2015. szeptember 28., hétfő

7. Anglia

Másnap a szokásos időben ébredtem. A sebem a szérumnak köszönhetően gyorsan gyógyult, így nem kellett rá kötés. Az egyenruhámat kimosták, meg is száradt, szóval azt vettem fel. Egy szinttel lejjebb találtam ennivalót, tehát az asztalra készítettem, míg a csapatom másik 2 tagja a fürdőben volt. Gyorsan bekaptunk pár falatot, aztán rendet raktunk magunk után.
- Jarvis, hagynék egy üzenetet!
- Kérem, jól érthetően mondja a mikrofonba! – mire a képernyőn megjelent a hangbevitel emblémája.
- Üdv, Stark! Gondolom, nem érsz rá, mert épp dolgozol, ezért inkább így üzenek, mert ez biztos eljut hozzád. Egy éjszakára megszálltunk a toronyban, bár gondolom ezt Jarvis révén tudod. Bevált a helyszíni feltörés, úgyhogy jelenleg úton vagyunk. Egy privát csatornán el tudsz érni, ha valami baj van. Köszönünk mindent! – a monitor jelezte, hogy rögzítette a felvételt.
- Küldjem el most, vagy később?
- Amikor Stark a műhelyben van egyedül, akkor szólj neki! Csatolok egy magáncsatornát letitkosítva. Kösz, Jarvis!
- Jó utat! – hallottam, mikor kiléptem az ajtón. Hideg volt a reggel és az ég borús megtetézve a nagyváros füstjével. Gyorsan felsiettem a rámpán. A többiek már vártak.
- Nos, kapitány, mi a következő úti cél?
- Anglia. Miután Bucky megkapta a parancsot, odarendelték. Egy régi katonai központot keresünk, bár azt nem tudom, hogy most mi áll a helyén – felelte a térképre mutatva.
- Az úton majd kiderítjük. Ez a gép – szedtem elő a Furytól kapott átlátszó képernyőjű számítógépet – tartalmazza Stark csúcsfejlesztésű keresőprogramját. De akkor most induljunk!
Betápláltam a koordinátákat, mire a rendszer kikereste a legrövidebb és legbiztonságosabb útvonalat. Az álcázó berendezés folyamatosan működött, ami nagyon lehúzta az aksit, de jobb, mintha észrevennének. Anglia kb. 8300 km-re van innen, vagyis kb. 4 óra alatt átérhetünk akkor is, ha nem megyünk teljes sebességgel. A navigációs rendszer kikerülte a légi járatokat, de azért sűrűn pislantottam a radarra és nagy hatótávolságú érzékelésre állítottam be. 1 óra múlva felálltam és átadtam a helyemet Samnek. Egyrészt, hogy belejöjjenek a vezetésbe, másrészt, hogy ne terheljük túl egymást, úgy beszéltük meg, hogy óránként cserélgetünk. Hátramentem és elindítottam a keresőprogramot. A kapitány elmondása szerint valahol London környékén volt a tábor. Pár perc múlva már tudtuk a pontos helyszínt. És ekkor bejövő hívásunk volt.
- Itt Hill. Kivallattuk az elkapott ügynököket. Annyit sikerült kiszednünk belőlük, hogy az egyikük járt a Hammer Industriesban. A robbanás után a Hidra egy osztagot küldött a helyszínre, hogy felmérjék a kárt. A biztonsági kamerák felvételei egy védett bunkerben lévő gépre futottak be. Ez is tönkrement ugyan, de azonnali mentésre állították, így egy jelenet megmaradt a felvételből: az, amikor egyedül maradtál az 5 támadóval.
- És ezt mind elmondták? – fordult hátra Sam hitetlenkedve. – Hallottam a ciánkapszulákról…
- Elszedtük tőlük, mielőtt felébredhettek volna. A vallatásra pedig megvannak a módszereink.
- Nem tudják, hogy Amerika Kapitány életben van, ugye? – kérdeztem.
- Ha sejtik is, nem kötik hozzád. A kutatásról nem tudhatnak. Hova tartotok?
- Küldöm a koordinátákat – az oldalsó irányítóhoz ballagtam, rácsatlakoztam a privát vonalunkra és továbbítottam az adatokat. – Majd jelentkezünk – búcsúztam és megszakítottam a beszélgetést.
Egy óra múlva a kapitány került a pilótaszékbe. Mindannyian remekül belejöttünk a vezetésbe, egy idő után már nem volt fárasztó. Egyszer csak feltünedeztek a láthatáron Nagy-Britannia partjainak körvonalai. Innen London már csak egy ugrás volt. Épp átléptük a városhatárt, amikor Hill hangja szólalt meg az adóvevőben, a képernyőn egy bejövő üzenet embléma kezdett villogni.
- A közelben van egy megbízható S.H.I.E.L.D. bunker. Kevés személyzet, nincs kérdezősködés. Ott le tudtok parkolni álcázás nélkül és az akkumulátort is fel tudjátok tölteni. Hivatalosan én küldtelek oda egy küldetés miatt.
- Biztonságos? – kérdezte Steve.
- Igen, kapitány. Titkos hely, a legfontosabb embereken kívül senki nem tud róla. Fury igazgató ajánlása.
- Akkor odamegyünk – határoztam és a megfelelő irányba fordítottam a gépet. A bunker a föld alatt volt. Azonosítás után berepülhettem, ami új volt, mert alagútban még nem vezettem. Egy nem túl nagy csarnokba kerültünk. Leszállás után egy ügynök fogadott minket, kiutalta a szobáinkat, aztán lelépett. Semmi kérdezősködés, vagy felesleges szó nem hagyta el a száját.
- Ez nem semmi! Mintha fejesek lennénk vagy inkább fertőző betegek – nézett Sam a csukódó ajtóra.
- Legalább békén hagynak. Jobb, mint a kivizsgálás és vallatás – válaszoltam, bár a helyzet nekem is fura volt.
- Induljunk! – jött elő a másik szobából a kapitány.
Összeszedtük a fegyvereinket és a felszerelésünket. A hangárban beültünk egy kocsiba, majd kihajtottunk a főútra. Most is Sólyom vezetett, én pedig hátul ültem. Az úticélt rátöltöttem Fury gépére, azt pedig a szélvédőre erősítettük.
- Megtaníthatnátok egyszer autót vezetni – szólaltam meg, majd az afroamerikai meglepett pillantását látva a visszapillantó tükörben, hozzátettem. – A bázison elég nehezen tudtam volna gyakorolni, így ez kimaradt. A tanmenet szerint később következne, pedig szerintem jól jönne.
Ezért amíg oda nem értünk, Sam elmagyarázta, hogy melyik pedál mire való; hogyan használjam a sebességváltót; hogyan indexelek; hogy indítom be az ablaktörlőt és a többit. A KRESZ-ről nem beszélt, valószínűleg, mert ha nekem kell vezetnem, akkor olyan helyzet van, ahol nem számítanak a szabályok. Nem próbálhattam ki, mert sűrűn láttunk rendőrt és nem hiányzott, hogy megállítsanak. A S.H.I.E.L.D. nem a szívük csücske mostanában. Leparkoltunk egy kicsivel távolabb a célunktól. Egy gyárépületnél kötöttünk ki: ezt építették a régi katonai bázis helyére. Valószínűleg a Hidra tette rá a kezét, mert amelyek a S.H.I.E.L.D.-nél maradtak, azokat megtartották, felújították és újrahasznosították. Gyorsan rákerestem: a központi adatbázis szerint eladósodott a hely. Elég gyenge indok, biztos nem így volt.
- Mi legyen, bemenjünk? – kérdeztem a társaimra pillantva. Nem tűnt túl jó ötletnek.
- Fegyveres őrök, alaposan megfigyelt terület. Szerintem Bucky nem ment be. Nincs semmi, ami a régi helyre emlékeztetne – nézett körbe a kapitány. – Ha itt járt, nem a gyárban volt.
- Akkor keressünk a közelben valami régi épületet – javasolta Sam. Felosztottuk a területeket, majd szétváltunk. Én a gyártól nyugatra elterülő erdőt kaptam. A katonák gyakran kijártak ide futni, elképzelhető, hogy meghagytak egy régi megállót, házat, esetleg zászlótartót, vagy ilyesmit. Kellemes séta volt, az időjárás a szigetországban jelentősen enyhébb az óceán hatása miatt, viszont gyakran esett, ám sikerült kifognunk egy száraz napot. A kitaposott út mentén haladtam már egy ideje, amikor leesett valami: kitaposott út, vagyis rendszeresen használják, különben benőtte volna a fű. Gyorsan behúzódtam a fák közé.
