2015. október 30., péntek

12. Tudós

Katt…katt, katt, katt. Egy gép kattogása. Ez volt az első dolog, ami elhatolt az agyamig. Aztán a szag: fertőtlenítő. Rémülten nyitottam ki a szemem. Egy kórházi ágyon feküdtem. Fejem nagy párnán nyugodott, fehér lepedővel voltam letakarva. Mellettem egy műszer: a szívverésemet mérte, ennek a kattogása hallatszott. A karomból egy cső állt ki, infúzióra voltam kötve. A fejemen lévő sebet összevarrták, kisebb fajta kötés volt rajta. Az üvegszilánkokat eltávolították a testemből, a sebeimet ellátták. Megpróbáltam felülni, de nem tudtam: a karomat, a lábaimat és derekamat szíj rögzítette az ágyhoz. Fogoly voltam. A Hidra foglya.
- Nem! – suttogtam. Tisztán emlékeztem, hogy a földre tepertek, de utána… Fogalmam sem volt.
- Jó nagy adag altatót kapott – szólalt meg az asztalnál ülő férfi, akit eddig nem vettem észre. Hosszú fehér köpenyt és szemüveget viselt. Átlagos tudósnak nézett ki, de az arca kísértetiesen hasonlított valaki máséra. Aki már rég halott.
- Ki maga? – kérdeztem nem túl kedvesen. Nem voltam jó hangulatban, dühvel igyekeztem leplezni a rettegésemet.
- A nevem dr. Arnold Zola – kérdőn villant a szemem, mire rögtön megmagyarázta. – Arnim Zola a rokonom volt. De nem ez a fontos kérdés, hanem, hogy maga kicsoda valójában? Kiválasztott, Katherine Elect, mind-mind egy neve, de az igazit, azt még a barátai sem tudják, nem igaz? És vajon miért?
- A nevem Kate Elect – feleltem a tekintetét állva. Megnyomott egy gombot, mire ülőhelyzetbe kerültem. Ez idő alatt megfogadtam, hogy semmit nem szednek ki belőlem. Semmit. – Én vagyok a Kiválasztott.
- Hát jó – bólintott beleegyezően. – Így vagy úgy, előbb-utóbb meg fogjuk tudni. Ebben jók vagyunk.
- Ezt nincs joga mondani! –az elfojtott düh átszivárgott a hangomon. – Phil Coulson becsületes ember volt és az emberekért harcolt, nem úgy, mint maguk! Ok nélkül gyilkolnak le ártatlan embereket, éretlen fiatalokat szerveznek be és elhitetik velük, hogy a jó cél mellett harcolnak. Emberek életét teszik tönkre, a világ feletti uralomra törnek. Elvesznek mindent, nem kímélnek senkit, aki nem felel meg az elvárásaiknak, azt legyilkolják! – a Hidrával szembeni gyűlöletemet zúdítottam a tudósra. Elakadt a hangom, a könnyeim a szemembe gyűltek arra a sok szenvedésre gondolva, amit ez a szervezet okozott. A férfit nem hatotta meg, kifejezéstelen arccal jegyzetelt.
- Ez nagyon érdekesen fog mutatni a személyiség-elemzésében, Ms. Elect – állt fel és az ajtó felé indult.
- Várjon! Mit csinált velem? – nem reagált. – Mit csinált velem?! – ordítottam. Rángatni kezdtem a szíjakat, szabadulni akartam. Rettenetes fájdalmat éreztem a gyomromban, a fehér pokrócon egy vérfolt kezdett terebélyesedni. Kapkodtam a levegőt.
- Én a helyében nem rángatnám a szíjakat, Ms. Elect – fordult felém az ajtónál a doktor. – Az infúzió kis mértékben a vérbe kerülve a felépülését segíti elő, de ha megrántja, a hatás ellentétes lesz. A gyomra belső sérülést szenvedett: a folyadék a vérbe kerülve nagymértékben feloldja a belső és külső varratokat. És lehet, hogy nem leszek itt, hogy megmentsem – azzal eltávozott. Elkeseredve néztem utána a kicsiny ablakon keresztül. Rettegtem attól, hogy mit akarnak tőlem.

. . .

Lassan repültek. Sötét volt, a hó már nagy pelyhekben esett, így csak a műszerekre hagyatkozhattak. Attól függetlenül, hogy a gép hátulja tönkrement, jó nagy utat tett meg, úgy 20 mérföldet. Nemsokára érzékelni kezdték az első törmelékdarabokat, aztán megtalálták a roncsot is. Életjeleket viszont nem jelzett a műszer. Leszálltak. Kinyílt a rámpa és a lámpák fényében szemük elé tárult a gép maradványa.
- Te jó ég! – suttogta Natasha.
A motor még most is füstölgött, a szárnyak letörtek, jó pár méterrel távolabb hevertek, az esés közben letarolt fákkal együtt. A műszerek apró darabokra törtek, a pilótafülkéből már csak a talapzat maradt meg. Az ülés szintén távolabb feküdt egy fa előtt. Körülötte sötétebb volt a hó és egy ismerős tárgy akadt a kezükbe: egy A betűt ábrázoló medállal ellátott nyaklánc. Mindannyian dermedten álltak, a lány járt a fejükben. Dr. Banner mozdult meg elsőnek. Egy apró műszerrel a fához ment. Felitatott egy keveset a vérből és az elemző felületre helyezte.
- A vérkép megegyezik Kate-ével – jelentette. – Elég sok vért vesztett, ahogy elnézem.
- Úgy érti, - lépett előre Wilson – úgy érti, hogy nem halt meg?
- Igen, életben van – felelte határozottan, mire érezhetően oldódott a feszültség, mindenki megkönnyebbült.
- De akkor hol van? – kérdezte Thor.
A tudós kezében lévő műszerből lézersugár tört elő. Végigpásztázta a havat, majd megállt: egy újabb vérfolt.
- Ezek szerint erre ment. A nyom nem régi, és a sebeiből ítélve nem juthatott messzire, csak vonszolta magát – nézett rájuk.
- Ha nem találjuk meg hamarosan, megfagy ebben az időben – szólalt meg Clint Barton.
- Vagy valaki más találja meg – tette hozzá Stark, mire megfordultak. Egy apró tárgyat tartott a kezében: egy kitűzőt. – A Hidra.
- Dr. Banner, használhatók a műszerek ilyen időben? – kérdezte Amerika Kapitány higgadtan a körülményekhez képest.
- Na, a jégkirálynő újra önmaga – dörmögte a Vasember az orra alatt, hogy más ne hallja.
- Igen – válaszolt Rogers kérdésére a tudós.
- Natasha, Bruce és én a földön maradunk, a többiek a gépen követnek. Világítsátok meg az utat, ellenőrizzétek a légiforgalmat! – adta ki a parancsot.
Követték a tudós műszerének sugarát, közben Banner beszámolt az elemzésekről. Megtudták, hogy a lány súlyosan megsebesült, csontja is károsodott. Szédült is, mert a nyomok folyton kanyarogtak, ide-oda kilengtek, mintha egy részeg tántorgott volna. Egyikük sem érezte a hideget, pedig a szél az arcukba fújta a havat. Keményebbek, edzettebbek voltak, minthogy ettől visszatántorodjanak.
- Miért hoztad magaddal? – tette fel a kérdést Romanoff ügynök. – Figyelmeztettelek…
- Tudom – sóhajtotta a kapitány. – Rögtön azon napon, amikor visszajött, felajánlotta a segítségét. Jönni akart és tudod, milyen: ha parancsot kap, hogy maradjon, azt is megszegné. És szükségem volt rá. Én nem értek annyira a számítógépekhez, sem a repülőkhöz. Ráadásul halottnak hisznek és úgy nem könnyű információt szerezni – mosolyodott el keserűen.
- De miután láttátok, hogy a Hidra keresi, akkor is veletek maradt. Miért?
- Nem hagyhattam ott. Ha egy helyen marad, bármikor ráakadhatnak. Így viszont eltereltem a figyelmüket Buckyról.
Csöndben folytatták az útjukat. Egy idő után beértek egy szakadékba. Mindkét oldalon meredek hegyfal emelkedett, középen jeges folyó kanyargott. A velük szemben lévő párkányon vasúti sín futott végig.
- 1944. október 29. – mondta a kapitány. – Itt zuhant le Bucky.
- Kate itt találkozott valakivel, de nem érnek éget a nyomok – egyenesedett fel a tudós. – Menjünk tovább!
Végül aztán elérkeztek a tisztásig, ahol a gépet is lerakták.
- Itt megszűnnek a nyomok. Várjunk csak! Mik azok? – mutatott néhány földön heverő kupacra.
- Holttestek – állt fel mellőlük Sam, majd a többiek kérdő tekintetét látva bólintva hozzátette. – Hidrások.
- Mi okozhatta a halálukat? – kérdezte Thor.
- Bomba – jelentette Stark felemelve azt, ami megmaradt a szerkezetből. – Méghozzá Kateé!
- Legfeljebb 2 órája haltak meg – vizsgálta meg őket Banner.
- Ezek itt Quinjetek nyomai – mutatta Sólyomszem. – Kétlem, hogy Kate el tudott volna menekülni.
- Megtaláljuk – lépett közelebb a holtakhoz Natasha. – Kate hagyott elég támpontot. Például a rádiót. Csak lenyomozzuk a hullámokat.
- Gyerekjáték - felelte Stark a néma kérdésre.
...

