2015. október 3., szombat

8. Frontok

Másnap egy gyors reggeli után már a gépen voltunk. Betápláltam az úticélt, megvártam, amíg elkészíti az útvonalat, aztán kisüvítettünk a hangárból. A célunk Azzano volt, egy város Olaszországban. Az út mindössze 2 óráig tartott. Mehettünk volna gyorsabban is, ám Európa felett sűrűbb volt a légi forgalom, mint az óceánnál, így nem akartuk megkockáztatni a számítógép előre megtervezett útvonalának áthágását. Miközben a gépet kormányoztam, eszembe jutott az első repülésem. A másodpilóta székében ültem. Clint megmutatta, hogyan kell irányítani, aztán hagyta, hogy visszafele egyedül csináljam. Bízott benne, hogy képes vagyok rá. Imádtam nézni a felhőket, az eget. Szerettem a levegőben lenni, így a 2 óra nem tűnt hosszúnak. Keveset beszélgettünk, mindhármunkat lekötötték a saját gondolatai. Végül aztán megérkeztünk. Nem kellett külön leszállóhelyet keresnem, mert a város melletti mező volt a célpont. Egy régi csatatér.
- A Hidra idevezérelt egy osztagot – mutatott szét a kapitány. – Mindössze 200 ember harcolt ellenük, és csak 50-en tértek vissza. A 107-es túlélői. A többiek elestek, vagy fogságba kerültek. Köztük Bucky is.
Szétnéztünk, bár nem tudtuk, mit keressünk. Steve se vett részt az ütközetben és a történetben sem volt semmi, ami jelképe lehetett volna ennek a helynek. A háború nyomai eltűntek, a 70 év megtette a dolgát, mégis borzasztó volt belegondolni, hogy tulajdonképpen egy tömegsíron járkálunk. Nem találtunk semmit, bár ez igazából egyikünket se lepte meg. Visszaszálltunk a gépre és Krausberg felé vettük az irányt.
A Hidra bázisnak csak a romjai voltak ott. 1943 novemberében Amerika Kapitány belopózott a létesítménybe. Eljutott a börtönökig, ahol miután leütött egy őrt, kiszabadította a rabokat, akik kiverekedték magukat. Szereztek fegyvert és tankokat, nagy kavarodást okozva. Schmidt kamerákon keresztül látta, hogy a kapitány is itt van, ezért elindított az önmegsemmisítőt. Steve végül megtalálta az elkülönítőt, ahol Buckyt tartották. Zola kísérletezett vele. Mikor elindultak, csak 2 percük volt a megsemmisülésig. Lépcsőkön rohantak fel, és az egyik fordulóban szembetalálkoztak a Vörös Koponyával. Johann Schmidt itt vette le a maszkját és dobta a tűzbe. A kapitányék követték a lift útját egyre feljebb, de át kellett jutniuk a túloldalra. Egy vékony acélgerenda kötötte össze a két állványt. Bucky még átért, mielőtt a palló lezuhant volna.
- Menj! – kiáltotta neki Steve Rogers.
- Nem, nélküled nem! – tiltakozott a barátja.
A kapitány elhajlított egy korlátdarabot, hátrált 2 lépést, majd elrugaszkodott. És akkor felrobbant a létesítmény, Rogers kapitányt pedig tűz ölelte át. Ez történt itt. Amerika Kapitány első hőstette: megmentett csaknem 400 embert.
Körbejártuk a romokat. Vigyázva lépkedtünk, bekapcsoltam a sugárzásmérőt is, mert a tesseract sugárkibocsátása a robbanás hatására erősödik. Szerencsére alacsony volt, alig mérhető, valószínűleg szétoszlott a levegőben, nem úgy, mint az antikváriumban. De emiatt nem nőtte be a fű, csupán a por lepte be. Nem hiszem, hogy sokan jártak volna erre.
 A romok között megtaláltuk néhány fegyver törmelékét, tank- és épületmaradványokat, robbanószerek krátereit. A terület nagy volt, hisz gyárként üzemelt. A számítógép tartalmazta a tervrajzokat, ennek segítségével eljutottunk az elkülönítő részlegig. Itt kísérletezett Buckyn Arnim Zola. Hogy pontosan mivel, azt csak pár napja tudtuk meg. Zola magával vitte a legfontosabb papírokat, adatokat, elemzéseket ezzel kapcsolatban. Miután rátalált Barnesra és a S.H.I.E.L.D. felvette, mert német tudósokat toborzott, az adatokat a Hidra titkos adatbázisában tárolták. Így került végül Alexander Pierce irodájába, onnét pedig hozzánk. A szuperkatona szérum egyik kezdetleges fajtáját adták be neki: lassabban öregszik és túlélte a zuhanást.
- Megkérdezted valaha Buckytól, mit csinált vele Zola? – léptem a kapitány mellé.
- Nem. Amit tudott, azt elmondta az ezredesnek. Itt feküdt leszíjazva és Zola csak úgy itt hagyta volna – nézett maga elé. Majd felvett valamit a földről. – Járt itt, tudja, mit tettek vele. Menjünk!
- De mi az? – kérdeztem, mire a kezembe nyomta. Egy szíjdarab volt.
- És most merre? – érdeklődött Sam.
- A katonai bázis 30 mérföldre van innen. Odatartunk – aztán a kapitány nekiindult.
Egyikünk sem tiltakozott a kiadós séta ellen. Katonák voltunk, mint az akkori menekültek. Ahhoz, hogy megértsük a kapitányt, bele kellett pillantanunk az akkori életbe. A katonák sebesülten, gyengén, a harc után képesek voltak ennyit gyalogolni és meg sem érezték, mert újra szabadok voltak. Sikerült kiszabadulniuk Amerika Kapitánynak hála. Mi egészségesek és erősek voltunk, és én különben is szerettem sétálni. Azon tűnődtem, hogy Steve és Bucky között milyen mély volt a kapcsolat. Feláldozták volna az életüket egymásért. A kapitány egymaga bemerészkedett az ellenség táborába, pedig nem tudhatta biztosra, hogy él-e a barátja. Bucky pedig a vonaton fedezte őt, mikor a földre került. Ilyen barátság csak egy van az életben. Egy barátság, amely túlélt 70 év szünetet, 70 év halált.
Kiváló fizikai állapotunknak köszönhetően pár óra alatt megtettük a távot. Közben jelentettünk Hillnek, de Fury még most sem jelentkezett. Vajon mi van vele? Az utánunk küldött osztag jelentései szerint nem követ minket Hidra egység. Egyelőre. A központban viszont nagy a mozgolódás, ezt jelentették a beépült emberek.
- Az osztag tudja, hogy kit követnek és mi célból? – tettem fel e kérdést az ügynöknőnek.
- A csapatotok tagjait csak a vezető tudja. A feladatuk, hogy megvédjenek pár fontos embert, ha kell. Ennyit tudnak.
- És a vezér megbízható? Biztos, hogy nem kettős ügynök, ugye?
- Az igazgató saját parancsát követi. Bizonyos szempontból neked köszönheti, hogy őt választották.
Szinte láttam Hill sejtelmes arcát, ám mire rákérdezhettem volna, megszakította a beszélgetést. Pedig sejtettem, hogy ki vezeti az osztagot. Viszont ha jól gondolom, akkor nem értem Fury döntését. Mint általában.
A fák szegélyezte ösvényről kiléptünk egy tisztásra. A katonai tábor helyén álltunk, 5 mérföldre az olasz fronttól. A számítógépen megkerestem a hely 1943-as képét. A monitoron villogni kezdett egy ablak. Megnyomtam. Hirtelen nagyon sok ember állt körülöttünk. Sebesültek voltak és katonai egyenruhát viseltek. A teret betöltötte a beszélgetés, a tankok hangja. 1 méterre egy sisakos, bőrkabátos szőke férfi és egy kabátot viselő barna hajú nő állt. Steve Rogers és Peggy Carter.