- Srácok! Legyetek óvatosak, úgy néz ki, hogy a környező területeken is gyakran tartózkodnak! Találtatok már valamit?
- Még nem. Itt nincs semmi – felelte Sam. Ő a gyár mögötti területet kapta, ami, ahogy elnéztem, elég kopár vidék. Több válasz nem érkezett, amit furának tartottam. A kapitány mindig válaszolt.
- Steve, vetted? Nálad mi a helyzet? – suttogtam. – Steve? Hallasz? – az adóvevőből furcsa recsegés hallatszott, aztán elfojtott kiáltás, amit a vibránium ismerős hangja követett.
- Bocs, csak akadt egy kis társaságom – hallottam meg a hangját, amitől megkönnyebbültem. – Egyelőre semmi.
Továbbhaladtam, és egyszer távoli hangra lettem figyelmes. Élesebb volt a hallásom, mint a legtöbb emberé, így ki tudtam venni, hogy egy gyalogos csoport közeledik, méghozzá elég gyorsan. Bevetődtem a fák sűrűjébe és a lehető leghalkabban felrepültem és elrejtőztem az ágak között. A fenyőtüskék még a ruhámon is átszurkáltak. Fél perc múlva egy futó csoport haladt el mellettem.
- Fiúk! Egy fegyveres csapat szaladt el előttem. Követem őket, valószínűleg elvezetnek a keresett helyre. Bekapcsolom a nyomkövetőt, gyertek utánam! – és már lenn is voltam a földön.
- Kate, ne menj egyedül! – tiltakozott a kapitány nem túl meggyőzően, én pedig nem válaszoltam. Mindannyian tudtuk, hogy ez a legjobb megoldás. Amellett pedig kötelességem, révén, hogy ügynök vagyok. A fűben futottam kerülgetve a száraz
leveleket. Gyors iramban haladtak, de a rendszeres edzésnek köszönhetően tudtam velük tartani a tempót. A szemüvegem segítségével közelebbről is megszemlélhettem a csapatot. Fekete egyenruha a háton egy jelvénnyel. Egyáltalán nem lepődtem meg, hogy Hidrások. Szerencsére nem is sejtették, hogy néhány méterre mögöttük egy ügynök robog. Úgy 10 perc múlva megálltak egy tisztáson. Egy zászlótartó rúd – ez volt az első, ami feltűnt. A csapat tovább futott, én viszont maradtam. Ezek szerint az emberek errefelé tartották az edzéseiket. Szóval erre kellett nekik a katonai kiképzőközpont: hogy ők használhassák. A pisztolyomat a kezemben tartva kiléptem a tisztásra és az állványhoz mentem. Ismerős volt, hasonló, mint a New Jersey-i. Előhalásztam a telefonom, hogy megnézzem merre vannak a többiek, amikor a kapitány lépett ki a fák közül, Sam pedig landolt mögöttem.
- Nem aggasztott, hogy feltűnhetsz nekik? – fordultam felé, miközben összecsukta a szárnyait.
- Az út fölött volt elég hely és a futóbajnokkal nem tudok lépést tartani – vigyorgott.
- Ez a 107-ek zászlója – mutatott a rúdon lengedező zászlóra Steve. – Sokszor láttam kiskoromban az anyám szobájában. Az első világháborúban apám is itt szolgált. Mustárgázban halt meg. Sose találkoztam vele, de a zászlóra emlékszem.
Szomorkás mosollyal fordult felénk, én pedig megpróbáltam benntartani a könnyeimet. Én úgy nőttem fel, hogy mindkét szülőmet ismertem, együtt éltem velük. Nem váltak el, mint olyan sokaké. Számomra elképzelhetetlen volt ez a helyzet. Ilyenkor elgondolkozom, hogy milyen szerencsés is vagyok. Békében és teljes családban felnőni a mai világban nem túl gyakori. A háborús időszakban pedig még ritkább.
- Hát, legalább tudjuk, hogy Bucky itt járt – szögeztem le. – Csak ő rakhatta ki, kizárt dolog, hogy a Hidra megtartotta volna. Tűnjünk el!
Egy rövidebb úton mentünk vissza a parkoló autóhoz. A nap további részét a városnézésre szántuk, egyrészt, mert én még sosem jártam Londonban, másrészt, mert a repülő még nem volt kész egy hosszabb útra. Megnéztük a Big Bent, a Westminster Palotát, a London Eye-t, majd Greenwichet. Semmi nem utalt a sötét tündérek támadására, a károkat rekordidőben helyrehozták. Viszont amióta kiderült, hogy ez nemcsak forgatási helyszín, hanem a valóságé, azóta több a turista. Így legalább könnyen el tudunk vegyülni. A folyóparton állva a korlátra könyökölve megvártuk, amíg Sam visszér a kajakeresésből. A három ember már feltűnő, nem úgy, mint az egy. A megnyerő stílusának köszönhetően biztosan nem lesz gond.
- Sokat voltál Angliában, igaz? Volt olyan bevetés, amin Bucky nem volt ott?
- Igen. Egyik alkalommal elloptak egy tervrajzot a SSR-től, azt kellett visszaszereznem – felelte a kapitány igen tömören.
- Mostanában hallgatagabb, szótlanabb vagy – jegyeztem meg. – Mi a baj?
Sokáig csöndben álltunk, Steve nem válaszolt, én viszont vártam. Aztán ezt mondta:
- Ha időben odaérek, megmenthettem volna Buckyt ettől az egésztől. Ő mindig megvédett, én pedig megmenteni se tudtam. Tönkretették, egy gépet csináltak belőle, megkínozták, felhasználták a saját céljaikra. És kiderült, hogy hiába volt az áldozat, a Hidra továbbra is él és nem tétlenkedik. Behálózták a világot, a saját érdekeikre formálták. Szétzilálták az egyik legfejlettebb szervezetet és már alig van, aki az emberiséget védené. Sok minden változott.
- Semmi nem lesz már ugyanolyan, mint volt – tettem hozzá. – És ezt sajnálom a legjobban. Nehéz a továbblépés. De néha a legjobb dolog, amit tehetünk, ha mindet újrakezdünk.
- Rád mindig lehet számítani – fogta meg mosolyogva a kezem. – Annyira hasonlítasz Peggyre.
- Hé, skacok, nem vagytok éhesek? – kiáltotta Sam egy padról, félbeszakítva a beszélgetést. Megint.
Hozott ennivalót bőven, így miután jóllaktunk, visszamentünk a bunkerbe. Az ügynökök most se kérdeztek semmit, feleslegesen nem szólítottak meg bennünket. Többször mintha felismerés szikráját látta volna a szemünkben, ahogy ránk pillantottak, bár azt is óvatosan tették. Azért kellemes hely volt, ahhoz képest, hogy ez a föld alatt volt, míg mi inkább a levegőhöz szoktunk hozzá. Fel volt szerelve mindennel: számítógépekkel, vendégszobákkal, pár járművel, laborral, technikai eszközökkel, edzőteremmel és nem utolsósorban fegyverekkel. Tájékoztattuk Hillt a fejleményekről, elküldtük az eredményeket, képeket. Beszámoltunk a Hidra gyárról is. Az igazgatóval nem tudtunk beszélni, kikapcsolta a rádiót. Az ügynöknő szerint valahol a világ túlsó felén van. Bővebb információt nem tudtunk meg, ám ez Furyra vall. Megterveztük a holnapi nap rendjét, aztán elmentünk lefeküdni. Miközben behunytam a szemem, arra gondoltam, hogy milyen kellemes ez az utazás még hármasban is. Én a csapatmunkához szoktam, így azért hiányoztak a Bosszúállók. 3 hónapja láttam őket utoljára és azóta csak Starkkal beszéltem. Még arról sem tudnak, hogy végleg itt maradok. És ha a Hidra elkap, akkor valószínűleg nem is fogják. Igazából csak most esett le, hogy veszélybe sodorhatom a küldetést. A Hidra kizárólag rám vadászik, miközben egy másik osztag Buckyt akarja előkeríteni. És a legnagyobb probléma az, hogy ha megtalálnak, két legyet ütnek egy csapásra. Eddig olyan helyeken jártunk, amit a Hidra nem tarthatott fontosnak. Innentől viszont következnek azok a helyszínek, amik mindannyiunknak kiemelkedők. Vagyis fokozott óvatossággal, a lehető leggyorsabban kell haladnunk, ha túl akarjuk élni.


