2015. október 30., péntek

12. Tudós

Katt…katt, katt, katt. Egy gép kattogása. Ez volt az első dolog, ami elhatolt az agyamig. Aztán a szag: fertőtlenítő. Rémülten nyitottam ki a szemem. Egy kórházi ágyon feküdtem. Fejem nagy párnán nyugodott, fehér lepedővel voltam letakarva. Mellettem egy műszer: a szívverésemet mérte, ennek a kattogása hallatszott. A karomból egy cső állt ki, infúzióra voltam kötve. A fejemen lévő sebet összevarrták, kisebb fajta kötés volt rajta. Az üvegszilánkokat eltávolították a testemből, a sebeimet ellátták. Megpróbáltam felülni, de nem tudtam: a karomat, a lábaimat és derekamat szíj rögzítette az ágyhoz. Fogoly voltam. A Hidra foglya.
- Nem! – suttogtam. Tisztán emlékeztem, hogy a földre tepertek, de utána… Fogalmam sem volt.
- Jó nagy adag altatót kapott – szólalt meg az asztalnál ülő férfi, akit eddig nem vettem észre. Hosszú fehér köpenyt és szemüveget viselt. Átlagos tudósnak nézett ki, de az arca kísértetiesen hasonlított valaki máséra. Aki már rég halott.
- Ki maga? – kérdeztem nem túl kedvesen. Nem voltam jó hangulatban, dühvel igyekeztem leplezni a rettegésemet.
- A nevem dr. Arnold Zola – kérdőn villant a szemem, mire rögtön megmagyarázta. – Arnim Zola a rokonom volt. De nem ez a fontos kérdés, hanem, hogy maga kicsoda valójában? Kiválasztott, Katherine Elect, mind-mind egy neve, de az igazit, azt még a barátai sem tudják, nem igaz? És vajon miért?
- A nevem Kate Elect – feleltem a tekintetét állva. Megnyomott egy gombot, mire ülőhelyzetbe kerültem. Ez idő alatt megfogadtam, hogy semmit nem szednek ki belőlem. Semmit. – Én vagyok a Kiválasztott.
- Hát jó – bólintott beleegyezően. – Így vagy úgy, előbb-utóbb meg fogjuk tudni. Ebben jók vagyunk.
- Ezt nincs joga mondani! –az elfojtott düh átszivárgott a hangomon. – Phil Coulson becsületes ember volt és az emberekért harcolt, nem úgy, mint maguk! Ok nélkül gyilkolnak le ártatlan embereket, éretlen fiatalokat szerveznek be és elhitetik velük, hogy a jó cél mellett harcolnak. Emberek életét teszik tönkre, a világ feletti uralomra törnek. Elvesznek mindent, nem kímélnek senkit, aki nem felel meg az elvárásaiknak, azt legyilkolják! – a Hidrával szembeni gyűlöletemet zúdítottam a tudósra. Elakadt a hangom, a könnyeim a szemembe gyűltek arra a sok szenvedésre gondolva, amit ez a szervezet okozott. A férfit nem hatotta meg, kifejezéstelen arccal jegyzetelt.
- Ez nagyon érdekesen fog mutatni a személyiség-elemzésében, Ms. Elect – állt fel és az ajtó felé indult.
- Várjon! Mit csinált velem? – nem reagált. – Mit csinált velem?! – ordítottam. Rángatni kezdtem a szíjakat, szabadulni akartam. Rettenetes fájdalmat éreztem a gyomromban, a fehér pokrócon egy vérfolt kezdett terebélyesedni. Kapkodtam a levegőt.
- Én a helyében nem rángatnám a szíjakat, Ms. Elect – fordult felém az ajtónál a doktor. – Az infúzió kis mértékben a vérbe kerülve a felépülését segíti elő, de ha megrántja, a hatás ellentétes lesz. A gyomra belső sérülést szenvedett: a folyadék a vérbe kerülve nagymértékben feloldja a belső és külső varratokat. És lehet, hogy nem leszek itt, hogy megmentsem – azzal eltávozott. Elkeseredve néztem utána a kicsiny ablakon keresztül. Rettegtem attól, hogy mit akarnak tőlem.

. . .

