2015. október 23., péntek

11. Alpok

Kate a kapitány kezébe nyomta a pajzsát és a hátizsákját, aztán mielőtt a férfi megakadályozhatta volna, meghúzta a katapultáló kart. A sérült tető felnyílt, a kapitány pedig kirepült a gépből. Kinyitotta az ejtőernyőt és biztonságosan földet ért.
- Kate! – kiáltotta az adóvevőbe. – Kate! Hallasz?
A Hidra vadászgépek nem vették észre, minden figyelmüket a füstölgő repülő kötötte le. Miközben lefelé szállt, meglátta, milyen állapotban van a lány gépe: a hátulja megsemmisült, a tető levált, bármelyik pillanatban lezuhanhatott, Kate-nek mégis sikerült még perceken keresztül a levegőben tartani.
- Natasha, megvagytok? – kérdezte újra Steve Rogers, miközben a hóban járkált. Az arckifejezése sok mindent elárult volna a gyakorlott szemlélőnek.
- Igen, Steve, Hulk elintézte a hajót. A gép viszont tönkrement és kisebb sérüléseket szenvedtünk.
- Kapitány, elmentek a rosszak – hallották Sólyom hangját.
- Mi is épségben vagyunk – szólalt meg Barton is. – Mi történt, kapitány? Hol van Kate?
- Üldözőbe vettek és belefutottunk Rumlowba. Kilőtték a műszereket, hátulról eltalált egy rakéta. Kate szó szerint kidobott a gépből, utána nem tudom, mi lett vele… - akadt el a hangja. És akkor megszólalt a vészjelző. – Kate! Beszéljetek az osztaggal, gyertek velük és… - lódult neki a kapitány, de Natasha megállította.
- Steve, ne menj oda! Egyedül nem tehetsz semmit. Várj meg, 1 órán belül mind ott vagyunk.
- Romanoffnak igaza van, kapitány – helyeselt Stark tőle szokatlanul komoly hangon. – Mit gondol, miért dobta ki magát Kate? Nem akarta bajba sodorni. Tudta, hogy őt keresik, a maga létezéséről nem tudnak. Azt tette, amit helyesnek gondolt, még ha ez is ára. Kate kezd rossz hatással lenni magára: többször cselekszik azelőtt, mielőtt meggondolná.
- Biztos, magától tanulta – jegyezte meg Rogers.
- Meglehet. De néha ez menti meg az életet. Kate tud magára vigyázni. 1 órán belül ott vagyunk. Kapcsolja be a nyomkövetőt!
...