Sziasztok!
Köszönöm a türelmeteket, amivel kivártátok ezt a részt! Egy hetet Németországban tölthettem, emiatt nem tudtam a fejezetet publikálni. Remélem azért tetszett!
Ezidő alatt újabb 2 díjat kaptam, melynek kitöltésére nem tudom, mikor lesz időm, mert a héten megint rengeteg dogát írunk és van bőven pótolnivalóm is. Bocsánat, hogy ezzel terhellek benneteket, inkább abbahagyom. Csak még annyit, hogy köszöntöm az új feliratkozót és köszönök minden kattintást!
Kate Avengers

2015. szeptember 18., péntek

6. A csúcson kell abbahagyni

A nap már lemenni készült, félhomály ereszkedett az utcákra. A lámpák még nem kapcsoltak be. Nem szeretem ezt az időszakot. Veszélyes. Ilyenkor rosszabbul látok, nehezebben tudom kivenni a körvonalakat. Mondjuk, ez most nekünk jól jött, könnyebben tudunk észrevétlenek maradni. Visszafelé indultunk. Ilyenkor is sokan jártak az utcán, bár még tartott a munkaidő, de tél révén korán sötétedett. Kerülgettük az embereket, gyorsan haladtunk, amikor feltűnt valami: véletlenül kiengedtem a szemüvegem visszapillantóját és egy csoportra lettem figyelmes, akik szorosan tapadtak ránk. Igazítottam a képen a beépített miniatűr számítógép segítségével. Alaposan szemügyre vettem az arcukat, de nem voltak ismerősek, pedig az arcmemóriám felettébb jó. Az egyik a fejéhez emelte a kezét, mire felcsúszott a kabátujja. A csuklóján egy tetoválást pillantottam meg: a Vörös Koponya jelképét. Hidrások! És egyenesen rám fókuszálnak! Vagyis csak engem ismertek fel, csak engem kerestek. Nem akartam, hogy felfedjék a kapitány és Sam kilétét. És ebben a pillanatban felkapcsolták a lámpákat. A város nappali fényben úszott, megfosztva minket az árnyéktól. A széles járdán nem együtt haladtunk, nem alkottunk egy csapatot. Steve tőlem balra és előttem 5 méterrel, Sam mögöttem jobbra szintén 5 méterrel, én pedig középen. Az adóvevőm bekapcsolt állapotban volt, de nem beszélhettem, mert feltűnő lett volna; nem tehettem úgy, mintha telefonálnék, mert akkor elkezdenének bemérni, de nem tudnának, tehát ez olyan volna, mintha kiplakátolnám a hátamra, hogy ki vagyok. Szerencsére az egyik lámpa épp pirosra váltott, ami fennakadást okozott, ez pedig nagy dudálást és elégedetlenséget váltott ki. Kihasználtam az alkalmat.
- Fiúk! Van 3 piócám, lerakom őket a következő kapualjban. Nem tudják, hogy jöttök, legyen nekik meglepetés!
Nem válaszoltak, de remélem, hogy értették. Mindenesetre a következő saroknál lefordultam, ők ketten pedig felszívódtak. A követőim, ahogy sejtettem, ide is utánam jöttek. Ezen a részen nem tartózkodott senki rajtunk kívül, így szembefordultam a piócáimmal. Előbb-utóbb úgyis megtámadtak volna, akkor legalább ne higgyék, hogy ennyire naiv vagyok.
- Kik maguk és miért követtek? – szegeztem nekik a kérdést, közben óvatosan az árnyékba húzódtam és kioldottam a pajzsomat, kiengedtem a karvédőimet, a kezem pedig a pisztolyom nyakán nyugodott.
- Maga a kis Kiválasztott? Szóval tényleg létezik? – szólalt meg a középső. Vajon miért kaptak rá ennyire a kódnevemre? Johann Schmidtet juttatják eszembe. Ő hívott így folyton, bár az igazi nevemet nem is ismerte.
- Mit akarnak tőlem?
- A Hidra szívesen fogad olyan embereket, akik valamilyen különleges képességgel rendelkeznek – mondta a bal szélső.
- Azt akarják, hogy csatlakozzak? Azt hittem, a Hidra nem ad választási lehetőséget – feleltem gúnyosan.
- Különleges eseteknél kivételt teszünk – válaszolt ezúttal a jobb oldalon álló.
- És az én esetem miért is különleges?
- A Vörös Koponya titokban tartotta a kilétét. Nem tájékoztatott minket magáról, viszont a feljegyzései alapján nagyon el akarta kapni…
- Meg akart ölni – vágtam a szavába, ám nem zavartatták magukat.
- De megpróbálta elrabolni, nem igaz? – fürkészte az arcomat, én pedig próbáltam közömbös képet vágni. Ezt vajon honnan tudják? Onnan nem jutott ki élő Hidra ügynök, felrobbant az épület.
- Meguntam a bájcsevejt – mosolyodtam el, majd mielőtt reagálhattak volna, előkaptam a pisztolyom és a középső lábába eresztettem egy golyót, mire összerogyott. Közben előkaptam a pajzsomat, hogy védjem magam a lövésektől. A másik 2 férfi rám vetette magát. Kiütöttem a kezükből a fegyvereiket, így kénytelenek voltak szabadkézzel küzdeni. A pajzzsal való ütések lassították őket, ám végül elraktam. Bőkezűen osztogattam a rúgásokat, ökölcsapásokat, ám ők is jól képzettek voltak. Amikor hátracsavarták a karomat, akkor vettem elő a késemet. A kapitány tanította meg a használatát, és ezt a példányt tőle kaptam. Kétélű, rendkívül éles, megfelelő súlyú fegyver volt. Combon szúrtam a mögöttem állót, aki egy pillanatra lazított a szorításán, ami elég volt, hogy előkapjak egy sokkolót, ezzel megbénítva a másik férfit. A lábon szúrt támadómat leütöttem, majd mindegyik kapott egy-egy altatólövedéket, hogy nehogy megpróbáljanak felállni. Vérző arcomat törölgettem, mikor lépéseket hallottam.
- Várj! Kitalálom: a Fekete Özvegy tanított így harcolni és lőni? – vigyorgott Sam, mire bólintottam.
- Mi legyen velük? – fordultam Steve felé. – Hallottátok az egészet, igaz?
- Igen. Én azt javaslom, vigyük őket a Heicarrierre. Fontos dolgokat tudhatnak…
- És arra is van ötlet, hogyan szállítjuk el őket? – kérdezte Wilson.
- Kölcsönveszünk egy kocsit – felelte, mire elmosolyodtam. Ez már a második alkalom, hogy Amerika Kapitány „kölcsönvesz” egy autót. A közelben parkolt egy ilyen célnak megfelelő jármű, ami szerencsére és a tulajdonos balszerencséjére nem volt beriasztózva. A kábelek segítségével beindították, mialatt én közelebb cipeltem a támadókat. Nem voltak könnyűek; magas és izmos férfiak voltak. Betuszkoltuk őket a hátsó ülésre, előtte azonban összekötöttük a kezüket. Mivel azt a teret teljesen kitöltötték, így én a kapitány ölében utaztam, míg Sam vezetett. Próbálta elnyomni, de azért láttam azt a különös mosolyt az ajkán. Behunytam a szemem. Furcsán gyengének éreztem magam, a kicsavart kezem lüktetni kezdett. Valószínűleg megzúzódott, gondoltam én. Leparkoltunk a Stark torony alján.
- Hogy fogjuk ezeket észrevétlenül felcipelni? – sandítottam hátra.
- Kapunk segítséget – intett a bejárat felé Steve. Az ajtón Hill lépett ki néhány ügynök kíséretében. – Idehívtam őket, hogy ne kelljen visszamenni a bázisra. Minél kevesebbet kell a levegőben lennünk. A Hidra rátette a kezét a nyomkövetőkre is.
Az ügynökök felvitték a támadókat a tetőre, onnan pedig gépre rakták őket. A nappaliban elmeséltük Hillnek a történteket.
- Szóval csak rád vadásztak? Mégis honnan tudtak rólad ennyit? – vonta fel a szemöldökét.
- Az egyetlen információforrásuk a film és a sajtó – mondtam.
- Akkor ezeket meg kell semmisíteni – hallatszott Fury hangja a rádióból. – Hill, töröljön ki mindent a központi adatbázisból és az internetről. Minden külön el van mentve az irodámban egy meghajtóra. Kate, ha életben akarsz maradni, akkor meg kell halnod! Nem élhetsz a köztudatban!
- Olyan lesz, mintha nem is léteznék? – kérdeztem halkan. A hallgatás egyértelmű választ adott. Végignéztem a szomorú arcokon. Azok után, amin keresztülmentem: híres lettem, az emberek szerettek, elfogadtak; ez volt az, amire vágytam. És most mindennek vége. Katherine Elect, az egyfilmes színésznő nem létezik többé. Az emberiségért áldozatot kell hoznunk, emlékeztem vissza a kapitány szavaira és tudtam, hogy csak így menthetem meg Buckyt a Hidrától. Még ha nem is találkoztunk, úgy érzem, meg kell tennem érte. És a csapatért. Úgyhogy kipréseltem magamból egy mosolyt és ezt mondtam:
- A csúcson kell abbahagyni!
Hill pedig elindította a törlést. Az összes cikket, bejegyzést, képet, videót, adatlapot vagy bármit, amiben csak a nevem szerepel, megsemmisített. Csak ültem és bámultam a képernyőt. Gyors iramban tűntek fel az adatok, néha mégis tisztán ki tudtam venni az arcomat. Nem tudom, mennyi idő telt el, de egyszer csak halk hang jelezte, hogy vége a műveletnek. Az ügynöknő végigfuttatott egy alap keresőprogramot, ám már nem talált semmit. Katherine Elect nem létezett többé. Megsemmisültem. Hill távozott, én viszont ugyanott maradtam.
A premier előadásokra és arra a sok szeretetre gondoltam, amit a film miatt kaptam. Az emberek úgy is elfogadtak, hogy alig tudtak rólam valamit, mégis szimpatikusnak tartottak. És ennek vége.
Arra eszméltem, hogy a kapitány a kezembe nyom egy poharat. Kiittam, majd kibújtam a kabátomból. Éles fájdalom nyilalt a karomba, de a meglepetés csak ezután jött. A karom csupa vér és genny volt, az anyag teljesen átnedvesedett.
- A piócák búcsúajándéka – dörmögtem, aztán elkezdtem lebontani az egyenruhámat, de beleragadt a sebbe.
- Várj, segítek! – lépett oda Steve. Az alkaromon egy hosszú, de nem mély vágás volt, tele alvadt vérrel. A kapitány kimosta és ellátta a sebeket, majd visszakísért a kanapéhoz. – Feküdj le és aludj! Szükség lesz rád holnap!
- Jó éjt, Steve! – hajtottam le a fejem a párnára. Magamra húztam a takarót és már aludtam is.
. . .

