2015. október 17., szombat

10. Howling Commando

A reggeli ébredés kísértetiesen hasonlított a Helicarrieren lévő reggelekre. Nem a szoba miatt, az egyáltalán nem úgy nézett ki, hanem a hangulata végett. Elmúlt minden feszültség, teljesen nyugodt voltam, mert biztonságban éreztem magam. Nem lehetett letörölni a mosolyt az arcomról. Ráadásul ez volt az első közös reggelink. Igaz, hogy nem tartott tovább 10 percnél az elpakolással együtt, de azért jó volt. Mintha teljesen átlagos baráti társaság lennénk egy kollégiumban egy átlagos napon. Nekünk már sohasem lehet átlagos napunk: ezt az áldozatot mindannyian meghoztuk, amikor csatlakoztunk a sereghez, vagy a S.H.I.E.L.D.-hez. Helyette viszont izgalmas kalandjaink, különleges képesítésünk és fantasztikus barátaink vannak. Kiléptünk az ajtón a felszerelésünkkel együtt. A hangárban körülnéztem.
- Mivel jöttök? – tudakoltam Sólyomszemet. A csarnokban a mienken kívül nem volt olyan gép, amiben elfértek volna öten.
- Két kisebb géppel. Az egyiket én, a másikat Natasha vezeti. Hogy boldogulsz a géppel?
- Rendesen belejöttem, nem sokban különbözik a gyakorló repülőmtől. Megtanítottam Steve-et és Sam-et is az irányítására.
- Könnyen kezelhető. A lőszerkészlete nagy, a célzóradar fejlett. Ha valami gond van, azért szólj.
Bólintottam, majd beültem a pilótaszékbe. Megvártam, amíg az utasaim elhelyezkednek, feltettem a fejmikrofont, aztán beindítottam a motort és kisüvítettünk a hangárból London felé. Az úton ellenőriztük a rádiócsatornát, a külön frekvenciát. Egy ház tetején landoltunk a külvárosban. A célunk egy lepukkant épület volt: az egykori Whip&Fiddle kocsma. Az épület elhagyatva álldogált a lezüllött környéken. Bementünk. Az eredeti kocsma megsemmisült a londoni bombázásban, ez egy rekonstrukciója volt, amit a II. világháború után építettek Amerika Kapitány tiszteletére. A berendezés ugyanolyan, a ’40-es éveket idézte. Az adatbázis szerint a hidegháború óta nem használták, a környék miatt nem települt be senki. Végigjártattam a számítógép kameráját a helységen. Az egyik asztalnál megjelent egy kép, ami kivetíttetem.
- A Howling Commando alapítása – mondta a kapitány. – Aki velem szemben ül, ő Dum Dum Dugan. A 69. gyalogezredben szolgát őrmesterként, amíg el nem fogták. A Hidra bázison fegyvergyártásra kényszerítették. Nem tudom, mi lett vele. Ő Jim Morita, egy japán-amerikai tiszt. A csapatban ő felelt a kommunikációért. Ő az afroamerikai Gabe Jones. Eredetileg a 92. gyaloghadosztálynál szolgált. Nagy segítségünkre volt, mert beszélt németül. Szót értett a francia Jaques Dernierrel is. A Francia Ellenállás tagja volt, bombaszakértő. Ő pedig James Montgomery Falsworth. Itt született Angliában, a 3. független ejtőernyős dandárcsapatnál kezdett. Jól értett a tankokhoz – mutatta be sorra őket. – Kiszabadultak, én pedig arra kérte őket, hogy menjenek vissza. A feladatunk az volt, hogy semmisítsük meg a Hidra bázisokat. Ők beleegyeztek, így lettek az elit alakulat tagjai. Mindössze annyit kértek, hogy fizessek nekik még egy kört – mosolyodott el.
Átsétáltunk a terem másik részébe. A kivetítésen Bucky jelent meg a pulton könyökölve. Ez már nem kép volt.
- Látod, én megmondtam. Mind idióták – kortyolt bele a poharába.
- Na és te? – ült le a kapitány is. – Készen állsz követni Amerika Kapitányt a halál torkába?
- Dehogy. Azt a kisembert Brooklynból, aki olyan hülye volt, hogy sosem futott el, én őt követem.