Sötétség vett körül. Semmi fájdalmat nem éreztem, a testem ép volt. A lényem egy része elindult, de valami visszarántotta.
Eltűnt minden, én pedig visszakerültem a valóságba. Megrándult a szemhéjam, aztán felnyitottam a szemem. Nem tudom, meddig voltam eszméletlen. Vérbe fagyva ébredtem, vastagon borított a korom és törmelékdarabok. Óvatosan felemeltem a fejem, mire éles fájdalom nyilalt bele. Megtapogattam, éreztem a sebet, még szivárgott belőle a vér. Csodával határos módon sikerült megmenekülnöm. Az ülésem a becsapódás lendületétől kirepült a gépből és ez volta szerencsém, mivel a roncs felrobbant. A pajzs megvédett valamennyire, körülöttem mégis véres volt a hó. Lassan felültem és végigtapogattam a csontjaimat. Valószínűleg eltört pár bordám, ezenkívül üvegszilánkok fúródtak a karomba. Az arcomat végigszabdalták a repeszdarabok, a bokám kificamodott, rengeteg vért vesztettem. Lázam is lehetett, rázott a hideg. Nem maradhattam itt, bármikor rám akadhattak. A cuccomat begyömöszöltem a hátizsákba és felálltam. Rögtön vissza is rogytam, a világ veszettül forgott, rettenetesen szédültem. Mélyeket lélegeztem, próbáltam felidézni, hogy mit csinált ilyen helyzetben dr. Banner. Elsősegélydoboz – ez volt az első szó, ami beugrott. A robbanás következtében biztos megsemmisült, de a hátizsákom egyik zsebében találtam egy fájdalomcsillapítót. Bevettem és újra felálltam. Arra gondoltam, hogy Natashának, Clintnek, Thornak, Starknak, Hulknak és Stevenek ennél nagyobb fájdalmakat is át kellett élnie. Ez erőt adott. Lassan botorkáltam a hóban, próbáltam kitalálni, hol lehetek. Hegyek vettek körül minden oldalról, a hőmérséklet alacsonyabb volt, mint ahol eddig jártunk. Egy hegységben lehettem, minden bizonnyal az Alpokban. Találomra követtem egy irányt. Nem tudtam segítséget kérni, a rádióm kiesett a fülemből. Fáztam, az egyenruhámon kívül más nem volt rajtam, a kabátom szó szerint leégett rólam. Túl lassan haladtam és ez dühített. Ha nem találok ki valamit, itt fogok elpusztulni.
Az állapotom egy rosszabbodott. Már csak támolyogtam, a gyomrom felkavarodott. Egy idő után nem bírtam tovább és kiokádtam magamból azt a sok mérges anyagot, amit belélegeztem. Vért is köpködtem és erősen fohászkodtam, hogy ne legyen belső sérülésem. Azt nem éltem volna túl. A páncél ugyan megvédte a felsőtestem, de a becsapódás következtében előfordulhatott. Összegörnyedtem, a testem megfeszült, öklendeztem. A hányadék egyszerre távozott a számon és az orromon keresztül. Rettenetesen mart, köhögtem, fulladoztam. Vizet! - nyögtem erőtlenül. Elvesztettem minden energiaforrásomat, valahogy mégis sikerült elvonszolnom magam. Steve-re gondoltam és arra, hogy mennyire megviselné, ha így látna. Szenvedtem, de valami bennem nem engedte, hogy meghaljak és most ugyanez a valami eljuttatott egy jeges folyóhoz. Rettenetesen hideg volt, ráfagyott az ujjaimra, de nem érdekelt. Kimostam a számat, mire a fogaimba éles fájdalom hasított. Lenyeltem pár kortyot. Valamivel jobban éreztem magam, így körülnéztem és már tudtam, hol vagyok. A folyó túlpartján egy meredek sziklafal magasodott, rajta vasúti sín. Ez a Keleti-Alpok. Ezen a helyen zuhant le Bucky Barnes. Kicsit előbb jutottam el ide, mint terveztük. Végleg kimerültem, ezért úgy döntöttem, egy időre itt maradok. Magam alá húztam a pajzsom és a táskám. Hogy eltereljem a figyelmemet a hidegről, azon gondolkoztam, hogy mi lehet a többiekkel, Vajon Steve épségben ért földet, miután kihajítottam a gépből? Vagy észrevették? És a többiek túlélték a bombázást? Mert ha nem, akkor én lettem volna a felelős. Ez a felismerés letaglózott. Én leszek az oka a haláluknak. Próbáltam ezeket a gondolatokat száműzni és remélni. „Mondja, hitt a barátjában? Tisztelte őt? Barnes döntött úgy, hogy magával megy, mert úgy gondolta, hogy ön ezt megérdemli” – jutottak eszembe Peggy Carter vigasztaló szavai. Én hittem a barátaimban, de ha meghalnak, azt sosem tudnám feldolgozni.
Letöröltem a könnyeimet, mielőtt odafagyhattak volna az arcomra. A víz fölé hajoltam, mire hirtelen kihagyott a lélegzetem. Megpillantottam a tükörképem. Az arcom véres, kormos, számtalan seb éktelenkedett rajta, az ajkam kezdett elkékülni a hidegtől. Muszáj valamit csinálnom! Győzködtem magam, de végtelenül gyengének éreztem a testemet. Egy pillanatra hunytam le a szemem, mire valaki felrántott. Ujjak kulcsolták át a nyakamat és egy fának szegeztek. A bordámba hasító fájdalomtól elsötétült a tekintetem, ájulás kerülgetett. A támadóm arcát nem láthattam, maszk takarta. Feléledt bennem az életösztön. Rúgkapálni kezdtem, megpróbáltam az ujjakat lefejteni. Azonban nem bőrt tapintottam: egy fémkéz tartott fogva.