Valamivel később felébredtem. Nem nyitottam ki a szemem, nem éreztem, hogy nappal lenne. Halk beszélgetésre lettem figyelmes.
- Már értem, miért ragaszkodtál hozzá – mondta Sólyom. - Remek lány, ügyesen küzdött, ért a számítógépekhez, tud vadászgépet vezetni. Sokoldalú tehetség! Ért még valamihez?
- Dr. Banner is tanította, különböző kutatásokat, kísérleteket végeztek; vagyis a fizikáról, labordolgokról is van fogalma. Barton révén az íjjal is ügyesen bánik. Fury pont ezért vette fel a Bosszúállók tagjai közé, mert sok mindenből jó, sok mindent tud.
- Nagyon fiatal még – szólalt meg Sam némi hallgatás után – Az, hogy ilyen korán szembekerült az öldökléssel, az áldozatokkal, a háború borzalmaival, a kihívással és a halállal, nem viselte meg? Nem változott meg attól, hogy ölt?
- Nem lett más ember, ugyanolyan maradt, mint mikor megismertem. Kedves, lelkes, kissé visszahúzódó, barátságos, kitartó, de önfejű lány. Viszont felnőtt. Két és fél hónap alatt lélekben éveket öregedett. Felfogta, hogy ez nem játék, hanem komoly kihívás, hogy akár az életét is adhatja. De attól nem tört le, csak még jobban bizonyítani akart, hogy megállja a helyét. Értünk, a csapatáért bármire képes volna. Egyetértek Natashával, senki nem ragaszkodott még hozzánk ennyire…
Tovább nem hallottam, mert a kapitány szavai megnyugtattak és boldog mosollyal álomba szenderültem.



Sziasztok!
Mint mondtam, előbb jött a fejezet, olvassátok sok szeretettel. A következő rész biztosan késni fog, mert jövő héten nem leszek itthon.
Köszönöm a megtekintéseket, minden visszajelzést!
Üdvözlettel: Kate Avengers, aki megint nem tudott hosszabb bevezetőt, helyesebben levezetőt írni :)

2015. szeptember 12., szombat

5. New York

Másnap korábban keltem. Nemcsak azért, mert nem tudtam aludni, hanem, mert beszédem volt Furyval. Volt néhány dolog, ami tisztázásra várt. A szobám előtti folyosón ismerős, megbízható ügynökökkel találkoztam, ám az iroda előtti rész kihalt volt. Ezt a folyosót nem használták sűrűn, mert a Bosszúállóknak fenntartott helyek voltak itt. A kamerákat Hill úgy programozta be, hogy gombnyomásra fél percig abbahagyta a vételt. Ennyi idő elég volt, hogy besurranjunk az ajtón, ahogy most én is.
- Jó reggelt! – köszöntöttem. Az igazgató már rég talpon volt, az előkészületeken dolgozott. – Beszélni szeretnék magával. Úgy vettem ki az összevágott jelenetekből, hogy a 13-as ügynököt utasította Rogers kapitány védelmére, mégsem tudta, hogy életben maradt, amíg véletlenül össze nem futottunk vele. Miért? – majd hozzátettem – Van valami köze Peggyhez?
- Tulajdonképpen az elvem az információ megosztása… - kezdte, de aztán így folytatta. – Carter azért nem tudott a kapitányról, mert a Hidra megtudhatta, hogy kapcsolatban áll vele. És a hajón lévő embereken és Wilsonon kívül mindenki halottnak hiszi. A vezetékneve pedig csak megegyezik Peggyével, nem rokonok.
- Megbízható? A Triskelionban összefutottam vele. Tudni akarta, hogy én vagyok-e a Kiválasztott. Azt mondta, hogy mindenkivel elhitették, hogy csak a filmhez kellettem. Én viszont megmondtam neki az igazat, aztán faképnél hagytam.
- A Triskelion adatbázisából mindent töröltem, ami hozzád kötődött, a legfontosabbak egy külön adathordozón vannak letikosítva. Az egyedüli nyilvános forrás a film, de mivel semmit nem találtak, sikerült elhitetnem, hogy csak a szerepet vállaltad, hogy érdekesebb legyen a film. A csata túlságosan hasonlított az elsőre, így kellett valami újítás. Ha megnézel egy forgatási videót, megfigyelheted, hogy soha nincsenek az igazi helyszínen. Mindig egy zöld fal és néhány díszlettárgy előtt forgatnak, így el tudjuk hitetni az emberekkel, hogy csak felvételek. Később a stúdiónk összevág egy filmet az igaz történésekből, de csak miután az ügy már meg van oldva. A te eseted különleges volt, mert szükségünk volt pénzre. A csatát úgy is látta a Hidra, de a kiképzésedről csak felületes áttekintést mutattunk, hogy titokban maradjon a képességed. Van még kérdésed?
- Nincs több, köszönöm, uram – álltam fel, aztán visszamentem a szobámba.

. . .

