2015. szeptember 12., szombat

5. New York

Másnap korábban keltem. Nemcsak azért, mert nem tudtam aludni, hanem, mert beszédem volt Furyval. Volt néhány dolog, ami tisztázásra várt. A szobám előtti folyosón ismerős, megbízható ügynökökkel találkoztam, ám az iroda előtti rész kihalt volt. Ezt a folyosót nem használták sűrűn, mert a Bosszúállóknak fenntartott helyek voltak itt. A kamerákat Hill úgy programozta be, hogy gombnyomásra fél percig abbahagyta a vételt. Ennyi idő elég volt, hogy besurranjunk az ajtón, ahogy most én is.
- Jó reggelt! – köszöntöttem. Az igazgató már rég talpon volt, az előkészületeken dolgozott. – Beszélni szeretnék magával. Úgy vettem ki az összevágott jelenetekből, hogy a 13-as ügynököt utasította Rogers kapitány védelmére, mégsem tudta, hogy életben maradt, amíg véletlenül össze nem futottunk vele. Miért? – majd hozzátettem – Van valami köze Peggyhez?
- Tulajdonképpen az elvem az információ megosztása… - kezdte, de aztán így folytatta. – Carter azért nem tudott a kapitányról, mert a Hidra megtudhatta, hogy kapcsolatban áll vele. És a hajón lévő embereken és Wilsonon kívül mindenki halottnak hiszi. A vezetékneve pedig csak megegyezik Peggyével, nem rokonok.
- Megbízható? A Triskelionban összefutottam vele. Tudni akarta, hogy én vagyok-e a Kiválasztott. Azt mondta, hogy mindenkivel elhitették, hogy csak a filmhez kellettem. Én viszont megmondtam neki az igazat, aztán faképnél hagytam.
- A Triskelion adatbázisából mindent töröltem, ami hozzád kötődött, a legfontosabbak egy külön adathordozón vannak letikosítva. Az egyedüli nyilvános forrás a film, de mivel semmit nem találtak, sikerült elhitetnem, hogy csak a szerepet vállaltad, hogy érdekesebb legyen a film. A csata túlságosan hasonlított az elsőre, így kellett valami újítás. Ha megnézel egy forgatási videót, megfigyelheted, hogy soha nincsenek az igazi helyszínen. Mindig egy zöld fal és néhány díszlettárgy előtt forgatnak, így el tudjuk hitetni az emberekkel, hogy csak felvételek. Később a stúdiónk összevág egy filmet az igaz történésekből, de csak miután az ügy már meg van oldva. A te eseted különleges volt, mert szükségünk volt pénzre. A csatát úgy is látta a Hidra, de a kiképzésedről csak felületes áttekintést mutattunk, hogy titokban maradjon a képességed. Van még kérdésed?
- Nincs több, köszönöm, uram – álltam fel, aztán visszamentem a szobámba.

. . .

