2017. december 6., szerda

Epilógus

 Egy év. Hosszú idő. Hosszú időbe telt, amire újra felépítettem önmagam. Egy hosszú, tanulással, önmagam és mások megismerésével töltött évig.
 Korántsem volt olyan könnyű beleszokni a tolószékes életbe, de megtanultam valami nagyon fontosat: az alázatot. Alázat kellett ahhoz, hogy belássam egyedül felöltözni sem tudok. Alázat kellett ahhoz, hogy elfogadjam mások segítségét; hogy hagyjam, hogy cipeljenek, toljanak, öltöztessenek, megmosdassanak és tornáztassák a lábam, hogy ne sorvadjanak el az izmaim. Alázat kellett ahhoz is, hogy ne ordítsak mindem alkalommal, amikor a nyomorommal szembesültem. Alázat kellett ahhoz, hogy felkeljek minden reggel és továbbmenjek. Hogy ne adjam fel. Soha.
 Jack egész végig mellettem állt. Ő volt az ápolóm, a segítőm és a barátom. Ha látta, hogy nem bírom tovább ép idegekkel, mesélni kezdett a csapatról, amivel lenyugtatott, és közben észrevétlenül befejezte, amit épp csinált. Borzasztóan éreztem magam, amikor első alkalommal segített felöltözni. Őt választottam, mert gyűlöltem annak a gondolatát, hogy idegenek nyúljanak hozzám. Jack legalább ismert és tudta, miért kerültem ide. Ugyanakkor dühített a tehetetlenségem, már vártam, mikor pillantom meg a szemében a szánalmat és a lesajnálást, de soha nem találtam meg. Még halvány árnyékát sem. Jack örökké kedves volt, nem kezelt sérült emberként, számára egyenlő voltam. Mindig gyengédség és szeretet volt a tekintetében, az érintésében. Várt, hagyta, hogy feszegessem a határaimat, belássam, mire vagyok képes és mire nem. Támogatott, minden módon. És azt hiszem, ennek köszönhetem, hogy végül már nem töltött el keserűség, amikor valamit  nem tudtam egyedül elvégezni.
Az orvosok nem túl bizakodóan fordultak felém, azt mondták, alig van esély a javulásra. Szerintük még az oly sokszor működő sokkhatás sem érne el eredményt. Mondjuk az is igaz, hogy nehezen okoznának nekem sokkhelyzetet, azok után, amit átéltem, márpedig több olyan élményt nem akarok szerezni. Jack azonban bíztatott. Ott volt velem, amikor ezt az orvosok közölték, és látta az elkeseredésem. Másnap beállított egy ismeretlen terepautával, aki lebénult emberekkel foglalkozott. Jól átmozgatta a tagjaimat és kedvesen bíztatott, hogy ne adjam fel. Mesélt hasonló helyzetű emberekről, és arról, hogyan dolgozták ezt fel. Pár nap múlva elvitt az épület másik szárnyába egy gerincsérült ember szobájához, majd hagyta, hogy az ablakon át figyeljem őket. Amit ott láttam, az adta meg a kezdő löketet: az elszántság, bizakodás és küzdés, ami a férfi arcán tükröződött, erőt adott. Egy héttel később már Jack segített nekem, eltanult mindent, amit kellett, én pedig hálásan fogadtam az odaadását.
A lövés okozta seb begyógyult a gerincemen, de a heg megmaradt. Gyűlöltem, mivel ez volt az oka mindennek. De aztán rájöttem, hogy amíg így gondolkodom, nem lesz részem javulásban. El kellett fogadnom a megváltoztathatatlan múltat. Egy idő után már nem úgy tekintettem rá, mint valami pusztítóra. Hanem egy új kezdetre.
És persze ekkor tudatosult bennem teljesen, hogy mit is jelent nekem Jack. Hogy mit is jelent a választásom. Egy lehetőséget az egyszerű életre. Arra az életre, amelyben nem szuperhősként küzdök istenek, szörnyek és nagy múltra visszatekintő gonosz világszervezetek ellen, hanem az egyszerű értékeket közvetítve formálom a világot. Persze sosem tudok majd elszakadni a múlttól, de nem is akarok. A Bosszúálló létet nem lehet kitörölni, hisz az egy életre szól, csak meg lehet találni a másik módját is a harcnak. Ez az én feladatom.
Ahogy telt az idő egyre kevesebbszer kaptam magam rajta azon, hogy a tekintetem a kapitányt keresi, vagy nyitnám a szám, hogy tanácsot kérjek. Egyre kevesebbszer ébredtem úgy fel, hogy álmomban vele táncoltam és reggel csak az ölelő karok hiányát éreztem. Egyre kevesebbszer érzem az ürességet, amit itt hagyott nekem. Mert én így akartam. És én hálás voltam neki, amiért ennyire szeretett.
Jack egyre közelebb került hozzám. Megismertem mélyebben, úgy, ahogy ő is engem. Meg kellett bíznom benne, de azt hiszem, akkor is megtettem volna, ha nem vagyok rákényszerítve. Más volt ez a kapcsolat, ugyanakkor mégis hasonló, de fogalmam sem volt, miért. Egy valami biztos volt: valami különös béke töltött el, ha Jackkel voltam, és minél több időt töltöttem vele, úgy világosodott meg előttem, hogy nem csak magamért küzdök. Hanem érte is. Nem hagyhattam, hogy kárba vesszen minden, amit értem tett.
Talán ez lehetett az oka, hogy sikerült. Azon a napon épp az intézmény parkjába mentünk. Miközben néztem a felhőtlen eget, Jack előhúzott egy kosarat és mosolyogva mondta:
- Meglepetés!
Az arca ragyogott, ahogy rám nézett és örömöt láttam rajta. Egy boldog, árnyéktól mentes mosolyt, olyat, amilyet nagyon régóta nem tudtam mutatni. Jack szeretett, de csak most értettem meg mennyire. Nem rajongott, nem volt őrülten szerelmes, hanem, mélyen, őszintén, odaadóan szeretett. Aztán rádöbbentem, hogy ezidő alatt bennem is elkezdődött valami, ami már megvolt akkor, amikor először találkoztunk. Hogy talán egyszer lehet több mint barát. Még túl friss a seb, de majd egyszer. Lehunytam a szemem és Steve-et láttam magam előtt. Bólintott és mosolygott. Szomorúan, de őszintén. És tudtam, hogy ideje végleg elengednem.
Néztem, ahogy Jack pokrócot terít a ragyogó zöld fűre, tekintetem végigfutott az arcán, amelyet jól ismertem. A szemén, ami oly gyakran kutatta az enyémet, ami bíztatott és erőt adott. Elmosolyodtam és hirtelen tudtam, hogy sikerülhet. Most kell megtennem. Így hát megragadtam a tolószékem karfáját és tolni kezdtem magam. Fölfelé. Akkor valami furcsa melegség töltött el, végigfutott a lábaimon. Egy pillanatig éreztem a szelet és a nap melegét a bőrömön. Aztán felálltam.
- Jack – szóltam, mire megfordult, én pedig könnyezve mondtam neki. – Meglepetés.



Eltiporhatnak, de meg nem győzhetnek, vádolhatnak, de meg nem hazudtolhatnak, elvehetik az életed, de nem vehetik el az igazságod.
Csak akkor nem vagy magányos az életben, ha jó ügyet védesz.
Nincs fizetség és jutalom az ilyen perben. De nincs alku sem.
Ezért soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz.”

Márai Sándor

2017. november 25., szombat

19. Szeretlek eléggé, hogy elengedjelek


Senkit sem hibáztathatsz, amikor ott állsz egy olyan mély sebbel, amit lehetetlennek tűnik egyedül begyógyítani, és nem hiszed, hogy valaha is meg tudod szokni, így hát kínlódva menekülni próbálsz a fájdalom elől. Csakis az idő - a hosszú, hosszú idő - tudja az ilyen sebeket begyógyítani, ezért nem tehetsz mást, mint hogy a kezébe adod magad, és igyekszel minden egyes túlélt napot győzelemként elkönyvelni. Percről percre, óráról órára csak vergődsz és tűrsz, aztán lassan, hetek vagy hónapok múltával kezded észrevenni a gyógyulás első jeleit, a seb pedig hegedni kezd és lassacskán sebhely lesz belőle.”
Murakami Rjú