A cuccom készen várt: egy hátizsák és a „bőrönd”. Felkaptam őket, aztán a fedélzet felé vettem az irányt. Félúton találkoztam a kapitánnyal, aki ugyanilyen táskákat cipelt.
- Jó reggelt, Steve! – köszöntöttem. – Sam?
- Már úton van – felelte. – Minden rendben?
- Túl jól ismersz – mosolyodtam el. Nem nagyon voltak titkaink egymás előtt, de amit nem mondtunk el, azt tiszteletben tartottuk. – De minden rendben, csak ez lesz az első terepmunkám a többiek nélkül, ráadásul ilyen körülmények között.
- Gyorsan beleszoksz és nem leszel egyedül – szorította meg bíztatóan a kezem.
A fedélzeten a gépem előtt várt ránk Fury és Hill. Az igazgató helikoptere már elindult, tehát úgy tűnt, utánunk ő is távozik.
- Tessék, egyedi programozású rádiók – nyújtotta át a készülékeket az ügynöknő. – Titkos, nagy távolságú frekvencia, közvetlen vonal hozzánk és egy külön csatorna a 3 adóvevő között. Ezenfelül még több mindenhez hozzákapcsolható, ha segítségre van szükségetek. Erre a célra van a különálló vészgomb. Riadóztatja a készenlétben lévő osztagot.
- Ez pedig egy csúcstechnológiás hordozható gép rengeteg tárhellyel. Minden adatot, megfigyelést, helyszínrajzot rögzítsetek! Ha a Hidráról találtok valamit, az jutassátok el nekünk – adta ki a külön parancsot Nick Fury. – Ki kell iktatni a kettős ügynököket!
- Értettük, uram – feleltük egyszerre, aztán beszálltunk a gépbe. Pár perc múlva már a levegőben süvítettünk Washington felé. Steve lakásánál landoltunk, ahol Sólyom várt ránk, szinte ugyanolyan mennyiségű holmival, mint amennyivel mi érkeztünk.
- Jó kis gép! – mondta köszönés helyett. – De tényleg tiéd?
- Tulajdonképpen csak szolgálati célokra, de amúgy igen. Apropó, tudja valaki rajtam kívül, hogyan kell irányítani? – néztem rájuk.
- Volt már dolgom hasonló gépekkel – válaszolta Sam. – De megtaníthatnád, cserébe megtanítalak a szárnyakkal repülni. Igazából mindkettőtök számára van egy darab. Lehet, hogy jól jön.
- Megegyeztünk – fogadtam el az ajánlatát.
- Rendben. És én is értek valamennyit a géphez – felelte a kapitány.
Első úti célunk Brooklyn volt, ahova nem túl nagy sebességgel félóra alatt odaértünk. Miközben megmutattam a legegyszerűbb vezetési praktikákat, létfontosságú programok, gombok használatát, le tudtam ellenőrizni, hogy minden megfelelően működik-e. Ezalatt a kapitány számba vette, hogy megvan-e minden felszerelés, ami kell és leszállóhelyet keresett.
- Ki tanított meg így vezetni? – tette fel Sam hirtelen a kérdést. – Azt hittem alapkiképzést kaptál és 64 napig voltál itt.
- Az úgy is volt. De a tanárom, Clint Barton, alias Sólyomszem volt. Megtanította, hogy kellő mennyiségű gyakorlással és megfelelő technikával minden elsajátítható. Mindent addig gyakoroltunk, amíg mindketten elégedettek voltunk vele. És a szérum felgyorsította a tanulási készségemet, a reflexeimet, ráadásul a legjobb pilótától tanulhattam. A minimum törlesztés az volt, hogy megtanuljak a tőlem telhetően legjobban vezetni. Nos, Steve, megjöttünk! – pillantottam a kijelzőre. – Hol tegyem le a gépet?
- Ide – bökött egy pontra a monitoron, mire a koordináták azonnal beépültek a rendszerbe. – Viszonylag közel van a célunkhoz, de elég messze, hogy eltűnjünk, ha baj van. Egy raktárépület mellett van, kihalt környéken. Stratégiai szempontból a legjobb.
- Értettem, kapitány!
Landoltunk egy tisztáson. Készenléti állapotban hagytam a gépet, arra az esetre, ha menekülnünk kellene. Átvettük az egyenruhákat, majd ráhúztunk egy dzsekit.
December eleje volt, az időjárás elég hideg, és bár az egyenruháink praktikus anyagból készültek, azért nem bántam egy plusz réteget. A hátamra kötött pajzsot, a tegezt és az íjat, a Sam hátán lévő szárnyvezérlőt, a kapitány pajzsát egy-egy hátizsákkal álcáztuk. A cél Steve régi lakása volt. A lehető legrövidebb úton, elhagyott sikátorokban közlekedtünk. Nem követett minket senki, vagyis a jelek szerint a Hidra még nem tud rólunk. De a pisztolyainkat azért készenlétben tartottuk.
- Itt vagyunk – állított meg minket a kapitány. – Sam tiéd az udvar és a külső rész, Kate nézz szét a teraszon, a folyosókon, keressetek jeleket, amik arra utalhatnak, hogy Bucky itt járt. Én a lakásban nézek körül – adta ki az utasítást a csapat vezetője.
A környék épületeit ugyan felújították, mégis régies hangulatot árasztott. Távol a nagyváros zajától, a modern világtól, mégis a kellős közepén feküdt. Mintha a ’40-es évek egy darabja itt ragadt volna. Felelevenítettem az akkori hangulatot, életvitelt. Szinte láttam magam előtt az utcán játszó gyerekeket; a régi autókat; térdig érő szoknyában, piros rúzzsal az ajkukon sétáló nőket; a katonai egyenruhát vagy az akkori divat ruhadarabjait viselő férfiakat; a háborús híreket; a gyászoló embereket, besorozott katonákat. Amit eddig filmben láttam, az itt valóság volt: végigfutattam a fejemben Amerika Kapitány életének ismert részeit. Pontosan illettek a korba. Megráztam a fejem, elindultam a folyosón. Nem sokan jártak erre, az emberek már dolgoztak. Végigpásztáztam a falakat, ajtókat, de semmi nem utalt Barnes itt létére. A lakás felé vettem az irányt. Steve akkor csukta be maga mögött az ajtót. A lakók nem voltak otthon.
- Semmi – mondta, mire én is megráztam a fejem. A kapitány egy pillanatig elmerengett. – Emlékszem, 1941-ben mindketten itt álltunk. Az anyám a TBC osztályon volt nővér. Elkapta és nemsokára meghalt. A temetése után Bucky hazakísért, próbált megvigasztalni, felajánlotta a segítségét.
Én visszautasítottam, mondván, megleszek. Ezalatt a kulcsomat kerestem. Bucky arrébb tolta a téglát és kiszedte alóla a kulcsot. Ezt mondta: „Én mindig melletted leszek!” Erről ismert fel, erről a mondatról, ami itt hangzott el.
- Várjunk csak! Azt mondtad, odébb lökött egy téglát? Véletlenül nem azt? – mutattam a korlát mellett fekvő kockára.
- De! Ennek nem kéne itt lennie, a felújításban biztos elveszett – Steve felemelte. Alatta egy apró fémtárgy feküdt: egy kulcs. – Emlékszik rá! Bucky itt járt és számított rá, hogy keressük. Menjünk!