- Bucky! – préseltem ki magamból fulladozva. – Ne!
- Honnan tudod a nevem? – támadt nekem. – Ki küldött?  A Hidrától jöttél? Vagy a S.H.I.E.L.D.-től? El akartatok kapni? Ki vagy? Miért jöttél? – záporoztak felém a kérdései, ujjait pedig egyre szorosabban fonta össze.
- Azt a kisembert Brooklynból… aki olyan hülye volt,… hogy sosem futott el… én őt követem – elszorult a torkom, az oxigénhiánytól elernyedtem, a tekintetem üvegesen meredt a semmibe. Végem van, gondoltam. Bucky sosem látott, nem tudja, ki vagyok. Ha ez a mondat nem győzi meg, akkor megöl. És akkor elengedte a nyakam, mire rongyként hulltam a hóba. Az ujjaimat felsértették az éles jégkristályok és mivel teljesen átfagytak, már hajlítani sem tudtam őket. A férfi fegyverét maga elé tartva leült.
- Ismered Steve-et? – kérdezte halkan, miután levette a maszkját. Észrevettem, hogy a kibernetikus karjáról eltűnt a Szovjetunió szimbóluma, a vörös csillag. Hosszú haja keretbe foglalta sima arcát, melyen karcolások árulkodtak nem könnyű útjáról. A tekintete már nem volt élettelen, visszatért régi élénksége. A Tél Katonája ruhát viselte, az időjáráshoz ez illett a legjobban. Szívesen beszámoltam volna a kutatásunkról, de az idő sürgetett, így nem válaszoltam a kérdésére.
- Siess, menekülj! – intettem erőtlenül. – A Hidra a nyomomban van! Téged is keresnek, menj már! – ordítottam, ahogy tudtam. Láttam, hogy hisz nekem, de nem mozdult. Nem hiszem, hogy teljesen épeszűnek gondolt volna az állapotomat tekintve. Nem tudtam, mit tegyek. Feltápászkodtam és jeleztem, hogy kövessen.
- Ismered Steve-et? – nem tágított a kérdésétől. Sürgettem, megszólalni már nem voltam képes. Helikopterzúgás csapta meg a fülünket. Tudtam, hogy elkéstünk, én biztos nem jutok ki.
- Menekülj, velem ne törődj! – suttogtam. – Fuss!... Amerika Kapitányért…
Egy utolsó pillantást vetett rám, amiben benne volt minden: a Hidra gyűlölete, a barátság, az irántam érzett szánalma és rengeteg kérdés. Aztán eltűnt.
Két lépést tettem meg, amikor fegyverkattanást hallottam. Előkaptam a pisztolyomat és tüzeltem. Nem érdekelt, hogy leleplezem magam, már mindegy volt. Akkor legalább ne harc nélkül kapjanak el, még ha harcképtelen vagyok is. A lehető leggyorsabban haladtam. Egy perc múlva egy tisztáson álltam.
- Nocsak, nocsak, a Kiválasztott mégis létezik – szólalt meg gúnyos hangon valaki a hátam mögött. Megpördültem és neki szegeztem a pisztolyomat. Rumlow. A szeme se rebbent. Ezalatt fegyveres katonák vettek körbe, lövésre készen. Nem volt esélyem. – Dobja el a fegyvert, kezeket a tarkóra! Térdeljen le! – parancsolta, de én nem mozdultam. Csak bámultam az arcába. Az arcába, melyen még piros volt a bőr, tele égésnyomokkal, hólyagokkal. Ilyen mértékű sebesülés után is hűséges a Hidrához. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon a Hidra őt is átvágja, vagy a tényleges céljaik, a világ feletti uralom mellett küzd. Farkasszemet néztünk, egy hosszú pillanatig senki nem mozdult. A beállt csendben csak a folyó zubogása hallatszott. Ez a mi kettőnk küzdelme volt, az emberek türelmetlenül vártak. Rumlow kapta félre először a tekintetét. – Azt mondtam, térdre! Fegyvert eldobni!
- Soha! – mosolyodtam el és meghúztam a ravaszt. A támadók rám vetették magukat. Egy puska csövét éreztem a halántékomon. Hallottam, hogy kibiztosítják. A földön feküdtem, a karom kicsavarodva, öten fogtak le. A fejemen felszakadt a seb, a vér vörösen csorgott le, a hóra ért cseppek éles kontrasztot képeztek a fehérséggel. Vártam, hogy meghúzzák a ravaszt. Ám akkor valami megállította őket.
- Ne, nem itt! – parancsolta Rumlow. Jobb karját a bal vállára szorította; oda hatolt be a golyóm. Valaki észrevette a szándékom és már azelőtt rám ugrott, hogy megtehettem volna. – Bevisszük!
Felrántottak a földről. Ellenkeztem, mint egy őrült, vonaglottam, próbáltam kiszabadulni. Egy Quinjet felé vonszoltak. Nem tudom, hogyan sikerült elérnem, de ki tudtam venni egy Banner-féle bombát. Kibiztosítottam és eldobtam. A robbanás elrepített, lerázta a fogvatartóimat. Néhányat megölt, aki közel volt, többen megúszták könnyebb sebesüléssel. Azt hiszem belátták, hogy nem hagyom magam. Szúrást éreztem a nyakamon, mire a körvonalak elhomályosultak. A valóság összefolyt, én pedig belesüllyedtem egy álomvilágba.
. . .

