akit egy biccentéssel üdvözöltem. – Nos, az ő gépe a saját sejtjeidből újraalkotta a húsodat és a bőrödet. Ezért vagy még életben.
- Hálás vagyok a segítségéért – néztem a nőre. – A találmánya zseniális.
- Örülök, hogy segíthettem – mosolyodott el és már bele is merült a munkájába. Ő a tudománynak élt.
Bruce vizsgálatai és utasításlistája után elhagytam a labort. Úgy döntöttem, szívok egy kis friss levegőt, ám nem jutottam el odáig. Az egyik kanyarban megszédültem és ha Thor nem kap el, a földön találtam volna magam.
- Minden rendben? – jelent meg előttem az asgardi szőke feje.
- Igen, csak azt hiszem, kicsit elhamarkodtam a dolgokat – feleltem és megpróbáltam felegyenesedni. Nem ment.
- Segítek – mondta a félisten, azzal felkapott. Meg se kottyant neki a súlyom. Magamban jót mulattam az irigykedő pillantásokon, amiket a szobámig tartó rövid úton kaptam. Hát, nem mindenki utazhat egy félisten karjában.
- Sajnálom, hogy még mindig nincs meg a jogar – szólaltam meg, mikor lerakott az ágyra. – Jó régóta keresed, én pedig eltérítettem a csapatot a saját – hirtelen nem találtam a megfelelő szót – „problémáim” felé.
- Előbb-utóbb úgyis megtaláljuk – mosolyodott el Thor, majd megkomolyodott az arca. – Ami pedig a tesseractot illeti, nem értem, hogyan működik benned, de ismerem az erejét. Tudom, milyen pusztítást képes véghezvinni. Nem csak kívül. Szóval légy óvatos. Veszélyes.
- Igyekszem – ígértem. Thornál jobban kevesen ismerik a kockát, jobb, ha megfogadom a tanácsát.

2017. május 17., szerda

A megbocsátás dala (off)

Üdv minden kedves idetévedőnek!
Először is annyit, hogy jó újra itt lenni. Eszméletlenül régen írtam már ide a blogra és sokszor még azon is elgondolkoztam, hogy végleg itt hagyom és nem fejezem be.
Az utóbbi időszak tele volt zsúfolva versenyekkel, dolgozatokkal, programokkal, így tetőzött az időhiány, ráadásul lelki és ihletválságon is keresztül mentem, szóval mind az írás, mind a blogolás jóformán kiesett az életemből. Hogy mi hozott vissza? Egy kedves komment, amiért nagyon hálás vagyok. Valójában a húgom hívta fel rá a figyelmemet, aki mindig is szívesen tévedt be ide, így ez a visszatérés az ő érdeme is. Remélem, hogy lassan vége a dolgozat szezonnak, és több időm maradt az írásra, így igyekszem majd visszatérni a régi kerékvágásba. Egyet viszont biztosan megígérhetek: befejezem a történetet!
Most egy nem bloghoz kapcsolódó novellával érkeztem, amit a családomnak írtam karácsonyra, olvassátok szeretettel! Köszönöm annak, aki kitartott mellettem ebben a hosszú kihagyásban és köszönöm mindenkinek, aki újonnan csatlakozik!
Jó olvasást!
Kate


A megbocsátás dala

 A telefonhívás pont indulás előtt érkezett. Kapkodva rohantam le a lépcsőn, miközben a szövetkabátomat gomboltam be, gondosan ügyelve a frizurám épségére. Nem akartam tönkretenni a fodrászok munkáját, melynek eredményeképpen most egy szépen beszárított szőke hajkorona keretezte az arcom.
  A mobilom a pulton hevert a konyhában, hangosan ontotta magából a zenét, mintha így próbálna meg sürgetni. Azonban, amikor a kijelzőre pillantottam, hirtelen lefagytam. Mindenkire számítottam, csak rá nem. Az öcsém volt.
  Egy végtelenül hosszúnak tűnő másodpercig csak bámultam a készüléket. Tudtam, mit akar mondani, és azt is, hogy én mit fogok rá válaszolni. Nem, nem most akartam megejteni ezt a beszélgetést. Az esti show műsor sztárvendége voltam, az emberek vidámságot, szeretetet várnak el tőlem. Nem akartam most összezuhanni. Ám a kezem akaratlanul is kinyúlt a készülék után. Soha nem várakoztattam meg az öcsémet, tartoztam neki ennyivel.
- Na, végre, azt hittem, már sosem veszed fel – mondta köszönés helyett, mikor megnyomtam a gombot. Hangja kedves és izgatott volt, láttam magam előtt, ahogy csillogó szemmel ül az ágyon és türelmetlenül dobol az ujjával, miközben a hívás kicsöng. Láttam magam előtt a mosolyát, mely még mindig ugyanolyan kedves volt és szerető. Mintha meg sem történt volna, ami történt. Mintha nem tettem volna tönkre mindent.
- Sokáig tartott leérni az emeletről – feleltem, miközben kitörni készülő könnyeimet próbáltam visszatartani, ugyanakkor akaratlanul elmosolyodtam a belőle áradó természetesség miatt. Híresség lévén ritkán adódott meg, hogy valaki így kezeljen.