Lassan repültek. Sötét volt, a hó már nagy pelyhekben esett, így csak a műszerekre hagyatkozhattak. Attól függetlenül, hogy a gép hátulja tönkrement, jó nagy utat tett meg, úgy 20 mérföldet. Nemsokára érzékelni kezdték az első törmelékdarabokat, aztán megtalálták a roncsot is. Életjeleket viszont nem jelzett a műszer. Leszálltak. Kinyílt a rámpa és a lámpák fényében szemük elé tárult a gép maradványa.
- Te jó ég! – suttogta Natasha.
A motor még most is füstölgött, a szárnyak letörtek, jó pár méterrel távolabb hevertek, az esés közben letarolt fákkal együtt. A műszerek apró darabokra törtek, a pilótafülkéből már csak a talapzat maradt meg. Az ülés szintén távolabb feküdt egy fa előtt. Körülötte sötétebb volt a hó és egy ismerős tárgy akadt a kezükbe: egy A betűt ábrázoló medállal ellátott nyaklánc. Mindannyian dermedten álltak, a lány járt a fejükben. Dr. Banner mozdult meg elsőnek. Egy apró műszerrel a fához ment. Felitatott egy keveset a vérből és az elemző felületre helyezte.
- A vérkép megegyezik Kate-ével – jelentette. – Elég sok vért vesztett, ahogy elnézem.
- Úgy érti, - lépett előre Wilson – úgy érti, hogy nem halt meg?
- Igen, életben van – felelte határozottan, mire érezhetően oldódott a feszültség, mindenki megkönnyebbült.
- De akkor hol van? – kérdezte Thor.
A tudós kezében lévő műszerből lézersugár tört elő. Végigpásztázta a havat, majd megállt: egy újabb vérfolt.
- Ezek szerint erre ment. A nyom nem régi, és a sebeiből ítélve nem juthatott messzire, csak vonszolta magát – nézett rájuk.
- Ha nem találjuk meg hamarosan, megfagy ebben az időben – szólalt meg Clint Barton.
- Vagy valaki más találja meg – tette hozzá Stark, mire megfordultak. Egy apró tárgyat tartott a kezében: egy kitűzőt. – A Hidra.
- Dr. Banner, használhatók a műszerek ilyen időben? – kérdezte Amerika Kapitány higgadtan a körülményekhez képest.
- Na, a jégkirálynő újra önmaga – dörmögte a Vasember az orra alatt, hogy más ne hallja.
- Igen – válaszolt Rogers kérdésére a tudós.
- Natasha, Bruce és én a földön maradunk, a többiek a gépen követnek. Világítsátok meg az utat, ellenőrizzétek a légiforgalmat! – adta ki a parancsot.
Követték a tudós műszerének sugarát, közben Banner beszámolt az elemzésekről. Megtudták, hogy a lány súlyosan megsebesült, csontja is károsodott. Szédült is, mert a nyomok folyton kanyarogtak, ide-oda kilengtek, mintha egy részeg tántorgott volna. Egyikük sem érezte a hideget, pedig a szél az arcukba fújta a havat. Keményebbek, edzettebbek voltak, minthogy ettől visszatántorodjanak.
- Miért hoztad magaddal? – tette fel a kérdést Romanoff ügynök. – Figyelmeztettelek…
- Tudom – sóhajtotta a kapitány. – Rögtön azon napon, amikor visszajött, felajánlotta a segítségét. Jönni akart és tudod, milyen: ha parancsot kap, hogy maradjon, azt is megszegné. És szükségem volt rá. Én nem értek annyira a számítógépekhez, sem a repülőkhöz. Ráadásul halottnak hisznek és úgy nem könnyű információt szerezni – mosolyodott el keserűen.
- De miután láttátok, hogy a Hidra keresi, akkor is veletek maradt. Miért?
- Nem hagyhattam ott. Ha egy helyen marad, bármikor ráakadhatnak. Így viszont eltereltem a figyelmüket Buckyról.
Csöndben folytatták az útjukat. Egy idő után beértek egy szakadékba. Mindkét oldalon meredek hegyfal emelkedett, középen jeges folyó kanyargott. A velük szemben lévő párkányon vasúti sín futott végig.
- 1944. október 29. – mondta a kapitány. – Itt zuhant le Bucky.
- Kate itt találkozott valakivel, de nem érnek éget a nyomok – egyenesedett fel a tudós. – Menjünk tovább!
Végül aztán elérkeztek a tisztásig, ahol a gépet is lerakták.
- Itt megszűnnek a nyomok. Várjunk csak! Mik azok? – mutatott néhány földön heverő kupacra.
- Holttestek – állt fel mellőlük Sam, majd a többiek kérdő tekintetét látva bólintva hozzátette. – Hidrások.
- Mi okozhatta a halálukat? – kérdezte Thor.
- Bomba – jelentette Stark felemelve azt, ami megmaradt a szerkezetből. – Méghozzá Kateé!
- Legfeljebb 2 órája haltak meg – vizsgálta meg őket Banner.
- Ezek itt Quinjetek nyomai – mutatta Sólyomszem. – Kétlem, hogy Kate el tudott volna menekülni.
- Megtaláljuk – lépett közelebb a holtakhoz Natasha. – Kate hagyott elég támpontot. Például a rádiót. Csak lenyomozzuk a hullámokat.
- Gyerekjáték - felelte Stark a néma kérdésre.
...