Megszakítottam a felvételt, nem akartam fájdalmat okozni Peggy látványával Steve-nek. Körülnéztem. A falon plakátok vonták magukra a figyelmem.
- Ezt nézzétek! – mutattam egy Amerika Kapitányos plakátra „Turné törölve” felirattal. – Pont olyan, mint az akkori, de nem tűnik réginek – szedtem le és letettem az asztalra.
- Csak ő rakhatta ide – jelentette ki Steve. – Menjünk!
- A régi katonai létesítményt nem nézzük meg? – vetette fel Sam. – Gondolom, a támadások kitervelése fontos állomás.
- Nem tudom, mi lett vele. Nincs messze innen…
- Oda nem juthatott be – hallottuk Natasha hangját az adóvevőből. – S.H.I.E.L.D. létesítményként üzemel, szigorúan őrzik. Nem hiszem, hogy megkísérelte. Inkább nézzetek körül alaposabban, hátha kiderül, mikor volt itt.
A padlót vastagon borította a por, jó eséllyel bukkanhattunk volna lábnyomokra, de Bucky ennél jóval okosabb volt. A plakáton kívül mást nem találtunk. Visszatértünk a bázisra.
- A következő állomások a Howling Commando által megsemmisített Hidra bázisok lennének, de abból sok van. Majdnem egy évig dolgoztunk együtt mindannyian, időigényes lenne, mindet átnézni. Nem volt az összes jelentőségteljes – mondta Steve.
- Akkor váljunk szét – javasolta Sólyomszem. – Én, Nat és Kate tudunk vezetni, kétszemélyes vadászgépekkel gyorsan eljuthatunk bárhova.
- Jó ötlet! Ha 4 csoportra válunk, át vizsgálhatjuk a legfontosabb helyszíneket – tette hozz Romanoff ügynök.
- Hogy legyen a beosztás? – kérdeztem, mivel az ötletet mindenki elfogadta és helyénvalónak találta.
- Én Bruce-szal megyek, Kate… - Stark nem folytathatta a többiek pillantását látva, így inkább ezt mondta – Mi a terv, kapitány?
- Stark, maga megy Sammel, Barton Thorral, Natasha dr. Bannerrel, Kate pedig velem – felelte rövid szünet után.
- Micsoda meglepetés – dörmögte a Vasember, de csak úgy, hogy én halljam.
- Németország, Ausztria, Olaszország, Lengyelország, ezek az országok szorulnak alaposabb felderítésre – soroltam.
- Kapitány, mi vagyunk a leggyorsabbak – jelentette ki Clint. Való igaz, ő a legjobb pilóta. – Legjobb lenne, ha mienk lenne a legtávolabbi.
- Rendben, Lengyelország. Stark, Sam, tiétek a Németország, Natasháéké Olaszország, a mienk Ausztria. Dr. Banner, vizsgáljon meg bármilyen leletet! – osztotta ki a feladatokat Rogers. – Stark, készítse el Kate-tel az útiterveket! Barton, készítse elő a gépeket! Mindenki készüljön fel az indulásra! – egy bólintással jeleztük, hogy megértettük.
Szétszéledtek, én pedig egyedül maradtam a Vasemberrel. A gépemen rajta volt az összes állomás, így azon megszerkesztettük a legrövidebb útvonalakat, majd rátelepítettük pendriveokra. Koordináták, események és minden információ a csaták helyszínéről, néhány felvétellel kiegészítve. Munka közben megkérdeztem Starkot:
- Hogy vagy mostanában? Fáradtnak tűnsz.
- Jól vagyok – vetette oda, mire elhallgattam. Nem mondott igazat. Észre is vette, hogy nem hiszek neki. – Nem szeretnék erről beszélni.
- Pepperrel van baj? – tudakoltam. Nem az a típus voltam, aki feladja. Makacs voltam és a legtöbbször megtudtam, amit akartam.
- Nem, vele minden rendben van, stabil kapcsolatban élünk. Nem nyugszol, amíg el nem mondom, igaz? Nem értem, hogy nem mész a kapitány agyára – megsemmisítő pillantást vetettem rá, mire pimaszul elmosolyodott. – Az az igazság, - hajolt közelebb – hogy nem tudok aludni. New York óta minden más lett, rémálmaim vannak, néha még pánikrohamaim is. Alvás helyett és egész nap dolgozom, hogy eltereljem a gondolataimat.