Behunytam a szemem, próbáltam minél több erőt gyűjteni. Határozottan jobban éreztem magam, de gyenge voltam. Tudtam, hogy a többiek eljönnek értem és segíteni akartam. Felvillant előttem egy kép: egy szőke férfi lekötözve egy kórházi ágyon. Thor Új-Mexikóban. Ugyanazt csináltam, amit akkor ő. Először azt a kezemet kezdtem forgatni, húzni, ami nem volt infúzióra kötve, de csak óvatosan. Sikerült egy centit kihúznom. Újult erővel láttam neki. 5 perc múlva sikerült kiszabadítanom. Alaposan körülnéztem a szobában, de egyszerűen nem találtam kamerát és ezt furcsálltam. Ennyire nem lehetnek elővigyázatlanok. Feltéptem a ragtapaszt és kihúztam a tűt a kezemből. Szemügyre vettem a folyadékot: nem volt teljesen átlátszó, inkább valami kolloid oldat. Ismerősnek tűnt, aztán beugrott: a szemem sarkából láttam, hogy ez nyomták belém, mikor elkábítottak. Vagyis jelenleg mélyen kéne aludnom. Viszont a szérum miatt kis mennyiség nem ilyen hatást fejtett ki. Ezek nem tudják, hogy a szérum az agyamra is hatott, esett le.
Az egyenruhám az asztalon volt kiterítve a fegyvereimmel együtt. Felöltöztem és összeraktam a cuccom: az övem, Natasha pisztolya, Steve kése, Thor dárdája, Banner bombái, az íjam, a pajzsom, a sokkolók, a karkötőim, a páncélom, a csizmám és a kesztyűm, minden hiánytalanul megvolt. Még a Starktól kapott telefonom is: szerencsére az alapos kódolás a vészgomb lenyomásával aktiválódott, így egyelőre nem törték fel. A többi holmimat sem vetették mg ellenőrzés alá, amiből arra következtettem, hogy nem lehetek itt régóta. De vajon hol? Ezt akartam először megtudni, de a szobában nem volt hálózati kapcsolat. Kiléptem az ajtón, a folyosón sötétség fogadott. Bőven a föld alatt lehettem, nem volt sehol ablak. A szemüvegem átváltott éjszakai módra, segítségével jól haladtam. Sokáig nem találkoztam senkivel, térfigyelő kamerával sem. Aztán egyszer csak falnak ütköztem. A folyosón nem volt elágazás, itt pedig hirtelen vége. Kapcsoló után keresgéltem, de mindössze egy létrát találtam a falhoz rögzítve.
Felfelé mászva azon tűnődtem, miért ilyen kihalt a terep. Egyetlen lehetséges opció jutott eszembe. Igyekeztem elvetni, de egy mondat motoszkált a fejemben:,,A Vörös Koponya titokban tartotta a kilétét. Nem tájékoztatott minket magáról…” – ezt mondta az egyik támadóm New Yorkban. Mi van, ha Arnold Zola ugyanezt tervezi? Hogy csak a saját osztagát avatta be? Ha magának akar megtartani, mint kísérleti alanyt? A Hidra nagy része számára én nem is létezem. Ha kiderülne, hogy mégis, akkor jönne egy csomó kihallgatás, vizsgálat és akkor ugrik a titok. Magukra vonnák a S.H.I.E.L.D. figyelmét, pedig ők így is épp elég gondot okoznak nekik. Többek között én is.
Felértem a létrán. A fejem felett apró érzékelő villogott: egy retinaszkenner. Előkaptam a telefonom: a biztonsági üzemmód retinafelvételt is készít. Odatartottam, mire halkan felpattant egy négyzet alakú plafonrész. Pisztolyommal a kezemben óvatosan kikukucskáltam: egy kis laborban találtam magam. Mivel senki nem tartózkodott itt, kiléptem a titkos részlegről. Most előnyömre vált, hogy nem tudnak rólam, mert nem is ismerhetnek fel. Felkaptam egy fehér köpenyt, az orromra pedig egy védőszemüveget helyeztem. Az íjamat még csak álcázta a köpeny, ám a pajzsomat nem tudtam hová rejteni. Végül egy táskába raktam. A kezemben egy köteg papírral kiléptem az ajtón. Úgy tűnt, a laborok szintjén voltam, mert csak tudósok jöttek elem szembe, így nem tűntem ki a tömegből. A liftet nem kockáztathattam meg, ezért a lépcsőház felé vettem az irányt. Mivel egy titkos labort csak a föld alatt tudnak elrejteni, gyanítottam, hogy felfelé lesz a kijárat. Kevesen jártak erre, inkább csak azok, akik egy szinttel mentek arrébb és ez gyorsabb volt, mint kivárni a liftet. 
Próbáltam elcsípni beszélgetésfoszlányokat. Furcsa volt, hogy mindenki németül beszél. Régebben nehezen értettem meg, mert rettenetesen hadartak és elharapták a szavak végét, ám az amerikaiak ugyanezt csinálják, én pedig egy ideje köztük élek, tehát muszáj volt gyorsan hozzászoknom. Gondolom, tudományos szavakat használtak, mert szinte semmit nem értettem belőle. Jó vagyok nyelvtanból, de a szókincsemet még fejleszteni kell. 
Törhetetlenül kaptattam fölfelé. Nagy bázis lehetett, rengeteg emelete volt. Az egyik fordulóban megakadt a szemem egy táblán: Computerraum. Hülye ötlet volt, én is tudtam, de nem akartam üres kézzel távozni. És a meneküléshez szükségem volt egy repülőre. Azonban mégsem volt olyan egyszerű eljutni a számítógépekhez: a folyosón már nem írták ki, hogy merre van. Tanácstalanul forgolódtam, igyekeztem magabiztos lenni, valaki mégis észrevette a bizonytalanságomat.
- Kann ich Ihnen helfen? – lépett mellém egy fiatalember. Tudós lehetett, fehér köpenyt viselt és vegyszerszagot árasztott. Barna szeme és barátságos arca bizalmat sugallt. Tudtam, hogy nem fog gyanút.
- Ja, danke. Ich bin neu hier, und finde den Computerraum – elővettem a legszebb kiejtésem.
- Gehen Sie geradeaus, und dann nach rechts. Soll ich mit Ihnen gehen?
Két lehetőségem volt: elutasítom az ajánlatot és egyedül folytatom a szökést, vagy elfogadom a segítséget és egyúttal a férfi közeledését is. Viszont így nem tűnök kívülállónak, több helyre bejuthatok, ugyanakkor veszélybe sodrom a kijutást. Nem sok időm maradt, dr. Zola valószínűleg hamarosan újra benéz. Végül az utóbbi lehetőség mellett döntöttem.
- Ja, sehr lieb von Ihnen! – mosolyogtam rá.
- Nicht zu danken! – felelte aztán megindult. – Wie heißen Sie?
- Karin Schnell. Und Sie?
- Tom Wissenschaftler. Maga nem német, igaz? – váltott angolra, mire felhúztam a szemöldököm. – Ne vegye tolakodásnak…
- Külföldön születtem, - vágtam a szavába – de nem tegeződhetnénk? Nem vagyok olyan idős.
- Dehogynem – mosolyodott el. – És Karin, hogy kerültél a Hidrához? – kérdezte cseppet sem tolakodóan. Inkább társalogni akart.
- Egy kutatáshoz kellettem. Tulajdonképpen megtaláltak, aztán átvettek – végül is így volt. – És te?
- A tudománynak szenteltem az életem. Itt pedig megtaláltam a hivatásomat, azt csinálhatom, amit szeretek. A tudományhoz vagyok hűséges.
Ekkor érkeztünk meg az informatika teremhez. Szerencsére kevesen tartózkodtak itt. Az ajtónál Tom felé fordultam és ezt mondtam:
- Köszönöm a segítséget! Remélem, nem raboltam el az idődet!
- Egy tanácstalan, csinos, fiatal nőnek senki nem tudna ellenállni – mosolygott. – Jó munkát!
Vegyes érzelmekkel nyitottam be a terembe. Nem hittem, hogy barátra akadhatok egy ilyen helyen. 
Egy eldugott sarkot szemeltem ki. Csatlakoztattam a telefonomat. Az első dolgom az alaprajz letöltése volt. Ezután betörtem néhány mappába és lementettem az adatokat. Nem tudtam üzenetet küldeni a többieknek, ezért erősebbre állítottam az egyik jeladó sugárzását, így talán könnyebben érzékelik.
Nem derült ki, hogy hol vagyok, tehát tovább kutattam. Stark programja segítségével feltörtem Zola anyagait. Minden internetes fájl, bejegyzés, kép leírás, ami Kate Electről szólt, megtalálható volt. Az egyik dokumentumban viszont szerepelt az igazi nevem. Megrémültem. Nem tudhatják meg, mert… Habozás nélkül törölni kezdtem. El kellett tűnnöm. De ez nem volt minden, nemcsak az én adataim voltak itt. Meghűlt bennem a vér: adatok, képek, feljegyzések, videók, minden. A legelső fájl egy kép volt: egy alvó férfit ábrázolt kórházi ágyhoz kötve. A dátum a mai. Mérhetetlenül dühös lettem: eldöntöttem, hogy addig nem távozom innen, amíg őt ki nem viszem. Betápláltam a célt, majd a törlőprogramot bekapcsolva hagyva elszántan, tétovázás nélkül elindultam Bucky börtöne felé.


Sziasztok!
Nagy-nagy köszönettel szeretnék hozzátok fordulni a több mint 4600 oldalmegjelenítésért, minden hozzászólásért, rengeteg pozitív visszajelzésért és olvasókért!
Ezután a gigantikus, több soron keresztülívelő mondat után azért még hozzáteszem, hogy remélem tetszett a fejezet.
Üdv: Kate Avengers

2015. október 23., péntek

11. Alpok

Kate a kapitány kezébe nyomta a pajzsát és a hátizsákját, aztán mielőtt a férfi megakadályozhatta volna, meghúzta a katapultáló kart. A sérült tető felnyílt, a kapitány pedig kirepült a gépből. Kinyitotta az ejtőernyőt és biztonságosan földet ért.
- Kate! – kiáltotta az adóvevőbe. – Kate! Hallasz?
A Hidra vadászgépek nem vették észre, minden figyelmüket a füstölgő repülő kötötte le. Miközben lefelé szállt, meglátta, milyen állapotban van a lány gépe: a hátulja megsemmisült, a tető levált, bármelyik pillanatban lezuhanhatott, Kate-nek mégis sikerült még perceken keresztül a levegőben tartani.
- Natasha, megvagytok? – kérdezte újra Steve Rogers, miközben a hóban járkált. Az arckifejezése sok mindent elárult volna a gyakorlott szemlélőnek.
- Igen, Steve, Hulk elintézte a hajót. A gép viszont tönkrement és kisebb sérüléseket szenvedtünk.
- Kapitány, elmentek a rosszak – hallották Sólyom hangját.
- Mi is épségben vagyunk – szólalt meg Barton is. – Mi történt, kapitány? Hol van Kate?
- Üldözőbe vettek és belefutottunk Rumlowba. Kilőtték a műszereket, hátulról eltalált egy rakéta. Kate szó szerint kidobott a gépből, utána nem tudom, mi lett vele… - akadt el a hangja. És akkor megszólalt a vészjelző. – Kate! Beszéljetek az osztaggal, gyertek velük és… - lódult neki a kapitány, de Natasha megállította.
- Steve, ne menj oda! Egyedül nem tehetsz semmit. Várj meg, 1 órán belül mind ott vagyunk.
- Romanoffnak igaza van, kapitány – helyeselt Stark tőle szokatlanul komoly hangon. – Mit gondol, miért dobta ki magát Kate? Nem akarta bajba sodorni. Tudta, hogy őt keresik, a maga létezéséről nem tudnak. Azt tette, amit helyesnek gondolt, még ha ez is ára. Kate kezd rossz hatással lenni magára: többször cselekszik azelőtt, mielőtt meggondolná.
- Biztos, magától tanulta – jegyezte meg Rogers.
- Meglehet. De néha ez menti meg az életet. Kate tud magára vigyázni. 1 órán belül ott vagyunk. Kapcsolja be a nyomkövetőt!
...