Behunytam a szemem, próbáltam minél több erőt gyűjteni. Határozottan jobban éreztem magam, de gyenge voltam. Tudtam, hogy a többiek eljönnek értem és segíteni akartam. Felvillant előttem egy kép: egy szőke férfi lekötözve egy kórházi ágyon. Thor Új-Mexikóban. Ugyanazt csináltam, amit akkor ő. Először azt a kezemet kezdtem forgatni, húzni, ami nem volt infúzióra kötve, de csak óvatosan. Sikerült egy centit kihúznom. Újult erővel láttam neki. 5 perc múlva sikerült kiszabadítanom. Alaposan körülnéztem a szobában, de egyszerűen nem találtam kamerát és ezt furcsálltam. Ennyire nem lehetnek elővigyázatlanok. Feltéptem a ragtapaszt és kihúztam a tűt a kezemből. Szemügyre vettem a folyadékot: nem volt teljesen átlátszó, inkább valami kolloid oldat. Ismerősnek tűnt, aztán beugrott: a szemem sarkából láttam, hogy ez nyomták belém, mikor elkábítottak. Vagyis jelenleg mélyen kéne aludnom. Viszont a szérum miatt kis mennyiség nem ilyen hatást fejtett ki. Ezek nem tudják, hogy a szérum az agyamra is hatott, esett le.
Az egyenruhám az asztalon volt kiterítve a fegyvereimmel együtt. Felöltöztem és összeraktam a cuccom: az övem, Natasha pisztolya, Steve kése, Thor dárdája, Banner bombái, az íjam, a pajzsom, a sokkolók, a karkötőim, a páncélom, a csizmám és a kesztyűm, minden hiánytalanul megvolt. Még a Starktól kapott telefonom is: szerencsére az alapos kódolás a vészgomb lenyomásával aktiválódott, így egyelőre nem törték fel. A többi holmimat sem vetették mg ellenőrzés alá, amiből arra következtettem, hogy nem lehetek itt régóta. De vajon hol? Ezt akartam először megtudni, de a szobában nem volt hálózati kapcsolat. Kiléptem az ajtón, a folyosón sötétség fogadott. Bőven a föld alatt lehettem, nem volt sehol ablak. A szemüvegem átváltott éjszakai módra, segítségével jól haladtam. Sokáig nem találkoztam senkivel, térfigyelő kamerával sem. Aztán egyszer csak falnak ütköztem. A folyosón nem volt elágazás, itt pedig hirtelen vége. Kapcsoló után keresgéltem, de mindössze egy létrát találtam a falhoz rögzítve.
Felfelé mászva azon tűnődtem, miért ilyen kihalt a terep. Egyetlen lehetséges opció jutott eszembe. Igyekeztem elvetni, de egy mondat motoszkált a fejemben:,,A Vörös Koponya titokban tartotta a kilétét. Nem tájékoztatott minket magáról…” – ezt mondta az egyik támadóm New Yorkban. Mi van, ha Arnold Zola ugyanezt tervezi? Hogy csak a saját osztagát avatta be? Ha magának akar megtartani, mint kísérleti alanyt? A Hidra nagy része számára én nem is létezem. Ha kiderülne, hogy mégis, akkor jönne egy csomó kihallgatás, vizsgálat és akkor ugrik a titok. Magukra vonnák a S.H.I.E.L.D. figyelmét, pedig ők így is épp elég gondot okoznak nekik. Többek között én is.
Felértem a létrán. A fejem felett apró érzékelő villogott: egy retinaszkenner. Előkaptam a telefonom: a biztonsági üzemmód retinafelvételt is készít. Odatartottam, mire halkan felpattant egy négyzet alakú plafonrész. Pisztolyommal a kezemben óvatosan kikukucskáltam: egy kis laborban találtam magam. Mivel senki nem tartózkodott itt, kiléptem a titkos részlegről. Most előnyömre vált, hogy nem tudnak rólam, mert nem is ismerhetnek fel. Felkaptam egy fehér köpenyt, az orromra pedig egy védőszemüveget helyeztem. Az íjamat még csak álcázta a köpeny, ám a pajzsomat nem tudtam hová rejteni. Végül egy táskába raktam. A kezemben egy köteg papírral kiléptem az ajtón. Úgy tűnt, a laborok szintjén voltam, mert csak tudósok jöttek elem szembe, így nem tűntem ki a tömegből. A liftet nem kockáztathattam meg, ezért a lépcsőház felé vettem az irányt. Mivel egy titkos labort csak a föld alatt tudnak elrejteni, gyanítottam, hogy felfelé lesz a kijárat. Kevesen jártak erre, inkább csak azok, akik egy szinttel mentek arrébb és ez gyorsabb volt, mint kivárni a liftet. 