- Indulunk – intettem Wilsonnak. Útközben elmondtuk neki, hogy mit találtunk. Körbejártuk egész Brooklynt, felkerestük azokat a helyeket, ahol Steve és Bucky megfordultak. Benéztünk a boltokba, sikátorokba, iskolákba, Barnes régi lakásába, de sehol máshol nem találtunk semmiféle jelzést. Egy eldugott étteremben ebédeltünk. Rácsatlakoztam a térfigyelő kamerákra.
- Mit csinálsz? – kérdezte a kapitány.
- Megpróbáltam átnézni a térkamerák felvételeit az elmúlt hétről. Ráküldtem egy alap keresőt, de semmi érdemlegeset nem talált, ráadásul a felénél abba kellett hagynom, különben bemértek volna. Egy próbát megért.
- A számítógép használatra ki tanított? Csak nem a nagy Tony Stark? – tréfált Sam.
- De igen – vágtam rá, mire leesett az álla. Jót nevettem rajta. – Te nem tudsz a Bosszúállókról?
- Csak nagyon keveset. És ő csak azt mesélte, – bólintott a kapitány felé – hogy ő tanított, meg a szérumról.
Ezután visszamentünk a gépre. Tájékoztattuk Furyt és Hillt az eredményekről és dokumentáltam a képeket. Az ő megfigyelőik szerint a Hidra nincs a nyomunkban. Ám ők sem unatkoztak: egy fontos ember nyomában van egy különleges csapat. Őket kell megkeresni és megmenteni, és a Hidra emberét elkapni. Bővebb információval nem szolgáltak, nem is vártam.
A nap nekünk még korántsem ért véget: a következő célunk Manhattan volt. Beindítottam a gépet, majd felszálltunk. Pár perc múlva álcázva lebegtünk Stark torony felett. A Vasember nem tartózkodott itt, de a Bosszúállóknak külön leszállási engedélyt adott.
- Itt a Stark torony. Kérem, azonosítsa magát!
- Üdv, Jarvis! Itt Kate. Szeretnénk leszállni - mondtam a mikrofonba cseppet sem csodálkozva, hogy ilyen rövid idő alatt felülírta a rendszert. Mondjuk, Stark külön beépített egy ilyen vonalat.
- Leszállás engedélyezve! - hallatszott, mire letettem a gépet. Szerettem ezt az épületet, sok szép emlék fűződik hozzá. És kivételesen nem értettem egyet Steve-vel, szerintem nem volt ronda. Mivel Sólyom még nem járt itt, egy kicsit körbekalauzoltam. Közben meséltem neki az első partiról, az ügynökavatóról, és az utolsó napomról. Azokról az élményeimről, amik ide köthetők. A kapitány csendesen követett minket. Nem szólt, de a szemem sarkából láttam, hogy mosolyog. Szép nyár volt!
Lifttel lementünk, aztán nekivágunk a nagyváros utcáinak. Megszokásból mindannyian feszülten figyeltünk. A kapitány vezetett. Gyorsan és céltudatosan haladtunk. Nem hajtottuk le a fejünket, mert ez kevésbé volt feltűnő. Úgyis eltakartuk az arcunkat, de azért kerültük a térfigyelő kamerákat. Végül egy sikátorhoz jutottunk a Tizedik sugárútnál. Itt is átnéztünk mindent, ujjlenyomatot kerestünk, bár azon nem csodálkozom, hogy nem találtunk. Ha Bucky a kibernetikus karjával fogja meg a dolgokat, nem hagy nyomot. Steve csöndesen szemlélődött. Emlékezett, láttam az arcán.
- Itt mi történt? – léptem oda mellé. – Erről a helyről nem tudok.
- 1924-ben erre sétáltam. 7 éves voltam. Egy csapat fiú megszólított. Elszedték a pénzemet és meg akartak verni. Nem futottam el, bár a gyenge fizikumom miatt nem tehettem ellenük semmit. Egy kör alakú kukafedéllel próbáltam védeni magam. Aztán egy fiú odajött segíteni. Elüldözte a csapatot és felsegített a földről. Buck volt. Így lettünk barátok – mesélte.
- Szeretem, amikor mesélsz – hajtottam a fejem a vállára. – Szinte látlak magam előtt, ahogy egy kör alakú fémlappal, pajzsként használva fordulsz vissza feléjük, mikor felkelsz a földről. Tudod, szerintem a veszteségeket is beleszámítva szép életed volt. Keveseknek adatik ilyen jó barát, mint Bucky. Vagy mint te. Rengeteget tanultam tőled, példát állítottál elém. Az a mondat, hogy: „Nem lehet örökké futni!” az tette lehetővé, hogy most itt vagyok. Az segített át a nehézségeken. És ezt köszönöm neked! Úgyhogy segítek bármiben, tartozom ennyivel.
- Köszönöm, hogy azt mondtad, jó barát és nem azt, hogy volt! Pont ezért akarom megtalálni Buckyt…
- Bocs, hogy félbeszakítom, - mire hirtelen megfordultunk. Sam állt mögöttünk apró mosollyal az ajkán, valószínűleg az egészet hallotta – de nem ilyesmi volt a kukafedél? – tartott elénk egy fémdarabot. Néhány helyen be volt horpadva, a szélén olyan volt, mintha összenyomta volna valami. Vagy valaki.
- Ez ő volt. Csak egy fémkar képes ilyen eldeformálásra – állapította meg a kapitány.
- Nem akarok ünneprontó lenni, de eddig teljesen olyan, mintha Barnes bújócskát játszana velünk – mondta Wilson. – Itt hagyja ezeket a jeleket, ám ő maga sehol nincs. Felszívódik nyomtalanul.
- Ismeri Steve-et. Kettőjükön kívül senkinek nem fontosak ezek a helyek. A jelzések pedig nem tűnnek fel a Hidrának. Bucky nagyon jól csinálja. Ő is fel akarja eleveníteni a múltat. Emlékezni arra, hogy ki is valójában. Vagyis tovább kell mennünk, ha meg akarjuk találni – feleltem, megcáfolva Sólyom állítását.
Továbbmentünk. A szokásos embertömegeken kellett átgázolnunk. New York mozgalmas város. Amikor először jöttem be a belvárosba a beoltás után, kettesben voltunk Natashával. Csak a szérumnak köszönhettem, hogy tudtam tartani a tempót. Mára gyakorlott lettem, könnyen közlekedek. A város a levegőből nézve gyönyörű: magas felhőkarcolók, üvegből készült paloták, keleten a tenger. Azonban gyalogolva a hatalmas házak tövében, ahova nem hatol be elég napfény, úgy kissé zsúfoltnak érzem. Mondjuk, nem sokat tartózkodok a belvárosban, inkább a Central Parkba megyünk reggelente futni. Így, a gondolataimba mélyedve baktattam a csapat férfitagjai mellett. Arra eszméltem, hogy megálltunk egy épület előtt. Egy edzőterem volt.
- Miután az USA belépett a háborúba, - kezdte a magyarázatot kérés nélkül a kapitány – győzködtem Buckyt, hogy álljunk be a seregbe. Le akart beszélni: azt mondta gyenge vagyok, keressek valami mást, amivel segíthetek. Végül rávettem, hogy tanítson meg bokszolni. Ide jöttünk: régen itt állt a Goldie’s Boxing Gym. Bucky megtanította, hogy legyek éber, nehogy az ellenfeleim kihasználjanak. Keményen edzettünk, majd egy idő után jelentkeztünk egy toborzóirodában. Megvizsgáltak, ám elutasítottak, míg őt besorozták.
Elhallgatott, a szemem pedig kutatni kezdett, de úgy tűnt, a Tél Katonája itt nem hagyott jelet.


