2015. május 20., szerda

10. Edzés, edzés, edzés (part 2)

Üdv mindenkinek!
Újra itt egy új résszel :) Úgy gondoltam, kicsit részletezem a kiképzést, így a cselekmény egy darabig még nem nagyon halad előre. Köszönöm a megtekintéseket! Örülnék, ha írnátok véleményt, még ha csak egy-két szó is! Jó olvasást! :)



Sólyomszemnek köszönhetően az íjászatban rengeteget fejlődött. Megtanulta a különféle nyilak használatát: a robbanófejes, számítógép-vírusos, tüzes funkciójúak alkalmazását, beállítását. Másodpilótaként elvezetett egy gépet, ám a vadászgépek vezetését még csak egy szimulátorban gyakorolhatta. Mikor már tökéletesen ment, elhatározták, hogy kipróbálják élőben is. Kate izgatottan várta a napot: imádott repülni, akár géppel, akár anélkül.
- Az lesz a te géped – mutatott Barton ügynök egy egyszemélyes vadászgépre. – Kicsi, gyors, ideális a meglepetés támadáshoz. Egyszerű a használata, jó a navigációs rendszere. Szállj be, de addig ne indítsd be, amíg nem kapsz rá engedélyt!
- Értettem, uram – vágta magát vigyázba a lány, amivel sikerült egy mosolyt csalnia az ügynök arcára.
A repülő kicsi volt, mégis kényelmesen el lehetett férni. A berendezés szinte teljesen megegyezett a szimulátoréval. Feltette a fejrádiót. Szinte azonnal meg is halotta az ügynök hangját.
- Itt vagy? – aztán igenlő válasz után folytatta. – Először én szállok fel. Elrepülök a kijelölt helyre, te pedig a rendszer segítségével utánam jössz. Ott találkozunk.
- Mégis hova megyünk?
- Az úticél be van táplálva a számítógépbe! – aztán Kate már csak azt látta, hogy elsüvít egy gép.Tényleg gyors! – állapította meg. Amíg nem szólalt meg a rádió, a kijelzőket és a műszereket tanulmányozta. Nagyon modern felszerelés – gondolta. – Gyors, egyszerű és hatékony. Majdnem minden automatizált, de ebben kizárt az energiahiány. Fantasztikus! Nem kellett sokat várnia, talán egy negyed órát a hívásra.
- Indulhatsz! 20 perced van feladat teljesítésére!
- Rendben! – azzal Kate beindította a motort. A gépnek nem kellett kifutó, így fél perc múlva már úton volt. A koordináták New York felé vezettek, egészen pontosan a Stark toronyhoz. Sejthettem volna – tűnődött magában a lány. – Az az út nem lesz nehéz – majd teljes sebességre kapcsolt, mivel a radar nem jelzett előtte akadályt jó pár kilométeren keresztül. Félútnál járt, amikor az egyik monitor elkezdett pirosan villogni: megszakadt a kommunikáció. Szinte azonnal feltűnt a radaron egy másik gép, ami egyértelműen nem barátságos szándékkal jött, mert amint lőtávolba került, tüzet nyitott. Na, még csak ez hiányzott – dühöngött magában. – De igazuk van: túl egyszerű lett volna. Lavírozni kezdett, pörgött, lassított, fékezett, de a gép tapadt rá. Ebből elég! – mondta, mikor az egyik lövedék eltalálta a gép szárnyát, mire megpördült. Igaz, hogy lőni nem tanították meg, de elege lett. Megvárta, míg a repülő a célkereszt közepébe kerül, aztán kioldott egy blokkoló rakétát. Ez egy olyan lövedék, ami blokkolta a műszereket. Pont addig lassítja le, amíg úgy elhúzok, hogy nem tud rövid időn belül utolérni – gondolta, aztán feltolta a sebességszabályzót és eltűzött, hogy behozza a lemaradását. Maximalistaként élt benne a versenyszellem, ezért jó idővel akart beérni. Azonban a radar sűrű akadályt jelzett előtte: több tucat repülő, amik között át kellett lavírozni. Kikerülni nem lehetett őket, mert a szélsők egyfajta sugarat bocsátottak ki, ami tönkretette volna a gépet.  Még jó, hogy nem olyan nagyok a szárnyai – futott át a fején a gondolat, miközben pörögve igyekezett kijutni a forgatagból. Volt néhány olyan eset, amikor csak egy hajszálon múlott az ütközés, ám viszonylag épségben kikerült. Végül is 17 perc alatt ért célba és landolt a Stark torony tetején. A kommunikáció már New Yorkba való belépéskor helyre állt, de Sólyomszem nem jelzett vissza, ezért kiszállt a vadászgépből.
- Ügyes! – mondta az ügynök köszönés helyett. – Jó idő, ép gép! – mire a lány köszönetképpen mosolyogva bólintott.
- Itt maradunk, vagy tovább megyünk?
- Célunk az S.H.I.E.L.D. egyik szabadtéri lőtere. Indulunk! – adta ki az utasítást Barton.
Az úton nem történt semmi. A helyszínen ügynökök kísérték őket a lőtérre.
- Ma a mozgó célpontokat fogjuk venni – kezdte Sólyomszem. – Nem sokban különbözik az állótól, csak figyelembe kellett venni a sebességet. Szükséges hozzá némi érzék, de sok gyakorlással is elsajátítható. Először egy lassan mozgó céltáblával kezdjük.
A lánynak nem esett nehezére a kör közepébe találni ilyen sebességnél. Minden fokozatot addig gyakoroltak, amíg Kate nem érezte jónak. Egy idő után elérkeztek a levegőben mozgó célpontokhoz. Amint azonban Kate megpillantotta a tányéroknál alig nagyobb, ide-oda cikázó táblákat, elbizonytalanodott. Ez alapvető hibája volt: ha nehéznek tűnő feladat előtt állt, megijedt és azt gondolta, hogy nem fog menni. Többször ott is hagyta a problémát. Ezt régóta szerette volna legyőzni magában és úgy gondolta, hogy most jött el az ideje. Nagyot sóhajtott és célba vette az egyik kevésbé gyors szerkentyűt. Egy ideig követte a mozgását, majd egy alkalmas pillanatban lőtt.
 A nyíl nem pont a közepébe fúródott, de a lány így is meglepődött. Ezután sorban kilőtte az összes többit: nem pontosan, de elég jól eltalálta őket. Érezte, hogy ez nem tökéletesen az ő sportja, ám ha ügynök lesz, mindenféleképp hasznos. Mikor végzett, átnyújtotta a tegezt az ügynöknek:
- Most te jössz!
Barton mosolyogva a kezébe vette az íját. Egy pillanatig felmérte a terepet, aztán egy szempillantás alatt előhúzott egy nyilat, amivel hajszálpontosan a céltábla közepébe talált. Ezt egészen addig folytatta, amíg a célpontok el nem fogytak. Kate csodálattal nézte: az ügynök teljesen elmerült abban, amit csinált, mégsem kerülte el a figyelmét semmi, ami a pályán kívül történt. Éles szeme gyorsan felmérte a távolságot, sosem hibázott. És legfőképpen látszott rajta, hogy szereti azt, amit csinál. Én sosem fogok tudni így lőni – gondolta. – Nincs meg bennem a kellő érzék hozzá.
- Ez szép volt! – dicsérte meg az ügynököt, amikor végzett. Az íjászgyakorlat után újra gépre szálltak, csak most a lövést tanulták. Különböző lövedékkel lőttek a célpontokra. A lány nem találta nehéznek, mivel a célzóradar tökéletesen működött, a reflexei, pedig fejlettebbek voltak a szérum miatt. Csak meg kellett várni, míg a célkereszt közepébe kerül az áldozat, aztán megnyomni a kioldó gombot. Ezután visszarepültek a bázisra.