Próbáltam elcsípni beszélgetésfoszlányokat. Furcsa volt, hogy mindenki németül beszél. Régebben nehezen értettem meg, mert rettenetesen hadartak és elharapták a szavak végét, ám az amerikaiak ugyanezt csinálják, én pedig egy ideje köztük élek, tehát muszáj volt gyorsan hozzászoknom. Gondolom, tudományos szavakat használtak, mert szinte semmit nem értettem belőle. Jó vagyok nyelvtanból, de a szókincsemet még fejleszteni kell. 
Törhetetlenül kaptattam fölfelé. Nagy bázis lehetett, rengeteg emelete volt. Az egyik fordulóban megakadt a szemem egy táblán: Computerraum. Hülye ötlet volt, én is tudtam, de nem akartam üres kézzel távozni. És a meneküléshez szükségem volt egy repülőre. Azonban mégsem volt olyan egyszerű eljutni a számítógépekhez: a folyosón már nem írták ki, hogy merre van. Tanácstalanul forgolódtam, igyekeztem magabiztos lenni, valaki mégis észrevette a bizonytalanságomat.
- Kann ich Ihnen helfen? – lépett mellém egy fiatalember. Tudós lehetett, fehér köpenyt viselt és vegyszerszagot árasztott. Barna szeme és barátságos arca bizalmat sugallt. Tudtam, hogy nem fog gyanút.
- Ja, danke. Ich bin neu hier, und finde den Computerraum – elővettem a legszebb kiejtésem.
- Gehen Sie geradeaus, und dann nach rechts. Soll ich mit Ihnen gehen?
Két lehetőségem volt: elutasítom az ajánlatot és egyedül folytatom a szökést, vagy elfogadom a segítséget és egyúttal a férfi közeledését is. Viszont így nem tűnök kívülállónak, több helyre bejuthatok, ugyanakkor veszélybe sodrom a kijutást. Nem sok időm maradt, dr. Zola valószínűleg hamarosan újra benéz. Végül az utóbbi lehetőség mellett döntöttem.
- Ja, sehr lieb von Ihnen! – mosolyogtam rá.
- Nicht zu danken! – felelte aztán megindult. – Wie heißen Sie?
- Karin Schnell. Und Sie?
- Tom Wissenschaftler. Maga nem német, igaz? – váltott angolra, mire felhúztam a szemöldököm. – Ne vegye tolakodásnak…
- Külföldön születtem, - vágtam a szavába – de nem tegeződhetnénk? Nem vagyok olyan idős.
- Dehogynem – mosolyodott el. – És Karin, hogy kerültél a Hidrához? – kérdezte cseppet sem tolakodóan. Inkább társalogni akart.
- Egy kutatáshoz kellettem. Tulajdonképpen megtaláltak, aztán átvettek – végül is így volt. – És te?
- A tudománynak szenteltem az életem. Itt pedig megtaláltam a hivatásomat, azt csinálhatom, amit szeretek. A tudományhoz vagyok hűséges.
Ekkor érkeztünk meg az informatika teremhez. Szerencsére kevesen tartózkodtak itt. Az ajtónál Tom felé fordultam és ezt mondtam:
- Köszönöm a segítséget! Remélem, nem raboltam el az idődet!
- Egy tanácstalan, csinos, fiatal nőnek senki nem tudna ellenállni – mosolygott. – Jó munkát!
Vegyes érzelmekkel nyitottam be a terembe. Nem hittem, hogy barátra akadhatok egy ilyen helyen. 
Egy eldugott sarkot szemeltem ki. Csatlakoztattam a telefonomat. Az első dolgom az alaprajz letöltése volt. Ezután betörtem néhány mappába és lementettem az adatokat. Nem tudtam üzenetet küldeni a többieknek, ezért erősebbre állítottam az egyik jeladó sugárzását, így talán könnyebben érzékelik.
Nem derült ki, hogy hol vagyok, tehát tovább kutattam. Stark programja segítségével feltörtem Zola anyagait. Minden internetes fájl, bejegyzés, kép leírás, ami Kate Electről szólt, megtalálható volt. Az egyik dokumentumban viszont szerepelt az igazi nevem. Megrémültem. Nem tudhatják meg, mert… Habozás nélkül törölni kezdtem. El kellett tűnnöm. De ez nem volt minden, nemcsak az én adataim voltak itt. Meghűlt bennem a vér: adatok, képek, feljegyzések, videók, minden. A legelső fájl egy kép volt: egy alvó férfit ábrázolt kórházi ágyhoz kötve. A dátum a mai. Mérhetetlenül dühös lettem: eldöntöttem, hogy addig nem távozom innen, amíg őt ki nem viszem. Betápláltam a célt, majd a törlőprogramot bekapcsolva hagyva elszántan, tétovázás nélkül elindultam Bucky börtöne felé.