A lány beleolvadt a fehér takaró és párna közé, sápadt volt, és mintha összement volna. Sötét haja finom keretbe foglalta sebekkel borított arcát. A szívverése gyenge volt, a légzése alig észlelhető, de életben volt. Valami benne mélyen benne még mindig küzdött, még tudta, hogy feladata van ezen a világon, és nem engedte elmenni.
Az infúzió csepegése visszhangzott a szobában, pedig a lány nem volt egyedül. Az ágyánál egy férfi ült, és tenyerébe zárta a lány élettelen kezét. Milyen kicsi, gondolta. A lány karcsú kézfeje most már teljesen elveszett az ő kezében. Nem gondolta volna, hogy ezek a kezek ilyen nagy tettekre képesek.
A férfi halkan mormolt egy fohászt. Egy imát, hogy a lány erőre kapjon. Nem úszta meg maradandó károsodás nélkül ezt a kalandot, de ez az ár még így is kevesebb volt, mint ha az életével fizetett volna érte. Csak most nincs itt dr. Banner, hogy meggyógyítsa. Márpedig az orvosok nem nagyon tudtak mit kezdeni a lánnyal, hisz fogalmuk sincs, mi történt. És még soha nem találkoztak ezzel a szérummal.
A férfi nézte a lány arcát. Szeme előtt lepergett a kitörés előtti eseménysor, mintha egy filmet vetítettek volna. Emlékezett a lány arcára: ott volt a vágy, hogy hőssé váljon. Ott volt a tudat, hogy ha meghozza ezt az áldozatot, akkor megfizeti az elégtételt a hibáiért és az általa okozott ártatlan halálokért. Steve csak sokára értette meg, hogy erre a tudatra milyen nagy szüksége volt a lánynak. És azt is csak sokára fogadta el, hogy nem tudta volna megmenteni a lányt, viszont hálával tartozott neki, amiért megóvta őt a lövedéktől. Ha az nem találja el a lányt, vagy legalább nem pont azon a kritikus helyen fúródik a testébe, akkor lehet, hogy minden máshogy lenne.
Tudta, hogy semmi nem lesz már ugyanolyan. Most, hogy már nincs velük a lány, a csapat széthullott. Hulk messze jár, Thor visszament Asgardba, Clint nyugdíjba vonult, Tony is felhagyott a szuperhősködéssel egy időre. Csak ő maradt és Natasha. És az új csapat, ami kiképzésre vár.
Kate tudta, hogy az ő ideje lejárt. A különbségek közte és a csapat közt egyre jobban kiütköztek, és már nem lehetett helyrehozni a szakadékokat. Kettejük között sem.
Így hát a férfi fogott egy papírt és írni kezdett. Tudta, hogy Kate meg fogja érteni, és ugyanígy gondolja. Ez lesz az ő kettejük közös áldozata. A legszebb és legnemesebb áldozat.
Egyszer már elbúcsúztak, de a férfi újra és újra megtette volna, halogatva a végleges búcsút. Ám most már nem tudta ezt megtenni. Őt még várja a kötelesség. Át kell adnia a tudását, ahogy annak idején Kate-tel is tette. Dönteni kellett. Ő pedig megtette.
Összehajtotta a levelet, a kisasztalra tette, majd felállt.
- Tarts ki, Kate! És soha ne add fel! – azzal forró csókot adott a lány homlokára. Az ajkát már nem érinthette meg.
Az ajtó előtt egy másik férfiba botlott. Szeme alatt fekete karikák, átvirrasztotta az éjszakát. Aggódva tekintett a lányra. Akit szeretett.
A két férfi egymásra nézett. Most találkoztak először úgy, hogy egy oldalon álltak. Annak a lánynak az ágyánál, akit mindketten féltettek. Valami néma megegyezés született köztük, hogy ezután is óvni fogják.
- Vigyázz rá! – mondta ki a kapitány nehezen a szavakat. Mert tudta, hogy ez egyet jelent: elengedést.
- Ígérem – nyújtotta ki a kezét Jack, mire egy kézfogással megpecsételték az esküt.
Steve Rogers nehéz szívvel egy utolsó pillantást vetett a lányra. Tudta, hogy rábízhatja Jackre, hisz miatta van még életben: ha nincs a nyomkövető a lány nyakában lógó gyűrűben, akkor sosem találták volna meg a törmelékdarabok között, és Kate élve lett volna eltemetve. De nem így képzelte el a jövőjüket. Azt hitte, végre megállapodhat. Végre lesz egy biztos pont az életében. Hiába próbált rá felkészülni, hiába élt benne a sejtés azóta a nap óta, amikor Kate sírva átjött az éjszaka közepén kezében a jegygyűrűs dobozkával, fájt, hogy nem így történt.
Az EKG hirtelen ugrott egyet, a vonalak pedig sűrűsödni kezdtek. Jack berohant, és óvatosan a lány fölé hajolt. Sugárzó arccal nézett a kinn álló kapitányra: Kate szívverése felgyorsult, légzése erősödött. Steve pedig tudta, hogy most már minden rendben lesz. Kate harcol és győzni fog. Hiszen utál veszíteni, gondolta magában és megeresztett egy apró mosolyt. Még egyszer visszanézett, látta, amint a napfény megcsillan Kate arcán, aztán megfordult, és lassú léptekkel kisétált a lány életéből.

. . .

Kiválasztott-akta
Orvosi jelentés 2014. 12. 22. (Bejegyezte: dr. Bruce Banner)

Az Arnold Zola által a szervezetbe juttatott irídium inhibitorként hatva stabilizálta a szérumban lévő Tesseract-részecskéket: a folyamatos átalakulást meggátolta, így a kocka ereje védőburok nélkül volt jelen a vérben. Az így felszabaduló energia megrongálta az érfalakat, de az ellenanyagot még épp időben bejuttatták, megakadályozva ezzel a maradandó károsodást. A gyorsabb regenerációs képesség helyrehozta a sérülést.
Az ellenanyag két féle lehetett: vagy az irídiumot semlegesítette és oldotta fel; vagy egy olyan vegyület, ami felgyorsítja a védőburok képződését. Utólagos vizsgálatokkal meghatároztam, hogy az utóbbi ellenanyagot használták. A szervezet befogadta azt a vegyületet, és a fel nem használtat elraktározta.
A kitörést valószínűleg az irídium újbóli térnyerése okozta. A nagy vérveszteség következtében a Banner-szérumban fellelhető stabilizáló anyag is csökkent, a bejuttatott irídium mennyisége azonban nem változott. Így a kocka ereje újra megnőtt, ám az elraktározott ellenanyag segítségével a test kilökte magából. Azonban mivel a szervezetben megtalálható ez az anyag, következésképpen a test képes ezt a védővegyületet előállítani. A gyógyulási folyamatokat ez szintén felgyorsította. Ez pedig azt eredményezi, hogy Kate képes lehet egy nagyobb erejű kitörést is túlélni.

Megj.: Az ellenanyagot Tom Wissenschaftler juttatta be a szervezetbe.

. . .

Hosszú, álomtalan sötétségből ébredtem. Mintha hirtelen visszarántottak volna a víz felszínére, nagy levegőt vettem, a tüdőm újra megtelt oxigénnel. Csukva tartottam a szemem, még félálomban lebegtem egy darabig, és hallgattam, ahogy a szívem egyre gyorsuló ütemben kezd dobogni. Magamban bíztattam, hogy bírja a versenyfutást, miközben hálát adtam Istennek. Hogy még élek.
Fokozatosan bontakozott ki a környezetem. Először a napsugár melegét éreztem meg a bőrömön. Aprót mozdítottam a fejemen, hogy jobban érjen a fény, de a mozdulatra fájdalmasan megrándult az arcom. Aztán meghallottam a kórházi gépek zúgását, az EKG csipogását és az infúziós folyadék csöpögését. Végül megéreztem egy kéz simítását az alkaromon. Ismerős volt az érintés, de az agyam mintha lelassult volna, nem tudta azonnal archoz kapcsolni a jelet.
- Steve? – suttogtam, még mindig lezárt szemekkel.
- Nem – felelte egy hang. – Én vagyok.
- Jack? – most már felnyitottam a szemem, és a fájdalom ellenére is odafordítottam a fejem. Megpillantottam a jól ismert kék szempárt, a szőke hajkoronát és a fáradt félmosolyt. Nem értettem, miért ő van itt, enyhe csalódottság fogott el. Másra számítottam. Aztán látva az aggódó arcot, a kialvatlanság nyomait, a féltő szemeket, elmosolyodtam. – Szia!
- Szia! – nevetett fel zavart megkönnyebbüléssel. – Ennyit tudsz mondani azután, hogy majdnem meghaltál?
- Kezdem megszokni – vontam meg a vállam. Vagyis csak próbáltam, mert a mozdulat felénél összerándultam. A bőröm egész felülete húzódott, mintha égési sérülések borítanák. Végigpillantottam magamon, de a karomon csak vágások, zúzódások, vágások látszottak. Az arcomhoz nyúlva ugyanezeket tapintottam. Egyik sem olyan sérülés volt, aminek ez lett volna a következménye. Aztán eszembe jutott: a kitörés. A tesseract energiája túl sokáig égetett belülről, annak érzem az utóhatását.
- Nyugalom – mondta Jack. – Az orvosok hosszú gyógyulási időt jósoltak. Valójában azt sem hitték, hogy felébredsz valamikor a kómából. De te megint megleptél mindenkit – mosolyodott el, de ez nem volt valódi mosoly. Csak az árnyéka a réginek.
- Mit próbálsz előlem eltitkolni? – támadtam neki. Mit nem mondanak el már megint? Mitől próbálnak megóvni? Azt hiszem eljött az ideje, hogy most már egyedül is szembenézzek a nehézségekkel. – Jack?
Nem tudott megszólalni, csak a lábamra mutatott. Riadtan rántottam le a takarót, amelynek az lett az eredménye, hogy felszakítottam az egyik sebemet, mire szivárogni kezdett belőle a vér. A derekamat vastag kötés fonta át, de megvolt mindkét lábam. Akkor mi lehetett a baj? Közelebb akartam húzni, de nem tudtam megmozdítani. Egyszerűen képtelen voltam mozgatni a lábam. Riadtan nyúltam oda a kezemmel, és érintettem meg a bőrömet. Nem éreztem. Nem éreztem semmit. Felvillant egy kép, ahogy egy golyó a gerincembe fúródik. Egy pillanatra újból éreztem a gerincvelőmön végigfutó fájdalmat, szinte hallottam az idegek halálsikolyát. És már értettem.
Megsemmisülten pillantottam Jackre. Most már tudtam: hogyha a sérülésekből fel is épülök, már semmi nem lesz ugyanolyan. Mert deréktól lefelé lebénultam.