- Beszélned kéne Sammel, úgyis vele mész. A veteránoknál hasonló problémákkal küzdő embereken segített – tanácsoltam.
- Nem szokásom az érzelgés – nyerte vissza önmagát, ezért úgy gondoltam, nincs nagy baj.
A csarnokban már felsorakoztak a gépek és a csapat minden tagja. A pilótáknak átnyújtottam az adathordozókat.
- Ma este itt találkozunk, ha bármit találtok, feltétlenül szóljatok! – búcsúzott a kapitány.
Beszálltunk. Mire beöveltem magam, addigra egy vadászgép már el is süvített mellettünk: Sólyomszemék. Neki nem okozott gondot a sebesség. Megvártam, amíg a kapitány elhelyezkedik, majd lecsuktam a tetőt. A gépben csak két ülésnek volt hely, ezért a mérete miatt alkalmas volt gyors repülésre. Másodiknak hagytuk el a hangárt. Samnek egy kis idejébe telt, mire rájött a használatára, ilyen gépekkel még nem találkozott. Natasháék merőben más problémákkal küzdöttek: Bruce nem volt oda a szűk helyekért, pár percig tartott, amíg hozzászoktatta magát, de végül mindannyian kirepültünk. Csatlakoztattam a navigációs rendszerhez a pendriveot. Az útiterv szerint 5 nagy és 3 kevésbé fontos helyszínt kell megnéznünk. Az oda-vissza út maximum 2 órát vesz igénybe, így majdnem az összes állomásra lesz egy óránk. Ha minden jól megy. Sebességre kapcsoltam és már száguldottunk is Ausztria felé. Azon gondolkoztam, hogy a Hidra mennyi fájdalmat is okozott Steve-nek. Megölte dr. Erskine-t, elvette Bucky normális életét, miattuk elvesztette a kedvesét, Peggyt és feleslegesen zuhant le. Ráadásul ma is ténykednek: globális szervezet, mindenhol ott vannak, tönkretették a S.H.I.E.L.D. munkáját, rengeteg embert öltek meg és még mindig világfeletti uralomra törekszenek, új embereket szerveznek be. Az a pusztítás, amit Loki és a földönkívüli sereg végzett, az semmi volt ehhez képest. 
Loki gondolatára halvány mosoly váltotta fel a komorságomat. Nekem is elég fájdalmat okozott, de végül egész jóban lettünk.
- Min mosolyogsz? – fordult felém a kapitány.
- Eszembe jutott Loki – feleltem tömören.
- Minek a kapcsán?
- A Hidra miatt. Belegondoltál már abba, hogy kiadhattuk volna a chitauriknak, mégsem tettük. És miért nem? Akkor még nem hozta helyre a károkat, amiket okozott és azért hajtott titeket a bosszú, nem?
- Nem tudom, Fury miért engedte el, valószínűleg számított rá, hogy hasznunkra lehet. Mi viszont miattad. Te soha nem akartad bántani, mindig védted. Így sikerült rávenned, hogy segítsen. Közülünk egyikünknek se mondott volna semmit. Te pedig egymagad bementél a börtönbe mindenféle védelem nélkül és nem erőltetted a választ. Hagytad, hogy átgondolja, még ha nem is kaptál kielégítő választ. A végén pedig kiderült, hogy azt is miattad halogatta.
- Mindig vicces volt, szerettem a humorát, nem akartam elhinni, hogy gonosz lehet. Van valami különleges varázsa, ami miatt nem tudok haragudni rá és úgy érzem, bízhatok benne.
- Ahogy neked is. Valószínűleg ezért értitek meg olyan jól egymást.
- Ha ennek vége, teszünk egy asgardi kirándulást? Feltéve, ha Thor megengedi.