Sziasztok!
Nagy-nagy köszönettel szeretnék hozzátok fordulni a több mint 4600 oldalmegjelenítésért, minden hozzászólásért, rengeteg pozitív visszajelzésért és olvasókért!
Ezután a gigantikus, több soron keresztülívelő mondat után azért még hozzáteszem, hogy remélem tetszett a fejezet.
Üdv: Kate Avengers

5 megjegyzés:

  1. Hát van egy olyan érzésem, hogy a feszült hangulat most már stabilan megmarad;) Kate és Steve annyira <3 és kíváncsivagyok Buckyra, mint mindig :D és nagyon jó rész volt, valamiért nagyon megragadott :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jó a megérzésed, marad a feszült hangulat ;) Örülök, hogy megragadott és köszönöm, hogy írtál :)

      Törlés
  2. Még mindig imádom ;) Megkérdezhetem, hogy tervezel e 3. évadod?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Nagyon örülök, hogy tetszik, a kérdésed pedig különösen feldobott (az ilyenek ösztökélik az írót és tartják benne a lelket), de ennyire azért ne szaladjunk előre: elég veszélyes kalandokat tartogatok még számukra. A Hidrát nem lehet félvállról venni.
      A lényeg, hogy nem akarok semmit előre lelőni, így a kérdést nyitva hagyom. Bocs, a hosszú válaszért. :)

      Törlés
    2. Hát a Hidrát tényleg nem, mondom ezt a Shield ügynökei sorozat kétszeres megnézése után :D és ne is lőjél le semmit mert agshdkfbldi! :"D
      A vészelyes kalandokat pedig szintúgy imádom ;)

      Törlés