- Megint sietsz valahová? – kérdezte enyhén csalódottan.
- Igen, fellépek az esti showban.
- Tudod, itthon is felléphetnél, nélküled mindig kiesünk a ritmusból – jegyezte meg, majd mielőtt félbeszakíthattam volna, gyorsan folytatta. – Anyáék vacsorát rendeznek 24-én, Mary is hazajön a családjával, mindenki itt lesz. Hidd el, mindannyian örülnénk, ha te is eljönnél!
- Nem – vágtam rá egyből kicsit erőteljesebben. Düh, csalódottság, sértettség vegyült a bűntudattal, szomorúsággal, fájdalommal. Le kellett ülnöm, úgy remegtek a lábaim. – Tudod, hogy képtelen vagyok rá.
- Rose, annak a napnak már több mint másfél éve – tört ki Ron. – Azt az estét egyikőtök sem gondolta komolyan! Már nagyon hiányzol nekik. Adj nekik egy esélyt, vagy ha nekik nem, hát akkor magadnak!
Ráztam a fejem, pedig tudtam, hogy úgysem látja. Vannak olyan sebek, amelyek az évek során egyre mélyülnek. Van, amit az idő múltával egyre nehezebb megtenni. Egyre nehezebb megbocsátani. Vagy bocsánatot kérni.
- Mondd meg anyáéknak, hogy üdvözlöm őket! Utaltam pénzt a számlájukra, az ajándékokat pedig már feladtam, holnap valószínűleg megkapjátok. Maryt is puszilom! Most mennem kell. Szia!
- Tudod, szerintem jobban örülnének neki, ha pénz helyett téged kapnának vissza – mondta Ron, majd köszönés nélkül lerakta.
Magamba roskadva ültem a széken, fejemet a kezembe temettem. Ki akartam zárni a hangokat, de azok a fejemben üvöltöttek. Újra ott voltam azon a napon, amikor a veszekedés történt.
Már kiskoromban felfigyeltek a tehetségemre, minden iskolai műsorban szerepeltem, mint színész, mint énekes. Jártam kórusba, én kaptam a legtöbb szólószerepet, majd gimiben egy banda is szerveződött körém. Részt vettünk a városi ünnepségeken, majd elkészült az első videónk, ami rövid idő alatt nagy siker lett. Imádtam ezt csinálni, a zene volt az életem. A hangomat önállóan fejlesztettem, a fellépéseket mi szerveztük, a mi készítettük a klipet, mi írtuk a dalokat, vagy épp mi csináltuk a feldolgozást. Függetlenek voltunk és mellette a sulit sem hanyagoltuk el. Épp ezért anyáék sokáig azt gondolták, hogy ez csak hobbi. Nem vették komolyan, amikor kijelentettem, hogy ezzel akarok foglalkozni. Persze, mondták, de előtte legyen egy rendes szakmád. Én persze nem akartam nekik csalódást okozni, így kiválóra érettségiztem, még ha ez azzal is járt, hogy fel kellett oszlatnom a bandát. Simán felvettek az egyetemre, az első évet végig is csináltam. Közben persze nem hagytam abba az éneklést, találtam egy menedzsert, aki tovább egyengette az utamat. Így adtam ki az első saját dalomat.
Nem sokkal utána megkeresett egy producer, hogy nem vállalnám-e el egy fim stáblistájához írt dal feléneklését. Azt hittem, leesem a székről, amikor meghallottam, mekkora összeget fizetnének érte. Tudtam, hogy ez bőven elég lenne, hogy kifizessük a hiteleket, illetve felújíthassuk a házat. Ráadásul ez jelenthetné a nagy áttörést a karrieremben. Aláírtam a szerződést.
 Az utazás előtt egy héttel jelentettem be, hogy halasztok egy félévet az egyemen, hogy legyen időm a munkálatokra. A fogadtatás nem olyan volt, mint amire számítottam. Apa a fejemhez vágta, hogy hogy van merszem a megkérdezésük nélkül aláírni egy szerződést, és engedély nélkül utazást tervezni egy másik kontinensre, miközben így is szűkösen élünk. Anya közölte, hogy még fiatal vagyok ehhez, a média pedig össze fog roppantani, elveszi a személyiségemet és mit képzelek, hogy ott hagyom az egyetemet! Apa tovább ordított, hogy ez a hála a gondoskodásért?! „Szállj már le a földre, egy álomvilágban élsz! Egy olyan személyiség, mint te, sosem lesz híresség!” Én meg visszaüvöltöttem, hogy már nem vagyok kiskorú, el tudom dönteni, hogy mit akarok csinálni. „Mindent a magam erejéből értem el, nincs jogotok beleszólni az életembe!” Majd odavágtam eléjük a papírokat, hogy lássák, értük teszem. Őket nem érdekli a pénz, mondták, de nem hajlandók eltűrni, ahogy tönkreteszem magam, mert most majd biztos olyan dolgokat fogok csinálni, amiket egyébként nem tennék, ezért, hogy fennmaradjak. Azt mondták, a hírnév meg fog rontani. Kétségbe vonták az elveimet, a tehetségemet és mindent, amit eddig elértem, megtiltották, hogy elutazzak. Dühtől remegve, döbbentem hallgattam az ordítozást. Nem, nem ezt vártam a szüleimtől. Azt hittem, támogatnak majd, de ehelyett alattomos módon hátbaszúrtak. Magamból kikelve álltam neki üvöltözni, hogy utálom őket és hogy csak sajnálják tőlem a sikert, mert ez nekik nem adatott meg. Az apám erre felpofozott. Megszégyenülve rohantam fel a szobámba hangosan becsapva magam mögött az ajtót. 5 perc alatt minden szüksége holmit bedobáltam a bőröndbe, hívtam egy taxit, majd nem törődbe a szüleim tiltakozásával, kiviharzottam a házból. Egyedül az öcsém jött utánam a reptérre, ő volt az egyetlen, aki értette, mit jelent ez a lehetőség nekem. Kért, hogy maradjak, ne menjek még el, majd ő beszél apáékkal, de én hajthatatlan voltam. Nincs szükségem rájuk, ha nem hisznek bennem.