A kérdés függőben maradt, mert a rádióban Stark hangja csendült fel, jelezve a megérkezésüket. Félórával később mi is landoltunk a német-osztrák határ mellet egy erdőben. Itt volt az, amikor náci tankok jöttek és Jaques Dernier bombát rakott alá, aztán a fülét befogva megvárta, amíg felrobban. Igazán mulatságos volt. Átvizsgáltuk a terepet, majd újra felszálltunk. Nemsokára Natasha és Barton is jelezte, hogy megérkeztek. Eddig senki nem üldözte, követte őket. Ez jó hír volt, az viszont aggasztó, hogy Hill tegnap óta nem jelentkezett, ami annyit tett, hogy az osztag nem szolgált információval. Jobb esetben. Rossz esetben nincs olyan helyzetben, hogy beszéljen velünk, vagy valami baj történt. Délután épp egy várost szeltünk át, amikor dr. Banner jelentkezett:
- Találtunk egy szövetdarabot – mondta – az olasz fronton. Az elemzések szerint 1-2 napos lehet. A vérfolt DNS-e megegyezik Barnes-éval. Egy bokron akadt fenn, menekülés közben szakadhatott ki.
- Több vért és egyéb dulakodásra utaló nyomot nem találtunk alapos kutatás után sem – tette hozzá Natasha. – Viszont több vadászgép helye még látszódott a tisztáson. A Hidra szorosan a nyomában lehet.
Összenéztünk. Ha ilyen közel járnak, akkor igyekeznünk kell. És sokkal óvatosabbnak kell lennünk.
- Az álcázó-berendezés folyamatosan üzemeljen és a rádiókapcsolatot a minimálisra csökkentjük, hogy még véletlenül se szúrjanak ki. Az adatokat a rendszeren keresztül küldjétek át! – adta ki az utasítást a kapitány.
- Vettem! – felelte egyszerre Romanoff, Barton és Sam.
Megpróbáltam elérni Hillt, de ki volt kapcsolva a rádiója. Ezt sose tette. Próbáltam arra gondolni, hogy küldetésen van és szimplán nem ér rá, mégis rossz előérzettel szálltam vissza a gépbe. Az ég beborult, vastag hófelhők gyűltek össze. Némán haladtunk a következő úti célunk felé. Szokatlan csend volt. Mintha kihalt volna minden. Ez a csend nem a megnyugtató fajtából való. Ez a vihar előtti csend volt. Amikor a végjáték előtt egy pillanatig minden nyugodt, hogy aztán teljes erővel lecsapjon. Az utóbbi napok nem vallottak a Hidrára: nem támadtak, nem indultak gőzerővel a keresésemre. És ha ez a vihar előtti csend, akkor…
- Rogers kapitány, - csendült fel egy hang egy reccsenést (ami a csatornaváltást jelezte) követően – itt a 13-as ügynök. Az én osztagom feladata a maguk védelme. A csapatom tagjai közt beépített Hidra embert lepleztünk le, aki eddig hamis információval látott el minket. Az angliai bázisra ne térjenek vissza, azt lebombázták. Hidra légiegységek széledtek szét, miután átvizsgálták a romokat. Adja meg a koordinátáit! Az osztagom készenlétben áll, odarepülünk.
Miközben beszélt, Steve-re néztem a tipikus „én megmondtam” pillantással. Mondjuk, a következtetéseim logikusak voltak, nem hittem, hogy tévedek, de most, hogy kiderült, igazam van, még kevésbé látom rózsásnak a helyzetet.
- Mennyi időnk van? – kérdezte, de mielőtt befejezhette volna, a vonal megszakadt. Az utolsó pillanatban rántottam félre a gépet, a lövedék mégis súrolta, minek következtében a kommunikációs rendszerünk meghalt. Hiába nyomkodtam ész nélkül mindent.
- Kapitány, megtaláltak minket a rosszak! – hallottam Sam hangját. Legalább az adóvevők működnek a privát vonalon. Szinte ugyanebben a pillanatban jelentkeztek a többiek is.
- Kate, megtámadtak minket! – kiáltott Natasha.
- Lőnek ránk! – közölte Thor is Sólyomszem helyett, aki a vezetésre koncentrált. – Mi a teendő?
- Mindenki azonnal tűnjön el! Az angliai bázist megsemmisítették! Rejtőzzetek el! – adta ki a parancsot a kapitány.
Két alaposan felszerelt vadászgép szegődött a nyomunkba. Állandóan tüzeltek, nem hagytak mozgásteret. Pörögtem, lavíroztam, már kezdett hányingerem lenni. Teljes sebességre kapcsoltam, nem érdekelt, merre megyek. Csak el innen! Az álcázó-berendezés meghibásodott, így a gépeknek nem okozott gondot a nyomomban maradni.
