2017. július 26., szerda

14. Volt egy tánc

"A létező, élő kapcsolatot, ami a jelenben létrejön két ember között (...) nem a múlt határozza meg, hanem a jelen pillanat; két lélek találkozik, akikre sokkal inkább hat a jövő, mint a múlt, a "még nincs", a sors, ami előttük várakozik. Az egyéni múltnál sokkal erősebben hat rá a két ember között kialakuló barátság, a közös erőfeszítés, amellyel szembenéznek az élet kemény egzisztenciális tényeivel. Ez a fajta kapcsolat - tiszta, elfogadó, kölcsönös és egyenlő - megváltó, és a leghatásosabb erő."
Irvin David Yalom


Három napon keresztül csak számoltam, lehetőségeket futtattam, összekapcsoló rajzokat próbálgattam, méréseket végeztem, szinte minden időmet a laborban töltöttem. A többiek persze azt hitték, hogy a jogarról készítünk feljegyzéseket, ami persze csak részben volt igaz. Steve azt gondolta, hogy így búcsúzom. Való igaz, biztos, hogy ez lesz az utolsó nagy közös munkánk. Ezt viszont Starkék nem tudják.
Néha, mikor egy pillanatra megálltam a munkában, elgondolkodtam, milyen is lenne enélkül. Milyen lenne a munka, a kalandok és a barátok nélkül. Tudnám így folytatni az életem? Vajon képes lennék lemondani róluk? Vajon, ha fel kellene áldoznom magam, meg tudnám tenni? Fel tudnám-e mindezt adni? Itt tudnám, mindezt hagyni?
Nem tudtam kapásból igennel felelni rá. Márpedig, amíg erre nem leszek képes, nem tudok rendesen harcolni, nem tudok az igazi célra koncentrálni. Mert csakis magamat tartom szem előtt. Önző dolog, én is tudom. De szükségem van még egy kis időre, hogy átgondoljak néhány dolgot. Hogy talpra állítsam és függetlenítsem magam. Hogy eloldjam a szálakat.
Minden kudarcba fulladt kísérlet után újabba kezdtünk, újabb illesztéseket próbáltunk, újra konfiguráltunk. Tony lázasan dolgozott, egyik kávét a másik után döntötte magába. Minden tudását latba vetette, hogy sikerüljön. Megértettem ezt a más által talán betegesnek gondolt erőfeszítést. Ez most nem kihívás volt, amellyel növelheti az egóját, hanem munka. Fémből és programokból gondolkodó lényt teremteni. Egy védőbástyát.
Végül elérkezett a parti napja. A toronyban egész nap nagy volt a sürgés-forgás, a személyzet kitett magáért. Lassan az első vendégek is megérkeztek, ideje volt készülődni. Ám Tony még teljesen bele volt merülve a munkába, így megszólítottam:
- Legalább egy pár órára hagyd abba – kértem. – Így is rengeteget haladtunk.
- Rendben – egyenesedett fel. – Jarvis mindenesetre tovább futtatja a lehetőségeket.
Ráhagytam, nem lett volna értelmes vitatkozni és én se zártam be a programot. Csak egy kódolást raktam rá, hogy idegen kezek ne férhessenek hozzá. Illetve lefuttattam egy gyors ellenőrzést a biztonsági rendszeren és a szigorúan titkos fájlok zárolásában. Nem volt hiba.
- Kate – szólt utánam Tony, ahogy nyitottam asz ajtót. – Köszönöm.
- Majd akkor köszönd, ha kész lesz. És egyébként is, az én munkám meg sem közelíti a tiédet.
- El is süllyednék, ha ez megtörténne – vigyorgott pimaszul, én meg szinte láttam, ahogy az egója áttöri a plafont és az egekbe száguld. – De azért hálás vagyok, hogy rám áldoztad ezt a három napot! – válaszul csak bólintottam és elmosolyodtam. – A kapitány még nem féltékeny? – csipkelődött, mire megeresztettem egy szúrós pillantást. – Bár, ahogy hallottam, elég sok jelölt van, aki veszélyt jelent, nem hinném, hogy pont rám haragudna.
- Honnan tudod? – hebegtem és Stark riadt arckifejezéséből ítélve rájött, hogy rosszat mondott.
- Bocsáss meg, Kate, nem akartalak megbántani – hajtotta le a fejét. – Látod, ez a baj velem. Néha nem tudom felmérni, mennyi kárt okoz egy-egy ilyen megjegyzésem. Sajnálom.
- Nem haragszom – majd bíztatóan a vállára tettem a kezem. – A mostani helyzet egyikünknek sem könnyű, de szerencsédre nem vagyok haragtartó. Kérhetek egy szívességet?
- Természetesen.
- Hamarosan megérkezik a csapatom és az a helyzet, hogy az egyik legnagyobb rajongóink. Biztos, hogy értékelnék, ha egy Bosszúálló köszöntené őket.
- Bízd rám – kacsintott és elsietett. Én is a szobám felé vettem az utam. Az az igazság, hogy a gondolataimat egészen más foglalta le, így nem volt időm kitalálni, hogy mégis mit vegyek fel. Ami azt illeti, ötletem sem volt. Úgyhogy irányt változtattam.
- Nat – nyitottam be a szobája ajtaján. Ő már kész volt: bő aljú fekete koktélruhát viselt fehér boleróval; újabban rövidre vágatott vörös haját egyik oldalon eltűzte. Most a sminkjén végezte az utolsó simításokat; szokás szerint mesésen festett. Valahányszor ránéztem, egy érett nőt láttam, aki magabiztos volt, erős, határozott és nagy küzdőszellem. – Tudnál segíteni?
- Hát persze – mosolyodott el és már jött is.
A ruhatáram bőséges volt, ahhoz képest, hogy nem járok vásárolni. Még nem sikerült kiderítenem, ki csempészi be az új darabokat, bár amennyi időt én otthon töltök, bárki meg tudná csinálni. Igazából örülök is neki, hogy nem nekem kell ezzel foglalkoznom.
Natasha kisestélyik és a koktélruhák között nézelődött, én pedig türelmesen vártam. Bármelyik darabot szívesen felvettem volna, ruhacsempészem ugyanis teljes mértékben eltalálta az ízlésem.
- Ehhez mit szólsz? – azzal Natasha előhúzott egy sötétkék, csipkével borított térd fölött végződő bőaljú ruhacsodát. Gyönyörű volt. – Itt az ideje, hogy kipróbálj valami újdonságot. Nem mehetsz mindenhova fehérben.
- De ha egyszer szeretem a fehéret – méltatlankodtam, ahogy becsuktam a fürdőszoba ajtót. Való igaz, tényleg sokszor viseltem fehéret, a régi premiereken szinte kivétel nélkül abban voltam. Elegáns, ünnepélyes és ugyanakkor fiatalos is volt ez a szín. Ártatlan kifinomult és hibátlan. Gyönyörű.
- Felnőttél - mondta halkan Natasha, ahogy kiléptem a fürdőből. Én is végignéztem magamon a tükörben: a ruha kihangsúlyozta a derekam vonalát, szabadon hagyta keskeny vállaimat, a kék csipkeberakás kiemelte a kulcscsontomat, a sötét szín pedig még fehérebbé varázsolta a bőrömet. Ártatlannak tűntem, ugyanakkor a ruha különös keménységet kölcsönzött a megjelenésemnek. Egy érett, sokat tapasztalt nőt láttam. Tényleg felnőttem.
Leültem egy székre, az ügynöknő pedig nekilátott, hogy elkészítse a frizurámat. Szerettem, amikor a hajamat igazgatták vagy a fejemet simogatták, mert az anyukámra emlékeztetett. Megnyugtatott a nő érintése, így csak behunytam a szemem és gondolatban hazarepültem. Egyre ritkábban gyötörnek ezek a fájdalmas gondolatok, ritkábban tör rám a honvágy. Mintha kezdenék beletörődni, hogy nem mehetek vissza. Mintha kezdeném megszokni ezt a helyzetet. Mintha ezek a kötelékek kezdenének lazulni.
Nagyot sóhajtva felnyitottam a szemem és hagytam, hogy Natasha kihúzza azt, majd szürke szemfestékkel még inkább kiemelje. Tekintetem találkozott az övével, mire elmosolyodott.
- Nézd meg magad! – fordította felém a tükröt. – Gyönyörű vagy.
A nő befonta a hajamat, majd a fonatot hajpántként rögzítette a fejemen, elől szabadon hagyva néhány tincset, melyek szolid keretet adtak az arcomnak. Ajkamra halvány rúzs került, inkább a szemem érvényesült, mely most ragyogott.
- Köszönöm! – suttogtam. – Köszönök mindent, Nat!
- Kate – guggolt le mellém a nő. – Ne sírj, ha ennek vége lesz! – szóval ő is érzi. Nem lepett meg. – Gondolj majd arra a sok szépre, amit itt kaptál. Gondolj majd arra, hogy ez másnak nem adatott meg. Gondolj majd arra, hogy örökre a szívünkben leszel, és nem felejtünk el. Próbáld meg elfogadni és ne emészd magad. Ne tedd tönkre az életed azzal, hogy az elmúlással foglalkozol, inkább találd meg az új utadat! Még nagy dolgokra vagy hivatott.
- És ha nem élem túl? – kérdeztem remegő hangon.
- Óh, ne aggódj! – ölelt magához szorosan, én pedig hagytam. – Még nagyon sokáig fogsz élni!
- És mi lesz Steve-vel? Mi lesz veletek? Mi lesz, ha összetűzésbe kerültök vagy szétesik a csapat?
- Akkor már nekünk kell megoldanunk, fel kell nőnünk a feladathoz.
- Vigyázol Steve-re? Kérlek, óvd őt és segíts neki! Erősítsd meg abban, hogy helyesen cselekszik, és hogy ne adja fel!
- Vigyázok rá, ígérem! – felelte Natasha, mire megnyugodtam. Így már könnyebb elszakadni. Így már könnyebb itt hagyni ezt az életet. Így már könnyebb meghalni.