Másfél év telt el azóta, másfél éve nem beszéltem a szüleimmel. Persze kerestek telefonon, de sosem vettem fel. Mindig elöntött a düh és a keserűség, képtelen lettem volna beszélni velük. Az egyetlen, akivel szóba álltam, az az öcsém volt. Neki meséltem el, milyen volt a stúdiózás, milyen volt, amikor először előadtam élőben a dalom, hogyan szerződtettek le, és miként váltam híressé. Mert az lettem, kitüntettek a Legjobb új előadó díjával, pár hónappal később pedig kiadtam az első albumomat. A dalaim témája mind egyedi volt, kivétel nélkül minden szöveget én írtam, melyeket a saját élettapasztalataim ihlettek.
A szüleim kételye nem valósult meg: nem lettem „kanapén fehérneműben fetrengő műnő”. Nem fogadtam el olyan felkéréseket, amelyek ellentmondtak az elveimnek. Persze, volt olyan eset, amikor közölték, hogyha nem vállalom el azt a jelenetet, akkor az egész projekttől elesem. Akkor meginogtam egy pillanatra, de dacból, hogy a szüleimnek ne legyen igaza, nemet mondtam. Mindezek ellenére azonban sikeres lettem, én pedig örültem a sikernek, mert így egyre több emberhez eljutottak a dalaim.
Rengeteg emberrel ismerkedtem meg, barátságokat kötöttem, de a magányomat nem tudták feledtetni. Mégis, mikor az öcsém ünnepek alkalmával hazainvitált, nemet mondtam. Képtelen voltam megbocsátani magamnak, azok után, amit a fejükhöz vágtam. Fájt a seb, amelyet a szavaik okoztak, a fájt, hogy nem bíztak bennem, hogy nem hitték, hogy képes vagyok megvalósítani az álmom. Fájt, hogy nem gondolták át, hogy nem engedték meg megmagyarázni, miért szeretném ezt ennyire. Fájt, hogy ilyen önző voltam és csak magamra gondoltam. Fájt, hogy így tönkrement az egész. Fájt a bűntudat.
A sofőröm dudálása térített magamhoz. Letöröltem a könnyeimet, majd kisiettem az ajtón. A húszperces autóúton sikerült némileg összeszednem magam. Ha én nem lehetek boldog, legalább másoknak okozzak örömet. Ez a taktika mindig enyhítette a mardosó lelkiismeretet és a magányt. Ezért is szerettem kórházakat látogatni. Gyógyír volt a lelkemnek, amikor megláttam a felderülő gyermekarcokat, a szülők hálás tekintetét, amikor sikerült felvidítanom egy-egy előadással a csemetéiket. Azok a pillanatok megerősítettek abban, hogy helyes utat választottam. Nekem ez a hivatásom, még ha a szüleim nem is látják be.
Amikor megérkeztem, a stylistok gyors igazítást végeztek a sminkemen, belebújtam a fellépő ruhámba, aztán bekísértek az elsötétített színpadra. Még manapság is izgultam a fellépések előtt, pedig már rutinosnak mondhattam magam. Ilyenkor mindig arra sok szeretetre gondoltam, amit a mögöttem álló csapattól, illetve rajongóktól kaptam. Azokra az e-mailekre, amelyekben leírták, hogy egy-egy dal mennyire megérintette őket vagy éppen átsegítette őket egy nehéz időszakon. Amiben leírták, hogy mennyire felnéznek rám, amiért híresen is őszinte és emberi tudtam maradni. Amelyekben köszönik, hogy megosztom velük ezeket az érzéseket. Ám most csak azokra tudtam gondolni, amiket nem küldtek el. Azokra a szavakra, amiket nem kaptam meg. Azokra az emberekre, akik most nincsenek itt. A szüleimre.