. . .

Jack magamra hagyott a felismeréssel és a kapitány levelével. Sokáig csak feküdtem az ágyon és a plafont bámultam. Lebénultam. Egyszerűen nem tudtam felfogni. Hálásnak kéne lennem, hogy életben vagyok, de ebbe az örömbe keserű szájíz vegyül. Mert mostantól teljesen más lesz az életem.
Aztán kezembe vettem Steve levelét. Ott voltak a jól ismert betűk, az ő tollvonásai. Olvasni kezdtem.
Drága Kate,
emlékszel még az első találkozásunkra? Egyszerű kék farmerban és fehér pólóban léptél be Fury mögött az ajtón. Ahhoz képest, hogy a tesseracttal hoztak a hordozóra, nem tűntél különösen meglepettnek. Mintha ide születtél volna, gyorsan megszoktad az egészet. Emlékszem a csillogó szemedre, ahogy ránk néztél. Könnyebben kinyíltál nekünk, mint az ismerőseidnek. Szükséged volt valakire, akinek kiönthetted a lelked, és bennünk barátokra, támogatókra leltél. Mi pedig egy hatalmas szívű, óriási küzdőszellemű lányt kaptunk cserébe. Emlékszem, hogy számtalanszor megöleltelek. Kezdetben szinte elvesztél benne, aztán megerősödtél, és már igazából nem volt szükséged óvó karokra, de ezt magadnak sem ismerted el. Megmaradtunk egymás testőreinek. Vagyis annál sokkal többnek.
Tudod, miért nem vagyok most veled. Ezt a döntést ketten hoztuk, és ketten is fogjuk végigszenvedni. A világ számára te halott vagy, én viszont élek, és ki kell javítanom a hibákat. És mielőtt végleg elmennék, szeretném, ha tudnád, hogy büszke vagyok rád. Büszke, mert küzdöttél, és soha nem adtad fel. Mert meg akartál menteni minden embert, akkor is, ha tudtad, hogy nem fog sikerülni. Büszke vagyok, mert soha nem éltél vissza az erőddel. És mert meg tudtad hozni ezt a döntést. Feláldoztál mindent, inkább halogattad a kitörést, pedig tudtad, hogy minden perc rontja az esélyeidet a túlélésre. Büszke vagyok rád. Ahogy Peggy is az.
És szeretlek, ezt nem lehet múlt időben mondani. Lehet, hogy az útjaink itt elválnak, de soha nem foglak elfelejteni. Soha ne add fel ezután se, menj tovább az utadon, és maradj továbbra is önmagad! Köszönök minden egyes pillanatot, amit veled tölthettem! Sajnálom, hogy így alakult, de semmit nem változtatnék meg a múltban. Te mindannyiunk számára tanítottál valamit, amitől erősebbek lettünk. És mindannyiunknak adtál valami útravalót, ami segít minket, ha már nem leszel velünk, és ami örök emlékként él bennünk. Nekem a hitet és a reményt adtad. A küzdést egy jobb világért és az emberek megjavításáért. A hitet, hogy az emberek képesek a változásra, és hogy érdemes egy emlékért harcolni. Köszönöm, hogy mellettem álltál, és hogy megmentetted az életemet! Köszönök mindent!
A te hazádból származó író írta ezeket a sorokat, amiket a nekem hagyott naplódban találtam: „A világ szemében akárhányszor megbukhatsz. Önmagunk előtt nem szabad gyöngének lenni: mert az az igazi bukás.” Igaza van. Ezért nem győzött le téged senki: te összetörve is képes voltál igent mondani a hivatásodra, a küldetések és a veszélyek folytatására. Kitartottál az ígéreteid és az esküd mellett. És mellettünk, amiért hálával tartozunk. Legfőképpen én.
Hiába próbáltam, a köztünk lévő kapcsolatot nem lehet szavakkal leírni. A hasonlóság, az empátia összeköt minket, és ez nem fog változni, de tudom, mit jelentett neked Jack. Azt a biztonságot, amit én sosem tudtam volna megadni neked. A félelem nélküli élet lehetőségét, ami mellettem sosem valósulhatott volna meg. Talán, ha Hydra nem tette volna ennyire tönkre a lelki világodat, akkor máshogy is lehetett volna, de így már értelek. És azt hiszem, mindig is értettelek.
Lenne egy utolsó kérésem: továbbra se add fel! Ha most megfutamodsz, sokkal nehezebb lesz újból kiállni. Tudom, hogy ez most rettenetesen nehéz, főleg, hogy nem lehetek ott veled, de tarts ki! Lesz, aki segítsen.
Ölel: Steve

A lap alján még volt egy pár ceruzavonással készült rajz: engem ábrázolt, kezemben egy kisbabával. Ez volt alá írva: A neve James lett volna.
Nem tudtam hangosan sírni, a könnyeim csendes patakokként folytak le a vonásaimon. Forrók voltak, égették a bőröm, átnedvesítették a huzatot, hogy visszadőltem a párnák közé, magamhoz ölelve a levelet. A papírdarabot, ami megmaradt nekem Steve-ből. Nem készültem erre. Nem készültem fel arra, hogy mi lesz akkor, ha túlélem ezt az egészet. De ugyanígy nem készültem fel a halálra. Nem tudtam felkészülni ezekre. Csak éreztem, hogy vége, de fogalmam sem volt róla, hogy így alakul.
Egyszer már elbúcsúztam Steve-től. Már akkor meg kellett volna kezdenem elszakítani a szálakat. De aztán arra gondoltam: miért szakítanám el őket? Hisz szeretem őt. Ha meghalok, az ő szerelmével megyek a sírba. Ám életben maradtam, és minden, amit átéltem, a fájdalmak, a kínzások és most ez a sérülés olyan szakadékokat vájtak közénk, amit nem tudunk áthidalni. Az oka mélyen el van rejtve bennünk, csak mi ketten érthetjük. De még mi is csak akkor, ha teljesen megismertük magunkat, attól pedig még messze vagyunk. Én legalábbis.
Nem tudom, miért, csak azt, hogy így helyes. Ha elengedem a kapitányt és ő is elenged engem. Egyedül kell folytatnunk a dolgunk, most így lehetünk hasznára az emberiségnek. Steve-nek szüksége van az önállóságra: arra, hogy ne függjön tőlem, a megmentésemtől, a féltésemtől. Most, hogy széthullott a csapat, neki még inkább erősnek kell lennie, hogy továbbvigye a céljainkat. Márpedig ezt nem tudja megtenni, ha rám kell ügyelnie. A lelki sebeim miatt nem tudnék úgy dönteni, ahogy kellene. Nem tudnám úgy végrehajtani a feladatomat, ahogy elvárnák tőlem. Ezért nem mehetek vissza. Itt egyelőre biztonságban vagyok, amíg megszokom ezt az új életet. Amíg elfogadom, hogy már sosem lehetek az, aki voltam.
Néha szeretnék önző lenni és megtartani a kapitányt magamnak, de amint felötlik ez bennem, már szertefoszlik, mert szétzúzza az iránta érzett szeretetem. Csak azt akartam, hogy boldog legyen. És ha ez azzal jár, hogy elveszítem őt, akkor elfogadom. Meg fogom szenvedni és tudom, hogy ő is, mert igaz szerelem volt a miénk. A kapcsolatunk mélyebb volt, mint az reméltük, ismertük egymás gondolatait érzéseit. Társak voltunk, akik támogatták egymást, megmutatták egymásnak a világukat, tanították egymást, értékeket közvetítettek. És formálták, erősebbé, gyémánttá csiszolták egymást. Valami jót, fény hoztak a világba. Ám ezt szétrombolták, összetörték és szétszakították. Így most mindkét szív vérzik.
Egyvalamivel azonban nem számoltak: hogy a szeretet tovább él. Az ilyen szerelem nem múlik el nyomtalanul, a kötelék nem tud teljesen elszakadni. A szeretet, a barátság örökre megmarad, világítani fog, és motivál a nagy tettekre. És ha majd mindkét fél megtalálja a gyógyulást, az emlékek erősebbé teszik őket, akkor majd ragyogni fognak. Már nem egyként, hanem két külön emberként. Két lélek, akik küzdenek az értékekért: javítják a világot, és a kisugárzásuk beragyogja a Földet.
Steve nem tőlem búcsúzott el, és én sem tőle vettem búcsút. Hanem azoktól a személyektől, akivé egymást tettük. Ők elvesztek. Az egyiküket elvette a Hydra, a másikat Ultron. A romokból pedig újra fel kell építenünk magunkat. Ebben segítenek az emlékek. Ha pedig újra találkozunk, akkor majd ragyogni fogunk. Már nem leszünk olyanok, mint egy férj és egy feleség, de barátok leszünk. Egymás testőrei. Társak. Épp ezért nem fogok elfeledni semmit.