. . .

- Te jó ég, ez Tony Stark személyesen!
Önkéntelenül elnevettem magam Jen kiáltására. Nem csodáltam; ahogy lesétáltak a rámpáról, egyenesen Vasember fogadta őket. Én pár lépéssel hátrébb álltam a kapitánnyal.
- Készülj fel, hogy ma este ti lesztek a figyelmük középpontjában – mondtam nekik. – Hatalmas rajongók!
- Gondolom, ebben te is szerepet játszottál – jegyezte meg.
- Hát, meséltem nekik néhány dolgot rólatok – húztam bocsánatkérő mosolyra a számat.
- De azért te maradtál a kedvencük – pillantott a srácokra Steve, és mire megfordulhattam volna, már egy csoportos ölelés kellős közepén találtam magam. Szegény Tony, igencsak meglepődött, mikor elindult, hogy bevezesse a csapatot, ám ők, amint megpillantottak, otthagyták őt és hozzám rohantak. Tényleg nagyon szerettek.
- Csodásan néztek ki – mosolyogtam rájuk, ahogy megszemléltem őket. A fiúkon szűk, sötét ing, a lányokon kisestélyi; elegánsak, fiatalosak és elbűvölőek voltak. Jólesett nekik a dicséret.
- Te is nagyon csinos vagy, Kate – mondta Will, derűsen mosolyogva.
- Ajaj, Ben, megelőztek – Gabe beszólására mindenki felnevetett, csak az említett pirult fülig. Még mindig ezzel ugratták és az a helyzet, hogy egyikünk se bánta.
- Steve, íme a csapatom: Matt, Ryan, Jen, Liv Chris, Hayley, Will, Beth, Sophie, Ben, Annie, Gabe, Tim, Drew és Ed – mutattam végig a srácokon, majd hozzájuk fordultam. – Nos, azt hiszem, Amerika Kapitányt nem kell bemutatnom senkinek.
Elnevettem magam azoknak az arcoknak láttán: egyszerre ámultak, örültek, megtisztelve érezték magukat. És ezt megnéztem úgy hatszor az este folyamán. De ha Samet és Rhoddyt is ide számítjuk, akkor nyolcszor.
A következő pár órában elengedtem magam. Boldogan nevettem, vidáman és örömmel táncoltam mindkét csapatom férfi tagjaival, hosszas beszélgetésbe merültem a lányokkal. Szóval jól éreztem magam. Gondtalan voltam, fiatal és erős. Hosszú idő óta először éreztem magam teljesen elégedettnek, boldognak és azt kívántam, bárcsak meg tudnám állítani. Hadd maradjak örökre itt, hadd nevessek örökre így, hadd szeressek mindig így ennyi embert. Hadd szeressen mindig így ennyi ember. Hadd ne kelljen elmennem. Hadd ne kelljen meghalnom!
- Ez a mi dalunk – lépett mellém a kapitány. Kék ingjében, jól fésült hajával rendkívűlien festett, kedves mosolyával a mai napig elbűvölt. – Felkérhetlek egy táncra?
- Ki nem hagynám – bólintottam és hagytam, hogy bevezessen a táncparkettre. Gyengéden átfogta a derekam, én pedig a vállára hajtottam a fejem. Ez tényleg a mi dalunk volt: a legelső táncunkon szólt. Nagyon rég.

„Hófehér hajó úszott a hajón / S összesimult a fiú s a lány / Színes lampion fénylett az égen / Mint a brosstű a mélykék ruhán. / És a fedélzet zenével megtelt / Szólt a ringató lassú románc/ Volt egy tánc, volt egy tánc / Ilyen szépet csak filmekben látsz.”

Nem gondoltam semmire. Hagytam, hogy elmerüljek a pillanatban, hagytam, hogy körbeöleljen a zene. Hagytam, hogy utoljára eltöltsön a szerelem, hogy átragyogjon mindenen, hogy megvédje ezt az embert, akinek mindent köszönhetek. Hagytam, hogy az illatának emléke mélyen belém vésődjön, hogy az érintése felejthetetlen legyen. Hagytam, hogy vezessen és vigyen magával, nem törődve semmi mással. Csak mi ketten voltunk.
Amikor felemeltem a fejem, megszűnt a külvilág. Elmerültem a kék szempárban, elmerültem az emlékekben. Képekben kettőnkről, érzésekben, amit csak mi érthettünk. Pillantások, gondolatok, szenvedések, sebek, ígéretek, vallomások. Hibák, áldozatok, célok. Fájdalom és boldogság. Két örökre összekapcsolt szív. Két összetört és újból felépült ember. Két sokat szenvedett ember, akik végre megnyugvást találtak és viszonzást. Kölcsönös szerelmet. Egy olyan mély és erős kapcsot, mely elszakíthatatlan.