. . .
A Fekete Özveggyel már pár napja nem beszélt, mert korán kezdtek és későn végeztek, így még nem volt alkalma megköszönni a karpereceket. Ezt a napot azonban vele töltötte. A beprogramozott ébresztő korán felverte, ezért eltartott egy ideig, míg teljesen felébredt. Gépies mozdulatokkal fölvette az egyenruháját, övét a derekára csatolta, a karpereceket is felöltötte, majd elindult a fedélzetre. Az egyik gépnél már várt rá az ügynök.
- Jó reggelt! – köszönt a lány. – Köszönöm az ékszereket! Igazán praktikus kis szerkezetek.
- Örülök, hogy tetszik! Szerettem volna, ha tőlem is kapsz valamit a felszerelésedhez.
- De már megkaptam a pisztolyod!
- Kellett valami különleges is – mosolygott a nő, majd folytatta. – Ma egy akadálypályán kell majd végigmenned. Különböző feladatok lesznek: célbalövés, közelharc, akadályok. Viszont először is oda kell mennünk és mivel úgy hallottam, jól vezetsz, ezért egyedül mész. Az úticélt megtalálod az adatbázisban. Én a pálya végén foglak várni.
- Ez egy teszt? – kérdezte Kate a kapitányt idézve, amit szeretett gyakran megtenni.
- Igen, fogd fel úgy, mint egy vizsgát. Elvégre egyetemre jársz – kacsintott Natasha.
- Rendben, Nat. Később találkozunk – köszöntek el egymástól.
A lány fürgén bepattant a most már saját gépébe, betáplálta a koordinátákat, majd felszállt. Most nem New York felé repült, hanem tőle északra és fél óra repülés után elérkezett a céljához. Véletlenül rápillantott a távmérőre és felszaladt a szemöldöke. Ezalatt az idő alatt 100 mérföldet tett meg, vagyis a sebessége majdnem 200 mérföld/óra volt! Ráadásul ez még nem is tartozott a leggyorsabb gépek közé. Nem csoda, hogy a S.H.I.E.L.D. számára nincs távolság – gondolta. Leszállás után bekísérték a kiképző központba. Azonosítás után egy ajtó elé vezették. Egy hangot hallott az adóvevőben:
- Tehát a feladat: minél gyorsabban megszerezni és kijuttatni a „csomagot” az arénából. Saját fegyverek használhatók. Egyéb szabály nincs.
Vagyis simán lelőhetnek? – ötlött fel benne hirtelen a kérdés, de megválaszolni már nem maradt ideje, mert kinyílt az ajtó, ő pedig belépett. Rögtön első akadályként mély szakadék tátongott előtte. Az átugráshoz széles volt, így Kate a repülés mellett döntött. Ám amikor be akarta kapcsolni, nem működött. Blokkolják az elektromos dolgokat – esett le neki. – Nem baj, megoldom! – azzal az övéből átlőtte a kábelt egy csőre és átlendült a mélység felett. A túloldalon nem volt egyedül: amint visszahúzta a kábelt, rátámadt egy férfi. Bizonyára még kezdő volt, mert nem küzdött túl ügyesen. A lány fegyver nélkül leütötte, majd futott tovább. A próba kezdete előtt kapott egy karórába épített térképet, ami mutatta az utat. A következő akadály egy hosszú folyosó volt, melynek a vége a szabadba nyílott. Itt vajon mi lehet? – tűnődött. Bedobott egy apró töltényt, mire életrekelt a berendezés: középen leereszkedett egy fal, Kate előtt pedig a fémlapok nagy része behúzódott, csak oszlopok maradtak egyméteres távolságokban. A falban fülkék nyíltak, ahonnan ügynökök kezdtek el lövöldözni, ám a lány nem akart késlekedni. Pajzsát maga elé tartva ugrálni kezdett oszlopról oszlopra. Egy-egy lövedék súrolta, de többnyire kivédte. Az utolsó oszlopra érve kinyílt a fal, ő pedig beugrott. A helységben céltáblák voltak elhelyezve, közepükön egy-egy gombbal. A lány nem siette el, elővette Natasha pisztolyát, gondosan célzott, pontosan lőtt. Az utolsó találat végeztével feltárult a kijárat, sőt a tisztáson álló épület ajtaja is. Őr nem volt ott, így Kate belépett. A szoba közepén volt a „csomag”: Romanoff ügynök karkötői. A lány nagy levegőt véve zsebrerakta, aztán felkészült a támadásra. Tudta, hogy nem lesz egyszerű kijutni. És valóban: a folyosón képzett emberek közeledtek felé. Őt még nem láthatták, mert behúzódott a sarok mögé. Gyorsan kibontotta karkötőit, a pisztolyát és a pajzsát a kezébe vette. Az első férfira a meglepetés erejével hatott: egy csapás a pajzzsal elég volt neki. A következővel nehezebb dolga volt, mert pisztollyal közeledett, viszont a sokkolóra a lába előtt nem számított. A harmadikat küzdelemben volt kénytelen legyőzni: Stark kesztyűjével alaposan fejbevágta. A negyedik bénító lövedéket kapott. Az utolsó egy nő volt, bár az arcát elfedte. Nem volt nála pisztoly, ezért Kate is elrakta. Az ügynöknő elképesztően ügyes volt, mintha Kate minden mozdulatát ismerte volna. Nem tudta legyűrni. Csak egy választása maradt: Natasha trükkje. Még nem tudta tökéletesre, de muszáj volt megcsinálnia. Felugrott, a lába közé kapta a nő nyakát és lerántott a földre. Gyorsan lesokkolta, aztán elrohant. A térkép szerint már nem volt messze a kijárat. 1 perc múlva meglátta a kerítést. A fák közül emberek törtek elő, ám itt nem tudták blokkolni a repülőszerkezetét, így miután bekapcsolta, átrepült a fejek és a kerítés felett is. Azt hitte, hogy Natashát nem találja ott, mert úgy gondolta, hogy ő volt a támadó nő, de ezek szerint tévedett, mivel az ügynök már várta. Kate odasétált.
- Valamit elhagytál – nyújtotta felé a karkötőket.
- Köszönöm! Nagyon ügyes voltál! – dicsérte meg. – Látom, már megy a trükköm is. 
- De akkor ki volt az nő, akit lesokkoltam?
- Hill ügynök. Érdekes küzdelem volt.
- Remélem nem lett baja – hervadt le a mosoly az arcáról.
- Keményebb fából faragták, mint hogy ettől baja legyen. Most gyere, visszanézzük a felvételt, kielemezzük a hibákat, aztán ki is javítjuk. Utána megkapod az értékelést is.
A felvételeken látszott, hogy néha csak az ügynökök nagylelkűségén múlott, hogy nem ütötték le. Ezeket a szituációkat újrajátszották, Natasha pedig megmutatta a helyes mozdulatot. Délután megérkezett az értékelés is Hill ügynökkel egyetemben. A lány elnézést kért, amiért lesokkolta.
- Igazából nem is, – felelte mosolyogva Maria – volt rajtam védőruha. De mivel anélkül le lettem volna sokkolva, ezért fekve maradtam. A csel viszont ügyes volt.
- Jó tanárom volt! És milyen az eredmény? – kérdezte a lány izgatottan.
- Nézd meg magad! – nyújtotta át a mappát. A lányt csak a végeredmény érdekelte, így a szöveg felett átsiklott. A lap alján ez állt: „jeles – vizsga elfogadva”.
- Köszönöm! – sóhajtotta, miközben fülig ért a szája.
Néhány óra múlva felszálltak és mivel lassan mentek, 1 óra alatt visszaértek a bázisra.