Ég veled, Steve!

. . .

Az éjszaka közepén ébredtem fel. A levelet még mindig öleltem, de a könnyeim már felszáradtak. Ahogy a hátamra fordultam, valami megcsörrent a nyakamon: a medál még mindig rajtam volt. Ahogy a gyűrű is. Ezek nem törtek össze a rám hullott törmelék alatt, és nem estek le, amíg zuhantam. Valójában Tonynak köszönhettem, amiért nem zúztam össze magam: a páncélomon lévő rakéták maguktól bekapcsoltak, amikor észlelték a hirtelen magasságvesztést. Tony biztonsági óvintézkedésként szerelte be, normál esetben nem kapcsolt volna be, de most nem adta ki senki parancsot, hogy ne aktiválódjon. Megmentve ezzel az életemet.
Bámultam a plafont. A sötétet csak a kintről beszűrődő lámpák fénye bontotta meg, csendet pedig csak a gépek zúgása törte meg.  Egyedül voltam, hihetetlenül magányos. Éreztem már így magam egyszer. Az osztályommal voltunk a jégcsarnokban korcsolyázni. Két csoportra voltunk osztva: míg mi különböző feladatokat kaptunk, a másik csoport hokizott. Aztán egy idő után a mi csapatunk tagjai elmaradoztak, leálltak beszélgetni. Csak én nem. Nem éreztem magam odavalónak, így tovább róttam a köröket a pálya középső sávjában. Egyedül. Senki nem jött velem, senki nem kérdezte, miért halványult el a mosoly az arcomon, miért nézelődök reménykedve a hokizók felé, keresve egy embert a tekintetemmel. Ott volt körülöttem rengeteg ember, én mégis egyedül álltam középen. Akkor tapasztaltam meg újra, milyen is a magány.
Ám amikor idekerültem, és tagja lettem ennek a csapatnak, onnantól kezdve nem éreztem így. Befogadtak, elfogadtak, szerettek. Meghallgattak, és én is meghallgattam őket. Mély kapcsolatokat teremtettünk, miközben az embereket védtük. Velük hős lehetettem. Bosszúálló. Nem tökéletes katona, hanem jó ember.
Most nem magányt érzek. Nem ürességet és elhagyatottságot. Hanem fájdalmat. Szúró, torokszorító szívfájdalmat. Szinte látom, ahogy távolodik tőlem ez az élet. Soha többet nem futhatok, nem harcolhatok. Nem sétálhatok kéz a kézben a kapitánnyal, nem szárnyalhatok az égig, nem érezhetem a fű simogatását, nem róhatom a nagyváros utcáit. Nem lopakodhatok ellenséges bázisokon, nem gyakorolhatok Natashával, nem lephetem meg Samet futás közben. Nem érezhetem azt, hogy meg tudom védeni magam. Nem tudok megvédeni másokat. Nem lehetek többé Bosszúálló.
Küzdeni akartam ez ellen. Ülő helyzetbe tornáztam magam, ami ellen az izmaim sikoltva tiltakoztak. Gyenge voltam, a karom reszketett az erőfeszítéstől. Kitéptem a karomból az infúziót. Csak az ablakhoz akartam eljutni. A torkom elszorult, úgy éreztem, nem kapok levegőt. Felhajtottam a takarót. A lábaim furcsán egyenesen álltak, mintha szándékosan rakták volna így. Kézzel emeltem le őket, mintha a derekamhoz csatolt függelékek lettek volna, majd az ágy szélére ültem. Nem éreztem, ahogy megérintettem a combomon a bőrt. Nem éreztem a jéghideg kézfejemet, ahogy a takaró puhaságát sem. Olyan volt, mintha deréktól lefelé levágtak volna. Mintha az a rész nem tartozott volna hozzám. Borzasztó párhuzam: nem vesztettem el a lábaimat, de nem tudom használni, ugyanúgy, ahogy nem vesztettem el az életem és a tudásom, de nem tudom használni, alkalmazni.
Verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokomon, kapkodva vettem a levegőt. Nem, nem engedhetem, hogy ez így maradjon. Küzdenem kell. Nem akarok kiszállni, nem akarom, hogy minden áldozat kárba vesszen.
A kezemre támaszkodva felemelkedtem az ágyról. Steve azt mondta, meglepő dolgokra vagyok képes. Hogy az akaraterőm bámulatos. És hogy felülmúltam az elvárásaikat.
Ráhelyeztem a súlyomat a lábamra, úgy éreztem, stabilan állok. Remegtem, az egész testem reszketett, de már nem fordulhattam meg. Lépni próbáltam. Egyetlen, apró lépést tenni. Ám amint elengedtem az ágy szélét, összeestem. Rongyként hullottam a padlóra, leverve az éjjeliszekrény tartalmát. Kapaszkodni próbáltam, de már nem tudtam semmit elérni. És ahogy zuhantam, úgy omlott össze bennem minden. Az elhatározás és a küzdőszellem.
- Kate – szaladt be az ajtón Jack. Láttam, hogy mögötte orvosok hada várakozott, de nem engedte be őket. – Mit csináltál? – térdelt le mellém a padlóra, és szelíden felnyalábolt a földről.
- Steve azt mondta, képes vagyok rá – zokogtam. – Képes vagyok újjáépíteni önmagam, ahogy a múltkor tettem. De Steve nincs itt. Elment. Elvesztettem. És soha nem kapom vissza őt.
Jack tétovázott. Nem tudta, megteheti-e, amit szeretne. Nem mert megölelni, így végül csak a hajamat simította végig, majd finom mozdulatokkal betakargatott.
- Itt volt, amíg fel nem ébredtél – szólalt meg halkan, mire odafordítottam a fejem. – És csak nehezen tudott elmenni. Ahogy a többiek is. Mind jártak itt: Natasha, Tony, Clint, Thor, Sam és Wanda is. Nem hagytak egyedül, de tudták, hogy ezt az utat, ami előtted áll, egyedül kell bejárnod, nem tudnak segíteni. Te elbúcsúztál tőlük, ők pedig tiszteletben tartják a döntésed.
- Én nem akartam itt hagyni az egészet – suttogtam elgyengülve. Az erőfeszítés teljesen kimerített.
- Nem, nem akartad – hagyta jóvá Jack. Tekintetében olyan melegség volt, ahogy egy apa nézhet síró gyermekére. – De ha magadba nézel, és őszintén végiggondolod, rájössz, hogy szükséged van egy kis szünetre. Arra, hogy ne törjenek nap mint nap az életedre; hogy ne kerülj újra és újra lelkileg a padlóra, mert ilyen gyorsan senki nem képes újraépíteni magát. És most ők is nehéz időket élnek. Változott a csapatösszetétel. Nem akartak még ezzel is terhelni, de biztos vagyok benne, hogy szemmel tartanak. Szemmel tartanak, vigyáznak rád a távolból és továbbra is szeretnek. És Steve-nek igaza volt: ezt is át fogod vészelni. Mert még mindig erős vagy – tekintete tűzzel telt meg, ahogy végignézett az arcomon. Láttam magam a szemében: sebekkel borított vonásaimon különös árnyékok játszottak a kislámpa fényétől, ám a tekintetemben már ott volt az elszántság. Még mindig élt bennem az a makacs kislány, akit annyian próbáltak már kiölni belőlem. Sikertelenül.
- Sajnálom, hogy felébresztettelek – szóltam hosszú hallgatás után.
- Semmi gond – felelte gondtalan mosollyal. – De most már pihenned kéne.
- Itt maradsz velem, amíg elalszom? – kérdeztem. Nem akartam egyedül maradni. Idegen volt a hely, és a fájdalmat is enyhítette Jack jelenléte. Így talán könnyebben merülhetek el az álmok gondtalan világába.
- Persze – fáradt arca felderült, örült a felkérésnek, reakciójától pedig az én lelkem is könnyebb lett. Épp csak egy leheletnyit, de már ez is hatalmas változás volt. Mert megértettem, hogy nem kell teljesen egyedül küzdenem. – Mert még a végén megint a földön találunk.
- Csak a csillagokat akartam megnézni – feleltem bűntudatos hangon csukott szemmel, miközben Jack a fejemet simogatta óvatos mozdulatokkal az ágyam szélén ülve, vigyázva, hogy nehogy hozzáérjen a sebeimhez.
- Holnap megmutatom őket – ígérte. – De addig aludj! Pihenj és gyógyulj.