Sziasztok!
Megint csak gigantikus fejezettel érkeztem, remélem, nem untátok, mire a végére értetek. A jövő heti rész valószínűleg előbb fog érkezni, így nem kell annyit várni a folytatásra. És azt is remélem, hogy nincs annyi dolgozat, felelés, próba, amire készülnötök kell, mint nekem. :)
Köszönöm a megtekintésket, a kitartást, amivel olvassátok a történetet!
Üdv: Kate Avengers

2015. szeptember 5., szombat

4. Emlékek

Miután értesítettem a kapitányékat, újra gépre szálltunk, immár egyenruhában, ugyanis anélkül túlságosan kitűnnék. A páncél, a pajzs, az íj a táskában maradt, támadás nem nagyon fenyeget. Belépéskor regisztráltak, majd lifttel felmentünk a kihallgató részlegre. Itt volt Alexander Pierce irodája. Kipillantottam az ablakon. Szinte egész Washingtont be lehetett látni. Az épületnek ez a része ép maradt, nem érte el a lezuhanó hajó. Beindítottuk a számítógépet és rácsatlakoztattuk az anyagot. Alaposan lekódolták. Még Stark legújabb kódfeltörő programjával és Hill képesítésével is jó időbe telt, mire meg lehetett nyitni. Az első fájl egy videó volt. Megnyitottam. A felvétel valami eldugott laborban készülhetett. Pierce miniszter benyitott egy ajtón. A székben egy üres tekintetű férfi ült magába roskadva: Bucky volt.
- Jelentést kérek! – utasította Pierce. Bucky nem válaszolt, ezért megismételte. Aztán felpofozta.
- A férfi a hídon. Ki volt? – nézett fel a Tél Katonája.
- A héten találkoztál vele az egyik bevetésen.
- Ismertem.
Ezután a miniszter a küldetésről kezdett papolni. Azt mondta, hogy az emberiség szabadságáért küzdenek. Utasította a doktorokat, hogy készítsék fel.
- Uram, túl régóta van ébren – mondta az egyikük.
- Töröljék ki és indítsák újra – adta ki a parancsot, mintha Barnes csak egy tárgy lenne.
- De ismertem – suttogta Bucky.
Aztán egy műanyagdarabot nyomtak a szájába. Lekötözték. A feje egy szerkezetbe került, ami átfogta a koponyáját. Elektromos szikrák látszottak, majd a termet betöltötte az elfojtott üvöltés. Nem bírtam tovább nézni. Kegyetlen dolog valakinek átmosni az agyát és gépként használni, de elhitetni vele, hogy mindezt a jó érdekében teszi, ennél borzalmasabbat nehezen tudok elképzelni. Hillre pillantok. Látszik, hogy ő is így érez. Lépések közelednek. Gyorsan lementem az anyagot és már ki is osonunk. Ide engedély nélkül még Hillnek sem volt szabad bejárása, szóval, ha elkapnak, akkor felfüggeszthetnek. A folyosón elvegyülünk az emberek között, de egyszer csak megérzem a hátamba fúródó tekintetet. Nem fordulok meg, úgy teszek, mintha észre se venném. A mellettem sétáló ügynöknőre sandítok. Nem kell figyelmeztetnem, már tudja. A következő kanyarban szétválunk. Én a lift felé veszem az utamat. Kicsit gyorsítok a tempón, bár még mindig követnek. Felteszem a szemüvegemet. Különálló lencséje segítségével szemügyre vehetem az illetőt és leesik az állam. Mert ismerem! A piócám nem más, mint Sharon Carter. Halványkék inget és kosztümöt visel, haja kibontva röpdös körülötte. A liftben nem tud megszólítani. Többen is utazunk, én pedig a kilátásban gyönyörködöm, hogy azt higgye, nem vettem észre. Az ajtó előtt elkapja a karomat.
- Kate, szia! – üdvözöl, mire biccentek. – Mit keresel itt?
- Dolgom volt. És te? Nem kéne a CIA-nál lenned?
- Visszahelyeztek – (na már csak ez hiányzott). Aztán föltesz egy olyan kérdést, amitől ledöbbenek. – Ugye, te vagy a Kiválasztott? – mivel nem reagálok, folytatja. – Itt mindenki azt hiszi, hogy a személyed kitaláció és, hogy csak a film kedvéért kaptál szerepet. Legalábbis igyekeznek ezt elhitetni az emberekkel.
- Én vagyok – feleltem végül, aztán kirontok az ajtón faképnél hagyva a 13-as ügynököt. Kilövöm magam az ég felé. Régóta nem repültem a rakétáimmal, el is felejtettem, mennyire szeretek. A radar segítségével Mariát keresem. A híd túloldalán várt Sammel és Steve-vel együtt. Meglóbálom előttük a hordozható gépet.
- Nem fogjátok elhinni, kivel találkoztam! A nővérkével.
- Ő meg mit keresett itt? – kérdezte a kapitány.
- Visszahelyezték. Ti tudtátok, hogy itt mindenki azt hiszi, hogy én nem létezem?
- Fury igazgató így akarta garantálni a biztonságodat. Különben a Vízió célba vett volna téged is – világosít fel az ügynöknő.
- Mit akart tőled? – szólalt meg az afroamerikai.
- Csak ezt: hogy én vagyok-e a Kiválasztott? Megmondtam neki, aztán elrepültem, mielőtt reagálhatott volna.
Gyorsan továbbálltunk, nehogy észrevegyenek minket. A kapitány lakásán volt számítógép, így odamentünk. Csatlakoztattam a fájlokat, majd megnyitottam a videót. A felvétel ugyanolyan borzalmas volt, mint az előbb. Látni, ahogy Bucky szenved. Miután vége volt, szemügyre vettem Steve arcát. Fájdalom, elszántság tükröződött a pillantásában. Megnéztük a többi fájlt: többnyire felvételek voltak. Egy részük még a ’40-es évekből, mikor megtalálták Barnest. Mikor kihúzták a vízből, a bal karja helyén csak egy csonk volt. Láthattuk, hogyan szerelik fel a bionikus karját. Először küzdött ellene, de a kezelés során elvesztette az emlékeit. Valami szérum lassítja az öregedését. Aztán egy rövid bejátszás, ahogyan lefagyasztják. „Jegeljük!” – mondta Arnim Zola. Tárgyként kezelték. Abból a kedves, segítőkész fiatalemberből egy agymosott fegyver lett. 
Egyikünk sem szólalt meg. Nem tudtunk mit kezdeni a helyzettel. Fortyogott bennem a düh, a szememben könnyek csillogtak. Kegyetlenség, amit művelnek, rosszabb, mintha megölték volna. Ehhez ért a Hidra: a jóból rosszat csinálni, teljesen kizsákmányolni. Ebben verhetetlenek. A lábam akaratlanul megindult a kapitány felé és hozzábújtam. Azt akartam, hogy érezze a támogatásomat, de képtelen voltam megszólalni. Nem tudom, meddig ültünk így. Lehet, hogy csak 1 percig, de az is lehet, hogy tízig. Végül Hill törte meg a csendet.
- Van még egy videó. Az adatai szerint a Vízió bukása utáni napon készült – majd elindította a felvételt. Az Amerika Kapitányos kiállítás képe ugrott be. A kamera ráközelített egy sapkás alakra: Bucky volt.
- Ez hogy kerül ide? – kérdezte Sam.
- Valószínűleg dolgozott ott egy beépített ember, aki elküldte a felvételt Pierce-nek. Nem tudhatta, hogy előző nap meghalt – felelte Maria Hill.
- De akkor felismerték! Mi van, ha elkapták? – néztem körbe.
- Akkor kiverekedte volna magát – szólalt meg a kapitány. – Ha emlékszik rá, hogy kicsoda, akkor nem engedte magát elhurcolni. Viszont a kiállításból nem tudhatott meg mindent. Bucky helyében én megpróbálnám a lehető legtöbbet kideríteni a múltamról.
- Ez a legfrissebb felvétel. Ha nem emlékszik mindenre, az életrajza alapján megtudhatott néhány helyszínt. Én azt javaslom, nézzük meg a kiállítást, gyűjtsük ki a lehetséges opciókat keressük fel őket – vetette fel Sólyom.
- Nem lenne egyszerűbb átnézni a kamerák felvételeit? – fordultam Mariához.
- Egy ilyen globális kereséshez nem elég egy gép, ráadásul költséges, több ember beavatása kell hozzá. Fury igazgató engedélye nélkül lehetetlen végrehajtani – felelte Hill.
- Akkor megegyeztünk, irány a kiállítás!
. . .