Sötétség vett körül. Semmi fájdalmat nem éreztem, a testem ép volt. A lényem egy része elindult, de valami visszarántotta.
Eltűnt minden, én pedig visszakerültem a valóságba. Megrándult a szemhéjam, aztán felnyitottam a szemem. Nem tudom, meddig voltam eszméletlen. Vérbe fagyva ébredtem, vastagon borított a korom és törmelékdarabok. Óvatosan felemeltem a fejem, mire éles fájdalom nyilalt bele. Megtapogattam, éreztem a sebet, még szivárgott belőle a vér. Csodával határos módon sikerült megmenekülnöm. Az ülésem a becsapódás lendületétől kirepült a gépből és ez volta szerencsém, mivel a roncs felrobbant. A pajzs megvédett valamennyire, körülöttem mégis véres volt a hó. Lassan felültem és végigtapogattam a csontjaimat. Valószínűleg eltört pár bordám, ezenkívül üvegszilánkok fúródtak a karomba. Az arcomat végigszabdalták a repeszdarabok, a bokám kificamodott, rengeteg vért vesztettem. Lázam is lehetett, rázott a hideg. Nem maradhattam itt, bármikor rám akadhattak. A cuccomat begyömöszöltem a hátizsákba és felálltam. Rögtön vissza is rogytam, a világ veszettül forgott, rettenetesen szédültem. Mélyeket lélegeztem, próbáltam felidézni, hogy mit csinált ilyen helyzetben dr. Banner. Elsősegélydoboz – ez volt az első szó, ami beugrott. A robbanás következtében biztos megsemmisült, de a hátizsákom egyik zsebében találtam egy fájdalomcsillapítót. Bevettem és újra felálltam. Arra gondoltam, hogy Natashának, Clintnek, Thornak, Starknak, Hulknak és Stevenek ennél nagyobb fájdalmakat is át kellett élnie. Ez erőt adott. Lassan botorkáltam a hóban, próbáltam kitalálni, hol lehetek. Hegyek vettek körül minden oldalról, a hőmérséklet alacsonyabb volt, mint ahol eddig jártunk. Egy hegységben lehettem, minden bizonnyal az Alpokban. Találomra követtem egy irányt. Nem tudtam segítséget kérni, a rádióm kiesett a fülemből. Fáztam, az egyenruhámon kívül más nem volt rajtam, a kabátom szó szerint leégett rólam. Túl lassan haladtam és ez dühített. Ha nem találok ki valamit, itt fogok elpusztulni.
Az állapotom egy rosszabbodott. Már csak támolyogtam, a gyomrom felkavarodott. Egy idő után nem bírtam tovább és kiokádtam magamból azt a sok mérges anyagot, amit belélegeztem. Vért is köpködtem és erősen fohászkodtam, hogy ne legyen belső sérülésem. Azt nem éltem volna túl. A páncél ugyan megvédte a felsőtestem, de a becsapódás következtében előfordulhatott. Összegörnyedtem, a testem megfeszült, öklendeztem. A hányadék egyszerre távozott a számon és az orromon keresztül. Rettenetesen mart, köhögtem, fulladoztam. Vizet! - nyögtem erőtlenül. Elvesztettem minden energiaforrásomat, valahogy mégis sikerült elvonszolnom magam. Steve-re gondoltam és arra, hogy mennyire megviselné, ha így látna. Szenvedtem, de valami bennem nem engedte, hogy meghaljak és most ugyanez a valami eljuttatott egy jeges folyóhoz. Rettenetesen hideg volt, ráfagyott az ujjaimra, de nem érdekelt. Kimostam a számat, mire a fogaimba éles fájdalom hasított. Lenyeltem pár kortyot. Valamivel jobban éreztem magam, így körülnéztem és már tudtam, hol vagyok. A folyó túlpartján egy meredek sziklafal magasodott, rajta vasúti sín. Ez a Keleti-Alpok. Ezen a helyen zuhant le Bucky Barnes. Kicsit előbb jutottam el ide, mint terveztük. Végleg kimerültem, ezért úgy döntöttem, egy időre itt maradok. Magam alá húztam a pajzsom és a táskám. Hogy eltereljem a figyelmemet a hidegről, azon gondolkoztam, hogy mi lehet a többiekkel, Vajon Steve épségben ért földet, miután kihajítottam a gépből? Vagy észrevették? És a többiek túlélték a bombázást? Mert ha nem, akkor én lettem volna a felelős. Ez a felismerés letaglózott. Én leszek az oka a haláluknak. Próbáltam ezeket a gondolatokat száműzni és remélni. „Mondja, hitt a barátjában? Tisztelte őt? Barnes döntött úgy, hogy magával megy, mert úgy gondolta, hogy ön ezt megérdemli” – jutottak eszembe Peggy Carter vigasztaló szavai. Én hittem a barátaimban, de ha meghalnak, azt sosem tudnám feldolgozni.
Letöröltem a könnyeimet, mielőtt odafagyhattak volna az arcomra. A víz fölé hajoltam, mire hirtelen kihagyott a lélegzetem. Megpillantottam a tükörképem. Az arcom véres, kormos, számtalan seb éktelenkedett rajta, az ajkam kezdett elkékülni a hidegtől. Muszáj valamit csinálnom! Győzködtem magam, de végtelenül gyengének éreztem a testemet. Egy pillanatra hunytam le a szemem, mire valaki felrántott. Ujjak kulcsolták át a nyakamat és egy fának szegeztek. A bordámba hasító fájdalomtól elsötétült a tekintetem, ájulás kerülgetett. A támadóm arcát nem láthattam, maszk takarta. Feléledt bennem az életösztön. Rúgkapálni kezdtem, megpróbáltam az ujjakat lefejteni. Azonban nem bőrt tapintottam: egy fémkéz tartott fogva.
- Bucky! – préseltem ki magamból fulladozva. – Ne!
- Honnan tudod a nevem? – támadt nekem. – Ki küldött?  A Hidrától jöttél? Vagy a S.H.I.E.L.D.-től? El akartatok kapni? Ki vagy? Miért jöttél? – záporoztak felém a kérdései, ujjait pedig egyre szorosabban fonta össze.
- Azt a kisembert Brooklynból… aki olyan hülye volt,… hogy sosem futott el… én őt követem – elszorult a torkom, az oxigénhiánytól elernyedtem, a tekintetem üvegesen meredt a semmibe. Végem van, gondoltam. Bucky sosem látott, nem tudja, ki vagyok. Ha ez a mondat nem győzi meg, akkor megöl. És akkor elengedte a nyakam, mire rongyként hulltam a hóba. Az ujjaimat felsértették az éles jégkristályok és mivel teljesen átfagytak, már hajlítani sem tudtam őket. A férfi fegyverét maga elé tartva leült.
- Ismered Steve-et? – kérdezte halkan, miután levette a maszkját. Észrevettem, hogy a kibernetikus karjáról eltűnt a Szovjetunió szimbóluma, a vörös csillag. Hosszú haja keretbe foglalta sima arcát, melyen karcolások árulkodtak nem könnyű útjáról. A tekintete már nem volt élettelen, visszatért régi élénksége. A Tél Katonája ruhát viselte, az időjáráshoz ez illett a legjobban. Szívesen beszámoltam volna a kutatásunkról, de az idő sürgetett, így nem válaszoltam a kérdésére.
- Siess, menekülj! – intettem erőtlenül. – A Hidra a nyomomban van! Téged is keresnek, menj már! – ordítottam, ahogy tudtam. Láttam, hogy hisz nekem, de nem mozdult. Nem hiszem, hogy teljesen épeszűnek gondolt volna az állapotomat tekintve. Nem tudtam, mit tegyek. Feltápászkodtam és jeleztem, hogy kövessen.
- Ismered Steve-et? – nem tágított a kérdésétől. Sürgettem, megszólalni már nem voltam képes. Helikopterzúgás csapta meg a fülünket. Tudtam, hogy elkéstünk, én biztos nem jutok ki.
- Menekülj, velem ne törődj! – suttogtam. – Fuss!... Amerika Kapitányért…
Egy utolsó pillantást vetett rám, amiben benne volt minden: a Hidra gyűlölete, a barátság, az irántam érzett szánalma és rengeteg kérdés. Aztán eltűnt.
Két lépést tettem meg, amikor fegyverkattanást hallottam. Előkaptam a pisztolyomat és tüzeltem. Nem érdekelt, hogy leleplezem magam, már mindegy volt. Akkor legalább ne harc nélkül kapjanak el, még ha harcképtelen vagyok is. A lehető leggyorsabban haladtam. Egy perc múlva egy tisztáson álltam.
- Nocsak, nocsak, a Kiválasztott mégis létezik – szólalt meg gúnyos hangon valaki a hátam mögött. Megpördültem és neki szegeztem a pisztolyomat. Rumlow. A szeme se rebbent. Ezalatt fegyveres katonák vettek körbe, lövésre készen. Nem volt esélyem. – Dobja el a fegyvert, kezeket a tarkóra! Térdeljen le! – parancsolta, de én nem mozdultam. Csak bámultam az arcába. Az arcába, melyen még piros volt a bőr, tele égésnyomokkal, hólyagokkal. Ilyen mértékű sebesülés után is hűséges a Hidrához. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon a Hidra őt is átvágja, vagy a tényleges céljaik, a világ feletti uralom mellett küzd. Farkasszemet néztünk, egy hosszú pillanatig senki nem mozdult. A beállt csendben csak a folyó zubogása hallatszott. Ez a mi kettőnk küzdelme volt, az emberek türelmetlenül vártak. Rumlow kapta félre először a tekintetét. – Azt mondtam, térdre! Fegyvert eldobni!
- Soha! – mosolyodtam el és meghúztam a ravaszt. A támadók rám vetették magukat. Egy puska csövét éreztem a halántékomon. Hallottam, hogy kibiztosítják. A földön feküdtem, a karom kicsavarodva, öten fogtak le. A fejemen felszakadt a seb, a vér vörösen csorgott le, a hóra ért cseppek éles kontrasztot képeztek a fehérséggel. Vártam, hogy meghúzzák a ravaszt. Ám akkor valami megállította őket.
- Ne, nem itt! – parancsolta Rumlow. Jobb karját a bal vállára szorította; oda hatolt be a golyóm. Valaki észrevette a szándékom és már azelőtt rám ugrott, hogy megtehettem volna. – Bevisszük!
Felrántottak a földről. Ellenkeztem, mint egy őrült, vonaglottam, próbáltam kiszabadulni. Egy Quinjet felé vonszoltak. Nem tudom, hogyan sikerült elérnem, de ki tudtam venni egy Banner-féle bombát. Kibiztosítottam és eldobtam. A robbanás elrepített, lerázta a fogvatartóimat. Néhányat megölt, aki közel volt, többen megúszták könnyebb sebesüléssel. Azt hiszem belátták, hogy nem hagyom magam. Szúrást éreztem a nyakamon, mire a körvonalak elhomályosultak. A valóság összefolyt, én pedig belesüllyedtem egy álomvilágba.
. . .