. . .

Nyitva volt az ablak, mikor reggel felébredtem. A késő májusi levegő beáramlott az ablakon, és lágyan megcirógatta a bőrömet. Minden békés volt, a gépekre pillantva láttam, hogy az életjeleim stabilizálódtak. Azonban a számadatok azt a változást nem mutatták, amit éreztem: a szérum kiürült a szervezetemből. Hogy maradéktalanul-e, abban nem vagyok biztos, de azok a részecskék, amik a Tesseracthoz voltak kötve, minden bizonnyal elégtek a kitöréskor. Nem tudom, mennyiben lesz ez kihatással rám, mivel a szérum nem közvetlenül az izmokra hatott, hanem segített, hogy elviselje azokat a terheléseket, amiket a kiképzés során kapott. Viszont a gyors reflexeimet és a fejlettebb regenerációs képességemet is attól kaptam. Mindenesetre bizonyságot ezekről csak a felépülésem után kaphatok.
Szerettem volna, ha itt lenne dr. Banner. Ő pár vizsgálat után meg tudná mondani, pontosan mi is történt velem és mik a kilátásaim. Hogy van-e esélye, hogy újra lábra álljak.
- Emlékszel arra a sztorira, amit Ed szokott mesélni? – szólalt meg Jack az ajtóban. Nem tudom, mikor jött be.
- Amikor a kiképzés elkezdése után egy héttel úgy gondolta, hogy már készen áll, és elment az extrém pályára? – kérdeztem vissza.
- Három napig orvosi ellátásra szorult, de csodálatos módon megúszta csonttörés nélkül – bólintott a férfi. – Ő is itt feküdt.
- Miért, hol vagyok? – tudakoltam.
- Egy elszigetelt kórházi létesítményben, amit S.H.I.E.L.D. ügynökök számára létesítettek, nem messze a kiképzőközponttól.
- A S.H.I.E.L.D. már nem létezik – mondtam beletörődve a dologba.
- Névleg nem – értett egyet Jack. – De az emberekben még él a régi rend, bennük megőrződött a szervezet és tovább él.
Ekkor pillantottam meg a tolószéket, ami a férfi mögött állt. Azonnal láttam, hogy mesteri tervezés. Pont a tökéletes méret, kényelmes, gyors, könnyen forduló, strapabíró kerekekkel. Tony műve. Értettem a célzást: nem maradhatok örökre ágyban.
Jack értette a pillantásom, és az ágyamhoz tolta a széket, majd kérdőn rám tekintett.
- Hadd próbáljam meg egyedül – kértem, ő pedig rám hagyta. Megnyomott egy gombot a karfán, mire az ülés az ágy magasságába emelkedett, az alján pedig aktiválódott a fék. Köszönöm, Tony! adtam hálát magamban.
Annak ellenére, hogy Jack szinte sosem fogadta el elsőre a kérésem vagy parancsom a kiképzés alatt, hisz számára nem egy vezető vagy egy Bosszúálló voltam, hanem csak egy lány, most egyetlen szó nélkül hagyta, hogy az én akaratom teljesüljön. Tudtam, hogy már ő sem ugyanaz az ember, mint aki volt. Már egyikünk sem ugyanolyan, mint amilyenek pár hónapja voltunk. Elmúlt a gondtalanság érzése, és attól félek, sosem fog visszatérni. Csakis akkor, ha sikerül visszatalálnunk önmagunkhoz. Ha sikerül felfedeznünk a romok alatt épségben maradt részeket, és abból újjáépíteni magunkat. Én így akartam elkezdeni.
Lassan ültem fel, bár az izmaim még a rengeteg fájdalomcsillapító ellenére is húzódtak, és hirtelen a sebeket is jobban kezdtem érezni. Lábaimat átvetettem az ágy oldalán, ám ott meg kellett pihennem. Hányinger kerülgetett, szédülés tört rám, a fejem kába volt a belém pumpált gyógyszerek hatása miatt. Jack várt. Nem akart addig közbe avatkozni, amíg nem kértem, de látszott, hogy tettre készen áll, ha valami baj lenne.
Kezem kinyúlt a karfáért, ám amint ránehezedtem, remegni kezdett. Még nem álltam készen. Először nem akartam beismerni a vereségemet. Már most tudtam, mit utálok legjobban a fogyatékosságomban: a kiszolgáltatottságot. A másokra utaltságot. Azt, hogy a legapróbb dolgokhoz is segítséget kell kérnem. Lehet, hogy idővel beletanulok, de most még nehéz. Eleven voltam, sokat mozogtam, ügynökként nem sokat pihentem és mindent magam végeztem. Most viszont már képtelen vagyok erre.
Aztán megláttam Jack szemét. Nem szánalom volt benne, csak támogatás. Gondolhatnám, hogy a bűntudata miatt maradt velem, mert részese volt ennek a folyamatnak, ami ezt tette velem, de tudtam, hogy nem így van. Őszintén akart segíteni és mindenben mellettem állni. Mert szeretett.
A kérdés már csak az volt, hogy én elfogadom-e. Elfogadom-e, hogy egyedül képtelen vagyok ezt végigcsinálni. Elfogadom-e a pillanatnyi vereséget, vagy hajthatatlanul törtetek előre és hamis álmokba ringatom magam. Elfogadom-e, hogy most minden megváltozott, és hogy valamit itt kell hagynom, hogy tovább tudjak menni. Elfogadom-e végre a saját döntésem vagy tovább álltatom magam. Steve azt kérte, tegyem. Engedjem el. Őt hagyjam itt, hogy tovább tudjak menni, és továbbra is az embereket tudjam szolgálni. Hogy fogadjam el, hogy hiába vágyom a csatatérre, hosszú távon nekem nem arra van szükségem. Hanem az állandóságra. Biztonságra.
Tudva, hogy Steve távolról velem van, könnyebb megtenni. Tudva, hogy Jack mellettem van, könnyebb megtenni. Tudva, hogy a barátaim mind támogatnak, még ha nem is lehetnek itt velem, könnyebb megtenni. Tudva, hogy helyesen cselekszem. Így hát megtettem.
- Segítesz? – kérdeztem Jacket, és tudtam, hogy nincs visszalépés, de furcsa módon megkönnyebbülést éreztem. Mintha valami tehertől szabadultam volna meg.
- Igen – felelte a férfi. – Mindenben segítek.
Szemében öröm ragyogott, mire én is elmosolyodtam. Egy rég nem látott kedves mosollyal. Nem egy felhőtlenül boldog ember mosolyával, hanem olyanéval, aki tudja értékelni az élet apró örömeit. Egy mosolyt, pár kedves szót, egy ölelést. Aki tudja, hogy akadályok állnak előtte, de nem egyedül kell végigmennie rajta. Tudva, hogy az életem egy csodálatos és felejthetetlen szakasza lezárult, de tudva, hogy most kezdődik egy új, Amiben ugyanúgy lesznek örömök és szenvedések, boldogság és fájdalom. De a cél ugyanaz: túlszárnyalni önmagad, és megvívni azokat a csatákat, amiket mások nem tudnának. Mert ezért kaptál ilyen kiváltságot. Ezért harcoltál, ezért szerettél, ezért gyűlöltél, ezért szenvedtél, ezért éltél. Ezért voltam Bosszúálló. Ezért vagyok Bosszúálló. És ezért leszek Bosszúálló.