„De már szóltak a hírek s az ágyúk / Mondd, az életünk miért lenne más? /
 És mi mindent két bőröndbe gyűrtünk / De már nem ment az elindulás”

Nem éreztem az időt, a pillanat a végtelenbe nyúlt. Néztünk egymás szemébe, olvastunk a másik gondolatában. És akkor olyat láttam, amit szinte soha: Steve szemében könnyek csillogtak. Könnyek értem. Az arcomon könnycseppek folytak érte. Könnyek azért az életért, amit kaphattunk volna. Könnyek minden pillanatért, amit átélhettünk volna. Nem tudtam megszólalni. Nem tudtam vigasztalni, nem tudtam semmi bíztatót mondani. Megérintettem az arcát, a szívembe akartam vésni minden vonását. Nem bírtam tovább, úgy csókoltuk egymást, mint még soha. Nem vadul, de forró ajkunk búcsúzott egymástól örök ígéretet adva. Soha nem feledünk.
Az ölelés örökké tartott, úgy éreztem, mintha lebegnék. A testünk összeért, a lelkünk egymásba fonódott, a szívünk összekulcsolódott. Mindketten sebezhetők voltunk, de együtt erősebbek mindenkinél. Emberek, akiknek az igazi érték a kapcsolat. Barátság, szerelem, család. A világ. És ezért lesz ez a mi gyönyörű tragédiánk.
Barát, kedves, csapattárs, testőr, tanító, megmentő és az, akit megmentettem. Az, akiért az életemet áldoznám. Ezt jelenti nekem Steve. És én is ezt jelentem neki.

„Volt egy tánc, volt egy tánc / S néha elhitték, lesz folytatás”

Ekkor ért véget a dal. Nem tudom, mennyien látták, kik látták, ami történt. Mert ez valami más volt. Valami rendkívül szomorú és bensőséges, valami nagyon mély és felejthetetlen együttlét. Teljes átadás.
Amint elengedtem, máris távolodott tőlem. Nem mozdult, mégis úgy éreztem, hogy elveszik tőlem. És nem fogják visszaadni.
Natasha látta. És Tony, Sam, Bruce, Clint és Thor is látta. Lehajtott fejük, megroggyant válluk elárulta, ám egy pillanattal később már semmi nem látszott rajtuk. Nem mutathatták ki. Kezdetét vette az utolsó nagy színészi játékunk. Amelyben senki nem érzi a közelgő véget, amelyben mindenki vidám és felszabadult. Amely csak a régi együttlétek árnyéka.
Leroskadtam a fotelba és figyeltem a többieket. Mindegyiküknek megvolt a saját élete a maga problémáival. Itt az ideje, hogy én kilépjek belőle. Itt az ideje, hogy magukkal is tudjanak törődni. Hogy végre ne miattam kerüljenek bajba. Hogy a saját lábukra álljanak, ahogy nekem is ezt kell tennem. Lejárt az időm.
- Tudod, mikor először megláttalak, már akkor gondoltam, hogy valami különlegesnek lehetek a része – Matt hangtalanul érkezett mellém. Ami azt illeti, számítottam a látogatásra. – Aztán, ahogy egyre jobban megismertelek, úgy vettem észre, hogy mitől is vagy ilyen különleges. Formálod az embert, csiszolod a benne lévő gyémántot. És a legszebb benne, hogy elég hozzá egy mosoly, egy szó vagy egy érintés. Vagy csak a kisugárzásod. A döntéseid, a meglátásod, a benned lévő érzelmek és érzések, a szenvedésed. Mind-mind érték és egy apró műszer, amellyel faragod az embereket. Ezt tetted mindannyiunkkal. Jackkel is. Megváltoztattad őt, ő pedig beléd szeretett. Láttam, hogyan néz rád, hogyan lesi a mosolyod, hogyan szenved attól, amit elkövetni készült.
- Mégis megtette – hangom enyhén megremegett. – Billogot égetett belém. Elárult.
- Biztos, hogy nem önszántából tette – jelentette ki határozottan Matt. – Képtelen lett volna rá, ahhoz késő volt. Kérlek, Kate, hidd el nekem, hogy a saját akaratából sosem ártott volna neked!
- Miért mondod ezt nekem? Hisz téged is megpróbált rávenni, hogy lelőj! – hirtelen öntött el az indulat. Nem a harag, nem a gyűlölet. A csalódottság, a fájdalom, az árulás okozta seb vérzett. – Honnan tudod, milyen ember valójában?
- Mert Jack a bátyám – a fiú kijelentésére elakadt a lélegzetem. – És azért mondom el ezt, mert látom, hogy szenvedsz. ahogy Jack is. Őrlődtök belül: őt a bűntudat mardossa, te a miatta elindított folyamat miatt és mert képtelen vagy őt gyűlölni. És épp ezért sajog rettenetesen a seb: mert kijátszotta a bizalmad. Legalábbis azt hiszed…
- Miért? Mi az igazság? Matt, tudnom kell! – csüngtem a fiú szavain. Ő is felnőtt és nagyon jól ismerte az érzéseimet. Megsebzett volt, akárcsak én.
- Meg akart védeni. Távol akart tartani a Hydrától, amíg lehetett.
Csöndbe burkolózva fürkésztem a fiú arcát. Nem tudtam, hihetek-e neki, de ez is csak egy pillanatig volt kérdés. Valami bennem fenntartás nélkül elfogadta a magyarázatot. Megkönnyebbültem, ugyanakkor tudtam, hogy még nehezebb lesz: most van még egy ember, akit fájdalmas lesz itt hagyni.
- Kérlek, látogasd majd meg – kérte Matt és most már erősen kihallottam a hangjából a testvéri féltést, ragaszkodást. – Beszélj vele! Szeretném, ha mindketten megszabadulnátok ettől a tehertől. És ha nem is tudsz neki megbocsátani, legalább engedd, hogy még egyszer láthasson. Engedd, hogy utoljára beszéljen veled, mielőtt a Hydra megtalálja. Értem tedd meg!
Sokatmondó tekintettel meredtem a fiúra, miközben eltűnődtem. Ahogy egyre jobban megismerem a körülöttem élőket, úgy döbbenek rá a hasonlóságokra. Egy-egy apró jellemvonás, egy-egy tett, mely olyan, mintha belőlem szakították volna ki. Mindannyian hasonlítanak rám, mindenkiben van valami közös. De ha ez így van, akkor miért vagyunk ennyire különbözőek? Miért hozunk ennyire más döntéseket, miért cselekszünk másképp? Aztán rájöttem: a sérelmeink miatt. A sérüléseink, a sebeink befolyásolnak és formálnak. Engem már elégszer megsebzett a Hydra, ezért megszületett bennem a szilárd elhatározás: nem hagyom, hogy mással is ezt tegye. És ha ehhez az kell, hogy én belül még jobban szenvedjek, ha az kell, hogy még nehezebb legyen, akkor…
- Megteszem – feleltem, mire Matt arca felragyogott. Én pedig úgy éreztem, már ezért megérte.
- Köszönöm – szorította meg a kezemet. Nem tudott többet mondani, de nekem ez is épp elég volt. Egy szóba sűrítve minden hála, megkönnyebbülés és szeretet.

. . .