A cuccom készen várt: egy hátizsák és a „bőrönd”. Felkaptam őket, aztán a fedélzet felé vettem az irányt. Félúton találkoztam a kapitánnyal, aki ugyanilyen táskákat cipelt.
- Jó reggelt, Steve! – köszöntöttem. – Sam?
- Már úton van – felelte. – Minden rendben?
- Túl jól ismersz – mosolyodtam el. Nem nagyon voltak titkaink egymás előtt, de amit nem mondtunk el, azt tiszteletben tartottuk. – De minden rendben, csak ez lesz az első terepmunkám a többiek nélkül, ráadásul ilyen körülmények között.
- Gyorsan beleszoksz és nem leszel egyedül – szorította meg bíztatóan a kezem.
A fedélzeten a gépem előtt várt ránk Fury és Hill. Az igazgató helikoptere már elindult, tehát úgy tűnt, utánunk ő is távozik.
- Tessék, egyedi programozású rádiók – nyújtotta át a készülékeket az ügynöknő. – Titkos, nagy távolságú frekvencia, közvetlen vonal hozzánk és egy külön csatorna a 3 adóvevő között. Ezenfelül még több mindenhez hozzákapcsolható, ha segítségre van szükségetek. Erre a célra van a különálló vészgomb. Riadóztatja a készenlétben lévő osztagot.
- Ez pedig egy csúcstechnológiás hordozható gép rengeteg tárhellyel. Minden adatot, megfigyelést, helyszínrajzot rögzítsetek! Ha a Hidráról találtok valamit, az jutassátok el nekünk – adta ki a külön parancsot Nick Fury. – Ki kell iktatni a kettős ügynököket!
- Értettük, uram – feleltük egyszerre, aztán beszálltunk a gépbe. Pár perc múlva már a levegőben süvítettünk Washington felé. Steve lakásánál landoltunk, ahol Sólyom várt ránk, szinte ugyanolyan mennyiségű holmival, mint amennyivel mi érkeztünk.
- Jó kis gép! – mondta köszönés helyett. – De tényleg tiéd?
- Tulajdonképpen csak szolgálati célokra, de amúgy igen. Apropó, tudja valaki rajtam kívül, hogyan kell irányítani? – néztem rájuk.
- Volt már dolgom hasonló gépekkel – válaszolta Sam. – De megtaníthatnád, cserébe megtanítalak a szárnyakkal repülni. Igazából mindkettőtök számára van egy darab. Lehet, hogy jól jön.
- Megegyeztünk – fogadtam el az ajánlatát.
- Rendben. És én is értek valamennyit a géphez – felelte a kapitány.
Első úti célunk Brooklyn volt, ahova nem túl nagy sebességgel félóra alatt odaértünk. Miközben megmutattam a legegyszerűbb vezetési praktikákat, létfontosságú programok, gombok használatát, le tudtam ellenőrizni, hogy minden megfelelően működik-e. Ezalatt a kapitány számba vette, hogy megvan-e minden felszerelés, ami kell és leszállóhelyet keresett.
- Ki tanított meg így vezetni? – tette fel Sam hirtelen a kérdést. – Azt hittem alapkiképzést kaptál és 64 napig voltál itt.
- Az úgy is volt. De a tanárom, Clint Barton, alias Sólyomszem volt. Megtanította, hogy kellő mennyiségű gyakorlással és megfelelő technikával minden elsajátítható. Mindent addig gyakoroltunk, amíg mindketten elégedettek voltunk vele. És a szérum felgyorsította a tanulási készségemet, a reflexeimet, ráadásul a legjobb pilótától tanulhattam. A minimum törlesztés az volt, hogy megtanuljak a tőlem telhetően legjobban vezetni. Nos, Steve, megjöttünk! – pillantottam a kijelzőre. – Hol tegyem le a gépet?
- Ide – bökött egy pontra a monitoron, mire a koordináták azonnal beépültek a rendszerbe. – Viszonylag közel van a célunkhoz, de elég messze, hogy eltűnjünk, ha baj van. Egy raktárépület mellett van, kihalt környéken. Stratégiai szempontból a legjobb.
- Értettem, kapitány!
Landoltunk egy tisztáson. Készenléti állapotban hagytam a gépet, arra az esetre, ha menekülnünk kellene. Átvettük az egyenruhákat, majd ráhúztunk egy dzsekit.
December eleje volt, az időjárás elég hideg, és bár az egyenruháink praktikus anyagból készültek, azért nem bántam egy plusz réteget. A hátamra kötött pajzsot, a tegezt és az íjat, a Sam hátán lévő szárnyvezérlőt, a kapitány pajzsát egy-egy hátizsákkal álcáztuk. A cél Steve régi lakása volt. A lehető legrövidebb úton, elhagyott sikátorokban közlekedtünk. Nem követett minket senki, vagyis a jelek szerint a Hidra még nem tud rólunk. De a pisztolyainkat azért készenlétben tartottuk.
- Itt vagyunk – állított meg minket a kapitány. – Sam tiéd az udvar és a külső rész, Kate nézz szét a teraszon, a folyosókon, keressetek jeleket, amik arra utalhatnak, hogy Bucky itt járt. Én a lakásban nézek körül – adta ki az utasítást a csapat vezetője.