2017. november 18., szombat

18. Mint a Nap

„A magamfajta ember nem bukik lassan lépcsőzetesen.
Én csak egyszerre bukhattam, a magasból a mélybe, a sikerből a megsemmisülésbe.
Csak a középszerű ember tud lefelé botorkálni a meredély peremén, óvatosan guggolva, négykézláb mászva a bukás felé.”
Márai Sándor


Egy helyben lebegtem a levegőben, figyeltem az evakuáló embereket. Öntudatlanul, sietve hagyták el az otthonukat; Wanda erejének hatásköre egyre növekedett. Pietro már körbefutotta a várost, hogy riadót fújjon a távolabbi épületekben. Clint egy háztetőről figyelt, míg a kapitány irányította a kiürítést.
Én pedig vártam. Rákapcsolódtam Banner és Thor adóvevőjére, hallgattam minden mozdulatukat, próbáltam megtalálni a támadás helyét és idejét. Közben a tekintetem ide-oda járt, felmértem a terepet, kutattam a robotok után. Már nem volt vissza sok idő. Csend volt; ezek az utolsó nyugodt percek.
Aztán meghallottam Tony hangját. Ultronnal beszélgetett. Lejárt az idő.
- Kezdődik – tájékoztattam a többieket, és abban a pillanatban robotok özönlötték el a várost. Sikítás és ordítás hangja csapott a magasba, ahogy az első lövedékek betaláltak az utcákba. Hiába állította Ultron, hogy a Bosszúállók a fő célpontjai, senkit nem kímélt. Ott volt minden robotban, minden internetes és elektromos áramkörben, és mindenhol pusztított. Rombolta a világot, amit meg kellett volna védenie. Növelte az ártatlan áldozatok számát, akiknek a halálát a mi rovásunkra fogják írni. És be kellett látnom, hogy Ultron terve tényleg mindenre kitért. Nem gondolt a vereségre, még most is szentül hiszi, hogy ő fog győzni, de ha mégis elbukna, a tetteinek súlyos következményei lesznek ránk nézve. Mert mi hoztuk őt létre. És így minden halál, minden elhullott ember a mi hibánk. Az emberek pedig ezt már nem fogják tétlenül nézni. Ahogy a mi lelkiismeretünket sem lesz könnyű elhallgattatni.
Kiszakítottam magam a gondolataim fogságából, belevetettem magam a küzdelembe. Hiába, Ultron rossz emberrel kezdett ki. Ha áldozatokat akar, kevésbé makacs és önfejű ellenfelet kellett volna választania. Ha rajtam múlik, akkor az áldozatok számát a minimumra csökkentem. Mert ha támadásban felül is múlnak, védekezésben én vagyok a legjobb.
A pajzzsal terítettem le az első három robotot; a vibránium könnyedén átszakította a nyaki kábeleket. Ennyi elég is volt, hogy eltereljem a figyelmüket egy menekülő embercsoportról. Gyertek csak, gondoltam magamban. Ezeknek az elpusztításától nem féltem: ezeknek nincs lelkük, nincsenek érzéseik. Ők csak fémdarabok és tömény logika, algoritmusok sorozata és bonyolult számsorok alkotta programok egyvelege. Őket nem félek megölni. Lövedék a karvédőből, jobb egyenes a fémkesztyűvel, elektrosokkoló a pozitronagyba, lándzsadöfés a mellkason keresztül; sorra estek szét roncshalmazzá a körülöttem lévő robotok.
- Elvetted a világomat – hallottam meg hirtelen Ultron hangját. – Én is elveszem az tiédet.
És akkor megrepedt a föld. Remegés futott végig a városon, rések keletkeztek az utakon, por szállt fel: a város a levegőbe emelkedett. Te jó ég!
- Felemelkedtetek, hogy elbukjatok – hangzott Ultron szózata, bezengte az egész várost. – Ti, Bosszúállók, ti vagytok az én meteorom, a gyors és halálos fegyverem…
Azt hiszem, eljött az ideje, hogy csatlakozzak a csapathoz. Ideje megmutatni, milyen összhang is van köztünk. A cél egyszerű: elpusztítani minden robotot és közben biztonságba helyezni az embereket. Az egyetlen nehézség, hogy a város közben repült.
- Lenne kedved kipróbálni valamit? – kérdeztem Pietrót, amikor hirtelen felbukkant mellettem.
- Persze – villantott egy féloldalas mosolyt. – Mit kéne tennem?
- Fuss velem egy kört – mondtam, mire ledöbbent. – Mi van, nem számítottál erre?
Egy pillanattal később éreztem, hogy valaki felkap a földről. Meglepetésemben eltátottam a szám.
- Erre viszont te nem számítottál, igaz? – vigyorgott pimaszul, miközben a karjaiban tartott. – Készen állsz?
Elővettem egy ceruzavastagságú, 10 cm hosszú fémrudat: egy nagy hatótávolságú lézervágót. A tervem azon alapult, hogy mivel ez egy egyszer használatos bomba, így minél gyorsabb vagyok, annál több robotot tudok vele tönkretenni. Vagyis inkább kettészelni. Fennáll azonban a veszélye, hogy nemcsak robotokat ér el a sugár, ezért van szükségem Pietróra.
Egyik karommal átfontam Pietro nyakát, hogy stabilan tartson, míg a másikat előrenyújtottam, ujjaim között a lézervágóval.
- Igen – mondtam, aztán megnyomtam a gombot.
Körülöttem minden lelassult, mégis éreztem, hogy száguldunk. Gyorsan, mint a fény, az emberi szemnek láthatatlanul. A lézer pedig sorban szelte ketté a robotokat: több tízet. Az utca másik végén álltunk meg: 100 méter két másodpercet vett igénybe. Mögöttünk nem maradt más, csak hasznavehetetlen roncshalmazok.
- Nem is volt olyan rossz ötlet – jegyezte meg elismerően a Maximoff fiú, én pedig belecsaptam kinyújtott tenyerébe.  – Szólj, ha még kellek. – mondta, azzal elviharzott.
- Csak remélni tudom, hogy hívhatlak – suttogtam, de aztán elűztem a borús gondolatokat. A küldetés előbbre való.
Wandát és Sólyomszemet egy helyen találtam. Hősiesen tartották az utcát, miközben mögöttük az emberek próbáltak menekülni. El kellett nekik egy kis segítség. A nyilam pontosan fúrta át a robot koponyáját és egyenesen a következőnek érkező képébe robbant. Clint föl sem nézett, úgy mondta:
- Épp időben. Amúgy szép lövés. Megadná a tanára nevét?
- Clint – pördülés után tüzes nyíl – Francis – az íj karddá élezett belső részével vágtam le egy robot karját – Barton – elektrosokkoló nyíl, mely három robotot vágott haza – alias Sólyomszem – egy nyíllal átszúrtam egy robot mellkasát – egy Bosszúálló – egyetlen rántással a férfi elé hajítottam egy robotot, aki elengedte a feszesen tartott húrt. – A barátom.
- Jó munkát végzett – mosolyodott el elégedetten, ahogy leszálltam mellé. – Katherine Running, a Kiválasztott, egy Bosszúálló. A legjobb tanítványom és a fogadott lányom.
Magamhoz szorítottam a férfit még utoljára. Hálás voltam neki mindenért.
- Tessék – nyújtottam át neki a tegezemet a maradék nyíllal. – Neked nagyobb szükséged lesz rá, mint nekem.
Bólintott. Nem kérdezett semmit, ahhoz ő túl jó megfigyelő volt, hogy magyarázat kelljen neki. Ő már tudta. A haldoklásnak nemcsak belső jelei vannak.
Wanda pajzsot tudott vonni maga köré vörös energiasugarakból, így nem volt szüksége páncélra. Ügyesen küzdött, de látszott, hogy még nincs tisztában az erejével. Odarepültem mellé. És akkor megláttam a rémületet az arcán.
- Ne félj! – mondtam neki, miközben lövedékeket eresztettem ki a karvédőből. – Ez egy olyan hiba, amit helyre lehet hozni. Neked még van rá időd.
- Én nem tartozom közétek – felelte, amikor egy gömbbé formált sugarat küldött az érkező robottömegbe. – Más vagyok.
- Igen, más vagy, akárcsak én. De ez nem számít. Hanem a döntésed, hogy kihez csatlakozol. Szükségük van rád, hagyd, hogy befogadjanak és tanítsanak. Ők tudnak neked segíteni.
Épp el tudtam rántani a lányt egy becsapódó bomba elől, majd magasba röppentem és egyetlen rúgással fémkupaccá zúztam a merénylőt.
- Csak egyetlen jótanácsot tudok adni: ne add fel! – azzal továbbálltam. Reméltem, hogy Wanda összeszedi magát, és rájön mindarra, amire én. Neki se lesz könnyű, de erős volt, és tudtam, hogy képes rá. Csak döntenie kell: hogy a küldetés most fontosabb, mint az önmarcangolás.
Hulk üvöltését akár a város másik végében is meghallottam volna, így őt könnyen megtaláltam.
- Helló, nagyfiú! – köszöntöttem a zöld monstrumot, aki egy horkantással üdvözölt. – Van itt elég zúznivaló, igaz? Mit szólnál egy kis közös munkához?
Ki akartam próbálni azt a stratégiát, amit még dr. Bannerrel dolgoztunk ki. A kérdés csak az, hogy Hulk belemegy-e. Valami derengett a monstrumnak, mert kinyújtotta a karját és felkapott egy autót. Elhelyeztem rajta egy bombát, majd jeleztem Hulknak, aki elhajította a járművet. Húsz robot kipipálva.
- Kérhetek egy kezdőlöketet? – kérdeztem felfelé mutatva, ahonnan egy újabb csapat érkezett. Elhelyezkedtem a hatalmas tenyérben, majd még belenéztem a zöld szempárba. – Ég veled, Bruce! – mondtam, mire Hulk egy egetrengető üvöltéssel feldobott a magasba. Pajzsomat magam elé tartva buldózerként taroltam le a mini-Ultronokat. Azt hiszem, kezdték felfogni, hogy nem vagyok egy könnyű eset.
- Mi van, kislány, felcsaptál úttörőnek? – bukkant fel mellettem Tony
- Multifunkciósnak képeztek, nem tudtad? – vágtam vissza. – Kell segítség?
- Igen, gyere velem – azzal nekilódult. – Még vannak két épületben a szakadék mellett.
- Enyém a hátsó – mondtam, és már száguldottam is. Szemüvegem segítségével könnyen megtaláltam: egy kislány megrekedt a lépcsőfordulóban. Az épületnek már csak percei voltak hátra. Sietnem kellett.
Berepültem, mire rögtön köhögő roham kapott el: hatalmas volt a por, törmelékdarabok keringtek a levegőben. A plafonról potyogott a vakolat, miközben elrohantam a gyerekhez. A lába beszorult két gerenda közé. Óvatosan odébb görgettem, vigyázva, hogy ne okozzak fájdalmat. Kis híján elájultam, ahogy megláttam a kiálló csontot. A lány halkan nyöszörgött, már nem volt ereje sírni, annyi vért vesztett.
- Jól van, minden rendben lesz – simítottam végig sötét haját. Óvatosan a karomba vettem és magamhoz szorítottam. Ekkor hatalmas reccsenés hallatszott, az épület megroggyant. Rohantam az ablak felé, hajszállal elkerülve a leszakadó lépcsőket, faldarabokat. Üvegszilánkok fúródtak belém, ahogy kitörtem az ablaktáblát.