Ron azt mondta, hiányzom nekik. Akkor miért nem tudatják velem? Miért nem írnak nekem? Miért nem hívnak fel már régóta? Miért hagytak fel a próbálkozással? Minden keserűség és csalódás, amelyet eddig elfojtottam, most felszínre tört, így mikor meghallottam az első ütemeket, behunytam a szemem és hagytam, hogy minden, ami bennem van, beleáramoljon a dalba. Hagytam, hogy újra átéljem a veszekedést, a magányos estéket, a pofon fájdalmát, a haragot és a bűntudatot. A küzdelmeket, a kimerítő csatákat, a próbák utáni égő hangszálak fájdalmát. Az egyedüli hadakozást az árral szemben, amivel elértem, hogy ne akarjanak változtatni rajtam. Én voltam a lány dalban, aki addig nem találta meg a boldogságot, amíg nem bocsátott meg. Benne volt minden örömöm, mindem szomorúságom, minden érzés, amit valaha átéltem. A hangom pedig szárnyalt. Ez volt életem legtökéletesebb éneklése.
Amikor az utolsó hang is elhalt, a közönség egy emberként ugrott fel. Mindenki tapsolt, éljenzett még percekig, miközben én a számra szorított kézzel könnyeztem a színpadon. Gyónás volt az a dal. Bocsánatkérés és megbocsátás. Egy üzenet.
- Hát, azt hiszem, ehhez a produkcióhoz nem férnek szavak – állt meg mellettem a műsorvezető, mikor a taps elhalt. Az ő arcán, csakúgy, mint mindenkién, aki stúdióban volt, látszott, hogy mély benyomást tett rá a dal. Én pedig pont ezt akartam: érzéseket adni, közvetíteni, emlékeket föleleveníteni. Épp ezért tört össze anyáék véleménye: rájöttem, hogy nem ismernek. Azt hitték, a sikert űzöm, pedig nekem ez az érzelemközvetítés volt a célom. Csakhogy akkor előbbre tartottam ezt, mint a saját szüleimet.
Tavaly karácsonykor Mary, a nővérem is megpróbált meggyőzni, hogy menjek haza.
- Hagyd abba a makacskodást – mondta. – Tedd félre a sérelmeidet legalább egy napra és gyere el az ünnepekre! Nélküled nem ugyanaz.
- Oh, hát nem tudtad? – kérdeztem ironikusan, majd keserű gúnnyal folytattam – Ha hazamegyek, akkor sem lesz ugyanolyan, hisz elnyelt a média és műnőt faragtak belőlem.
- Rose, ne legyél már ilyen csacsi! – fakadt ki a nővérem. – Tudod jól, hogy csak azért mondták, mert aggódtak érted. A hírnév gyakran átok, csak kevesen tudják jól használni.
- És ebből az következik, hogy meg sem próbálhatom? – vágtam vissza. – Hátba szúrtak, Mary. Azt hittem, támogatni fognak, ehelyett elhordtak mindennek.
- Te meg elrohantál, esélyt sem adva nekik, hogy megmagyarázzák! Mindannyian hibáztatok, Rose, be kéne végre látnod. Hiába várod el, hogy megértsék, mit jelent ez neked, ha meg sem próbálod megértetni velük. Gyere haza, Annie-nek is hiányzol!
Annie az unokahúgom volt, Mary akkor féléves kislánya. Imádtam vele játszani, a kezembe venni és énekelni neki. Az én hangom volt az egyetlen, amitől mindig megnyugodott és elmosolyodott. Magam elé képzeltem ártatlan kis pofikáját és akkor meginogtam egy pillanatra, de akkor meghallottam anya hangját. Újra megkeményedett a hangom.
- Sajnálom, Mary – azzal kinyomtam.
Sosem gyűlöltem a szüleimet és talán ez volt a legnehezebb. Fájdalmat okoztunk egymásnak, de képtelen voltam tenni ellene. Ennek az oka voltaképpen a büszkeségem és a sértettségem volt. Nem akartam megalázkodni, mert úgy éreztem, azzal elfogadom a vereséget és megtagadom mindazt, amit elértem. Így a távozásom utáni fél év bizonyítással telt. Magamnak és a szüleimnek.
A következő év pedig fokozatos elfogadással. Sokat gondolkoztam azon, amit mondtak és rájöttem, hogyha nem oktatnak ki, nem tartanék itt. Ha nem lett volna bennem ekkora dac, hogy igenis nekem van igazam és a média nem tud megváltoztatni, akkor nem tartottam volna ilyen szilárdan magam. A most következő lépés a megbocsátás lenne, de féltem megtenni. Aztán eszembe jutott az öcsém. Neki is fájdalmat okoztam, még ha akaratlanul is, mert szétziláltam a családot, esélyt sem hagyva neki egy normális életre. Eddig bele se gondoltam, milyen lehet neki, hogy megosztva él köztem és a szüleink között. Nem akartam megint önző lenni.  Ha másért nem, érte meg kellett tennem végre.
- Mi motivált, hogy így sikerült az előadás? – kérdezte a műsorvezető. – Kire gondoltál közben?
- A szüleimre – feleltem halkan. Tudtam, hogy most van itt az ideje. – Üzenem nekik, hogy sajnálom, ami történt. És remélem, hogy egyszer megértik, miért döntöttem így.
Nem tudtam, nézik-e a műsort, nem tudtam, eljut-e hozzájuk az üzenet, de én hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Levonultam a színpadról és a műsor végét meg sem várva hazavitettem magam. A házban tárcsáztam a repteret, majd elkezdtem a cuccaimat behányni a bőröndbe. Furcsa, csak most tűnt fel, hogy mindent útra készen tartottam, csak el kellett rendeznem. Talán mindig vártam erre a pillanatra.