A környék épületeit ugyan felújították, mégis régies hangulatot árasztott. Távol a nagyváros zajától, a modern világtól, mégis a kellős közepén feküdt. Mintha a ’40-es évek egy darabja itt ragadt volna. Felelevenítettem az akkori hangulatot, életvitelt. Szinte láttam magam előtt az utcán játszó gyerekeket; a régi autókat; térdig érő szoknyában, piros rúzzsal az ajkukon sétáló nőket; a katonai egyenruhát vagy az akkori divat ruhadarabjait viselő férfiakat; a háborús híreket; a gyászoló embereket, besorozott katonákat. Amit eddig filmben láttam, az itt valóság volt: végigfutattam a fejemben Amerika Kapitány életének ismert részeit. Pontosan illettek a korba. Megráztam a fejem, elindultam a folyosón. Nem sokan jártak erre, az emberek már dolgoztak. Végigpásztáztam a falakat, ajtókat, de semmi nem utalt Barnes itt létére. A lakás felé vettem az irányt. Steve akkor csukta be maga mögött az ajtót. A lakók nem voltak otthon.
- Semmi – mondta, mire én is megráztam a fejem. A kapitány egy pillanatig elmerengett. – Emlékszem, 1941-ben mindketten itt álltunk. Az anyám a TBC osztályon volt nővér. Elkapta és nemsokára meghalt. A temetése után Bucky hazakísért, próbált megvigasztalni, felajánlotta a segítségét.
Én visszautasítottam, mondván, megleszek. Ezalatt a kulcsomat kerestem. Bucky arrébb tolta a téglát és kiszedte alóla a kulcsot. Ezt mondta: „Én mindig melletted leszek!” Erről ismert fel, erről a mondatról, ami itt hangzott el.
- Várjunk csak! Azt mondtad, odébb lökött egy téglát? Véletlenül nem azt? – mutattam a korlát mellett fekvő kockára.
- De! Ennek nem kéne itt lennie, a felújításban biztos elveszett – Steve felemelte. Alatta egy apró fémtárgy feküdt: egy kulcs. – Emlékszik rá! Bucky itt járt és számított rá, hogy keressük. Menjünk!
- Indulunk – intettem Wilsonnak. Útközben elmondtuk neki, hogy mit találtunk. Körbejártuk egész Brooklynt, felkerestük azokat a helyeket, ahol Steve és Bucky megfordultak. Benéztünk a boltokba, sikátorokba, iskolákba, Barnes régi lakásába, de sehol máshol nem találtunk semmiféle jelzést. Egy eldugott étteremben ebédeltünk. Rácsatlakoztam a térfigyelő kamerákra.
- Mit csinálsz? – kérdezte a kapitány.
- Megpróbáltam átnézni a térkamerák felvételeit az elmúlt hétről. Ráküldtem egy alap keresőt, de semmi érdemlegeset nem talált, ráadásul a felénél abba kellett hagynom, különben bemértek volna. Egy próbát megért.
- A számítógép használatra ki tanított? Csak nem a nagy Tony Stark? – tréfált Sam.
- De igen – vágtam rá, mire leesett az álla. Jót nevettem rajta. – Te nem tudsz a Bosszúállókról?
- Csak nagyon keveset. És ő csak azt mesélte, – bólintott a kapitány felé – hogy ő tanított, meg a szérumról.
Ezután visszamentünk a gépre. Tájékoztattuk Furyt és Hillt az eredményekről és dokumentáltam a képeket. Az ő megfigyelőik szerint a Hidra nincs a nyomunkban. Ám ők sem unatkoztak: egy fontos ember nyomában van egy különleges csapat. Őket kell megkeresni és megmenteni, és a Hidra emberét elkapni. Bővebb információval nem szolgáltak, nem is vártam.
A nap nekünk még korántsem ért véget: a következő célunk Manhattan volt. Beindítottam a gépet, majd felszálltunk. Pár perc múlva álcázva lebegtünk Stark torony felett. A Vasember nem tartózkodott itt, de a Bosszúállóknak külön leszállási engedélyt adott.
- Itt a Stark torony. Kérem, azonosítsa magát!
- Üdv, Jarvis! Itt Kate. Szeretnénk leszállni - mondtam a mikrofonba cseppet sem csodálkozva, hogy ilyen rövid idő alatt felülírta a rendszert. Mondjuk, Stark külön beépített egy ilyen vonalat.
- Leszállás engedélyezve! - hallatszott, mire letettem a gépet. Szerettem ezt az épületet, sok szép emlék fűződik hozzá. És kivételesen nem értettem egyet Steve-vel, szerintem nem volt ronda. Mivel Sólyom még nem járt itt, egy kicsit körbekalauzoltam. Közben meséltem neki az első partiról, az ügynökavatóról, és az utolsó napomról. Azokról az élményeimről, amik ide köthetők. A kapitány csendesen követett minket. Nem szólt, de a szemem sarkából láttam, hogy mosolyog. Szép nyár volt!
Lifttel lementünk, aztán nekivágunk a nagyváros utcáinak. Megszokásból mindannyian feszülten figyeltünk. A kapitány vezetett. Gyorsan és céltudatosan haladtunk. Nem hajtottuk le a fejünket, mert ez kevésbé volt feltűnő. Úgyis eltakartuk az arcunkat, de azért kerültük a térfigyelő kamerákat. Végül egy sikátorhoz jutottunk a Tizedik sugárútnál. Itt is átnéztünk mindent, ujjlenyomatot kerestünk, bár azon nem csodálkozom, hogy nem találtunk. Ha Bucky a kibernetikus karjával fogja meg a dolgokat, nem hagy nyomot. Steve csöndesen szemlélődött. Emlékezett, láttam az arcán.