2015. május 13., szerda

10. Edzés, edzés, edzés



Sziasztok!


Sajnálom, hogy csak most hoztam új részt, technikai problémák adódtak, méghozzá súlyosak: a blogger nem kompatibilis a géppel, ezért folyton leáll, ami azt jelenti, hogy nem tudok bejegyzést írni. Ne keseredjetek el, kialakítottunk egy átmeneti megoldást: S.B.Hawknak elküldöm a részeket és ő fogja publikálni, amíg meg nem oldódik a helyzet. Ezért nagyon hálás vagyok neki!! Még csak annyit, hogy köszönöm a megtekintéseket és nem bánnám, ha írnátok egy rövid véleményt, hogy tudjak fejlődni! Jó olvasást! :)
...

A következő 3 hét gyorsan eltelt. Minden nap edzés reggeltől estig. Kate mégsem unatkozott. A kapitánnyal minden reggel elrepültek a városba: ott tartották a futásokat a parkban. Volt, hogy rövid távokat csináltak minél gyorsabban, máskor hosszabb távokat. Az edzéseken való erősítésnek köszönhetően rengeteget erősödött, ráadásul jobb lett a közérzete: fittebbnek, rugalmasabbnak érezte magát. Egyik este aztán ezt mondta a kapitány:
- Holnap nem a városba megyünk, hanem egy egész napos kiképzésre. Olyan ruhába gyere, amit nem sajnálsz. És hozz fegyvert!
- Mégis hova megyünk? – kérdezte a lány. – És hogyhogy egész napra?
- Fury úgy gondolta, hogy ezen a héten mindegyikünkkel tölts egy egész napot. Gyanítom, hogy egyiket sem itt fogod tölteni.