- Semmi újdonság Buckyról? – kérdeztem Samet a korláton könyökölve, kezemben egy itallal, amiről tudtam, hogy soha nem fogom meginni. Bár, ha búcsúpohárként fogom fel… De nem akartam.
- Mindössze a szokásos nem létező nyomok – felelte az afroamerikai, miközben Clint és Tony közti billiárd meccset figyelte. Én képtelen voltam velük szórakozni. – A futóbajnok sem hagyta abba a keresést?
- Tudod, hogy nem - sóhajtottam, majd lepasszoltam Sólyomnak az italom. – Nem fog leállni, amíg maga mellett nem tudhatja. Pedig Bucky megmondta, hogy hamarosan találkozni fognak.
- De lehet, hogy az még éveket jelent.
- Igen.
Pár év. Pedig szerettem volna még viszontlátni a Katonát. Szerettem volna még beszélni vele, meggyőződni róla, hogy most már rendbe fog jönni. Hogy most már visszakapta az emlékeit. És, hogy vigyázni fog Steve-re.
- Tudod, Kate, engem nem tudsz becsapni – szólalt meg halkan a férfi. – Nem vagyok vak, és amit az előbb láttam, azt nem lehetett félreérteni. Lehet, hogy nem ismerlek olyan régóta, mint ők, de ahhoz nem kell Bosszúállónak lenni, hogy rájöjjek. És pont tőlem akartál búcsú nélkül elmenni? – tette hozzá szemrehányó hangon.
- Nem, dehogy – tiltakoztam, ám a hangom erőtlen volt. – Csak reméltem, hogy elódázhatom a pillanatot.
- Ahogy elnézlek titeket, nem sokáig húzhatod – pillantott körbe. – Hiába színészkedtek, belül véreztek. Minden szakadás fájdalommal jár.
- Hidd el, tudom – mosolyodtam el fájdalmasan. – És csak annyit akartam mondani, hogy köszönöm.
- Nem tartozol köszönettel – rázta meg a fejét. – Minden perc, amit veled töltöttem, csodálatos és felejthetetlen volt. Örülök, hogy része lehettem az életednek. Én mondok köszönetet neked.
Átöleltem, őt is úgy, ahogy a csapatomat: ragaszkodóan, szeretve és soha nem feledve. Mint egy barátot.
- És még annyit, hogy bármikor szívesen látlak. Nyugodtan kopogtass be, amikor a narancslevet bontanám, vagy ugorj át felettem a parkban. Nem fogom bánni.

És bármily bizakodó is volt a hangja, kimondatlanul is ott lebegett felettünk a folytatás: ha túlélem.

2017. július 16., vasárnap

13. Ha te is akarod

"Ő tudta ezt, szavak nélkül is, s titokban, egészen belülről én is tudtam, hozzávaló szavak nélkül,
mert akkor még nem voltak az élet tüneményeihez szavaim.
Később érkeznek az igazi szavak, de rettenetesen meg kell fizetni értük."
Márai Sándor