Egy hosszú repülőút, majd 3 órás kocsikázás után álmosan szálltam ki az autóból a havas járdára. Elmosolyodtam a feldíszített ház láttán, ugyanakkor görcsbe rándult a gyomrom. Féltem a találkozástól.
A bőröndömet a kapuban hagyva az ablakhoz osontam és belestem rajta. A családom a nappaliban ült, a tv-t nézték, de az nem tudtam kivenni, hogy mit. A szoba túlsó felében karácsonyfa világított, ugyanúgy feldíszítve, mint mikor kicsik voltunk.
A faajtóhoz óvakodtam, hangtalanul benyitottam és belopakodtam a házba. Ott megdöbbentett a változás. A pénz, amit hazaküldtem, jól lett felhasználva. Egybenyitották a konyhát és a nappalit, mindkettőt világos parketta borította. A falak meleg narancssárgák voltak, a konyhabútor hozzáillő fényes barna. A nappaliban a kandallóban vígan lobogott a tűz. A fal mellett apró rekeszekből álló könyvesszekrény futott végig: az, amelyikre mindig is vágytam. Ekkor valami különös melegség öntötte el a szívemet.
Aztán megláttam, mi megy a tv-ben: a tegnapi előadásom. Anyáék háttal ültek, de még így is láttam, hogy rázkódik a válla. Mary és a férje egymást átölelve könnyezve nézték a produkciót, Annie pedig táncikált. Az öcsém a szőnyegen ülve meredt a képernyőre. Mindenkit letaglózott, amit látott. És mindenki megértette, miért kell nekem ezt csinálnom.

Amikor vége lett, Ron tapsolni kezdett, majd azt vettem észre, hogy mindenki bekapcsolódik. Én meg csak álltam földbegyökerezett lábakkal és néztem a családom reakcióját. Éreztem a hiány, a megbánást. Nyoma sem volt a haragnak. Amikor elhangzott az üzenet, anya hangosan felsírt, mire az öcsém megfordult. A tekintete átsiklott a szüleim felett, végül megtalált engem. Az arca egy pillanatra lefagyott, mintha nem hinné el, amit lát, aztán hatalmas sebességgel felpattant, és örömujjongással a nyakamba ugrott. A könnyeim fátyolán át már csak annyit láttam, hogy mindenki feláll, egyre több kar fon körül, még Annie apró kezecskéi is átkulcsolták a lábamat. Mindenki ölelt, mindenki sírt és ezek a könnyek voltak azok, amik elmosták a sérelmeket. Amik elmosták az önzést, a fájdalmat, hogy helyüket átvegye a megbocsátás, az öröm és a szeretet.

2016. október 6., csütörtök

9. Égni is kell

Sziasztok!
Bocsánat, tudom, milyen zavaró egy fejezet elején bocsánatkérő szöveget olvasni, de úgy érzem, magyarázattal tartozom a rengeteg késés miatt. Az okok egyszerűek: brutális órarend, heti 40 óra, rengeteg tanulnivaló és nyelvvizsga készülés, aztán itt volt a német cserediák, szóval egyszerűen nem jutottam a gép közelébe és szeretnék elnézést kérni, amiért ennyit kellet várnotok! Köszönöm, hogy ez idő alatt is ilyen sokan benéztetek az oldalra, illetve hogy nem iratkoztatok le! Talán vigasztal titeket, hogy egy hosszú fejezetet olvashattok, ezért nem is szövegelek tovább. Jó olvasást! :)




"Nem elég megismerni az igazságot; nem elég megszövegezni,
nem elég bátran kimondani:
Égni is kell érette, elégni, az élet anyagát,
a test szövetét is odadobni  a lángoknak,
melyek egyszerre perzselnek kívülről és belülről."
Márai Sándor




Megint sikerült nekik. Ez volt az első gondolatom, miután felocsúdtam a döbbenetemből. Mert a Hydra megint megcsinálta, megint sikerült szenvedést okozni nekem. Mert most megismertetettek az árulással.
A pisztolyt tartó karom lehanyatlott, úgy éreztem, végleg kimerültem. Nem tudtam megszólalni, csak a tekintetemet fúrtam Jack szemébe. Kerestem benne valami kapaszkodót, valami okot, de a pillantása kemény volt és jéghideg. Az az ember, akinek egyszer megmentettem az életét, most kiszolgáltatta az enyémet a Hydrának. Hazudott, átvert, nem az volt, akinek megismertem. Az az ember, aki megkérte a kezem, egy kettős ügynök. Egy áruló.
- Miért? – ez volt az egyetlen kérdés, amire választ akartam kapni. Az egyetlen kérdés, ami számít. A hangom tompán koppant a padlón a mély csöndben. Senki nem felelt. Csak álltunk szemben egymással, Strucker is némán figyelt. – Miért vagyok még ilyen fontos? Miért nem ölnek meg most rögtön? Miért kellek ennyire?
- Gondolom, azért jött ide, hogy ezekre a kérdésekre választ kapjon – Strucker tartotta a távolságot, de nem félt. Tisztelet, aggodalom, nem tudom, mi miatt, de egyenrangú félként kezelt. – Jöjjön velem!