A kapitány előszedte a hátizsákjából a már jól ismert bőrdzsekijét. Futott, állandóan mozgásban maradt, hogy ne hűljön ki: a hőmérséklet nagyon alacsony volt, apró pelyhekben a hó is el kezdett esni. Újra lejátszódtak benne az előbbi események. Tudta, hogyha a Hidra Kate-et keresve bukkant rájuk, akkor nagyon kellhet nekik. Akármit is csinálnak vele, az jó nem lehet.
Félóra múlva egy Quinjet hangja csapta meg a fülét. Integetni kezdett, mire leszálltak. Kinyílt a rámpa és egy ismerős alak lépett ki rajta: Sharon Carter. Jelzett Rogersnek, hogy jöjjön fel.
- Üdvözlöm, kapitány – köszöntötte és hellyel kínálta. – A barátai már mind úton vannak ide, addig viszont mondja el, hogy mi történt és, hogy mit keres ennyire a Hidra!
Steve beszámolt a támadásról, a Kiválasztottról, de egy szót sem szólt a küldetésükről vagy a Tél Katonájáról. Az nem tartozott másra. Azt sem tartotta jó ötletnek, hogy az osztagot iderendelte: ha egy áruló volt köztük, miért ne lehetne még egy? Most viszont csak az ő segítségükre számíthattak.
- Hol vagyunk tulajdonképpen? – kérdezte a beszámoló végén.
- A Keleti-Alpokban. A radarok szerint jó nagy körzetben nincsenek a levegőben ellenséges gépek –felelte az ügynöknő.
A Keleti-Alpok. Bucky is itt zuhant le– gondolta a kapitány. – Vajon direkt választották ezt a helyet?
Egy idő múlva megérkeztek a Bosszúállók is. A kérésükre Kate gépét, amit elhoztak az angliai bázisról, kiürítették számukra, így rajtuk kívül senki nem volt a fedélzeten, biztonságban tanácskozhattak. Az arcukat elfedték, az osztag nagy része nem tudta, hogy kicsodák.
- A gép sebességét tekintve még jó pár mérföldet megtehetett, mielőtt végleg lezuhant volna – mondta Sólyomszem.
- A rádiója biztos megsemmisült – emelkedett fel a műszerekről Stark. – Nem érzékelem, viszont a vészhívás helyét talán be tudom mérni. Mondjuk, egy roncsot nem nehéz megtalálni.
- Dr. Banner, maga szerint mekkora lehet a sérülés? – fordult a tudós felé Sam Wilson.
- Ezt nehéz megmondani – tárta szét a karját. – Nagy sebességgel csapódhatott be és tekintve a körülményeket… kb. 12% esélye van a túlélésre, nem számítva azt az esetet, ha a sebeibe hal bele.
- Akkor még van esélyünk – szólalt meg Thor. – Meg kell találnunk!
- Mi legyen az osztaggal? – nézett körbe Natasha. – Nem tudhatnak a küldetésről, de kell az ember.
- Azt fogják tenni, amit eddig: fedeznek. Barton, készen áll?
- Igen, kapitány. Egy perc múlva indulunk.


Üdv mindenkinek!
Szünet és az ünnep alkalmából előbb érkezett a rész, remélem, elnyerte a tetszéseteket. Innentől megjelenik a két szemszög, de a Bosszúállóké mindig E/3.-ban. Lehet, hogy kicsit zavarja az olvasást, de így jobban tudtam írni. Jó szünetet mindenkinek és köszönöm a megtekintéseket és visszajelzéseket! :-)
Kate Avengers