Másnap a gépnél találkoztak, ami rajtuk kívül üres volt. Mikor megérkeztek, egy néhány épület melletti füves területen landoltak.
- Ez meg micsoda? – nézett körül Kate.
- Egy katonai támaszpont. Szeretném megmutatni, milyen volt az én kiképzésem.
- Vagyis futunk, szögesdrót alatt mászunk, stb.?
- Igen, ezenkívül megtanítalak gránátot hajítani is.
- Akkor kezdjük!
A futás nem volt megerőltető, Kate élvezte, hogy a természetben lehet. A szögesdrót alatt való kúszás viszont annál inkább. Szerencsére nem volt sár, de nehezebb volt, mint gondolta. Fekvőtámasz, erősítés, célbalövés és kötélmászás követte még. A gránáthajítás egész jól ment neki. Ezután pihentek egyet.
- Miért hoztad el a pajzsod?
- Gondoltam, gyakorlunk egy kicsit.
- Ez nem ér, nekem nincs – méltatlankodott tréfásan. 
- De van! – ezzel előhúzott egy kerek pajzsot. Méretre olyan volt, mint a kapitányé, a mintája azonban nem: egy körbe foglalt fekete A betű volt rajta. Kate csak ámult:
- Ezt komolyan nekem csináltátok?
- Igen. Bannernek sikerült előállítania mesterséges vibrániumot, Stark pedig elkészítette.
- Steve, fogadjunk, hogy te tervezted!
A férfi mosolyát látva nem lehetett kétség.
- Gyere, megmutatom, hogyan használd!
A pajzs nagyon tetszett Kate-nek. Könnyű volt és elegáns, mégis erős. Széle olyan éles, hogy vágni lehetett vele. Ráadásul úgy működött, mint egy bumeráng: ha elhajították, visszajött. Nekiálltak küzdeni. Kate úgy érezte, hogy a férfi visszafogja magát, ezért ezt mondta:
- Steve, gyerünk! Nem vagyok porcelánból, ne kímélj!
- Biztos? – majd mikor a lány jól odasózott, bólintott.
A kapitány jóval erősebb volt, mint Kate, ám Natasha tanított neki jó néhány lépést. Teljes erőbedobással küzdöttek: Kate összeszedett egy pár zúzódást, de amúgy élvezetes küzdelem volt. Egy idő után fáradtan rogyott le.
- Hát ez jó volt! Nem szívesen lennék az ellenfeled helyében!
- Te is sokat fejlődtél! – mosolyodott el a kapitány.
- Tudod, azon gondolkodtam, – kezdte a lány, miközben kibontott egy szendvicset – hogy milyen fura lesz ezek után visszamenni a suliba. Nem is tudom, hogy mit mesélhetnék. Azt, hogy egész nyáron Amerikában voltam, még elhinnék, de hogy nem láttam semmit a Central Parkon kívül, azt már kevésbé. Mert a többit gondolom, nem mondhatom el.
- Akkor mit szólnál, ha a nap további részét Brooklynban töltenénk?
- Megmutatod hol nőttél fel?
- Igen – felelte mosolyogva Rogers kapitány.
- Én vezetek! – ugrott fel a lány és a gép felé rohant. A hajót nem volt nehéz vezetni, így viszonylag zökkenőmentesen érkeztek meg a Stark torony tetejére. Innen tömegközlekedéssel kevertek át Brooklynba. Elsétáltak az antikváriumig, ami mára bezárt. Ez volt az egyetlen régi épület az utcában.
- Vajon mi lett az alatta levő résszel? – kérdezte Kate.
- Nem tudom. Nem olyannak tűnik, mint, amit gyakran használnak. De szokatlan, hogy őrizetlenül hagyták.
Mivel az emberek kezdtek összesúgni a hátuk mögött, tovább sétáltak. Kate nem akarta zavarni a férfit, aki láthatóan az emlékeibe mélyedt, egy idő után mégis megkérdezte:
- Sokat változott?
- Az épületek igen. A sikátorok, az utcák viszont ugyanolyanok. Nem tudnék eltévedni.
- Megnézzük az antikváriumot? Nem hinném, hogy ok nélkül hagyták volna ott – nézett kérdőn a kapitányra. – Ismersz hátsó bejáratot?
- Nincs, de estefelé kevesen járnak a környéken. A félhomályban, amikor még nem égnek a lámpák, megpróbálhatjuk.

Mivel a belvárosban gyorsabban sötétedett, nem volt értelme visszamenni. Beültek egy kávézóba. Kate átöltözött a mosdóban: felvette az egyenruháját (páncél nélkül), rá egy kabátot és az övét, a haját pedig oldalra fonta. 1 óra múlva már a helyszínen voltak. A lehető leghalkabban felfeszítették a zárat, aztán bementek. A kapcsoló még meg volt. Kate lenyomta. Alulról egyfajta nyikorgást lehetett hallani. A bolt hátsó részéhez mentek. Az ajtót nyitva találták, így beléptek. A szérum beadásának helyszínén megdöbbentő látvány tárult a szemül elé. A műszerek az asztalokon, sebtében összepakolt papírok, régi gépek. Mintha a ’40-es évekbe csöppentek volna. Úgy tűnt, hogy minden épségben van: nem láttak lövéseket, vérfoltokat, dulakodásra utaló nyomokat.
- Vajon mi történt itt? – kérdezte a lány. Aztán az egyik sarokban meglátta. A fal megrepedt, a vakolat leesett. Előtte egy gránát töredéke, ami erősen hasonlított a…
- Steve! Ezt nézd meg! Nem ismerős?
- Ezt még én hoztam el Ausztriából!
- Howard Stark kísérletezett vele. Nagyon robbanékony volt. Valószínűleg itt is ez történt. De miért hagyták el ettől az épületet?
- A sugárzás miatt. Kate, gyere, el kell tűnnünk innen! Itt szivárog a gamma sugár! – azzal felkapott egy köteg papírt és a kijárat felé vette az útját. Beültek a gépbe és süvítettek is a bázis felé.
- Honnan tudtál a sugárzásról?
A kapitány csak a kezébe nyomta az egyik papírt. Ez állt rajta: „Semleges alfa és béta sugár… Alacsony szintű gamma sugárzás” Alatta egy elkapkodott jegyzet: „ robbanás hatására erősödik….”
- Szóval ezért zárták be. Remélem bennünk nem tett kárt.
A Helicarrieren elmesélték a történteket. A papírokat Bannernek adták. A tudós megvizsgálta őket, de szerencsére a sugárzás nem tett kárt bennük, így ép bőrrel megúszták a városnézést.
. . .