Egyszerű, hétköznapi viseletben, sapkában vagy kapucniban és szemüvegben léptünk be a Smithsonian Institution ajtaján. A kiállítás kb. 3 hete üzemel, de még mindig tömegével vonzza az érdeklődőket. Nem csoda: Amerika Kapitány igazi híresség volt, egy szimbólum. Hill visszament a bázisra, mi pedig szétváltunk és elvegyültünk. Felosztottuk egymás közt a termeket, hogy gyorsabban végezzünk és hogy elkerüljük a feltűnést. Enyém volt az első rész. Egy jegyzetfüzetet szorongatva nekiálltam végigolvasni az anyagokat. Volt ugyan nyelvvizsgám, de még nem beszéltem anyanyelvi szinten a nyelvet, ezért néha használtam a fordítómikrofont, olvasáshoz pedig a szemüvegemet, amibe Stark beépített egy fordító programot tartalmazó microchipet. Steve gyerekkora, testfelépítése, a szérum beadása, fellépések, Howling Commando, a Hidra bázisok eltörlése, mind-mind leírva. Képek, régi felvételek, ruhák, fegyverek. Átböngésztem a leírtakat, közben jegyzeteltem. Végül elérkeztem a Buckyról szóló részhez.
Az életrajz tömör, összefoglaló jellegű volt. Kevés momentumot említettek, egy kis emléket állítottak a katonának. Abbahagytam a jegyzetelést, kiírtam, ami fontos lehetett. 
A többiek még nem voltak a megbeszélt helyen, ezért céltalanul bóklászni kezdtem a teremben. Figyeltem az emberek arcát, a reakcióikat egyes jeleneteknél. Belegondoltam, hogy fél éve még én is így néztem volna a kiállítást. Nem hittem volna, hogy ez igaz. Aztán kiválasztottak és fenekestül felfordult az életem. Sokáig álldogáltam egy kép előtt. A kapitányt ábrázolta még a beoltása előtt. Egy kisember. Én is az voltam. De néha egy kisemberre van szükség. 
A gondolataimból az riasztott fel, hogy valaki mögém lépett. Ez akár hétköznapi dolog is lehetett volna, ám valami megcsapta az orromat. Égett szag terjengett a látogató körül. Óvatosan arrébb léptem, mintha helyet adnék neki. Egy pillantást vetettem a kezére: égésnyomok voltak rajta. Valószínűleg észrevette, hogy figyelem, mert hirtelen megfordult. És akkor elakadt a lélegzetem: Rumlow volt! A szemüveg miatt nem ismerhetett fel, de inkább gyorsan odébbálltam.
- Srácok, kapásunk van! – mondtam halkan az adóvevőbe. – Tűnjünk el! Szürke melegítős, kapucnis férfit messze kerüljétek el! Kint találkozunk – adtam ki az utasítást. Ők nem kérdeztek, valószínűleg felfogták a helyzet komolyságát. A kijárat felé vettem az irányt. Hozzácsapódtam egy csoporthoz, elkerülve a feltűnést, így gond nélkül kijutottam. A kocsiban csatlakoztak hozzám a többiek.
- Mi történt? – kérdezte ajtócsapás közben Steve.
- Összefutottam az egyik ismerősötökkel –és megmutattam a szemüveg felvételét.
- Rumlow? Nem jutott ki a 41.-ről, elérte a törmelék – hitetlenkedett Sam.
- Összeégett ugyan, de életben találták – mondtam. – Volt róla egy pár másodperces videó Pierce mappáiban. Szerintem nem épült fel teljesen, a bőre égett szagot áraszt.
- Akkor nem egyedül keressük Buckyt. Gyorsnak kell lennünk, ha mi akarjuk először megtalálni! – vonta le a következtetést Steve.
. . .

Visszamentünk Steve lakására és összevetettük, hogy ki mit talált.
- Tehát a helyszínek: Brooklyn, New York City, Anglia, Azzano, Klagenfurt, Krausberg, Kitzbühel, a volt Szovjetunió, Alpok, Washington és a gyilkosságok helyei – foglaltam össze nagy vonalakban a legfőbbeket.
- Ki kéne találni valami rendszert. Ha a Hidra is meg akarja kaparintani Buckyt, gyorsabbnak kell lennünk náluk – mondta a kapitány. - Szerintem menjünk a kezdetektől, a legrégebbi helyszíntől. A gyilkosságokra valószínűleg emlékszik.
- Sam? – fordultam Wilson felé.
- Rám ne nézz, én azt teszem, amit ő – mutatott Steve-re.
- Megbeszéltük. Mikor kezdünk? – kérdeztem a kapitánytól, aki úgy tűnt, a csapat vezetője lett.
- Holnap reggel 8-kor.
. . .

Ketten visszarepültünk a bázisra, hogy összeszedjük a holminkat. Intézkedtem, hogy a gépemet feltöltsék üzemanyaggal és szereztem pár tartalékot. Az egyenruhám és a felszerelésem a külön erre a célra készített táskában volt, míg a többi cuccomat egy hátizsákba raktam. A hordozható gépet is elcsomagoltam, fegyvereimet megtöltöttem. Ez nem egy egyszerű felderítőtúra lesz. Ha a Hidra a vetélytársunk, nem hibázhatunk. Pakolás után az irányítóba mentem.  Napi egy órára mindig leültettek az egyik vezérlőgéphez, magyarázták a használatát, sőt néha én is kezeltem. Ma éppen a kézi vezérlő mellett álltam. Ez egy nagy félgömb volt, rajta egy keskeny csíkkal. Elgondolkodva meredtem a távolba, amikor zaj csapta meg a fülemet. Légi jármű, de a radar nem jelezte.
- Ez mi? – fordultam Hill ügynök felé, aki láthatóan nem lepődött meg. – Jelezték az érkezését?
- Nem – felelte egyszerűen, miközben sejtelmes mosoly bujkált az arcán. Mivel a műszakom lejárt, otthagytam az irányítót és a fedélzetre siettem. Egy fekete helikopter ereszkedett le a hajóra. Még nem állt le a propeller, de az ajtó már nyitva volt. Egy talpig feketébe öltözött férfi szállt ki a gépből. Ám az arca ismeretlen volt, sose láttam. Intett, hogy menjek utána. Az igazgatói irodába tartott. Jelenleg nem üzemelt, zárva volt és senki nem ismerte a nyitókódot, senki nem tudta feltörni. Rejtély volt, mi van odabent és, hogy miért zárták le. A férfi körülkémlelt, majd mikor senki nem járt a folyosón, gond nélkül kinyitotta az ajtót és belépett. Az asztalhoz sétált, megnyomott egy gombot, mire az arca megváltozott. Levette a maszkját. A fehér ismeretlen arc helyét egy ismerő afroamerikai fej vette át.
- Fury igazgató – szaladtam oda hozzá és kezet nyújtottam. – Örülök, hogy látom!
- Ahogy én is – jelent meg egy apró mosoly a szája sarkában. – Azt hittem, már nem leszel a hajón, mire visszaérek. Mit találtatok? – szegezte nekem a kérdést.
- Tessék? – kérdeztem ártatlanul, de Fury pillantása metsző volt. – Jól van, feladom, magát nem lehet átverni!
- Kapitány, az irodámba! – adta ki az utasítást az adóvevőbe.
- Uram, ha megenged egy kérdést: miért jött ide és miért itt találkozunk?
- Csak kevesen tudják, hogy élek: te, a kapitány, Hill és még pár ügynök. Mindenki más azt hiszi, halott vagyok. És ez így is fog maradni – mondta komolyan.
- Értettem, uram – vagyis tilos elmondani, hogy Fury él. Nem mintha hangoztattam volna.
Egy perc múlva Hill és Steve nyitott be a szobába, én pedig a fejemet rázva ezt tátogtam: „Lebuktunk!”
- Uram – üdvözölte Furyt az ügynöknő.
- Hill – biccentett az igazgató, majd felénk fordult. – Nos?
- 3 rejtett Hidra fájl: Bucky megtalálása, a bionikus kar felszerelése, kísérletek. Ezenkívül egy felvétel, ami szerint Bucky a Vízió bukását követő napon a Smithonianban volt – feleltem, majd megmutattam az anyagot.
- Egyedül? – pillantott rám Fury, arra utalva, hogyan találtam meg.
- Kis segítséggel – és igyekeztem nem Hill felé pillantani. Ha megbüntetne, akkor jobb, ha őt nem, végül is én kevertem bele. Starkot úgysem lehet.
- Mi a terv, kapitány?
- Időrendi sorrendben átnézzük az összes helyszínt. Holnap reggel indulunk.
- Mi a helyzet az arckeresővel?
- Ahhoz több embert kell mozgósítani, márpedig ezt jobb, ha minél kevesebben tudják. A Hidra is őt keresi – mondta Steve, én pedig beszámoltam a kiállításon történtekről. Ám az igazgató cseppet sem lepődött meg.
- Tudom. Mit gondoltok, miért jöttem vissza Európából? – vonta meg a vállát Fury. – Barnest nekünk kell először megtalálnunk, nem juthat a Hidra maradékának a kezébe. Rogers kapitány állítson össze egy csapatot és …
- Már megtettem, uram – vágott a szavába Steve. – Mindössze 2 emberre van szükségem: Kate-re és Sam-re.
Az igazgató felvonta a szemöldökét, én pedig igyekeztem határozott képet vágni, nehogy eltiltson, ám végül így szólt:
- Azért készenlétbe helyezek egy osztagot… - mire megkönnyebbültem megeresztettem egy mosolyt. – Minden intézkedés teljes titokban folyik. Ezek szerint nem sikerült kiiktatnunk az összes kettős ügynököt. Nem bízhatunk senkiben!


Üdv mindenkinek!
Mint látjátok, ismét egy monumentális résszel érkeztem, de remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket. Suli alatt is megpróbálom tartani a heti egy részt, de némi csúszás előfordulhat. Mindenkinek jó munkát és sok sikert a suliban!
Kate Avengers