2015. október 17., szombat

10. Howling Commando

A reggeli ébredés kísértetiesen hasonlított a Helicarrieren lévő reggelekre. Nem a szoba miatt, az egyáltalán nem úgy nézett ki, hanem a hangulata végett. Elmúlt minden feszültség, teljesen nyugodt voltam, mert biztonságban éreztem magam. Nem lehetett letörölni a mosolyt az arcomról. Ráadásul ez volt az első közös reggelink. Igaz, hogy nem tartott tovább 10 percnél az elpakolással együtt, de azért jó volt. Mintha teljesen átlagos baráti társaság lennénk egy kollégiumban egy átlagos napon. Nekünk már sohasem lehet átlagos napunk: ezt az áldozatot mindannyian meghoztuk, amikor csatlakoztunk a sereghez, vagy a S.H.I.E.L.D.-hez. Helyette viszont izgalmas kalandjaink, különleges képesítésünk és fantasztikus barátaink vannak. Kiléptünk az ajtón a felszerelésünkkel együtt. A hangárban körülnéztem.
- Mivel jöttök? – tudakoltam Sólyomszemet. A csarnokban a mienken kívül nem volt olyan gép, amiben elfértek volna öten.
- Két kisebb géppel. Az egyiket én, a másikat Natasha vezeti. Hogy boldogulsz a géppel?
- Rendesen belejöttem, nem sokban különbözik a gyakorló repülőmtől. Megtanítottam Steve-et és Sam-et is az irányítására.
- Könnyen kezelhető. A lőszerkészlete nagy, a célzóradar fejlett. Ha valami gond van, azért szólj.
Bólintottam, majd beültem a pilótaszékbe. Megvártam, amíg az utasaim elhelyezkednek, feltettem a fejmikrofont, aztán beindítottam a motort és kisüvítettünk a hangárból London felé. Az úton ellenőriztük a rádiócsatornát, a külön frekvenciát. Egy ház tetején landoltunk a külvárosban. A célunk egy lepukkant épület volt: az egykori Whip&Fiddle kocsma. Az épület elhagyatva álldogált a lezüllött környéken. Bementünk. Az eredeti kocsma megsemmisült a londoni bombázásban, ez egy rekonstrukciója volt, amit a II. világháború után építettek Amerika Kapitány tiszteletére. A berendezés ugyanolyan, a ’40-es éveket idézte. Az adatbázis szerint a hidegháború óta nem használták, a környék miatt nem települt be senki. Végigjártattam a számítógép kameráját a helységen. Az egyik asztalnál megjelent egy kép, ami kivetíttetem.
- A Howling Commando alapítása – mondta a kapitány. – Aki velem szemben ül, ő Dum Dum Dugan. A 69. gyalogezredben szolgát őrmesterként, amíg el nem fogták. A Hidra bázison fegyvergyártásra kényszerítették. Nem tudom, mi lett vele. Ő Jim Morita, egy japán-amerikai tiszt. A csapatban ő felelt a kommunikációért. Ő az afroamerikai Gabe Jones. Eredetileg a 92. gyaloghadosztálynál szolgált. Nagy segítségünkre volt, mert beszélt németül. Szót értett a francia Jaques Dernierrel is. A Francia Ellenállás tagja volt, bombaszakértő. Ő pedig James Montgomery Falsworth. Itt született Angliában, a 3. független ejtőernyős dandárcsapatnál kezdett. Jól értett a tankokhoz – mutatta be sorra őket. – Kiszabadultak, én pedig arra kérte őket, hogy menjenek vissza. A feladatunk az volt, hogy semmisítsük meg a Hidra bázisokat. Ők beleegyeztek, így lettek az elit alakulat tagjai. Mindössze annyit kértek, hogy fizessek nekik még egy kört – mosolyodott el.
Átsétáltunk a terem másik részébe. A kivetítésen Bucky jelent meg a pulton könyökölve. Ez már nem kép volt.
- Látod, én megmondtam. Mind idióták – kortyolt bele a poharába.
- Na és te? – ült le a kapitány is. – Készen állsz követni Amerika Kapitányt a halál torkába?
- Dehogy. Azt a kisembert Brooklynból, aki olyan hülye volt, hogy sosem futott el, én őt követem.
Megszakítottam a felvételt, nem akartam fájdalmat okozni Peggy látványával Steve-nek. Körülnéztem. A falon plakátok vonták magukra a figyelmem.
- Ezt nézzétek! – mutattam egy Amerika Kapitányos plakátra „Turné törölve” felirattal. – Pont olyan, mint az akkori, de nem tűnik réginek – szedtem le és letettem az asztalra.
- Csak ő rakhatta ide – jelentette ki Steve. – Menjünk!
- A régi katonai létesítményt nem nézzük meg? – vetette fel Sam. – Gondolom, a támadások kitervelése fontos állomás.
- Nem tudom, mi lett vele. Nincs messze innen…
- Oda nem juthatott be – hallottuk Natasha hangját az adóvevőből. – S.H.I.E.L.D. létesítményként üzemel, szigorúan őrzik. Nem hiszem, hogy megkísérelte. Inkább nézzetek körül alaposabban, hátha kiderül, mikor volt itt.
A padlót vastagon borította a por, jó eséllyel bukkanhattunk volna lábnyomokra, de Bucky ennél jóval okosabb volt. A plakáton kívül mást nem találtunk. Visszatértünk a bázisra.
- A következő állomások a Howling Commando által megsemmisített Hidra bázisok lennének, de abból sok van. Majdnem egy évig dolgoztunk együtt mindannyian, időigényes lenne, mindet átnézni. Nem volt az összes jelentőségteljes – mondta Steve.
- Akkor váljunk szét – javasolta Sólyomszem. – Én, Nat és Kate tudunk vezetni, kétszemélyes vadászgépekkel gyorsan eljuthatunk bárhova.
- Jó ötlet! Ha 4 csoportra válunk, át vizsgálhatjuk a legfontosabb helyszíneket – tette hozz Romanoff ügynök.
- Hogy legyen a beosztás? – kérdeztem, mivel az ötletet mindenki elfogadta és helyénvalónak találta.
- Én Bruce-szal megyek, Kate… - Stark nem folytathatta a többiek pillantását látva, így inkább ezt mondta – Mi a terv, kapitány?
- Stark, maga megy Sammel, Barton Thorral, Natasha dr. Bannerrel, Kate pedig velem – felelte rövid szünet után.
- Micsoda meglepetés – dörmögte a Vasember, de csak úgy, hogy én halljam.
- Németország, Ausztria, Olaszország, Lengyelország, ezek az országok szorulnak alaposabb felderítésre – soroltam.
- Kapitány, mi vagyunk a leggyorsabbak – jelentette ki Clint. Való igaz, ő a legjobb pilóta. – Legjobb lenne, ha mienk lenne a legtávolabbi.
- Rendben, Lengyelország. Stark, Sam, tiétek a Németország, Natasháéké Olaszország, a mienk Ausztria. Dr. Banner, vizsgáljon meg bármilyen leletet! – osztotta ki a feladatokat Rogers. – Stark, készítse el Kate-tel az útiterveket! Barton, készítse elő a gépeket! Mindenki készüljön fel az indulásra! – egy bólintással jeleztük, hogy megértettük.
Szétszéledtek, én pedig egyedül maradtam a Vasemberrel. A gépemen rajta volt az összes állomás, így azon megszerkesztettük a legrövidebb útvonalakat, majd rátelepítettük pendriveokra. Koordináták, események és minden információ a csaták helyszínéről, néhány felvétellel kiegészítve. Munka közben megkérdeztem Starkot:
- Hogy vagy mostanában? Fáradtnak tűnsz.
- Jól vagyok – vetette oda, mire elhallgattam. Nem mondott igazat. Észre is vette, hogy nem hiszek neki. – Nem szeretnék erről beszélni.
- Pepperrel van baj? – tudakoltam. Nem az a típus voltam, aki feladja. Makacs voltam és a legtöbbször megtudtam, amit akartam.
- Nem, vele minden rendben van, stabil kapcsolatban élünk. Nem nyugszol, amíg el nem mondom, igaz? Nem értem, hogy nem mész a kapitány agyára – megsemmisítő pillantást vetettem rá, mire pimaszul elmosolyodott. – Az az igazság, - hajolt közelebb – hogy nem tudok aludni. New York óta minden más lett, rémálmaim vannak, néha még pánikrohamaim is. Alvás helyett és egész nap dolgozom, hogy eltereljem a gondolataimat.
- Beszélned kéne Sammel, úgyis vele mész. A veteránoknál hasonló problémákkal küzdő embereken segített – tanácsoltam.
- Nem szokásom az érzelgés – nyerte vissza önmagát, ezért úgy gondoltam, nincs nagy baj.
A csarnokban már felsorakoztak a gépek és a csapat minden tagja. A pilótáknak átnyújtottam az adathordozókat.
- Ma este itt találkozunk, ha bármit találtok, feltétlenül szóljatok! – búcsúzott a kapitány.
Beszálltunk. Mire beöveltem magam, addigra egy vadászgép már el is süvített mellettünk: Sólyomszemék. Neki nem okozott gondot a sebesség. Megvártam, amíg a kapitány elhelyezkedik, majd lecsuktam a tetőt. A gépben csak két ülésnek volt hely, ezért a mérete miatt alkalmas volt gyors repülésre. Másodiknak hagytuk el a hangárt. Samnek egy kis idejébe telt, mire rájött a használatára, ilyen gépekkel még nem találkozott. Natasháék merőben más problémákkal küzdöttek: Bruce nem volt oda a szűk helyekért, pár percig tartott, amíg hozzászoktatta magát, de végül mindannyian kirepültünk. Csatlakoztattam a navigációs rendszerhez a pendriveot. Az útiterv szerint 5 nagy és 3 kevésbé fontos helyszínt kell megnéznünk. Az oda-vissza út maximum 2 órát vesz igénybe, így majdnem az összes állomásra lesz egy óránk. Ha minden jól megy. Sebességre kapcsoltam és már száguldottunk is Ausztria felé. Azon gondolkoztam, hogy a Hidra mennyi fájdalmat is okozott Steve-nek. Megölte dr. Erskine-t, elvette Bucky normális életét, miattuk elvesztette a kedvesét, Peggyt és feleslegesen zuhant le. Ráadásul ma is ténykednek: globális szervezet, mindenhol ott vannak, tönkretették a S.H.I.E.L.D. munkáját, rengeteg embert öltek meg és még mindig világfeletti uralomra törekszenek, új embereket szerveznek be. Az a pusztítás, amit Loki és a földönkívüli sereg végzett, az semmi volt ehhez képest. 