Egy széken ülve figyeltem, ahogy Cho gépe helyreállítja Clint oldalát. Ő a szokásos jó kedélyével tűrte a műveletet.
- Örökké fogok élni, mert műanyagból leszek – mondta, mire felnevettem. Mostanában sokkal jókedvűbb volt, ettől kicsit úgy érzem, mintha elsiklottam volna valami felett. Még nem ismerem eléggé. Több érték rejlik benne még annál is, amennyit eddig láttam, pedig az sem kevés.
- Legalább nem vagyok egyedül – veregettem meg a karját.
- Megalapíthatjuk a Műanyag Szuperhősök Klubját. Akar még valaki csatlakozni? – nézett körbe a teremben. – Nat?
- Kösz, inkább kihagyom – rázta meg vörös hajzuhatagát. – Minél kevesebben vagytok, annál jobb.
- Ezt most vegyem sértésnek? – játszotta a sértettet Clint. – Rangon alulinak tartod a társulást?
- Pedig manapság az a divat – mentem bele a játékba, miközben próbáltam visszatartani a röhögést. Ennek köszönhetően érdekes fejet vághattam. – Hölgyeim és uraim, bemutatom az új bőrhatású műanyagberakást. Ha lyukat égetnének a hasába, vagy ellőnék az oldalát, vagy egész egyszerűen csak Bosszúálló, forduljon bizalommal Helen Chóhoz. Az eredmény szemmel látható, meg sem érzi a különbséget! Garantáltan életreszóló élmény újra összerakatni magát!
- Nem vagytok normálisak – csóválta a fejét Natasha, azzal a tipikus „reménytelenek vagytok” arckifejezéssel.
- Műanyagból vagyunk, elfelejtetted? – emlékeztette Barton, én pedig nem bírtam tovább. Úgy nevettem, hogy megfájdult az oldalam. Pláne, miután megláttam a tudósok arckifejezését: furcsa lehetett belegondolni, hogy ezeknek az embereknek a felelőssége megvédeni a világot.
Otthagytam őket a laborban és a szobám felé vettem az irányt. Beszélnem kellett a csapatommal. Útközben összefutottam Thorral. Lekerült róla a páncél, egyszerű földi pólóban volt. Ez is szimbolikus volt számomra: most nincs harc. Megvan a jogar, ez a szakasz lezárult. Viszont ez azt is jelenti, hogy nem marad sokáig.
- Még nem volt alkalmam köszönetet mondani – szólított meg mély, telt hangján.
- Nincs miért – ráztam meg a fejem. – Eddig én hátráltattam a keresést, az a minimum, hogy segítettem.
- Nemcsak ezért. Nélküled nem találtuk volna meg. Te lekötötted Strucker figyelmét, ezért hibázott.
- Az áldozat szerepét valahogy mindig sikerül maradéktalanul betöltenem – mosolyodtam el keserűen.
- Ezzel nem értek egyet. Még uralod a Tesseractot, ezt pedig kevesen mondhatják el magukról. De ne feledd – nézett mélyen a szemembe – a Végtelen kövek hatalmasabb erőt képviselnek, mint azt gondolnátok. Nem lehet matematikai képletekkel kiszámítani, vagy vegyületekkel korlátok közé szorítani. Úgyhogy vigyázz, veszélyesebb, mint hinnéd!
- Tudom – feleltem. Nagyon régóta. Amióta először előtört belőlem, azóta rettegek egy újabb kitöréstől. Mert nem hoz semmi mást, csak pusztítást. Nemcsak kívül. – Próbálom visszaszorítani, de nem tudom, meddig bírom még.
- Ahogy én ismerlek, még sokáig. Ha te is akarod.
Hálásan elmosolyodtam a félistent hallva. Jó volt látni, hogy az emberek közti lét mennyire átformálta az asgardit. Megkomolyodott, már nem csak a harc élteti, képes a gyengéket védelmezni és hagyni őket, hogy ők is segíthessenek az erejükhöz mérten. Le tudta tenni a büszkeségét, és egy olyan népet védett, ami nem az övé.
Ugyanakkor ott csengett a keserű véget sejtető mondat: „Ha te is akarod”. De vajon miért ne akarnám? Mi alapján mondta ezt, miből sejti, hogy esetleg más utam van? Vajon ő is érzi, amit én? Ő is érzi, hogy az idő lassan eljár? 
Megráztam a fejem, hogy elhessegessem ezeket a gondolatokat, bár tudtam, hogy teljesen úgysem rakhatom félre. Egy nap döntenem kell, viszont ezt a napot, még jó sokáig el szeretném kerülni.
A szobámban hívást kezdeményeztem és pár másodperccel később Matt arca jelent meg a képernyőn. Mosolya egy pillanat alatt lehervadt, ahogy meglátott.
- Tudod – mondta köszönés helyett.
- Igen – bólintottam. Nem tudtam többet mondani, a seb még túl friss volt, nem akartam felszakítani azt a leheletnyi vart, amit képeztem rajta azzal, hogy nem gondoltam rá. – A többieknek ne mondd el! Nem akarom, hogy csalódjanak!
- Rendben – ígérte a fiú. Tiszteletben tartotta, hogy nem akarok erről beszélni, így nem faggatott. Pedig láttam rajta, hogy tele van kérdésekkel. – Akkor viszont szedd össze magad, amíg ideérnek, mert enyhén szólva rosszul nézel ki.
- Kösz, ez jólesett – feleltem tettetet sértődöttséggel, majd az időközben felbukkanó Drew felé fordultam. – Volnál szíves összetrombitálni a többieket? Van egy meglepetésem.
- Hidd le, Ryan és Ed megoldja. Csak nem olyan könnyű kiszakítani őket az edzőteremből – vigyorodott el.
- Valójában Ben és Gabe az oka – jelent meg Liv. – Micsoda párbaj volt!
- De én nyertem – mutatott magára büszkén Ben, aki a többiekkel együtt futott be. Haja kócos volt, kimelegedett, de elégedetten vigyorgott és élvezte a gratulációkat. – Szóval, mi a győztes jutalma?
Csókot dobtam neki a képernyőn keresztül, mire fülig pirult, a többiek pedig hahotában törtek ki. Tisztában voltam vele, hogy Ben nem szerelmes belém, de néha jól esett az elejtett megjegyzése miatt ezzel cukkolni, főleg, hogy láthatóan nem nagyon tudta kezelni az ilyen helyzeteket.
- Ilyenkor egy ütéssel a padlóra lehetne küldeni – vigyorgott Gabe, aki egyáltalán nem tört le a vereség miatt. Ahhoz túl jószívű volt.
- Majd legközelebb, barátom – veregette vállon Ben. – Majd legközelebb.
- Annie, látom, jobban vagy – fordultam a lányhoz, akinek már eltűnt a lábáról a kötés.
- Már csak 2 hét és teljesen meggyógyul. Jobb lesz, mint új korában – mosolygott.
- Fokozatosan terheld az izmaidat, ne egyszerre. Kell egy külön edzésterv.
- Majd segítek neki – ajánlotta fel Beth. – Egy időben érdekelt ez a téma.
- Én meg leszek az edzőtársa – jelentkezett Sophie és vállon veregette Annie-t. – Mint a régi szép időkben!
- A múlt héten megkaptuk az első küldetésünket – mesélte Hayley. – Egy kisebb terrorszervezet főhadiszállását kellett megkeresnünk és kiiktatnunk.
- Minden rendben ment? – kérdeztem. – Áldozatok? Sérülés?
- Egy kivételével az összes terrorista túlélte – mondta Chris. – Viszonylag sikeres akció volt, mi nem sérültünk meg.
- Azt az egyet kénytelen voltam lelőni – hajtotta le a fejét Tim. – Kést szegezett Sophie torkának, csak így tudtam megállítani.
Feszült csend telepedett a szobára, az emlék súlyosan nehezedett rájuk. Rám is. Tudtam, milyen nehéz szembesülni a halállal. Az öléssel. Mikor nem tudod eldönteni, hogy helyesen cselekedtél vagy csak ezt akarod elhitetni magaddal.
- Elvenni egy életet, megölni egy embert sohasem jó dolog. Mindig benned marad a tudat, hogy te vagy az oka annak, amiért nem láthatja többé az eget, nem érintheti többé a kedvesét, nem tarthatja kezében a gyermekét. Te vagy az oka a rokonai, a szerettei fájdalmának. Te vagy az oka a halálának. És ez sohasem könnyű, még ha tudod, hogy mennyi vér tapad a kezéhez, mennyi rettenetes dolgot tett, hány életet tett tönkre. De vannak olyan helyzetek, ahol dönteni kell. Dönteni, hogy együtt élsz ezzel a tudattal vagy felkészülsz a még rosszabbra: még többek halálára, még több fájdalomra. Ilyenkor nincs helyes döntés, csak kevésbé rossz.
- Komolyan, Kate, nem gondolkoztál még azon, hogy ezzel foglalkozz? – szólalt meg Ed némi hallgatás után. – Nagyon sokaknak tudnál ezzel segíteni.
- Egyelőre más dolgom van – feleltem, majd visszakanyarodtam az eredeti célomhoz. – Viszont van egy jó hírem: 3 nap múlva Tony Stark partit tart a Bosszúállók Toronyban és ti is hivatalosak vagytok rá!
- Hurrá! – tört ki örömujjongásban Jen és ugrándozni kezdett. Azt hiszem, okkal mondhatom őt a legnagyobb rajongónknak. – És ott lesz mindenki? Komolyan találkozhatunk a Bosszúállókkal? Mondjátok, hogy nem álmodom!
- Nem álmodsz, de ha így csapkolódsz, el fogsz repülni, aztán fújhatod az egészet – próbálta lehiggasztani Gabe kevés sikerrel.
- Te is ott leszel, ugye? – kérdezte Will. – Régen láttunk már. Jackről tudsz valamit? Teljesen felszívódott.
- Biztos helyen van, de nincs olyan helyzetben, hogy beszélhessen veletek – feleltem és reméltem, hogy nem vették észre, hogy megrándult az arcom a nevének említésére. – Most mennem kell, nemsokára találkozunk. Lehetőleg addig ne lövessétek le magatokat! – búcsúztam.
- Úgy ismersz minket, mint akik tudnak vigyázni magukra? – vigyorgott Ryan. – Hisz te volt ál a tanárunk.
- Akkor reménytelen a helyzet – ráztam meg a fejem lemondóan. – De azért próbáljátok meg.
Megszakítottam az adást és leroskadtam az ágyamra. Nem hiába nőttek ennyire a szívemhez, hiányoztak. Az utóbbi évet nagyrészt velük töltöttem, ők voltak a csapatom. Eszembe jutott a rengeteg nevetés, a családias hangulatú beszélgetések, az esti tábortűz, a kalandok és maga a kiképzés. A csillogó tekintetek, elszánt arcok, megosztott félelmek, ki nem mondott szavak. Egy olyan társaságba kerültem, ami fenntartás nélkül befogadott. Látták a hibáimat, ismerték néhány gyenge pontomat, a gondolataimat. Tudják, milyen ember vagyok. És nem dobtak el maguktól, hanem tanultak tőlem, miközben én is tanultam tőlük. Együtt lettünk erősebbek. És ott volt Jack. Az ő kisugárzása ugyanolyan erős volt, mint az enyém, megnyerő mosolyával akaratlanul is levett a lábamról. Még ma is tisztán látom, ahogy körbeüljük a tüzet és nevetünk, miközben a szeme az enyémbe mélyed. Szavak nélkül is tudtunk kommunikálni, egy apró mozdulatból értettük egymást. Emlékszem, ahogy éjszakába nyúlóan csináltuk az edzésterveket, egyenként elemeztük ki a srácok hibáit, hogy segíthessünk nekik. Azt hittem, bízhatok benne. Azt hittem barátra leltem. És az a helyzet, hogy még most elhinni, hogy az egész hazugság volt. Nem lehetett minden hazugság.
Dühösen az ágyra csaptam, majd felpattanva az ablakhoz mentem. Az nem lehet, hogy az a sok szép emlék nem igaz! Hogy átverés volt az egész. Ennyi jó nem lehet a Hydra műve. Azt nem lehet megjátszani.
Muszáj volt elterelnem a figyelmemet, mert a tépelődés hatására fájdalom nyillalt a hasamba. Oda, ahol a hegnek kéne lennie. A sebhelynek, ami emlékeztet az árulásra. A bélyegnek, ami a Hydra szolgájává tesz. Valójában nincs ott, de én érzem. És tudom, hogy nehezen fogok tőle szabadulni.
A laborba mentem, ahol Tonyt és Bruce-t találtam. Épp hevesen vitatkoztak, miközben felváltva mutogattak egy narancssárga és egy kék gömb alakú kivetítésre. Láttam már ilyet, az egyik Jarvis programja volt. De a másikról nem tudtam, micsoda. Kísértetiesen hasonlított a tesseractra.
- Miről maradtam le? – kérdeztem, mire meglepetten felkapták a fejüket. Úgy tűnt, eddig nem vettek észre. Gyors néma párbeszéd zajlott le közöttük, mialatt türelmesen vártam. Azt mérlegelték, mennyit mondjanak el. Láttam, ahogy Bruce vívódik, legszívesebben az egész beszélgetést eltörölte volna, de aztán beadta a derekát. Márpedig, akkor megfontolandó és alaposan átgondolandó dologról van szó.
- Ismerős? – mutatott Tony a kék gömbre. Bólintottam feleletképpen. – Nos, ez van a jogarban.
- Egy program? – húztam fel meglepetten a szemöldököm.
- Több annál. Fejlettebb, bonyolultabb: gondolkozik!
- Mesterséges intelligencia? Egy kőben? – na, ez már több volt, mint meglepő.
- Látom, nem hiába foglalkoztunk annyit a számítógépekkel – mosolyodott el Stark. – A lényeg, hogy ennek segítségével létrehozhatjuk Ultront. Egy gondolkodó csúcsrobotot, ami megvédené a világot attól, ami fentről jön.
- Bruce nem helyesli – jegyeztem meg.
- Engedély nélkül, titokban létrehozni egy ilyen technológiát több, mint törvényellenes – mondta a tudós. – Ha bármi rosszul sül el, rengetegen halhatnak meg a mi felelősségünkre.
- Miért? – nekem mindössze az volt a kérdésem.
- Pajzsot akarok emelni a világ köré. Lerombolhatunk akárhány Hydra bázist, kiiktathatunk akárhány terroristát, ami fentről jön, azzal szemben tehetetlenek vagyunk. Én egy védőburkot akarok.
Tony arcát fürkésztem. Próbálta leplezni, de a szemében ott csillogott a félelem. Újra látta maga előtt a látomást és hiába tudta, hogy csak képzelgés volt, a kép mindig gyötörni fogja. Mert bármikor megtörténhet. Igen, a legborzasztóbb az volt, hogy reális volt. Valósághű. Bekövetkezhet. És akkor a rémálomból valóság lesz: rideg, kemény valóság, amiben hét ember harcol idegen lények ellen. Túl kevesen vagyunk. Túl felkészületlenek. Kell, hogy valaki időt nyerjen nekünk.
- Segítek – mondtam. Nem tudom, pontosan mi késztetett erre, de beleegyeztem az illegális és titkos műveletbe. Együttérzés, elmúlás, vagy a halálfélelem őrületbe kergető ereje. És az a helyzet, hogy tudtam, hogy a kapitány ellenezné, én viszont így láttam helyesnek. Adódott rá lehetőség, akkor egy próbát megér. – Vágjunk bele!