Azon már nem is csodálkoztam, hogy tudta, nem fogom lelőni, nem tett óvintézkedéseket, bár Jack azért rajtam tartotta a szemét. Emelt fővel követtem a tudóst, miközben belül véreztem. Teljesen ki voltam szolgáltatva, ez világosan látszott azon, hogy nem bilincseltek meg. Egyszerűen nem értettem a helyzetet.
És fájt Jack árulása. Fájt, hogy nem az volt, akinek látszott. Dühített, hogy ennyi együtt töltött idő alatt teljesen kiismert, még a gyenge pontjaimat is tudta. És dühített, mert rájöttem, hogy mennyit jelentett nekem és hogy képtelen lennék megölni.
Abba a terembe érkeztünk, amit el akartam kerülni. Ahol rám vártak volna. És most önként jövök ide, miközben tudom, hogy csak magamnak ártok. Őrületből, kíváncsiságból, vagy, mert végre válaszokat akartam kapni, követtem a bárót.
Csak hárman vagyunk, nincsenek őrök, nincsenek tudósok. Csak három rendkívüli ember két ellenséges táborból, akik egy időre fegyverszünetet kötöttek egymással. Valami néma megegyezés volt közöttünk: amíg nem támadok, nem bántanak. A kérdés már csak az, hogy ez meddig érvényes.
Végigfutattam a szeme a helyiségen. Asztalok sorakoztak, rajtuk számítógépek, kísérleti és kínzóeszközök, a szoba túlsó felében ágyak, székek álltak karrögzítő-pántokkal. Kihallgató részleg volt, nem meglepő az ilyen felszerelés. És valami elárulta, hogy az eredeti terv szerint ide kellett volna jönnöm: mindössze egyetlen injekciós tű feküdt az asztalon, benne azzal a folyadékkal, aminek elég volt egyszerre megtapasztalnom a hatását, hogy kis híján az őrületbe kergessen.
A báró hellyel kínált, én pedig leültem egy átlagosnak tűnő bőrüléses karosszékbe, mely valójában nem volt az, mégsem történt semmi. Az izmaim ugrásra készek voltak, amit Strucker is észrevett.
- Ms. Elect, maga válaszokat akar, ahogy én is. Bár a diplomácia csak sebtapasz, most még is sok időt spórolnánk meg vele.
- Másokkal nem volt diplomatikus – utaltam az elhunytakra, akik miatta haltak meg.
- A különleges emberek mindig is különleges bánásmódban részesültek – felelte a báró. – Maga pedig a kezdetektől fogva kitűnt a tömegből, még ha azt is hitte, hogy átlagos teremtés. Sosem volt az. A tanulmányi eredménye messze kimagaslott és a rokoni szálak sem kerülték el mindenkinek a figyelmét. Ám mégsem ez a magyarázat arra, hogy ilyen eredményeket ért el. A szérum bejuttatását kevesen bírták volna ki és maga köztük volt. A Bosszúállók tanították és végigbírta a kiképzést. Harcolt csatákban, félistenek ellen, nevet és rangot szerzett. Sokoldalúan képzett és tehetséges. Túlélt egy zuhanást, kísérleteket, visszatért az amnézia állapotából. Néhány hónap alatt a semmiből az egyik legjobb harcossá, ügynökké fejlődött. Mindezt nem a származásának köszönheti, hanem az akaraterejének, az önfegyelmének és a hitének. Mindent lelkesen, szorgalmasan és kitartóan végzett. Fejlődni akart és szolgálni az emberiséget. És mindeközben önmaga maradt. A kisugárzása, a hozzáállása átformálta a Bosszúállókat, erősebbek, ugyanakkor sebezhetőbbek lettek. Ha fogva tartanánk, maga lenne az ütőkártya a kezünkben. Ám a Hydrának most nem emiatt van szüksége magára. Fogynak az önkéntesek, csökken a lelkesedés, kezdünk szétesni. Új vezetők ébrednek, új célokkal. Fiatalabbak, magasabbra törnek és hatalomra éhesek. Nekünk pedig szükségünk van valakire, aki összefogja őket. A maga kisugárzása és személyisége pedig ezt lehetővé tenné, miközben gyengíthetjük a Bosszúállókat.
Mivel az áttérítés többször kudarcba fulladt, megpróbáltuk megtörni. Csapás csapás után, ütés ütés után, sorozatos támadás test és lélek ellen, hogy ne legyen esélye felállni. Hogy végül annyira beleőrüljön a fájdalomba, hogy a halálba akarjon menekülni. Annyira legyengült volna, annyira kifordult volna önmagából, hogy a karjainkba futott volna. Egyetlen injekció és onnantól kezdve már nincs visszatérés. Az emlékei megfakultak volna, a régi életét eltöröltük volna, ön pedig a mi fegyverünk lenne.
Rémes jövőkép, amit lefestett, tágra nyílt szemmel hallgattam. Még nem fejezte be.
- Ám mint kiderült, még mindig tartogat meglepetéseket, ellenállóbb, mint ahogy gondoltuk. Mosley ügynöknek igaza volt, nem volt elég a csapás. A mai lett volna végső, amit még senki nem élt túl. Maga viszont még nem akar meghalni.