Loki gondolatára halvány mosoly váltotta fel a komorságomat. Nekem is elég fájdalmat okozott, de végül egész jóban lettünk.
- Min mosolyogsz? – fordult felém a kapitány.
- Eszembe jutott Loki – feleltem tömören.
- Minek a kapcsán?
- A Hidra miatt. Belegondoltál már abba, hogy kiadhattuk volna a chitauriknak, mégsem tettük. És miért nem? Akkor még nem hozta helyre a károkat, amiket okozott és azért hajtott titeket a bosszú, nem?
- Nem tudom, Fury miért engedte el, valószínűleg számított rá, hogy hasznunkra lehet. Mi viszont miattad. Te soha nem akartad bántani, mindig védted. Így sikerült rávenned, hogy segítsen. Közülünk egyikünknek se mondott volna semmit. Te pedig egymagad bementél a börtönbe mindenféle védelem nélkül és nem erőltetted a választ. Hagytad, hogy átgondolja, még ha nem is kaptál kielégítő választ. A végén pedig kiderült, hogy azt is miattad halogatta.
- Mindig vicces volt, szerettem a humorát, nem akartam elhinni, hogy gonosz lehet. Van valami különleges varázsa, ami miatt nem tudok haragudni rá és úgy érzem, bízhatok benne.
- Ahogy neked is. Valószínűleg ezért értitek meg olyan jól egymást.
- Ha ennek vége, teszünk egy asgardi kirándulást? Feltéve, ha Thor megengedi.
A kérdés függőben maradt, mert a rádióban Stark hangja csendült fel, jelezve a megérkezésüket. Félórával később mi is landoltunk a német-osztrák határ mellet egy erdőben. Itt volt az, amikor náci tankok jöttek és Jaques Dernier bombát rakott alá, aztán a fülét befogva megvárta, amíg felrobban. Igazán mulatságos volt. Átvizsgáltuk a terepet, majd újra felszálltunk. Nemsokára Natasha és Barton is jelezte, hogy megérkeztek. Eddig senki nem üldözte, követte őket. Ez jó hír volt, az viszont aggasztó, hogy Hill tegnap óta nem jelentkezett, ami annyit tett, hogy az osztag nem szolgált információval. Jobb esetben. Rossz esetben nincs olyan helyzetben, hogy beszéljen velünk, vagy valami baj történt. Délután épp egy várost szeltünk át, amikor dr. Banner jelentkezett:
- Találtunk egy szövetdarabot – mondta – az olasz fronton. Az elemzések szerint 1-2 napos lehet. A vérfolt DNS-e megegyezik Barnes-éval. Egy bokron akadt fenn, menekülés közben szakadhatott ki.
- Több vért és egyéb dulakodásra utaló nyomot nem találtunk alapos kutatás után sem – tette hozzá Natasha. – Viszont több vadászgép helye még látszódott a tisztáson. A Hidra szorosan a nyomában lehet.
Összenéztünk. Ha ilyen közel járnak, akkor igyekeznünk kell. És sokkal óvatosabbnak kell lennünk.
- Az álcázó-berendezés folyamatosan üzemeljen és a rádiókapcsolatot a minimálisra csökkentjük, hogy még véletlenül se szúrjanak ki. Az adatokat a rendszeren keresztül küldjétek át! – adta ki az utasítást a kapitány.
- Vettem! – felelte egyszerre Romanoff, Barton és Sam.
Megpróbáltam elérni Hillt, de ki volt kapcsolva a rádiója. Ezt sose tette. Próbáltam arra gondolni, hogy küldetésen van és szimplán nem ér rá, mégis rossz előérzettel szálltam vissza a gépbe. Az ég beborult, vastag hófelhők gyűltek össze. Némán haladtunk a következő úti célunk felé. Szokatlan csend volt. Mintha kihalt volna minden. Ez a csend nem a megnyugtató fajtából való. Ez a vihar előtti csend volt. Amikor a végjáték előtt egy pillanatig minden nyugodt, hogy aztán teljes erővel lecsapjon. Az utóbbi napok nem vallottak a Hidrára: nem támadtak, nem indultak gőzerővel a keresésemre. És ha ez a vihar előtti csend, akkor…
- Rogers kapitány, - csendült fel egy hang egy reccsenést (ami a csatornaváltást jelezte) követően – itt a 13-as ügynök. Az én osztagom feladata a maguk védelme. A csapatom tagjai közt beépített Hidra embert lepleztünk le, aki eddig hamis információval látott el minket. Az angliai bázisra ne térjenek vissza, azt lebombázták. Hidra légiegységek széledtek szét, miután átvizsgálták a romokat. Adja meg a koordinátáit! Az osztagom készenlétben áll, odarepülünk.
Miközben beszélt, Steve-re néztem a tipikus „én megmondtam” pillantással. Mondjuk, a következtetéseim logikusak voltak, nem hittem, hogy tévedek, de most, hogy kiderült, igazam van, még kevésbé látom rózsásnak a helyzetet.
- Mennyi időnk van? – kérdezte, de mielőtt befejezhette volna, a vonal megszakadt. Az utolsó pillanatban rántottam félre a gépet, a lövedék mégis súrolta, minek következtében a kommunikációs rendszerünk meghalt. Hiába nyomkodtam ész nélkül mindent.
- Kapitány, megtaláltak minket a rosszak! – hallottam Sam hangját. Legalább az adóvevők működnek a privát vonalon. Szinte ugyanebben a pillanatban jelentkeztek a többiek is.
- Kate, megtámadtak minket! – kiáltott Natasha.
- Lőnek ránk! – közölte Thor is Sólyomszem helyett, aki a vezetésre koncentrált. – Mi a teendő?
- Mindenki azonnal tűnjön el! Az angliai bázist megsemmisítették! Rejtőzzetek el! – adta ki a parancsot a kapitány.
Két alaposan felszerelt vadászgép szegődött a nyomunkba. Állandóan tüzeltek, nem hagytak mozgásteret. Pörögtem, lavíroztam, már kezdett hányingerem lenni. Teljes sebességre kapcsoltam, nem érdekelt, merre megyek. Csak el innen! Az álcázó-berendezés meghibásodott, így a gépeknek nem okozott gondot a nyomomban maradni.
- Steve, próbáld meg őket lelassítani! – kiáltottam, miközben balra dőltem. A kapitány tüzet nyitott az ellenséges gépek felé. Sikerült eltalálnia, mire tűz csapott fel. Ám a repülő vastag tűzcsíkot húzva is tartotta velünk a tempót. Szívós pilóta lehetett. Most kapóra jött a felhős égbolt. Meredeken felfelé vettem az irányt, be a vastag párába. A baj csak annyi volt, hogy itt én se láttam, így kizárólag a radarra hagyatkozhattam. Remélem, rendesen működik, gondoltam erősen fohászkodva, hogy úgy legyen. A pontok eltűntek a képernyőről. Egy pillanatra fellélegezhettem És abban a pillanatban betört az ablak. Közvetlenül előttünk megjelentek egy Quinjet álcázott körvonalai. Az ajtó nyitva, egy ember hajolt ki, kezében géppuska. Egy pillantást elég volt az arcára vetnem, már tudtam, kicsoda. Rumlow. Szerencsére nem látta, hogy mi vagyunk, mert a golyó becsapódásakor lebuktunk. Görcsösen markolva a kormányt, előre toltam. Próbáltam kikerülni innen. Éreztem, ahogy kiszökik az oxigén és egyre kevesebb lesz a levegő. A szívem hevesen dobogott, a tenyerem izzadt, a mellkasom gyorsan emelkedett. Nem volt időm a kapitányra nézni, csak a szemem sarkából láttam, hogy tüzel. Célzó kereszt nélkül. A monitorok sötétek voltak, a legtöbb összetört. Rumlow pont azokat találta el. A radarnak annyi, az irányító megmaradását is csak a szerencsének köszönhettük. És akkor feltűnt egy raj előttünk. Élesen jobbra fordultam. Rám küldtek egy rakás rakétát. A kapitány kiengedte a mieinket, így sikerült egy részét megsemmisítenie. Hirtelen egy heves lökés ért, minek következtében előrelökődtem. Az öv megfogott és kipréselte a tüdőmből a levegőt. A gép hátulja felrobbant, irányíthatatlanná vált. Tudtam, hogy elvesztünk.
- Steve, ki kell szállnod! – ordítottam. – Csak engem keresnek!
- Nem! Nem hagylak cserben!
- Siess! – kezébe nyomtam a holmiját és meghúztam az ülése mellett lévő kart, mire a tető felnyílott, ő pedig székestül kirepült. A felhők miatt eltűnt a szemem elől. Újra a gépre koncentráltam. Semmi nem működött, hatalmas sebességgel egyenesen a föld felé tartottam. Katapultálni akartam, de a kar már nem volt meg: a rakéta-becsapódás következtében megsemmisült. Nem tudtam, mit tegyek. A talaj rohamosan közeledett. Ölembe vettem a pajzsomat, a hátizsákomat is ráraktam. Lenyomtam a vészhívót az adóvevőn. Ekkor már láttam a fákat. Féltem. A halál gondolata ésszerűnek tűnt. Reszkettem. Az életem lepergett a szemem előtt. Nem akartam, hogy így legyen vége. Nem győzhet a Hidra. Megint. És akkor elértem a fák tetejét. Ágak csapódtak az arcomba, a gép bukfencezve és meggyulladva lezuhant. Egy kiáltás hagyta el a számat. Nagy rántást éreztem, aztán megszűnt a világ.