2017. július 3., hétfő

12. Sokovia

"Valahol messze, messze a átható események előtt kezdődik a háború;
természetesen az emberek lelkében kezdődik és mire hadszíntér lesz belőle,
halottakkal és ágyúkkal, füstölgő házromokkal, 
addig az emberek lélekben már belenyugodtak."
Márai Sándor
A reggel az edzőteremben talált rám, hajnal óta a céltáblákat lőttem, bokszzsákot ütögettem, nyújtottam. Csupa olyan dolgot csináltam, ami kíméli a hasamat, mégis segít fejlődni. Erősebbé akartam válni. Törhetetlenné. Gyémánttá.
Lábadozásom egy hétig tartott. Ennyi kellett, hogy újra megerősödjenek az izmok, hogy teljesen helyrejöjjön a seb. A jogar keresése tovább folyt; Stark tökéletesítette a műveleteket, Clint és Natasha a Hydra kommunikációs vonalait figyelte. Most nem akartunk hibázni, biztosra akartunk menni. Ahhoz képest, hogy milyen kicsi a Föld a világegyetemhez viszonyítva, Strucker jól elrejtette a jogart.
Furcsán éreztem magam. Mintha most kezdődne el valami. Mintha most kezdődne el egy újabb szakasz: az utolsó. Éreztem, hogy közelít a vége. Közeleg a befejezés. Már nincs sok időm. És ahogy napról napra egyre tudatosult bennem, úgy kezdtem el egyre jobban aggódni. És félni. Valami készült. És tudtam, hogy akárhogy végződik, számomra végzetes következményei lesznek. Visszafordíthatatlanok.
Nem tudom, mi okozhatta ezeket a gondolatokat. Látszólag nem változott semmi, ezért megpróbáltam bemagyarázni magamnak, hogy csak túlgondolom a dolgokat. Nem tudtam becsapni magam.
Pár nyugodt nap következett. Próbáltam minél több időt a csapattal tölteni, mindenben segítettem, amiben tudtam. Rengeteget beszélgettünk. Apró semmiségekről, komoly dolgokról, régi emlékekről. Néha csak hallgattam őket, ahogy régen. Ahogy ők szerettek.
Közben egyikük sem sejtette, hogy ez búcsú. Még én sem. Csak azt éreztem, hogy minden pillanat mélyen belevésődik a szívembe, hogy kitörölhetetlen legyen. Hogy soha ne felejtsem el.
Egyik este a leszállópályán ücsörögtem, miközben a napnyugtát néztem. Az ég narancs és rózsaszín volt, a felhők aranyozottak, a Nap égető vörös. Gyönyörű búcsú, hogy átadja a helyét a Hold ezüstjének. Én is ilyen voltam. Ilyen lesz az én búcsúm is: gyönyörű, ragyogó, hirtelen. Mint ahogy a Nap átbukik a horizonton. Az én napon is lenyugszik. Hamarosan.
Nem lepődtem meg, amikor a kapitány leült mellém. Ő más volt, mint a többiek, mindig közelebb állt hozzám és tudta, hogy valami nincs rendben.
- Te is érzed? – kérdeztem, mikor a vállára hajtottam a fejem.
- Igen – sóhajtotta és átkarolt. – Valami nemsokára lezárul.
- Sosem gondoltam volna, hogy ilyen hamar. Még annyi minden lenne előttünk – belenéztem a szemeibe, melyeket annyira szerettem és úgy éreztem, nem tudnám elengedni. Soha. – Olyan kevés az időm.
- Harcolni fogsz ellene, igaz? – mosolyodott el halványan, amit visszatükrözött az arcom.
- Úgy ismersz, mint aki könnyen feladja? Csak úgy érzem, ez nem lesz elég – révedtem a távolba. Elképzeltem az életemet a Bosszúállók nélkül. Steve nélkül. Csak ürességet láttam.
A kapitány nem szólt, én viszont tudtam, hogy ő is így gondolja. Innen nincs visszaút. Így csak hagytam, hogy szorosan magához vonjon és ne engedjen el. Nagyon sokáig. Amíg el nem tűnök a horizont mögött.

. . .