- Ezért maradt a diplomácia. Gondoljon bele Ms. Elect! A Hydrának szüksége van magára és mindent megtesz, hogy magát megszerezze. Rengeteg ártatlan áldozat, emberek, akik voltaképp maga miatt haltak meg. Egyetlen szavába kerülne és vége lenne a mészárlásnak. A Hydra újra egységes szervezet lenne, felhagyhatna a brutalitásokkal. Ha önként átállna, ha ön irányítana, képes lenne a jó útra terelni, és a Bosszúállóknak eggyel kevesebb gondja lenne. Gondoljon bele: ha csatlakozna Hydrához, szabad kezet kapna és a kapcsolatai és a technikái által rengeteg jót vihetne véghez. A Bosszúállók ingatag szervezet, előbb utóbb szétesnek, ha maga nem lenne ott, ez már megtörtént volna. A Hydra még stabil. Szétverték ugyan, de a maga keze alatt megerősödne. Ha ön lenne a vezető, rengeteg életet menthetne meg.
Nem szóltam, ültem csendben, miközben gondolkoztam. Srucker beszéde őszintének tűnt, ha nem lett volna már tapasztalatom, bedőltem volna. Ekkor értettem meg, miért van még ennyi hű emberük. Az emberek alapvetően befolyásolhatók, ahogy én is. Szilárd elveimet csak a Bosszúállók által való neveltetésnek és Steve-nek köszönhetem. De ha valóban olyan hatásos vagyok, mint amilyennek Strucker beállít, nem vethetnék-e véget egyszer és mindenkorra a Hydrának? Nem kéne-e megpróbálnom, ha adódik rá lehetőség? Vannak még menthető emberek, akikért érdemes lenne megpróbálni. Ugyanakkor ez egyet jelentene az elveim feladásával. Képes lennék ezt megtenni egy maroknyi emberért, voltaképpen egy olyan lehetőségért, amibe nagy valószínűséggel belebukok? Nem. Néha az embernek be kell látnia, ha valamilyen feladathoz nem elég erős.
- Ha ez kell, hogy meghiúsítsam terveiket, önként vetek véget az életemnek – jelentettem ki. Tudtam, hogy még most is kísérleteznek. Ez egy teszt: lefestik a választás látszatát, valójában sosem volt választásom. – Jack tisztában van vele, hogy nem fogok átállni a Hydrához és ezt bizonyára a maga tudomására is hozta. Értékelem, hogy nem kötött azonnal villamosszékhez, de ne higgye, hogy nem tudom, mit következik. Válogatott kínzások, melyekkel nem mennek semmire. És nem mondott el mindent: valójában nem tudják, mit kezdjenek velem. Nem tudnak lemondani rólam, pedig tudják, hogy reménytelen a próbálkozás. És közben nem veszik észre, hogy az az embertelenség, amit velem művelnek, megingatja a legjobb embereik nézeteit is. A hatásom néha túl mély és teljesen ellentétes a Hydra akaratával – Jack szemébe néztem és megláttam, amit kerestem: a szerelmet. Még mindig lángolt, csak mélyen eltemetve, hogy ne találjon rá senki más. Csak én. – Biztos azt akarja, hogy az összes velem dolgozó emberét áttérítsem? Mert én mindig kiszámíthatatlan voltam. Irányíthatatlan és makacs. És ez tesz legyőzhetetlenné.
A másodperc törtrésze alatt emeltem a pisztolyomat Strucker fejéhez. Vége volt a fegyverszünetnek.
- Válassz! – fordultam Jack felé, aki rám fogta a puskát. – A Hydra vagy én. A halál vagy az élet.
Ez is elhamarkodott cselekedet volt, nem tudtam, Jack hogyan fog dönteni. Viszont, ha tényleg olyan hatással vagyok az emberekre, mint ahogy a báró állítja, talán őt is sikerül jó útra térítenem. Anélkül, hogy belehalna.
A férfi szeme ide-oda járt közöttünk, Strucker is némán figyelt. Volt valami a higgadtságában, ami elbizonytalanított. Túl nyugodt volt, mintha tudná, mi fog történni. És ez a pillanatnyi megingás elég volt, hogy elveszítsem az uralmamat Jack felett. Ám a reményem csak akkor halt meg, amikor Jack meghúzta a ravaszt. Felém.
- Tudja, Ms. Elect, minél magasabbra jut valaki, annál nagyobbat bukik – hallottam még a báró hangját, miközben a bénító lövedék szétáradt a testemben, én pedig a földre hanyatlottam.

. . .

Nem tudtam  mozdulni, tehetetlenül néztem, ahogy felemelnek és egy székhez láncolnak. Igazi, elszakíthatatlan vasláncokkal, nem elégedtek meg a szíjakkal. Mert tudták, hogy még lekötözve is fenyegetést jelentek számukra.
Bedőltem a Hydrának. Elhittem Jack hazugságát, aki tökéletesen alakította a rábízott szerepet: elhitette velem, hogy szeret. Közben Strucker az egekig magasztalt, én pedig túlzott önbizalommal túlértékeltem magam. Sikerült nekik. Tom akaratlanul is elvetette bennem az elbizakodottság magvát, ők pedig kikeltették és felvirágoztatták. Ez lett a vesztem. De legalább ezt a leckét megtanultam: soha többé nem értékelem túl magam. És ezt a gyengeségemet is le fogom győzni.