- Itt mi történt? – léptem oda mellé. – Erről a helyről nem tudok.
- 1924-ben erre sétáltam. 7 éves voltam. Egy csapat fiú megszólított. Elszedték a pénzemet és meg akartak verni. Nem futottam el, bár a gyenge fizikumom miatt nem tehettem ellenük semmit. Egy kör alakú kukafedéllel próbáltam védeni magam. Aztán egy fiú odajött segíteni. Elüldözte a csapatot és felsegített a földről. Buck volt. Így lettünk barátok – mesélte.
- Szeretem, amikor mesélsz – hajtottam a fejem a vállára. – Szinte látlak magam előtt, ahogy egy kör alakú fémlappal, pajzsként használva fordulsz vissza feléjük, mikor felkelsz a földről. Tudod, szerintem a veszteségeket is beleszámítva szép életed volt. Keveseknek adatik ilyen jó barát, mint Bucky. Vagy mint te. Rengeteget tanultam tőled, példát állítottál elém. Az a mondat, hogy: „Nem lehet örökké futni!” az tette lehetővé, hogy most itt vagyok. Az segített át a nehézségeken. És ezt köszönöm neked! Úgyhogy segítek bármiben, tartozom ennyivel.
- Köszönöm, hogy azt mondtad, jó barát és nem azt, hogy volt! Pont ezért akarom megtalálni Buckyt…
- Bocs, hogy félbeszakítom, - mire hirtelen megfordultunk. Sam állt mögöttünk apró mosollyal az ajkán, valószínűleg az egészet hallotta – de nem ilyesmi volt a kukafedél? – tartott elénk egy fémdarabot. Néhány helyen be volt horpadva, a szélén olyan volt, mintha összenyomta volna valami. Vagy valaki.
- Ez ő volt. Csak egy fémkar képes ilyen eldeformálásra – állapította meg a kapitány.
- Nem akarok ünneprontó lenni, de eddig teljesen olyan, mintha Barnes bújócskát játszana velünk – mondta Wilson. – Itt hagyja ezeket a jeleket, ám ő maga sehol nincs. Felszívódik nyomtalanul.
- Ismeri Steve-et. Kettőjükön kívül senkinek nem fontosak ezek a helyek. A jelzések pedig nem tűnnek fel a Hidrának. Bucky nagyon jól csinálja. Ő is fel akarja eleveníteni a múltat. Emlékezni arra, hogy ki is valójában. Vagyis tovább kell mennünk, ha meg akarjuk találni – feleltem, megcáfolva Sólyom állítását.
Továbbmentünk. A szokásos embertömegeken kellett átgázolnunk. New York mozgalmas város. Amikor először jöttem be a belvárosba a beoltás után, kettesben voltunk Natashával. Csak a szérumnak köszönhettem, hogy tudtam tartani a tempót. Mára gyakorlott lettem, könnyen közlekedek. A város a levegőből nézve gyönyörű: magas felhőkarcolók, üvegből készült paloták, keleten a tenger. Azonban gyalogolva a hatalmas házak tövében, ahova nem hatol be elég napfény, úgy kissé zsúfoltnak érzem. Mondjuk, nem sokat tartózkodok a belvárosban, inkább a Central Parkba megyünk reggelente futni. Így, a gondolataimba mélyedve baktattam a csapat férfitagjai mellett. Arra eszméltem, hogy megálltunk egy épület előtt. Egy edzőterem volt.
- Miután az USA belépett a háborúba, - kezdte a magyarázatot kérés nélkül a kapitány – győzködtem Buckyt, hogy álljunk be a seregbe. Le akart beszélni: azt mondta gyenge vagyok, keressek valami mást, amivel segíthetek. Végül rávettem, hogy tanítson meg bokszolni. Ide jöttünk: régen itt állt a Goldie’s Boxing Gym. Bucky megtanította, hogy legyek éber, nehogy az ellenfeleim kihasználjanak. Keményen edzettünk, majd egy idő után jelentkeztünk egy toborzóirodában. Megvizsgáltak, ám elutasítottak, míg őt besorozták.
Elhallgatott, a szemem pedig kutatni kezdett, de úgy tűnt, a Tél Katonája itt nem hagyott jelet.


Sziasztok!
Megint csak gigantikus fejezettel érkeztem, remélem, nem untátok, mire a végére értetek. A jövő heti rész valószínűleg előbb fog érkezni, így nem kell annyit várni a folytatásra. És azt is remélem, hogy nincs annyi dolgozat, felelés, próba, amire készülnötök kell, mint nekem. :)
Köszönöm a megtekintésket, a kitartást, amivel olvassátok a történetet!
Üdv: Kate Avengers

2 megjegyzés:

  1. Veled készülök a dolgozatokra, felelésekre;) tetszett ahogy Steve mesél nekik a különböző apró helyszínek jelentőségéről, ez nagyon tetszett, és a rész is :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett :) Szerettem volna megmutatni a filmek, a szereplők apró értékeit, megmutatva, hogy a hősöknek is lehet nehéz élete, apró örömeik a mindennapokban.
      Kitartást a sulihoz! :)

      Törlés