Sziasztok!
Remélem, nem untátok a regény hosszúságú fejezetet, és elnyerte a tetszéseteket!
Én már nagyon vártam, hogy eljussunk idáig, innentől egy kicsit változik a történet, illetve a hangulat. Addig is köszönöm a kattintásokat!
Üdv: Kate Avengers

2015. október 9., péntek

9. Bővül a csapat

- Hova megyünk, Steve? – fordultam hátra. Épp a felszerelést pakolták le.
- Vissza Angliába, az a következő állomás – felelte, majd előre jött a másodpilóta székébe.
Szó nélkül tudomásul vettem, hogy ma még több órát vezethetek. Azt nem kötöttem az orrukra, hogy sötétben még nem vezettem, így valószínűleg lassabban fogunk haladni. Sam az egyik ülésben szunyókált. Nem csoda, hogy elfáradt. Ez a nap még nekem is hosszú volt, pedig engem strapabíróbbá tesz a szérum. Nem követtek, így arra következtettem, hogy nem észlelték a távozásunkat.
- Az jó lesz, ha visszamegyünk a bázisra? – kérdeztem a kapitányt halkan.
- Persze. Átvegyem? Akkor tudnál pihenni – pillantott rám, mire elnyomtam egy ásítást.
- Kösz, de ez most jól jön gyakorlásnak. Nem repültem még sötétben.
Valószínűleg számított erre a válaszra, mert halványan elmosolyodott. Hátradőlt és kinézett az ablakon. A felhők fölött repültünk, felettünk a csillagok ragyogtak. Annyira békés volt, nem bántam, hogy ilyenkor még repülünk.
- Jó ötlet volt a keréklyukasztás! – dicsért meg Steve.
- Csak azt sajnálom, hogy ott kellett hagynom egy nyilat – mire halkan felnevettünk. – Hill elmondása szerint az utánunk küldött osztag nem jelentett Hidra mozgolódást.
- Arra célzol, hogy tégla van az osztagban? – a kapitány rögtön tudta, mire gondolok, félszavakból is értettük egymást.
- Igen. És ha a főnök az, akire én gondolok, akkor veszélyben a küldetés – úgy gondoltam, megosztom vele az aggodalmam. Nemcsak azért, mert a csapatban nem jó a titkolózás, hanem, így többre juthatunk.
- Kire gondolsz?
- Hill azt mondta, hogy részben nekünk köszönheti a „megtiszteltetést”. Az ügynökök közül nem sokat ismerek és csak egy valakivel találkoztam az elmúlt napokban: a 13-as ügynökkel.
- Sharon? – meglepett, hogy a keresztnevén szólítja, eddig mindig csak „nővérkének” hívta. – Miből gondolod, hogy bajba sodor?
- Ismer téged és tudja, hogy élsz. Engem is látott. A Hidra még nem biztos a létezésemben. Ha elszólja magát, végünk – elhallgattam. A kapitány az arcomat fürkészte, tudta, hogy igazam van. Viszont nem csak ez nem tetszett.
- Nem hiszem, hogy elszólná magát. Ha pár hónapig el tudta titkolni, hogy ügynök, erre is képes lesz. Nem csak ez zavar, ugye?
Csöndben maradtam, a tekintetemet mereven előre szegeztem, nem néztem Steve-re. Magamnak se vallottam be, de féltékeny voltam. Sharon Carter más volt, mint én. Szép, okos, ügyes, jobban megérdemelte a kapitányt, mint én. És láthatóan vonzódott is hozzá. Mondjuk, ki ne szeretné Amerika Kapitányt? Én viszont nem amiatt szerettem. Én önmagát, az egész személyiségét, az embert szeretem, aki Steve Rogers és Amerika Kapitány egyben. Egy kisember és egy szuperhős. És féltem, hogy elveszítem.
- Értem – fordította el a fejét. Láttam a mosolyt a szája sarkában. Belül jót nevetett rajtam. Bár rejtély volt számomra, hogy miért.
- Te kinevetsz? – emeltem fel a hangom. – Ennyire mulatságos vagyok? Egész nap vezetek és ezt kapom?
Ekkor már nyíltan nevetett, de nem csak ő. Úgy tűnt, sikerült felébresztenem Sam-et is. Nem tudtam haragudni rájuk. Olyan volt ez, mint egy testvéri veszekedés. Nem komoly, de apróságok miatt tud kirobbanni. Úgy tettem, mintha megsértődtem volna és az út utolsó 10 percében nem szóltam hozzájuk, csak hallgattam őket, de nem válaszoltam. Engem ugrattak, a végén nem tudtam elfojtani, kirobbant belőlem a nevetés. Berepültem és letettem a gépet. A hangár tőlünk visszhangzott, de ez egyikünket sem érdekelte. Soha nem láttam ennyire jókedvűnek őket.
- Már nem haragszol? – fordult felém a kapitány.
- Nem – feleltem egyszerűen és egy puszit nyomtam az arcára, ami láthatóan meglepte. Régen kapta az utolsót.
- Itt láthatóan nem üdvözlik az egyszerű vendéget, csak azt, aki csilivili ruhában van – hallottam meg egy sértődött-tréfás hangot, mire csodálkozva megpördültem. Nem számítottam rá, hogy itt találom.
- Tony, örülök, hogy látlak – léptem oda mosolyogva és átöleltem. 3 hónapja találkoztam vele utoljára, már hiányzott.
- Megtisztel, hogy szentelsz nekem is egy kis figyelmet – mondta, de láttam, hogy csak ugrat, ahogy mindig, ha Steve-vel lát.
- Mr. Stark – nyújtott kezet üdvözlésképpen Steve is.
- Kapitány. Látom, most is Kate-re „vigyáz” – kezével a levegőbe idézőjelet rajzolt, mire elpirultam, úgyhogy gyorsan megkérdeztem:
- Mi járatban vagy?
- Nyugi, ráérünk. Bent elmondom – indult el. A szobáig összehaverkodott Sólyommal is. A szokásos laza stílusban beszélt, de élvezte Sam elismeréssel, tisztelettel vegyes pillantásait. Az egója nem csökkent, de hát ő csak ilyen marad. Szerencsére.
 Az ajtóból beszélgetés csapta meg a fülemet, ám Stark nem zavartatta magát. Az asztalnál 2 nekem kedves személy ült: egy magas, hosszú, szőke hajú férfi, a lába mellett pöröllyel és egy alacsonyabb, fekete hajú férfi.
- Dr. Banner, Thor! – szaladtam oda hozzájuk. Mosolyogva átöleltek. Annyira jó volt őket viszontlátni, hallani a hangjukat.
- Még valaki? – kérdeztem, mikor elengedtem őket. Mintegy válaszként egy nyílvessző fúródott a falba fél centire a fejemtől. Csak egy ember tud így célozni. Elő is lépett a másik szobából – Clint! – őt is üdvözöltem, aztán körülnéztem. Nem volt ott mindenki és ez nyugtalanított. De csak egy pillanatig. A szemem sarkából láttam egy árnyat. Nem tudatosan, inkább reflexből védtem ki a csapást. Úgy döntöttem, hogy belemegyek a játékba és támadtam. Egy vörös hajzuhatag csapódott az arcomba, így épp csak elkerültem az orrba vágást. Akkor hagytuk abba, mikor patthelyzetbe kerültünk: az öklöm egy centire az arcától, az ő térde pedig ugyanekkora távolságra a gyomromtól. Leengedtem a kezem és a nyakába ugrottam.
- Nat, annyira hiányoztál!
- Te is nekem! – aztán a többiek felé fordultunk, akik érdeklődve követték végig a „csatánkat”. Magam se tudom, hogyan fértünk el a szőnyegen és nem törtünk össze, nem vertünk le semmit. – Hello, Sam!
Neki nem kellett bemutatkoznia, ők már dolgoztak együtt. A többiekkel kezet fogott és beszédbe elegyedett. Bár soha nem találkoztak, sokat tudtak róla, így volt közös téma. Újra együtt a csapat. Végigfuttattam a tekintetemet rajtuk. A látvány, az érzés, az öröm, a barátság eszembe jutatta az élményeinket. Annyi mindet átéltünk és olyan jó volt, hogy újra együtt vagyunk, hogy könnyek szöktek a szemembe. Szeretem a szép pillanatokat, nem szégyellem, ha megsiratom őket, de azért most mégsem engedtem ki a könnyeimet. 
Ez idő alatt csak 1 perc telt el: ennyi elég is volt a semmittevésből. Nem szokásunk a tétlenség, így munkához láttunk, még ha csak annyiból is állt, hogy beszámoltunk a tapasztalatainkról, megfigyelésünkről és neki álltunk kielemezni az eseményeket.
- Tudomásunk szerint a Hidrának 2 egysége fontos számunkra. Az egyik Buckyt keresi, valószínűleg Rumlow vezetésével. A másik a Kiválasztottat próbálja levadászni. A céljuk mindkét esetben ugyanaz: felhasználni őket a saját céljaikra, vagy kiiktatni őket – mondta a kapitány.
- Nem tudnak a szérumról, a képességeimet sem ismerik – vettem át a szót. – Igazából Schmidt miatt vettek engem célba: a megtalált adatokból arra következtettek, hogy el akart kapni, de a Hidra elől eltitkolt. Azt akarják kideríteni, hogy miért.
- New Yorkban egyértelműen őt akarták elkapni és ezt közölték is – folytatta Sam. – Krausbergnél viszont nem tudjuk, hogy kit kerestek. Ha a Tél Katonáját, akkor sietnünk kell, de ha Kate-et, akkor ki kell deríteni, hogyan találták meg.
Na, erre nem gondoltam. Wilsonnak gyorsan forog az esze. Minden szem rám szegeződött.
- Nyomkövetőt nem csempészhettek be a gépbe, nem voltak rajta és a műszerek jelezték volna. Viszont van egy elméletem: Fury utánunk küldött egy osztagot. A feladatuk az volt, hogy vészhelyzetben segítsenek és továbbítsák a beépült emberek megfigyeléseit a Hidra-mozgásokról. Azonban a krausbergi eset váratlanul ért minket: senki nem jelezte, hogy egy egész osztag tart a helyszínre. Ami az jelenti, hogy tégla van köztük – szavaimat csend követte, valószínűleg számba vették a lehetőségeket.
- Vagy a nyomkövetőt nem a gépben helyezték el – szólalt meg dr. Banner tűnődve. Értetlenül néztem rá. – Hanem benned.
- Bennem? Mégis hogyan? – ez a lehetőség eléggé meglepett.
- Említetted a vágást a karodon – nem kellett mondania, rögtön felhúztam a ruhám ujját és elé tartottam. A seb szépen behegedt, viszont a szélén furcsa szürke vonalak futottak szét, amik eddig nem voltak ott.
- Ez olyan, mint a palládium mérgezés – mondta Stark.
- Szerintem az lesz. Gyere velem, Kate, szükség lesz egy vérvételre!
Elhagytuk a lakrészünket és az egyik labor felé vettük az utat. Úgy tűnt, ezt a folyosót kiadták nekünk, mert ügynökkel nem találkoztunk. Fury nagyon ügyel az információ-megosztásra. A laborban már otthonosan éreztem magam, a tudós rövid idő alatt átrendezte, így ahhoz hasonlított, amilyen a Helicarrieren volt. Nagyon régen vett már tőlem vért, mégis megmaradt a rutinvizsgálat gyorsasága.  Pár perc múlva már az eredményt vizsgálta.
- Valószínűleg a vágással jutatták a szervezetedbe az anyagot. A palládiumban feloldották a nukleáris vegyületeket, amik a gamma sugárzás hatására aktiválódnak. A Hidra kifejlesztett egy olyan műszert, ami képes érzékelni ezt, így bukkanhattak rád – magyarázta Bruce.
- De mire kell a palládium? És miért van keresztrejtvény a karomon? – úgy éreztem, mintha visszamentünk volna az időben. Ketten vagyunk a laborban, én szünet nélkül kérdésekkel bombázom a tudóst, míg ő türelmesen válaszol, elmagyaráz mindent. „Nem rossz dolog rájönni, hogy nem tudod mindenre a választ. Így eljutsz a jó kérdésekhez” – idéztem fel magamban Eric Selviget. Nos, ez pontosan rám illett. Az atomfizikához nem értettem, a quantumfizikáról nem is hallottam, a termonukleáris asztrofizikáról meg pláne. Úgyhogy kérdeztem és tanultam.
- Megvédte a vegyületet attól, hogy a szervezeted lebontsa. És mivel méreg, lassítani próbáltak vele. Ahhoz kevés volt, hogy megöljön, de egy sebfertőzés lázzal és legyengüléssel jár. Viszont a gyors anyagcserének köszönhetően meg sem érezted.
- Mit lehet ezzel kezdeni? Ki lehet szedni belőlem?
- A sugárzástól a jelzőanyagok elégtek, csak a palládium maradt. A mennyiségét elnézve holnap kiürül.
- Köszönöm, dr. Banner! – álltam fel mosolyogva. – Lehetne egy kérdésem? Hogyhogy idejött? Tudtommal nem tartózkodott a közelben.
- 2 napja egy tájékoztató anyag várt az asztalomon. Leírás a Hidráról, feljegyzések a kutatásaikról, kísérleteikről. Átnéztem, elemeztem őket. Egy külön mappában a ti küldetésetek céljainak leírása volt. Tudom, hogy milyen eszközökkel rendelkezik a Hidra és úgy döntöttem, hogy megpróbálom hatástalanítani. De elsősorban miattad vagyok itt. Nem szeretném, ha bajod esne.
Visszamentünk a többiekhez. Banner beszámolt nekik a nyomkövetőről. Választ nyertünk így arra is, hogy Hidra engem keres, ráadásul nem kis erőkkel.
- Mi lesz a következő úti cél? – kérdezte Sólyomszem.
- Az olasz front mellől ide rendelték az egységünket Angliába. Az elit csapat alapításának helyét akartam felkeresni – felelte a kapitány.
- És mi lesz velem? Veszélybe sodorhatom a küldetést, ha veletek megyek – ettől nagyon elkeseredtem és ezt nem sikerült eltitkolnom.
- Természetesen velük mész – szólalt meg Thor határozott hangon. – A kapitánynak szüksége van rád. Mi majd fedezünk titeket.
- Ezért jöttetek? Fury küldött ide, miután megtámadtak az utcán? – emeltem fel a fejem.
- Nem küldött. Épp Midgarban voltam, mikor üzenetet kaptam. Beszámoltak a Hidráról és a küldetésről. Bátrak voltatok, hogy hárman vágtatok neki ennek az útnak, de úgy gondoltam, nem árt a segítség – mondta a félisten, mire hálásan elmosolyodtam.
- Én Európában teljesítettem megbízatást,– mesélte Barton – mikor értesítettek. Megkaptam az osztag névsorát is – itt felcsillant a szemem, hátha meg erősíti a gyanúmat, de láttam rajta, hogy úgysem tudom kiszedni belőle. – Ismerem a nagy részét, de inkább kimenekítő csapatnak tűnnek. Így jöttem, hátha szükség van rám.
- Engem Kate kutatása vonzott ide. Már az elején komolynak tűnt a dolog és Kate rémesen hazudik – mondta Stark. Hát ebben annyira nincs igaza, de ráhagytam.
- Akkor holnap indulunk. Azt nem tudják, hogy mi is Kate-tel tartunk és azt sem, hogy mi a célunk. Mr. Stark, Natasha, Barton, dr. Banner, Thor, kövessenek minket megfelelő távolságból! – adta ki a parancsot a kapitány.
- Mi lesz az osztaggal? – fordult felé Sam.
- Hill, mi az osztag helyzete? – kapcsoltam be a titkos vonalat.
- Egy másik állomáson vannak. Jártak Krausbergben, a jelentés szerint a Hidra már elment. Kiderült, hogy egy emberünk is közöttük van. A csoport mozgása teljes titokban folyik, nehezen tudjuk érzékelni őket.
- Maradjanak hátra, csak vészhelyzetben avatkozzanak be! – utasította Steve.
- Értettem, kapitány. Mindenki megérkezett?
- Igen, a Bosszúállók újra együtt – jelentettem be. – Hill, súgd meg a vezérnek, hogy figyeljen! Lehet, hogy tégla van köztük.
A megbeszélést lezártnak tekintettük, így az ágyam felé vettem az irányt. Előbb viszont Natashához mentem.
- Nat, te miért jöttél utánunk? – ő még nem válaszolt erre a kérdésre.
- Tudtam, hogy Steve meg akarja keresni Buckyt, de azt nem gondoltam volna, hogy téged is magával visz. Megmondtam neki, hogy veszélyes terepre tévedhet. Nekem elég volt annyi, hogy Hidra, kutatás, te, és már jöttem is.
- Félbehagytál valamit? – érdeklődtem.
- Még nem dolgoztam ki teljesen az új sztorit… Mindent megtudtak rólam, most nem tudom, mihez kezdjek magammal.
- Mi vagyunk a két véglet – sóhajtottam. – A te életed landolt az interneten, az enyém pedig el lett törölve. Minden, ami eddig történt, most már nincs többé.
- A megsemmisülés – mosolyodott el keserűen – tudom, milyen. Meg kell tanulnunk együtt élni vele. Semmi nem tart örökké.
Elköszöntem tőle. Bebújtam az ágyba és arra gondoltam, hogy Furynak igaza volt. Azt mondta, én vagyok a motiváció. A csapat összes tagja önként jött ide, miattam. Mert szeretnek és meg akarnak védeni. Együttműködnek még akkor is, ha nézeteltéréseik vannak, bár mostanában ezek megszűntek. Semmi közük Buckyhoz, mégis itt vannak, hogy segítsenek. Mert fontos vagyok neki. És ez az érzés megéri az áldozatokat.