- Bizonyára az alapos kutakodásuk után rájöttek, hogy az emberkísérletek sikerrel jártak, így nincs szükségünk a magában rejlő erőre. És mivel ellenállt minden áttérési próbálkozásnak, ezért máshogy fogjuk felhasználni. A barátai minden bizonnyal a közelben vannak, mivel ilyen észrevétlenül egyedül nem juthatott be. Így bizonyára összeköttetésben van velük. És ha látják magát szenvedni, egyenesen belerohannak a csapdánkba. Mert ha támadnak, maga meghal, ha várnak, maga szenved. Patthelyzetbe kerülnek és ilyenkor nincs jó döntés. Felbomlik az összhang, egymásnak fognak esni. Mert ha maga nincs velük, ők nem egyebek egy időzített bombánál.
Elmosolyodtam magamban: Strucker a saját csapdájába futott bele. Ő is túlértékelt engem. A Bosszúállók képesek nélkülem is dolgozni és összefogni. A Báró viszont olyan sokáig rejtőzött, hogy gyengének látja őket. Az igaz, hogy általában egy lépéssel előttünk járt és eddig nem is sikerült a nyomára bukkannunk, de emiatt alábecsüli a csapatot. Az ő veszte ez lesz.
- Elég sokféle módját tapasztalta már a kínzásoknak, mégsem érezte mindegyik fájdalmat. Van, ami akkor fáj legjobban, amikor történik, de ha megszüntetik az okát, rögtön enyhül. Van olyan, aminek az utóhatása az erősebb. És van, amitől szenvedünk közben és utána is. Mint például az égés.
Lángszórót vett fel az egyik asztalról és egy hosszúkás botot, végén a Hydra szimbólumával. Rögtön átláttam a helyzetet: Strucker nem olyan ember volt, hogy használja ezeket. Ő tudós volt, számára csak az eredmény volt fontos. Ezért van itt Jack, ő végzi a piszkos munkát. Billogot fog égetni belém.
- Nem kell ezt tenned – szólaltam meg. A hangom enyhén megremegett. Mennyivel másabb volt, mint néhány évvel ezelőtt. – Valóban képes lennél rá? Semmit sem jelentett neked a rengeteg együtt töltött idő? A közös küldetések, a kiképzés? Semmit nem jelentettek neked a srácok? – a szemét kerestem. Nem adtam fel, még élt a remény. Nem hagyom elveszni, nem engedhetem a pokolba zuhanni. – valóban semmit nem jelentettem neked?
A lángok elkapták az arcomat, és magukkal vitték a bőröm felső rétegét. Belemartak a hajamba, véres nyomokat hagytak a nyakamon, megperzselték a szemöldököm. Forróság ömlött be a légcsövembe, tűzbe borította a tüdőmet, elégetve a levegőt.
Ekkor kezdtem el félni. Félni, hogy nem bírom a fájdalmat. Ugyanakkor dühös lettem, hogy hiábavaló volt a próbálkozásom. Dühös, amiért Jack elárult. És dühös, mert nem akartam meghalni.
- Szörnyeteg! – ordítottam, amikor egy pillanatra leállt a lángfújással. – Tudod, Matt figyelmeztetett. De sose gondoltam volna, hogy ilyen mélyre süllyedsz. Szörnyeteg vagy! – ám a szavaim leperegtek róla.
Izzó vassal közeledett felém. Késsel felhasította a ruhám ott, ahol a heg volt és odanyomta a billogot. Pokoli fájdalmat éreztem, ahogy a bőr és a hús szénné vált. Az arcomon csorgott a könny, legszívesebben ordítottam volna, hogy enyhítsem a kínokat, de még arra is képtelen voltam. Valami fogódzót kerestem, hogy ne ájuljak el, így önkéntelenül is Jack szemébe néztem. Élettelen volt a tekintete, mintha nem is ő lenne. Homlokán verejtékcsepp gyöngyözött, a keze enyhén remegett. Mintha nem ő irányítaná.
Strucker egyetlen mozdulatára a férfi még erősebben nyomta belém a vasat. A vér folyóként ömlött a sebből, átáztatta a ruhám. A szemem előtt fekete karikák táncoltak, amikor megéreztem az erőt, aminek a birtokában voltam. Kitörni készült és már csak másodpercek kérdése volt, hogy megtörténik. Reméltem, hogy a fülem mögötti érzékelő már elküldte a jelet, mert az energiahullámoktól kisült. A szemem megtelt kék fénnyel, a bőröm ragyogott. Láttam az értetlenséget Strucker szemében.
- Sajnálom Jack – préseltem ki a hangot magamból, aztán kiengedtem. Kék energiahullám csapott ki belőlem elröpítve mindent és mindenkit. Nem tudtam uralni, nem tudtam szabályozni és nem tudtam megállítani. Egy sugár lyukat vágott az épület falába. Még hallottam a vészszirénák vijjogását, aztán elvesztettem az eszméletem.