Sokovia, Kelet-Európa. Biztosra mentünk. Mert most az egyszer Strucker nem direkt hibázott. Hanem véletlenül. Mindössze egyetlen apró vonalat felejtett el letitkosítani: azt, amelyiket a jogarból származó gamma-sugárzás látszólag tönkretett.
Már egy órája úton voltunk, radarok számára észrevétlenül repültünk. A terv szerint a meglepetés erejét használva áttörünk a külső védőblokádon, mialatt Stark és én a lebegőből intézzük a várbeli akadályokat-
- Stark, maga szerezze meg a jogart. Én intézem Struckert – mondta a kapitány.
Én teszem, amit eddig: fedezek és segítek, ahol tudok. Egyszerre leszek 3 helyszínen: a levegőben, a várban és a várfalon túl. Éljen a sokoldalúság!
A páncélom ezüstösen ragyogott, a pajzsom kifényesítve pihent a hátamon. Övem feltöltve bombákkal, hajítókésekkel, töltényekkel a pisztolyomba. Az íjam és a nyilakkal teli tegezem a pajzs alatt rejtőzött. A lábamon a rakétákkal ellátott bőrcsizma, kezemen a fémkesztyű, mely egy újabb kiegészítővel bővült: egy vékony fémlemezzel, mely mágnesként vonzza magához a pajzsot. Nem kell érte mennem, ha időközben elszállna. A hajam a szokásos fonatban simult a vállamra. Készen álltam a harcra.
Távol landoltunk az erődtől. A meglepetést akartuk kihasználni, mivel tudtuk, hogy most nem számítanak ránk, ugyanis Strucker sohasem hagyta volna, hogy a jogar hollétére fény derüljön. Pedig biztos itt van. Ahogy száguldottunk a terepjárón, úgy kezdett a kezem egyre jobban derengeni. Halványan, de mint egy nyomkövető, jelezte, hogy jó úton járunk. Éreztem, hogy itt van a jogar.
- Figyeljetek! – szólalt meg Sólyomszem. – Most érjük el a blokádot!
Ő már látta a fán gubbasztó fehér ruhás katonákat, akik egészen beleolvadtak a havas tájba. Nem sokáig. Bombaként robbantunk be az őrsorba. Starkkal együtt felröppentem a levegőbe és egy jól irányzott sortűzzel megtisztítottunk egy foltot a terepen. Lőttek ránk, de nem találtak célba. Hulk egy ordítással elszabadult és rántással kitépett egy fenyőt a földből, hogy ezt használja ütőnek. Natasha ruháján felragyogtak a csíkok, az áram kéken világított, mialatt tüzel. Halálpontosan.
Clint a fákat fedezékként használva adta le a lövéseket, robbanófejes nyilai egyszerre tömegeket tettnek harcképtelenné. Ezalatt a kapitány egy motoron elszáguldott a vár felé Starkkal és Thorral a nyomában. Ők intézik a jogart, a mi feladatunk, hogy lekössük a Hydra erőit. Ez mondjuk Hulk segítségével nem túl nehéz feladat. Feltéve, hogy épp nem fél mérfölddel arrébbról hallatszik az üvöltése.
Leszálltam a földre, a pajzzsal hárítottam a golyókat, majd elhajítottam, letarolva vele három embert. Felemelkedtem, mivel úgy döntöttem, kipróbálok valami újdonságot. Jégtáncosként pörögve, forgószélként száguldva vetettem be magam a támadóim közé. Csak elmosódott alakokat láttam, nem tudtak menekülni előlem. Túl gyors voltam. Csontok ropogását, fájdalmas ordításokat hallottam; hatásos módszer és ráadásul nem is öl.
Forgott velem a világ, teljesen elszédültem, mire leálltam. Körülöttem 20 ember feküdt ki.
- Szép munka, kislány! – hallottam meg Sólyomszemet. – Csak ki ne dobd a taccsot! Kissé zöld a fejed…
- Nyugi, csak szédülök.
- Akkor szedd össze magad, mert elkelne a segítség. Nálunk közel sem ilyen rózsás a helyzet.
- Érkezem.
Útközben összefutottam a zöld monstrummal, aki épp egy terepjárót hajított egy őrtoronynak. Nála is elég jól meg volt tisztítva a terep.
- Hé, nagyfiú! – kiáltottam neki. – Gyere, van zúznivaló!
Egy horkantással tudomásul vette és már csörtetett is utánam. Az Özvegy és Clint ketten tartották a frontot, nem volt fényes a helyzet.
- Kate, tudnál adni pár töltényt? – kérdezte Natasha. Én persze azonnal értettem. Ez nem csupán egyszerű kérés, ugyanis az ügynöknőnél voltak érintetlen tárak. Ez egy stratégia hívószava, amit ketten dolgoztunk ki. Felemelten Nat-et a karjánál fogva, aki lendületet vett és a levegőben szaltózva két katona mellkasára érkezett, mialatt a feje felett elrepült a pajzsom, további embereket terítve le. Ezután a hátunkat egymásnak vetve tüzeltünk az ellenfeleinkre. Hatalmas köztünk az összhang, ismerjük egymás taktikáját. És barátok voltunk. Testvérek.
- Kiküldtek egy mutánst – hallottuk meg a kapitányt. Natashára pillantottam, aki értette, mire gondoltam.
- Menj csak, ezt már megoldjuk – bólint.
- Mégis milyen mutánst? – kérdeztem Steve-et, ahogy közeledtem felé.
- Gyors, elképesztően gyors – jött a válasz. – Csak egy pillanatra láttam.
- Lefoglalom – mondtam. – Intézd el Struckert!
- Igaza van, kapitány – kapcsolódott be a beszélgetésbe Stark. – Megszüntettem az energiapajzsot, itt van a jogar!
- Még jó, hogy én vagyok itt a parancsnok – mondta tettetett sértődöttséggel Steve, de aztán indult. Csak előtte még egy utolsó csapás Thorral: a mjölnir csattant a pajzson, a rezgések még hozzám is elértek. Ők is jó csapatot alkotnak.
Leszálltam a hóba és vártam. Tudtam, hogy jönni fog, de azt már nem, hogy miből állapítottam meg, hogy érkezik. Talán a hangból vagy a szélből, amit keltett, de inkább megéreztem. Rettenetesen gyors volt, nem is láttam, ahogy elszaladt előttem. Nem tudta kirúgni alólam a lábam, mert félreléptem, viszont a sokkolóval nem találtam el. Aztán hirtelen megállt.
- Tudod, csak egy hajszálon múlt – szólalt meg orosz akcentussal. Hirtelenszőke fiatal fiú, huszonpár éves lehet. Melegítőjében egyáltalán nem tűnt félelmetesnek. – De nem jött össze – azzal elvigyorodott és kihasználva a meglepettségemet, elgáncsolt. Aztán már ott sem volt.
Én pedig döbbentem álltam. A fiú elképesztően fiatal, mégis túlélte Strucker kísérletezéseit. Azokat, amiket képzett, tapasztalt katonák nem. Mekkora elhatározás, küzdőszellem, kitartás kellhetett hozzá. Vajon mi vezérelhette? Szeretet, gyűlölet, óvni akarás? Nem volt háborúra termett alkat, mégis tudott küzdeni. Hogy miből gondolom? Mert olyan volt, mint én.
Nem értem, Strucker miért engedte ki. Eddig annyira titokban tartotta a kísérleteit, melynek egyetlen oka volt: hogy még nem volt kész. Viszont most mégis itt van ez a fiú, aki szuperképességekkel rendelkezik, de semmi tapasztalata nincsen. Még csak védőfelszerelés sem volt rajta. Szóval a tudóst váratlanul érte az akció, ahogy terveztük. Váratlan helyzetekben az ember könnyebben hibázik.
Fájdalmas ordítás riasztott fel a mélázásomból.
- Mi történt? – kaptam a fülemhez.
- Clint megsérült – jött a válasz Natashától. – Elvitte az oldalát egy lövedék. Kiiktatná valaki a bunkert?
Robaj jelezte, hogy ezt elintézték. Hulk szó szerint keresztülgázolt rajta.
- Viszem a gépet – és már indultam is. Ideje véget vetni ennek a csatának. – Steve, hogy álltok?
- Benn vagyok – jött a férfi válasza. – Natasha, add elő Bannernek az altatódalt!
Előbb azonban felrakjuk Bartont a gépre. Ráfektettük az asztalra, majd miután Natasha távozik, nyomókötést teszek Clint oldalára. Csúnya seb, egy nagyobb húsdarabot konkrétan kitépett a lövedék. A férfi sápadt volt, de azért mosolygott.
- Ennyire rémes? – kérdezte.
- Azt hiszem, te is ki fogod próbálni Cho új találmányát – feleltem, majd beadtam neki egy adag fájdalomcsillapítót. – Sietünk! – ígértem meg, majd kiröpültem a gépből.
Pár lépéssel arrébb Natasha közelít Hulkhoz. Többször láttam már az altatódalt, de minden egyes alkalommal lenyűgöz.
- Helló nagyfiú! – szólalt meg halkan a nő. – Kezd lemenni a nap…
A zöld monstrum pedig óvatosan közelebb ment és hatalmas markát a nő apró tenyere fölé helyezte. Natasha ujjai óvatosan megérintik a hatalmas kezet, mire Hulk láthatóan megnyugodott. És elkezdett visszaváltozni. Abban a pár pillanatban akkora összhang van köztük, amelyet még nem láttam. Minden apró rezdülésnek jelentősége van, minden pillantásban érzések sűrűsödnek össze. Az apró nő és a szörnyeteg között egy mély, bizalmas kapcsolat jött létre. És talán valami több is.
Sokak számára megható lehet ez a pillanat, én fájdalmasan gyönyörűnek tartottam. Én tudtam, miért jöhetett ez a kapocs létre: a megértés miatt. Bruce-ban élt egy szörny, Natasha pedig annak tartotta magát. A Vörös Szobában megalkotott gyilkos még benne élt, és bármennyire próbálta leküzdeni és elfelejteni, nem sikerült egészen. Sosem fogja tudni, ahhoz túlságosan beleivódott. A gyilkos benne él és ő általa. Csak azt teheti, amit mindenki más: jóra használja azokat a képességeket, amik a pusztítást teszik lehetővé. Nat nem gyakran beszélt erről, de amikor először került ilyen közel Hulkhoz, szüksége volt valakire, akivel megoszthatja ezeket a feszülő ellentéteket: bizalom és a bűnös múlt titkolása; szoros kapocs, miközben próbál mindenkit távol tartani magától, hogy elkerülje a fájdalmat. Csak remélni tudtam, hogy egyszer majd békére lel.
Elsüvítettem az erőd felé. Stark tényleg jó munkát végzett, alig pár őr maradt, akik az utamat állták. Strucker bázisa felé igyekeztem, hátha ott találom, ám ez hamar tárgytalanná vált.
- Megvan Strucker – hallottam meg a kapitányt. – És van még egy mutáns.
Nagyszerű, gondoltam. Szóval nemcsak egy, hanem két kísérlet is sikerült. Két mutáns, két irányíthatatlan fegyver.
- Hát, nekem van nagyobb is – Stark hangja furán csengett, de nem mondott többet, így hát felé indultam.
Furcsa érzés sétálni az ódon kőfalak közt, miközben minduntalan a modern kor valamelyik eszközébe botlok. Régi páncélok és számítógépek, vasalt ajtók és retinaszkenner. Még, hogy én ragaszkodok a régi dolgokhoz…
Épp egy kanyarhoz értem, amikor felbukkant előttem a fiú. Majdnem elsodort a lendületével, mégsem bántott. Sőt, még meg is állt és elvigyorodott. Pimaszság, fiatalság és egy kis felsőbbség érzet keveredik abban az arckifejezésben. Legyőzhetetlennek hitte magát, még nem volt tisztában a veszélyekkel. Első küldetés, első csata.
- Még mindig nem vagy elég gyors – bökte oda a megjegyzést. Még most sem akart bántani. Nem értettem.
- Még mindig azt hiszed, hogy le tudnál győzni – vágtam vissza, mire felhorkant.
- Addig örülj, amíg nem kell velem harcolnod.
 - Én készen állok – hívtam ki, magamat is meglepve. Persze valójában csak az időt húztam. Nem volt nehéz kitalálni, hova igyekezett. Szerzek időt Tonynak, miközben tanulmányozom a fiút. Valamiért túlélte a kísérleteket és kíváncsi vagyok, miért. Az elszántság ott csillogott a szemében és viselte azokat az elrejthetetlen jegyeket, amiket azok hordanak, akik elvesztettek valakit.
- A szüleid? – kérdeztem halkan, mire elkomorult a tekintete, de nem futott el. A szeme az arcomat kutatta, majd megtalálta a szemem. Látta, tudta, mit keressen. Tudta, milyen a fájdalom. Tudta, milyen a rettegés. Bólintott.
- Fegyverszünet? – javasoltam és kinyújtottam a kezem. Én nem fogom bántani. Képtelen lennék rá.
- Rendben – tenyerébe fogta a kézfejemet és megszorította. – Mennem kell.
- Azt hiszem, ugyanoda tartunk.
- Kétlem, hogy utolérnél – mosolyodott el pimaszul, aztán már ott sem volt. Jellemző.
Elakadt a lélegzetem, ahogy beléptem a terembe. Nos, meg kell hagyni, Struckernek voltak meglepetései: egy leviathán teteme volt felfüggesztve a plafonra. Ijesztően élőnek nézett ki, mintha bármelyik pillanatban megmozdulhatna. És alatta ott olt a jogar.
Észrevettem a másik mutánst: fiatal, kibontott hajú lány, piros ruhát viselt. Tonyt nézte, aki meredtem bámult maga elé, mintha valami mást látna.
 Egy pillanatig én is láttam, mi van a fejében. Éreztem, ahogy a szemem kéken felizzott, ahogy a tesseract aktiválódott. Érezte a Végtelen Követ, érezte az erőt, ami a lányban van.
Tömegsír. A Bosszúállók halottak és én is ott fekszem közöttük. Mindenki elesett és a világ elbukott. De Tony nem, ő nem halt meg. Csak látja a végét, látja, ahogy a leviathánok elözönlik a Földet és minden káoszba borul.