Sziasztok!
Mint olvashattátok, teljes a csapat, együtt vannak a Bosszúállók. Szerettem a hármas csapatot is, de így teljesek es szinte legyőzhetetlenek. Remélem, nektek is tetszett a rész!
Most is köszönök minden megtekintést és visszajelzést! Legközelebbi viszontlátásig is üdvözlettel:
Kate Avengers

2015. október 4., vasárnap

Díj #3, díj #4

Sziasztok!
Mint látjátok, most sem fejezettel jöttem, mivel újabban kaptam 2 díjat is, aminek nagyon örültem, mert ezek fontos visszajelzések egy író/blogger, meg úgy mindenki számára.
Az első díjat köszönöm Liza Nagynak, a Joke című blog írójának, aminek mellesleg olvasója is vagyok!

- Szabályok:

  • Írd le, hogy kitől kaptad!
  • Írj magadról 10 dolgot!
  • Válaszolj a díjazód 10 kérdésére! 
  • Tegyél fel 10 kérdést!
  • Küldd tovább a díjat 10 embernek   

10 dolog rólam

1. Szeretem visszaolvasni a saját írasaimat, egyrészt mert láthatom, mennyit fejlődtem, másrészt újra átélhetem azokat az érzéseket, amik íráskor voltak bennem.
2. Mióta írok, alig van időm olvasni, pedig nagyon szeretek.
3. Volt egy olyan időszakom, amikor csak sci-fit olvastam.
4. Jelenleg a fantasy-korszakom van.
5. Nagyon szeretek énekelni.
6. Írás közben legtöbbször filmzenéket hallgatok.
7. Elég édesszájú vagyok, szeretek kipróbálni mindenféle sütit.
8. Egyik álmom, hogy lőhessek pisztollyal.
9. Győzködőm a szüleimet, hogy vegyenek egy bokszzsákot.
10. Pingpong asztalt is szeretnék.

Válasz 10 kérdésre
  1. Mi volt életed legjobb napja? Ez egy nagyon jó kérdés, mert sokszor változik. Most talán azt mondanám, amikor Németországban voltunk és konzertet adtunk. Az a nap felejthetetlen volt.
  2. Mi volt életed legrosszabb napja? Nem szeretném megosztani.
  3. Mi a kedvenc könyved? Gyűrűk ura, Az éhezők viadala, Eragon, Hobbit
  4. Mi a kedvenc filmed? Amerika Kapitány: A Tél Katonája (és még sok más, csak most ezt emeltem ki)
  5. Mi a kedvenc tantárgyad? Angol. Ragad rám és érdekel, bár csak második nyelvként tanulom.
  6. Olvastad már ezt a blogot? Ha nem, szeretnéd? Rendszeres olvasó vagyok és maradok is.
  7. Mi a kedvenc állatod? Hörcsög.
  8. Mi a hobbid? Írás, olvasás, és szívesen énekelek.
  9. Mi a legrosszabb a világban, szerinted? Az előítéletek. Mindenkit külső vagy teljesítmény alapján ítélnek meg, nem adnak esélyt a másik megismerésére és sajnos ez alól nagyon keves kivétel van. Ha adnánk időt, lehetőséget a másik megismerére, sokkal jobb lehetne a világ.
  10. Mi a legjobb a világban? Az élet, a barátság, család és szeretet, mindezek megismerése teszi széppé.

10 kérdésem

1. Mi miatt kezdtél el írni?
2. Akkor vágtál bele a blogba, amikor már kész volt a történet, vagy egyetlen meglévő fejezet után?
3. Ha találkozhatnál egy hírességgel, ki lenne az?
4. Melyik könyvszereplő lennél szívesen?
5. Mit választanál: család vagy karrier?
6. Mi szeretnél lenni felnőttként?
7. Mi a kedvenc dalod?
8. A párbeszédet vagy a leírást szereted jobban?
9. Mit tennél, ha tudnád, hogy már csak 1 napig élhetsz?
10. Merítesz ihletet a saját életedből?

Díjazottaim
The House of Fear
Az Üldöző és az Üldözött

A másik díjat pedig nagyon köszönöm a Write your dreams írójának, Babu Mirielnek!



Szabályok:

1. Köszönd meg a díjat, és tedd ki, hogy kitől kaptad. 
2. Olvasd el annak a blogját, akitől a díjat kaptad. 
3. Írj 12 dolgot az illető blogjáról. 
4. Írj 12 dolgot a saját blogodról. 
5. Válaszolj a 12 kérdésre.
6. Tegyél fel 12 kérdést a saját blogoddal kapcsolatban. 
7. Kommentelj annak a blogján egy fejezethez, akitől kaptad, hiszen mindenkinek a visszajelzés. Ez lehet kritika, véleményezés, a lényeg, hogy építő jellegű legyen. 
8. Cseréljetek linket. 
9. Küldd tovább 12 embernek a díjat.
10. Tedd ki a "plecsnit" jól látható helyre úgy, hogy az én blogomra vezessen.


12 dolog a Write your dreamsről:
1. Fanfiction sorozatok, novellák olvashatók a blogon.
2. A Féltestvérek című fanfiction főszereplője Benedict Cumberbatch.
3. Az alapötlet nagyon érdekes: egy tudós életre kelti a színész által megformált karaktereket.
4. Megjelenik benne Tom Hiddleston és Loki is.
5. Olvashattok Eragon-fanfictiont is.
6. Doctos Who rajongóknak is ajánlott.
7. A Féreglyuk című crossoverben megjelenik Harry Potter is.
8. Jelenleg egy díja van.
9. A blogot mindenkinek ajánlom sokszínsége miatt.
10. Az írónő nevének első fele a kedvenc könyvéből a kedvenc szereplőjének a beceneve.
11. A második fele ( Miriel) tündéül van és ékkövet jelent.
12. Az utolsó bejegyzés szeptember 26-i.

12 dolog az én blogomról
1. A főszereplő múltjáról nem sok minden derül ki a történetből.
2. Szorosan kapcsolódik a Marvel filmekhez.
3. Nagyon sokat idézek ezekből a filmekből.
4. Kate karaktere számomra is meglepő fejlődésen megy át.
5. Az első évad 64 napon keresztül játszódik.
6. Az első évadhoz nem írtam prológust, a másodikhoz igen.
7. Többször abba akartam hagyni a blogolást, de valaki mindig megerősített abban, hogy folytassam és ezért nagyon hálás vagyok az olvasóimnak.
8. Szeretnék minden Bosszúállónak egyenlő szerepet juttatni, de ez valami miatt nehezen jön össze.
9. A második évad már Kate szemszögéből olvasható, így jobban megismerhetitek az érzéseit, gondolatait.
10. Hidra mindkét évadban nagyon fontos szerepet játszik.
11. Előrevetítesként: Kate nagyon sok mindent fog megtapasztalni, és igen, szenvedni fog.
12. A második évad rövidebb idő alatt készült el, mint az első. Könnyebb volt így írni, ugyanakkor nehezebb volt ennyi mindent beleszőni a filmekből.


Válasz 12 kérdésre a Write your dreams-szel kapcsolatban:

1. Találkoztál már vele korábban? Igen, linket cseréltünk.
2. Melyik a kedvenc történeted/fejezeted? A Féltestvérek nagyon tetszett, érdekes volt az alaptörténet, na meg persze a színészeket is szeretem.
3. Mit gondolsz a saját fejlécről? Nekem tetszik, a színvilága is szép.
4. Ismered valamelyik fandomot, amikről írtam? Benedict Cumbarbetchnek csak egy filmjét láttam, Tom Hiddlestont ismerem (Marvel rajongóként alap), az Eragon pedig a kedvenc könyvem.
5. Ha igen, melyiket? Leírtam az előbb. Azt hiszem egyedül Doctor Who-t nem ismerem.
6. Milyennek találod a fogalmazásom? Jól fogalmazol, de lehetnének kicsit hosszabb részek.
7. Követni fogod később is, amiket felrakok? (Őszintén válaszolj, nem baj, ha nem! :) ) a Féltestvérek befejezését biztos, hogy elolvasom :)
8. Milyen befejezést írtál volna Te a Túlélő c. novellának? Nem változtatnék rajta, pedig szívesen visszaadtam volna John emlékeit, de így jobban hat. Nagyon tetszett a novella. :)
9. Tetszik a blog kinézete? Akármit mondanak is kritikusok (mert elolvastam a kritikákat az oldaladon), engem megfogott a fejléc, a barna színvilág é a fa háttér. Különleges hangulatot kapnak tőle az írásaid.
10. Mi volt az első gondolatod, amikor olvasni kezdted? Kíváncsi voltam, hogy mégis ki kér tőlem cserét, mert addig nem ismertem a blogot, de nem bántam meg, hogy beleolvastam.
11. Mi a véleményed a blogról összességében? Sokszínű, hangulatos, nem sablonos.
12. Szerinted mivel tehetném jobbá a blogomat? Egy kicsivel hosszabb fejezetekkel, mindössze ennyi kifogásom van. :)


12 kérdés a bloggal kapcsolatban

1. Melyik trailer tetszett jobban?
2. Van- kedvenc szereplőd és ha igen, ki az?
3. Mit gondolsz a mostani designról?
4. Szerinted illik Jennifer Lawrence Kate szerepére?
5. Mit gondolsz Kate és Amerika Kapitány kapcsolatáról?
6. Melyik Bosszúálló karaktere áll hozzád legközelebb?
7. E/3.-ban vagy E/1.- ben írva szeretsz jobban olvasni?
8. Van-e kedvenc részed és ha igen, melyik?
9. Változtatnál valamit a blogon vagy a történetben?
10. Ha ismered a filmeket, mennyire sikerült visszaadnom a karaktereket? Ha nem ismered, sikerült-e felkeltenem az érdeklődésedet valamelyik iránt?
11. Sablonosnak tartod a történetet?
12. Mi a véleményed a fogalmazásról?

Díjazottak
Ádám keresi Évát
Marcus élete
És az olvasóim! Nagyon köszönök minden kattintást és hozzászólást! Ha van kedvetek, kommentben válaszolhattok a kérdésekre! :)