- Stark! – kiáltottam az adóvevőbe. – Van fájdalomcsillapítód?
- Van, de nem hiszem, hogy neki használna – lebegett mellettem Vasember.
- Hol tudják ellátni? – folyamodtam a másik megoldáshoz.
- Csak lenn – mutatott a város földön maradt része felé. – Nem fognak hagyni elmenni.
- Az nem érdekel, le fogok jutni – éreztem, ahogy tűz gyűlt a szememben. Kék lobogás. Derengeni kezdett az egész testem.
- Biztosítok egy kis előnyt – a férfi volt olyan kedves és nem tette szóvá, hogy a bőröm halványkéken világít.
- Köszönöm, Tony – azzal levetettük magunkat a mélybe. Száguldottam, lavíroztam a füstfelhők és a robotok között, miközben szorosan Stark mögött maradtam zuhanórepülésben. Kiszúrtam egy elsősegélynyújtó helyet, úgyhogy gyorsítottam és elsüvítettem Tony mellett messze lehagyva az üldözőimet.
Az emberek sikoltva félrehúzódtak, én pedig gyorsan landoltam. Finoman letettem a kislányt, majd egy gyors pillantást vetettem a körülöttem állókra.  Megkövülve bámultak rám: csak most látták, ki vagyok valójában. Nem isten, nem szuperhős. Csak egy lány. Egy fiatal nő. Olyan, mint ők.
Rémült sikoly ébresztett rá, hogy megérkeztek a támadók. A pisztolygolyóm áthatolt a vörös szemgolyón, míg a másiknak a karját tépte le. Kilőttem magam és suhantam a lebegő város felé. Még volt dolgom.
- Küldd ide! – kiáltottam Thornak, aki erre felém hajított egy robotot, én pedig nyársra tűztem az asgardi dárdával. Ahogy a következő négyet is.
- Tudod, készítettem neked egy kardot – mondta a félisten. – Könnyű, acélvágó, egykezes. Jó hasznát vetted volna, ha megtanultál volna bánni vele.
- Köszönöm, Thor. Mindent – azzal a pillanatnyi beállt csönd után a mjölnir és a dárda egyszerre csapott le a közeledő robotra.
Natasha a „szikla” peremén harcolt. Mindig is csodáltam, de most újra rájöttem, milyen fantasztikus nő volt. Nem kapott semmilyen képességnövelő szert, nem volt páncélja, nem tudott repülni vagy tárgyakat mozgatni. Csak egy mesteri kiképzést kapott. És így is, egy szál pisztollyal, néhány sokkolóval és a saját testével távol tudta tartani a robotokat. Hiába volt ő a tanárom, még bőven lenne mit tanulnom tőle.
Leereszkedtem a talajra; ideje, hogy hasznosítsam a kézi tusában és közelharcban szerzett tudásomat és tapasztalataimat. Na meg persze, a lövőtudományomat.
Ha nem fénylettem volna, akkor is felhívtam volna magamra a figyelmet, tudván, hogy Ultron különösen fontos célpontként kezel, így nem lepődtem meg, amikor egy csapat fémbábu elindult felém. Sorfal ékelődött be közém és a Fekete Özvegy közé. Mindkét kezembe pisztoly került: az egyik a Natashától kapott fegyver volt, a másik még a kiképzésemen használt gyakorlódarab. A túloldalon Romanoff is így tett. Indulhat a „Tisztelgés” hadművelet. Lassú léptekkel, tüzelve haladtunk egymás felé. Minden golyó egy tönkrement robot. Esélyük sem volt ellenünk, így a sorfal lassan szétnyílt, míg egyszerre csak ott álltunk egymással szemben, mindketten a másik fejéhez irányozva a pisztolyt. A jel egy bólintás: eldördültek a fegyvereink. Egy hajszállal kerülve el a fejünket, de szétroncsolva a hardver- és szoftverkötegeket.
- Kösz, jókor jöttél – mosolyodott el a nő. – Már kezdtem unni ezt a helyet.
- Itt a maradék töltényem – nyújtottam át a teli tárakat. – Nekem már nem lesz rá szükségem.
- Még ne add fel – szorította meg a kezem.
- Sosem fogom – mosolyodtam el. – Mind ezt tanítottátok nekem, és ezt sosem felejtem el, Nat!
Kinyújtott kezénél fogva felkaptam az ügynöknőt, majd pörögni kezdtem. Az utolsó duettünk következett: a légi balett. Forgószélként söpörtünk végig az utcán, majd lassulni kezdtem, és elengedtem Natashát. Ő puhán landolt, és már ment is tovább. Ahogy én is.
Szaltóból érkeztem két robot mellkasára, majd elkaptam Steve visszapattanó pajzsát és lendületből visszadobtam, ő pedig továbbküldte, kettészelve vele áldozatát. Most a mi nyerő párosunk következett.
Én kivédtem egy kapitánynak szánt lövedéket, ő levágta a lábamra kulcsolódó fémkart, majd szétverte az általam odahajított robotot, én pedig lerántottam Steve hátáról egy másikat. Fordulatból nyakon rúgtam egyet, ököllel lyukat vágtam egy másik mellkasába, harmadiknak egy rúgással távolítottam el a lábát, a negyediket a híd megmaradt vasához vágtam, az ötödiket pedig lerántottam a földre és egy kést szúrtam az idegeibe. Vagyis az idegeit alkotó kábelek kötegeibe.
- Jó újra akcióban látni – jegyezte meg Steve.
- Most, hogy így mondod, rettenetesen hiányzott – feleltem, és már szinte vidáman mosolyogtam. Elég volt csak ránéznem és a hangját hallanom.
Aztán megláttam, hogy micsoda pusztítást vittem végbe, és elszörnyedtem. A tesseract tombolt bennem, olyan erőt adva, ami féktelen rombolásra képes, ha kiengedik. Dühöt nem éreztem, csak a késztetést, hogy darabokra szedjek mindent, ami árthat nekem. Vagy inkább a tesseractnak.
- Nocsak, az elátkozott szerelmesek – hallottam meg Ultron hangját, egyúttal pedig fel is bukkant a tulajdonosa. – De lehet, hogy ez már csak egyoldalú vonzalom? A másikat meg betölti a halálfélelem? – csöpögött a gúny a hangjából. És a legrosszabb volt az egészben, hogy Tony szavajárását fedeztem fel a beszédében.
- Hagyd abba! – üvöltöttem, magamat is meglepve az indulatommal. Nem akartam, hogy folytassa, nem akartam még több fájdalmat.
- Óh, tudod, belelátok a fejedbe, és ehhez Wandára sincs szükségem – Ultron előre figyelmeztetett, és most tényleg nem kímélt. – Tony azért teremtett, hogy megvédjelek, mert nem volt képes beletörődni, hogy te már menthetetlen vagy. Az emberek annyira különleges dolgokat tudnak véghezvinni, ha nem bírják elfogadni, hogy a dolgok változnak. Felkínáltam neked a választást: az egyszerű, gyors halált. Te viszont önző módon nem fogadtad el, mert még élni akartál egy kicsit. Fájdalmat okoztál a barátaidnak, húztad az időt. És lásd ez lett belőle: ez az egész miattad van. Benned van a legerősebb fegyver a Földön, tőled kellett volna megmentenem a világot, hogy biztosítsam a békét, de mivel ragaszkodtál a Bosszúállókhoz, ők pedig mind szeretnek téged – a szeretnek szót olyan hidegen mondta ki, mintha bűnnek lenne minősítve. – Így kénytelen voltam az ő kiirtásuk mellett is dönteni. Büntetésül pedig, hogy védelmezni akartak valamit, ami akadályozza a változást és a fejlődést, előbb láthatnak téged meghalni, utána ők következnek, végül pedig az egész emberiség.
Dühvel telve hajítottam el a pajzsom, ám az ártalmatlanul pattant le róla.
- Gyenge vagy – mondta lenézően a szuperrobot. – Csak egy dühös kislány, aki fél a haláltól.
- Kate, ne hallgass rá – szólalt meg mellettem a kapitány. Látta a megroggyant vállam, tudta, mit akar elérni Ultron: előbbre akarja hozni a kitörést. De még várnom kellett, még egy kicsit ki kellett tartanom.
- Súlyos tévedésben élsz – mondtam enyhén remegő hangon, és közben jeleztem a kapitánynak. Hogy menjen, és távolítsa el az embereket a környékről. – Lehet, hogy meghalok, de önmagam előtt sosem fogok megbukni. Te nem értheted, miért szép az élet, mert csak azt látod, hogy rövid, és az ember mulandó, gyenge lény. De tudod, ez alatt az idő alatt is rengeteg jót lehet tenni, rengeteg mindent lehet kapni, megismerni. Barátokat szerezni. Szeretni. Tony csak azért teremtett, hogy ezeket az értékeket védd. Nem az öröklétet, hanem a mulandó szépeket, az érző embereket. Minket. Ezt tesszük mi is.
Csak egy pillanatig ugyan, de Ultron néma maradt. Aztán intett:
- Lássuk, tényleg képes vagy-e megvédeni őket, amikor te magad egy halálos fegyver vagy!
Hatalmas robotsereg özönlött elő, megcsonkított és ép példányok másztak elő a törmelékhalmok mögül, kapaszkodtak fel a szikla oldalán, vagy épp a házfalakról ugrottak le, de mind egy ember felé rohantak.
- Steve! – szakadt ki belőlem a kiáltás, és a kapitány elé vetettem magam. A lövedék a gerincemet találta el. Pokoli fájdalom futott végig a gerincvelőmben, az idegeim egyként sikoltottak fel, majd valami felrobbant az agyamban. Éreztem, ahogy felizzik a testem. Itt az idő. Menekülj! – néztem bele utoljára a gyönyörű kék szempárba. Szerelem volt benne, félelem és szomorúság. Bánat és fájdalom. Majd legördült egy könnycsepp.
Felemelkedtem a levegőbe, a világ pedig lelassult körülöttem. Éreztem, ahogy minden tagom megtelik energiával, a kék fény átjárja a bensőmet. A hajam lobogott körülöttem, kék fény örvénylett a szálak között. Utoljára szétnéztem a városon. Láttam minden barátomat, láttam a könnyet a szemükben, éreztem a fájdalmat a szívükben.
- Ég veletek! – zengett át a hangom a városon. Aztán kiengedtem a tesseractot. Kék sugár áradt az egész testemből, energiahullám, mely letarolt mindent. Vagyis csak azt, amit engedtem neki, mert most tudtam irányítani. Az elmúlt napokban, amióta kordában próbáltam tartani és késleltetni a kiszabadulást, a tesseract kénytelen volt engedelmeskedni nekem, így most meg tudtam védeni azokat, akik miatt most kiengedtem. Az ellenségeim számára pedig pusztító fegyverré tettem.
Én pedig ragyogtam és tündököltem. Égtem, ahogy a naplemente. Gyönyörű voltam és halott, amilyen a naplemente.
Megint lefutott előttem az életem. Láttam, honnan indultam és hova érkeztem. Éreztem mindent, amit eddig valaha átéltem. A fényen keresztül Steve-et kerestem. Szeretlek, suttogtam, üzentem neki gondolatban. Égni kezdtem belülről is, nőtt a fájdalom. Ordítás szakadt fel a torkomból. Aztán vége lett. A szemem üvegesen meredt a semmibe, majd csak annyit érzékeltem, hogy zuhanni kezdek a semmi felé.
Úgy buktam el, ahogy a nap. Ahogy szerettem volna.