- Steve, próbáld meg őket lelassítani! – kiáltottam, miközben balra dőltem. A kapitány tüzet nyitott az ellenséges gépek felé. Sikerült eltalálnia, mire tűz csapott fel. Ám a repülő vastag tűzcsíkot húzva is tartotta velünk a tempót. Szívós pilóta lehetett. Most kapóra jött a felhős égbolt. Meredeken felfelé vettem az irányt, be a vastag párába. A baj csak annyi volt, hogy itt én se láttam, így kizárólag a radarra hagyatkozhattam. Remélem, rendesen működik, gondoltam erősen fohászkodva, hogy úgy legyen. A pontok eltűntek a képernyőről. Egy pillanatra fellélegezhettem És abban a pillanatban betört az ablak. Közvetlenül előttünk megjelentek egy Quinjet álcázott körvonalai. Az ajtó nyitva, egy ember hajolt ki, kezében géppuska. Egy pillantást elég volt az arcára vetnem, már tudtam, kicsoda. Rumlow. Szerencsére nem látta, hogy mi vagyunk, mert a golyó becsapódásakor lebuktunk. Görcsösen markolva a kormányt, előre toltam. Próbáltam kikerülni innen. Éreztem, ahogy kiszökik az oxigén és egyre kevesebb lesz a levegő. A szívem hevesen dobogott, a tenyerem izzadt, a mellkasom gyorsan emelkedett. Nem volt időm a kapitányra nézni, csak a szemem sarkából láttam, hogy tüzel. Célzó kereszt nélkül. A monitorok sötétek voltak, a legtöbb összetört. Rumlow pont azokat találta el. A radarnak annyi, az irányító megmaradását is csak a szerencsének köszönhettük. És akkor feltűnt egy raj előttünk. Élesen jobbra fordultam. Rám küldtek egy rakás rakétát. A kapitány kiengedte a mieinket, így sikerült egy részét megsemmisítenie. Hirtelen egy heves lökés ért, minek következtében előrelökődtem. Az öv megfogott és kipréselte a tüdőmből a levegőt. A gép hátulja felrobbant, irányíthatatlanná vált. Tudtam, hogy elvesztünk.
- Steve, ki kell szállnod! – ordítottam. – Csak engem keresnek!
- Nem! Nem hagylak cserben!
- Siess! – kezébe nyomtam a holmiját és meghúztam az ülése mellett lévő kart, mire a tető felnyílott, ő pedig székestül kirepült. A felhők miatt eltűnt a szemem elől. Újra a gépre koncentráltam. Semmi nem működött, hatalmas sebességgel egyenesen a föld felé tartottam. Katapultálni akartam, de a kar már nem volt meg: a rakéta-becsapódás következtében megsemmisült. Nem tudtam, mit tegyek. A talaj rohamosan közeledett. Ölembe vettem a pajzsomat, a hátizsákomat is ráraktam. Lenyomtam a vészhívót az adóvevőn. Ekkor már láttam a fákat. Féltem. A halál gondolata ésszerűnek tűnt. Reszkettem. Az életem lepergett a szemem előtt. Nem akartam, hogy így legyen vége. Nem győzhet a Hidra. Megint. És akkor elértem a fák tetejét. Ágak csapódtak az arcomba, a gép bukfencezve és meggyulladva lezuhant. Egy kiáltás hagyta el a számat. Nagy rántást éreztem, aztán megszűnt a világ.



Sziasztok!
Remélem, nem untátok a regény hosszúságú fejezetet, és elnyerte a tetszéseteket!
Én már nagyon vártam, hogy eljussunk idáig, innentől egy kicsit változik a történet, illetve a hangulat. Addig is köszönöm a kattintásokat!
Üdv: Kate Avengers

4 megjegyzés:

  1. Én imádom a hosszú részeket, és már megint ez a függővég :D nagyon tudsz ;)

    VálaszTörlés
  2. Szia nagyon jó lett :) már várom a kövi részt.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Köszönöm, hogy írtál és örülök, hogy tetszett! :)

      Törlés