Stark megszerezte a kesztyű anyagát, így nekiláttak megcsinálni. Egy öntőforma segítségével megformázták, majd beillesztették a rakétákat. Ezeket Stark egyedül csinálta, mert nagy szakértelem kellett hozzá. A csizmát is átalakították: egy vastagabb talprétegbe építették be a rakétát. Ezután már csak a vezérlő egység volt hátra. A hangvezérlés nem volt kétséges, de az összekötést még nem tudták, hogyan oldják meg.
- Hozd ide az egyenruhádat! – kérte egyik nap a Vasember. – Lehet, hogy a ruha szövetébe vezetünk egy kábelt.
Kate átvitte a felszerelést: nadrág, póló, öv, csizma, páncél. Stark elégedetten nézegette, majd így szólt:
- Nos, a páncél jó lesz, de a ruha ujját el kell távolítani, mert akkor bőrön keresztül tud menni az információ. A mikrofon segít az irányításban, a repüléshez viszont szükséged lesz egy radarra. Mivel nincs sisakod, vagy ilyesmid, ezért egy szemüveggel oldjuk meg. Úgy is kell valami, ami védi a szemedet.
Kate beleegyezett, hiszen a férfi volt a szakértő. Mikor minden elkészült, egyik nap megbeszélték Furyval, hogy elrepülnek Malibuba, hogy elkezdjék a gyakorlást.
- Itt kicsi a hely, nem olyan biztonságos a környezet és még szükségem van pár dologra – érvelt Stark.
A házban Pepper köszöntötte őket, akivel Kate hamar összebarátkozott. A műhelyben a lány felvette az egyenruháját.
- Először csak próbáld egy helyben tartani magad! Lassan! – utasította a férfi, miután beállította a lányt középre.
Kate kiadta az utasítást, mire életre kelt a képernyő. Elemelkedett a talajtól. Egy helyben próbált maradni, de folyamatosan emelkedett.
- Ööö, Mr. Stark! – szólt bizonytalanul a férfinak, aki épp egy számítógépet tanulmányozott háttal állva.
- Állítsd meg! – kiáltotta Tony Stark, mikor megfordult.
- Próbálom! – a plafon pedig egyre közeledett, ezért a kezét elfordította, viszont így oldalra kezdett menni.
- Ez az! Gyerünk, próbáld meg letenni!
Mikor visszaért a kiindulási helyre, a férfi kikapcsolta a gépet.
- Huh! – fújta ki magát a lány. – Ez jó volt!
- Inkább menjünk ki! – majd felvette a Vasember páncélt. Kate mindig elámult a fegyver fejlettségén: az összes apró alkatrész tökéletesen illett a férfi testére, gombnyomásra automatikusan összekapcsolódott. A tetőn gyönyörű napsütés fogadta őket.
- Miért van itt ez a gomb? – mutatott a lány a csuklóján lévő gombra.
- Nehogy megnyomd! – de elkésett: Kate már süvített is a levegőben. – Az a turbógyorsító volt – sóhajtotta lemondóan, majd felszállt.
Kate először meglepődött, aztán egyre jobban belejött. Pörgött, bukfencezett, fékezett, gyorsított, élvezte a száguldást. Egyszer csak Stark hangja szólalt meg a fülében:
- Mit szólnál, ha kipróbálnánk a radart? Rád küldök egy pár rakétát, kerüld ki őket! – a lány válaszát meg sem várva tüzelni kezdett.
- Ez nem veszélyes? – kérdezte Kate, majd mikor a kijelzőn megjelentek a piros pontok, inkább gyorsítani kezdett. – Mindegy!
Pár rakéta egyszerű volt, viszont a többi hőérzékelős, és ezek nem akartak leakadni róla. Mi lenne, ha belevezetném őket a sziklába? – tűnődött. – Viszont, ha túl közel megyek, nekem annyi! – majd mikor egy csak egy hajszállal kerülte el az egyik rakétát, úgy döntött, megpróbálja: egyenesen a sziklafal felé repült. Előtte fél méterrel megállt. Mikor a kijelző vészesen villogni kezdett, kilőtte magát felfelé. Csak nem elég gyorsan: az egyik rakéta épp maradt és Kate karja is megpörkölődött.Na jó, ebből elég! – gondolta dühösen.
- Vízben is működnek ezek a szerkezetek? – aztán elkezdett zuhanni.
- Nem hiszem, hogy túl jó ötlet! – hallotta Stark hangját.
A vízhez érve lassított, aztán nagy levegőt véve elmerült. Behunyta a szemét, 10 métert merült, aztán kitűzött a felszínre. A víz nem volt meleg, ezért eléggé fázott, de a rakétát lerázta. Tekintetével a Vasembert kereste, aki már mellette lebegett.
- Szép a karod! - mire Kate lepillantott a sebre.
- Lehetne rosszabb is! – felelte mosolyogva.
- Jól van, mára végeztünk.
Visszatértek a műhelybe, ahol Kate-nek alkalma nyílt alaposan körülnézni. Rengeteg alkatrész, szerszám hevert az asztalokon. Néhány páncél a fal mellé volt kiállítva. Mikor kihámozta magát a cuccából és száraz ruhát húzott, visszatért Starkhoz.
- Nem sérültek meg a fegyverek?
- Nem, – nézett fel a monitorról, ahol a tervrajzokat vizsgálta – viszont rájöttem, hogy így a levegőben elég nehezen fogsz tudni harcolni, mivel a kezed nem szabad. Arra gondoltam, hogy a páncélba építek egy háti rakétát kisebb teljesítménnyel. Így ha gyorsan repülsz, akkor a kézit, ha pedig lövöldözni kell, akkor a másikat tudod használni.
- Érthető és teljesen rendben, – mondta a lány - de nincs ezzel túl sok gond? Úgy értem, nem unod, hogy folyton nekem csinálsz felszerelést?
Tony elmosolyodott és magabiztosan kijelentette:
- Mindenkinek kell egy hobbi!
A háti rakéta pár óra alatt elkészült, így azzal is gyakorolták a repülést. A páncélon a pajzsnak is csináltak egy tartót, ezen kívül Kate kapott egy meglepetést: 2 karkötőt.
- Ezek a bizsuk igazából apróra összehajtott fegyverek – magyarázta a Vasember. - Gombnyomásra kinyílnak és egészen a könyöködig védik a karod. Ráadásul van benn pár töltény számára is hely. Romanoff ügynök tervei alapján készültek – mosolyodott el a férfi a lány hálás arcát látva.
Miután Pepper segítségével fertőtlenítették és bekötözték a sebet, a hátralévő időben a lány segített Starknak a páncél félbehagyott fejlesztéseiben. A férfi bámulatosan bánt a számítógépekkel és a műszerekkel is. Látszott, hogy van érzéke hozzá és, hogy gyerekkora óta ezzel foglalkozik. Ha belegondolok, a csapatban én vagyok az egyetlen, akiben nincs semmi különleges – tűnődött a lány. – Mindenkinek van valami képessége, ami miatt itt van. A suliban is ez a baj: jó tanuló vagyok, de pont ezért nem tudom, hogy mihez kezdjek az életemmel. Sok a választási lehetőség, de kevés dolog érdekel. Bárcsak ne kellene visszamennem! A mélázásból a férfi hangja riasztotta fel.
- Kate! Hahó! Idehoznád azt a tervrajzot?
- Máris viszem.
A nap végén aztán visszarepültek a bázisra.