. . .

Győztek. Az utolsó robotot Vízió pusztította el. A város egy része azonban megsemmisült: magasról kellett újra a földre rakni. De az evakuálás sikeres volt és ők is túlélték. Majdnem mindenki.
Clint szótlanul fekve nézte Pietro halott arcát. A fiú megmentette az életét, és ezért nem tudott elég hálás lenni. Ő is egy ártatlan áldozat volt. Egy fiatal ember, aki hosszabb életet érdemelt volna. Ahogy Kate is.
Steve Rogers meredten bámult a messzeségbe. Azt mondták, már útban van a különítmény, hogy megkeressék holttestet. Nem engedték, hogy ő is menjen. Nem akarták, hogy lássa.
Győzelem. Nem volt az. Számukra nem. Két ember halt meg miattuk, értük. Steve megpróbált felkészülni rá, hogy ez fog történni. Mindketten tudták, hogy ennek vége. De ő még remélt. Hogy hátha valahogyan sikerülhet. És tudta, hogy Kate se adta fel. Nem akarták elengedni egymást. Nem akarták a könnyebb utat választani.
A kapitány látta a kitörést. A tesseract utolsó erődemonstrációja volt ez. Pusztító volt, ugyanakkor gyönyörű. Steve lenyűgözve gondolt arra, hogy ez az erő két éven keresztül ott szunnyadt a lányban. Mindvégig birtokolta és nem élt vissza vele.
Győzelem. Kate számára az volt. Nem Ultronnal vívta a legnagyobb csatát. Hanem önmagával és a tesseracttal. Mindkettőt legyőzte. Nem adta fel az elveit, nem választotta a könnyebb utat, végigment a saját szenvedésein, így önmaga előtt nem bukott el. Soha nem tette. Az erőt pedig tudta irányítani. A kitörést ugyan nem tudta megakadályozni, de befolyásolni igen.
Steve arra gondolt, hogyha a S.H.I.E.L.D. pár perccel előbb érkezik, akkor talán meg tudták volna menteni a lányt. Ha Kate beszámolt volna Bruce-nak vagy bármelyik tudósnak arról, ami benne történt, kifejleszthettek volna valami szert, ami stabilizálhatta volna a kocka erejét. De vajon a lány akarta volna? Ezt az életet nem akarta itt hagyni, ugyanakkor tudta, hogy így veszélyt jelent mindannyiuk számára. Magára is. Mert tudta, hogy ha nem a Hydra, akkor valami más szervezet vagy őrült tudós akarja majd megkaparintani magának. Vagy vizsgálatok alapján újból elvégezni a kísérletet. Beadni valaki másnak. Rákényszeríteni ugyanezeket a szenvedéseket, vagy egy újabb agymosott szuperkatonát alkotni. Nem, ezt biztos nem akarta. Ezeket végiggondolva Steve kezdte érteni Kate döntését. Nem állította le, nem kérdőjelezte meg, végig támogatta, még ha tudta is, hogy ez lesz a vége. Tiszteletben tartotta a lány döntését. És megpróbálta elfogadni. Ahogy annak idején Peggy is az ő választását. Mindketten meghozták a maguk áldozatát, akkor is, ha tudták, hogy ezzel fájdalmat okoznak a körülöttük élőknek. A nagyobb jót nézték.
A kapitány csodálattal tekintett a lányra, amiért képes volt ezt megtenni. Tudta, milyen nehéz. Szembemenni az árral. És örült neki, hogy belőlük merített erőt. Hogy az együtt töltött idő emléke éltette. A szeretet, a tudás, az élmények, mindaz, amit tőlük kapott erősítette, formálta és végül gyémánttá csiszolta. Törhetetlen gyönyörű ékszerré.
Halk sercenés jelezte a rádióban, hogy bejövő üzenet érkezik.
- Megtaláltuk – csendült fel egy ismerős hang. Hallani lehetett, hogy az illetőnek eddig sikerült visszatartania a könnyeit. – Életben van.