A kapitány előszedte a hátizsákjából a már jól ismert bőrdzsekijét. Futott, állandóan mozgásban maradt, hogy ne hűljön ki: a hőmérséklet nagyon alacsony volt, apró pelyhekben a hó is el kezdett esni. Újra lejátszódtak benne az előbbi események. Tudta, hogyha a Hidra Kate-et keresve bukkant rájuk, akkor nagyon kellhet nekik. Akármit is csinálnak vele, az jó nem lehet.
Félóra múlva egy Quinjet hangja csapta meg a fülét. Integetni kezdett, mire leszálltak. Kinyílt a rámpa és egy ismerős alak lépett ki rajta: Sharon Carter. Jelzett Rogersnek, hogy jöjjön fel.
- Üdvözlöm, kapitány – köszöntötte és hellyel kínálta. – A barátai már mind úton vannak ide, addig viszont mondja el, hogy mi történt és, hogy mit keres ennyire a Hidra!
Steve beszámolt a támadásról, a Kiválasztottról, de egy szót sem szólt a küldetésükről vagy a Tél Katonájáról. Az nem tartozott másra. Azt sem tartotta jó ötletnek, hogy az osztagot iderendelte: ha egy áruló volt köztük, miért ne lehetne még egy? Most viszont csak az ő segítségükre számíthattak.
- Hol vagyunk tulajdonképpen? – kérdezte a beszámoló végén.
- A Keleti-Alpokban. A radarok szerint jó nagy körzetben nincsenek a levegőben ellenséges gépek –felelte az ügynöknő.
A Keleti-Alpok. Bucky is itt zuhant le– gondolta a kapitány. – Vajon direkt választották ezt a helyet?
Egy idő múlva megérkeztek a Bosszúállók is. A kérésükre Kate gépét, amit elhoztak az angliai bázisról, kiürítették számukra, így rajtuk kívül senki nem volt a fedélzeten, biztonságban tanácskozhattak. Az arcukat elfedték, az osztag nagy része nem tudta, hogy kicsodák.
- A gép sebességét tekintve még jó pár mérföldet megtehetett, mielőtt végleg lezuhant volna – mondta Sólyomszem.
- A rádiója biztos megsemmisült – emelkedett fel a műszerekről Stark. – Nem érzékelem, viszont a vészhívás helyét talán be tudom mérni. Mondjuk, egy roncsot nem nehéz megtalálni.
- Dr. Banner, maga szerint mekkora lehet a sérülés? – fordult a tudós felé Sam Wilson.
- Ezt nehéz megmondani – tárta szét a karját. – Nagy sebességgel csapódhatott be és tekintve a körülményeket… kb. 12% esélye van a túlélésre, nem számítva azt az esetet, ha a sebeibe hal bele.
- Akkor még van esélyünk – szólalt meg Thor. – Meg kell találnunk!
- Mi legyen az osztaggal? – nézett körbe Natasha. – Nem tudhatnak a küldetésről, de kell az ember.
- Azt fogják tenni, amit eddig: fedeznek. Barton, készen áll?
- Igen, kapitány. Egy perc múlva indulunk.


Üdv mindenkinek!
Szünet és az ünnep alkalmából előbb érkezett a rész, remélem, elnyerte a tetszéseteket. Innentől megjelenik a két szemszög, de a Bosszúállóké mindig E/3.-ban. Lehet, hogy kicsit zavarja az olvasást, de így jobban tudtam írni. Jó szünetet mindenkinek és köszönöm a megtekintéseket és visszajelzéseket! :-)
Kate Avengers

3 megjegyzés:

  1. Szerintem így is tök jól olvasható, és érthető, valamint azt is abszolút megértem, ha így jobban meg tudtad írni ;)
    És végre itt van Bucky :D a második éved eleje óta erre vártam, és remélem a közeljövőben egyre több szerephez fog jutni ;)
    Jó szünetet :-*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy így is jó, és hogy tetszett :) Bucky pedig nem véletlenül váratott magára :-)

      Törlés
  2. SZiaaa van egy kis meglepetésem neked itt -----> http://theyoungdefender.blogspot.hu/p/dijak.html

    VálaszTörlés