2015. május 2., szombat

9. A bázison

Halihó mindenkinek! Jöttem a következő fejezettel. Köszönöm a feliratkozásokat, a véleményeket! Megkaptam az első kritikámat is, amit a Kritikák oldalon tudtok megtekinteni. A szereplő oldalon is találtok hamarosan egy kis újdonságot. Jó olvasást!:)



A hármas távozása után a Helicarrieren ment tovább minden, ahogy eddig. Nem történt semmi különös. A csapat tagjai folytatták a félbehagyott teendőiket: Stark visszarepült egy napra Malibuba, Banner elhozta a holmiját Calcuttából, a „gyilkos duó” pedig élte a mindennapjait. A város szokatlanul nyugodt volt: néhány haláleseten és lopáson kívül nem történt más ebben a másfél napban. Fekete Özvegy és Sólyomszem egyszer bementek a városba, de ezen kívül nem hagyták el a hajót. Mikor a gép kirakta őket, a bevásárlóközpontban lévő S.H.I.E.L.D. raktár felé vették az irányt. A riporterek általában mindenhol nyüzsögtek, hogy lekapják őket, mint híres filmszínészeket, de egy ügyes telefonhívással elhitették velük, hogy a város túlsó felén vannak. Azért álcázásra így is szükség volt. Sikeresen eljutottak a céljukig.
- Mit szólnál, ha az ékszerek körül nézelődnénk?
- Nem is tudom, – felelte Clint – azért nézzük meg!
Találtak egy ezüst nyakláncot, rajta sok medállal, melynek mindegyike bomba volt, lézervágó gyűrűt, számítógépes órát, kilőhető kábeles karkötőt, elszakíthatatlan bokaláncot és még sok egyebet, de valahogy egyik sem nyerte el a tetszésüket.
- Egyik sem illik hozzá – sóhajtotta megadóan Natasha. – Nem hiszem, hogy bármelyik is pontosan az övé lenne.
- Mi lenne, ha mégis inkább hagynánk, hogy ő válassza ki a saját fegyverét, hisz ez egyben a jelképe is lesz.
- De úgy szeretnék segíteni neki!
- Így is eleget segítesz neki. Gyere!
Elhagyták az üzletet és visszatértek a bázisra. Másnap reggel még semmi változást nem mutattak az érzékelőt. Stark és Banner visszatért. Mivel Thor erre a napra ígérte a visszajövetelt, a délelőtt egy része ideges várakozással telt. Aztán egyszer csak villogni kezdett az érzékelő. 5 másodperccel később rengeteg felhő gyűlt össze és egy csóva csapott le a hajóra. Mire kiszaladtak, Thor, a kapitány és Kate már a fedélzeten álltak. Gyors üdvözlés után összegyűltek a tárgyalóasztalnál. Az igazgató megérkezése után helyet foglaltak. Minden szem Kate-re szegeződött, aki kérés nélkül beszélni kezdett:
- Első találkozásunkkor Loki gúnyolódni kezdett. Elmeséltem neki a történteket. Feszülten figyelt, majd megkérdezte, hogy miért segítene. Az, hogy ő is veszélyben van, nem nagyon győzte meg. Elküldött azzal, hogy holnapig eldönti, hogy hajlandó-e válaszolni. Azt mindenesetre megtudtam, hogy úgy kommunikáltak velem, mint annak idején vele. Másnap visszamentem. Loki úgy döntött, hogy segít. Elmondta, hogy a chitaurik nem pusztultak ki az atombombától, mert nem a bolygójukba csapódott bele. Ki akarják deríteni a gyenge pontjainkat. De ami a legfontosabb: néhányan csatlakoztak hozzájuk a Földről is.
Szavait csend követte. Végül Fury megkérdezte:
- Mást nem mondott?
- Egyelőre nem árult el többet. Jó oka van rá.
- Mégis mi? – lepődött meg Natasha.
- Ti segítenétek annak, aki összetörte az álmaitokat és börtönbe juttatott? Még ha le is akarta igázni a Földet, elég büntetés számára, hogy most már a családja sem bízik benne.
- Hát ez az információ nem valami sok – mondta Stark némi hallgatás után.
- Mindenesetre a földi szövetségest talán leleplezhetjük – kezdte Fury igazgató Bannerre pillantva, aki értett belőle és átvette a szót:
- A Kate bőre alá szorult szilánkot talán le lehet nyomozni. Ha ez sikerül, onnantól kezdve nem lesz olyan nehéz.
- Elkezdték már? – kérdezte Barton. – Szívesen megnézném. Elég tölténnyel találkoztam már életemben…
- És mi lesz Loki többi információjával?
- Kate-nek azt mondta, hogy egyelőre nem árul el többet. Ha beszélni akarna velünk, akkor Heimdall szólni fog - felelte a félisten.
- Akkor munkára! A kiképzés megy tovább. Pontos leírásokat szeretnék a fejlődésről. Hill ügynök időnként betér egy-egy megfigyelésre. Közben a kutatás és az elemzés folyni fog – adta ki az utasítást Fury, majd távozott.
- Nos, akkor rajta! Öltözz át, aztán az edzőteremben találkozunk! – fordult a kapitány a lány felé, aki már sietett is el. Ledobálta a cuccait, húzott egy melegítőt és egy pólót, aztán rohant is. Fejlettebb reflexeinek köszönhetően elkerülte az ütközést az ügynökökkel, de mikor átbukfencezett egy ládán, inkább lassított a tempón. A második edzés ugyanolyan kemény volt, mint az előző. Erősítő gyakorlatok, majd ökölvívás. Átismételték a tanultakat, aztán a kapitány mutatott néhány védekezési módot. Az óra végén megkérdezte:
- Esti futás a Central Parkban?
- Benne vagyok – vágta rá Kate azonnal.
Tony Stark a szokott helyén tökéletesítgette a páncélját. A kopogtatásra felnézett.
- Á, üdv! Jók az ötleteid a repülőszerkezethez. Van tipped arra is, hogy mi legyen a másik réteg?
- Arra gondoltam, hogy az a kesztyű, amit a felszerelésemhez kaptam, jó lenne – rögtön elő is húzta a zsebéből és átnyújtotta.
- Egész jó! Áfonyát?
- Köszönöm! Szóval, mit csinálunk ma?
- Mivel a kesztyű majdnem kész, csak az anyagot kell beszereznem, arra gondoltam, hogy összedobhatnánk egy kódfejtő programot.
- Rendicsek, de mi lesz a csizmával?
- Mit szólnál hozzá, ha a talpába építenénk be a rakétát? Bonyolultabb és valószínűleg ki kell cserélni az alját, de kényelmesebb és biztonságosabb is.
- Rendben. Csináljuk a programot!
Először betáplálták az összes kódfajta adatait, majd néhány S.H.I.E.L.D. kódot, aztán mindezt rátöltötték egy átlátszó képernyőjű telefonra. A vaku helyére egy nagyon apró lézeres ujjlenyomat keresőt építettek be,(Stark legújabb találmányának a prototípusát), ami szintén a betörést segítette elő. Az óra hamarosan letelt, mire Kate elsietett. Barton ügynök hívta, hogy a fedélzeten várja. Beültek egy nagy gépbe és már emelkedtek is. Kate kapott egy fejmikrofont, majd helyet foglalt a másodpilóta székében.
- Először csak egyenesen és lassan megyünk. Csak csináld utánam! - tolta előre a kormányt Sólyomszem.
Ez a fajta vezetés nem volt nehéz. Megtanulták a kanyarodást és a felhúzást is.
- Egy kicsit gyorsítunk, aztán visszafelé te irányítasz! Ha a kijelzőn látod, hogy már csak 100 méterre vagyunk a Helicarriertől, akkor szólj, mert letenni még nem tudod!
- Értettem – felelte Kate, majd megfordította a gépet. A rengeteg gomb közül csak néhányat ismert, de a vezetéshez ez is elég volt. Szerencsére nem a bonyolultságáról volt híres, mivel direkt tanulógép volt. Kate elgondolkodva nézte a felhőket. Ha otthon maradtam volna, erre soha nem lett volna lehetőségem! A mélázásból a monitor villogása riasztott fel. Szólt az ügynöknek, aki finoman letette a gépet. Mielőtt kiszálltak, még a lányhoz fordult:
- Ügyes voltál! Ezentúl minden második nap repülő lecke lesz. Nem minden ilyen egyszerű, de csak így tovább!
- Kösz Clint! - majd elköszönt és elballagott az ebédlő irányába. Az ügynököknek nem volt hivatalos ebédideje. Amikor ráértek, akkor ettek. Azonban most meglepően sokan voltak. Keveset beszéltek, hogy minél előbb visszatérhessenek a munkájukhoz, de volt egyfajta nyüzsgés, ami az iskolára emlékeztette. Ő is gyorsan megette az ebédjét, ami kivételesen nem éttermi kaja volt. Az ügynökök étkeztetésére nagy gondot fordítottak az erőnlétük érdekében, de általában úgy hozatták az ételt, ritkán főztek. Kezdett hozzászokni, de hiányoztak neki az otthoni ételek. Mivel teli hassal nem mehetett Romanoff ügynökhöz, a szobájába ment és kitette az ágya fölé a fényképet. Elhatározta, hogy ő is nyomozásba kezd. A számítógép adatbázisában rákeresett a napokban szabadon engedett bűnözőkre, ám nem akadt senkire, aki egy kicsit is ismerős lett volna. Mondjuk, ahhoz, hogy ezt kiterveljék, már jó ideje szabadlábon kell lennie – gondolta. – Legalábbis Loki tudott róla. De mi van, ha csak szórakozik velünk? Túl jó színész ahhoz, hogy ezt meg tudjam állapítani. Sóhajtott egyet, majd a csapat tagjainak adatait nézte át. A velük kapcsolatban lévő nevekre egyenként rákeresett. A munka hosszadalmasnak ígérkezett, így inkább a számítógépet utasította, hogy a kijelölt nevekhez tartozó információkat mentse le. Többször kért titkosított kódot, és bár a lánynak még nem adták meg a teljes körű hozzáférést (ez szinte egyetlen ügynöknek sem adatott meg), a Stark féle pendriveval és egyszerűbb kódokkal sikerült feltörnie. A gép még javában dolgozott, amikor Natasha keresésére indult. Az edzőteremben nem volt senki. Körülnézett, majd egy halk puffanást hallott a háta mögött. Gyorsan megfordult és éppen idejében védte ki Romanoff ügynök támadását. A nő nem állt le, tovább küzdött, Kate pedig remekül belejött. Élvezte, egészen addig, amíg Natasha be nem vetette a legjobb trükkjét: felugrott, a lábaival összekulcsolta az áldozat nyakát és lerántotta a földre. A lányt ez váratlanul érte, így jelezte, hogy feladja.
- Ezt muszáj megtanítanod! – kérte, mikor levegőhöz jutott.