Egy percig láttam, egy percet töltöttem Stark fejében, de ez elég volt, hogy megértsem. Láttam a félelmeit, láttam, mennyire hasonlítunk. Mindketten rettegtünk attól, hogy a barátaink miattunk halnak meg. Mert nem tettünk meg mindent a megmentésük érdekében. Nem tettünk meg mindent az emberiség érdekében. Rettegtünk attól, hogy elbukunk.
Tony hirtelen feleszmélt és egy mozdulattal magához hívta a páncélja kézrészét. Megragadta a jogart, de a két mutáns nem mozdult. Hagyják, hogy elvigyük, gondoltam. Láttam az elégedett mosolyt a lány arcán. Nem sok jót jelentett. Aztán elmentek, én meg egyedül maradtam a férfival. Apró verejtékcsepp gyöngyözött a homlokán, amikor rám nézett.
- Láttam – mondtam, mielőtt megkérdezte volna.
- Akkor érted – ahogy felnézett, szemében könnyek csillogtak. Ez szíven ütött: Stark nagyon ritkán sírt.
- Igen – feleltem. – És te is értesz engem.

Átöleltem, ő pedig viszonozta. Furcsa, hogy másfél év után jövünk rá, mennyire közel állunk egymáshoz. Mert lélekben hasonlítunk. A félelmeink. És azok határozzák meg a tetteinket.