- Hát lassan már csak ez marad, ha így folytatod! – dicsérte meg mosolyogva. – Amint végeztünk a támadással és elég izmos leszel, megtanítom. Most pedig hajrá, nem fetrengünk, sok dolgunk van!
És valóban: a kart erősítették, cigánykerekeztek, kézen álltak, húzódzkodtak és elkezdték a szaltó gyakorlását is. Az óra elment ezzel, de mivel előbb elkezdték, még a lőterembe mentek egy pár golyót ellőni. Kate talált magának egy kézhez álló pisztolyt, amivel a legkönnyebben és legpontosabban tudott lőni. Réginek tűnt, de még teljesen épnek.
- Jó választás!  - mosolyodott el szomorkásan Natasha.
- A tiéd volt? – kérdezte halkan a lány.
- Igen. Az első. Nem túl modern, de neked tökéletes. Örülök, hogy ezt választottad!
A fegyver tiszteletére és köszönetképpen Kate pontosan beletalált a céltábla közepébe. Az edzés végeztével a tudós laborjába sietett. Ezúttal nem vett tőle vért, hanem egy műszer segítségével megvizsgálta az izmok fejlődését. Ez körülbelül olyan volt, mint egy röntgenfelvétel, csak az izmokat mutatta, a számítógép pedig elemezte.
- Egész sokat erősödtél, jobb, mint amit vártam! – bólintott elégedetten. – A kiképzés menete a terv szerint halad, csak így tovább! Valami panasz?
- Nincs semmi – felelte a lány határozottan. – Mit csinálunk?
- Saját készítésű bomba?
- Szuper! – majd az egyik asztalhoz mentek, ahová már oda voltak készítve az alapanyagok. Kate mérte ki őket és a számítógépbe táplálta be az adatokat, Banner pedig óvatosan összeöntötte, keverte. Elkészíteni egyszerű volt, de óvatosan apró tégelyekbe rakni, minél gyorsabban már nehezebb. 50 perc múlva készen is voltak.
- Nem túl erős anyag, mindenesetre simán öl és ablaknyi falat kirobbant, ha kellő katalizátort kap. Magas hő vagy erős kölcsönhatás következtében lép reakcióba. Adok egy dobozt, ami ezektől megvédi, hogy csak kellő időben robbanjanak fel – halászott elő egy kipárnázott dobozkát, melyben 6 töltény számára volt hely.
- Köszönöm – mondta a lány, mikor már bepakoltak. – Biztos jó helyen lesz a szobámban?
- Igen. Tedd a szekrény fiókjába, ott nem lesz baja!
- Oksi. Még egyszer köszönöm! Jó munkát! – intett a lány. A szobájában úgy tett, ahogy Banner mondta, aztán Thor keresésére indult. Pont szembe jött vele a folyosón, így együtt mentek az edzés színhelyére.
- Nos, mivel Asgardban ilyen szorgalmasan gyakoroltál, – kezdte mosolyogva – a mai edzés rövidebb lesz. Hoztam pajzsot, páncélt, kardot és lándzsát, szóval viadalra fel! – és Thor nem tréfált. A lánynak alig volt ideje kivédenie a csapást. A karja kis híján eltört, de ő sem volt rest: alattomosan szúrt, bár az asgardi természetesen számított rá. Védés – támadás, így nézett ki a következő 15 perc. Kate szinte pihenésnek érezte, bár alaposan elfáradt, az agyát ki tudta kapcsolni egy ideig és teljes mértékben a küzdelemre koncentrált. Thor erejével szemben védtelen volt, de a Natasha és Steve tanította lépések az előnyére váltak.
- Igazán ügyes – dicsérte meg a férfi, mire Kate egy aprót bólintott köszönésképpen. – Viszont még nem elég erős és a mozdulataid kapkodóak.
Ezeket javítgatták egy darabig, majd Thor előbb elengedte a lányt. Mivel csúszva kezdtek, már 7 óra felé járt az idő. Kate a kapitány keresésére indult. A szobájában talált rá.
- Steve! 10 perc múlva indul az utolsó gép. Megyünk?
- Igen, a fedélzeten találkozunk.
A lány a szobájába sietett. Egy farmerszínű leggingset, pólót, spotcipőt és kardigánt húzott. Az övében kicserélte a pisztolyt Natasháéra, keresett belevaló töltényeket, majd felöltötte és sietett is ki. A gépen kevesen utaztak. A Stark toronyból kijövet a park felé vették az útjukat. Úgy tervezték, hogy körbefutják a tavat. Félúton nem is beszélgettek, mindkettejüket lekötötték a saját gondolatai. Mikor a lány hangosabban vette a levegőt, a férfi felé fordult:
- Szólj, ha nem bírod!
- A hídnál álljunk meg!
2 perc múlva elértek odáig. A nap kezdett lemenni, így bevárták a napnyugtát. A vízen aranyhíd képződött, a felhők a rózsaszín, lila, sárga minden árnyalatában tündököltek. Gyönyörű volt, de a levegő kezdett lehűlni, ezért a kapitány átkarolta a lányt, aki odabújt hozzá és együtt nézték az eget, amíg be nem köszöntött a szürkület. Visszasétáltak a repülőig, ami visszavitte őket a bázisra.
- Jó éjt, Steve! – búcsúzott el a lány.
- Neked is! – felelte a férfi.
Kate elalvás előtt azon tűnődött, hogy ebben a másfél órában alig szóltak egymáshoz, mégis egy szép emlékként könyvelte el magában. Ezután hamarosan álomba merült.