- Késett – mondta Peggy, mire a kapitány elővette a zsebéből a megsérült jeladót.
- Nem tudtam jelezni – mosolyodott el.
- Hé! Éljen Amerika Kapitány! – kiáltotta Bucky Barnes, mire kitört az ujjongás. Mindenki tapsolt, vállon veregették a kapitányt, aki a kör közepén állt. Még Hatch is elismerően ütötte össze a kezét, bár kissé távolabb állt. A felvételnek itt vége volt, az emberek eltűntek, csak a sátrak maradtak a merev, rögzített kivetítésen.
- Hát erre nem számítottam – mondtam halkan. Minek ad Fury olyan gépet, amit nem tudok kezelni. Steve-re sandítottam, de úgy tűnt, nem haragszik. Elindult az egyik sátor felé. Összenéztünk Sammel, aki vállat vonva elindult utána. A kapitány végigkalauzolt minket a táboron: voltunk az öltözősátornál, az ügyintézőnél, a színpadnál, végül a katonák szállásánál. A kivetítő 3D-s alkalmazása segítségével be is mehettünk. Gyorsan felállítható ágyak, a ruhák ládában, a bakancsok a fekhelyek előtt. Szóval ilyen volt az élet a fronton. 
A tábor nem volt olyan nagy, mégsem találtunk olyan jelet, ami Bucky ittlétére utalt volna, de afelől kétségünk sem volt, hogy eljött ide. Valószínűleg a hely elég jelentőségteljes volt, nem szorult magyarázatra. Kikapcsoltam a gépet, mi pedig újra ott álltunk a tisztáson, ahol nyoma sem volt az egykori tábornak. Visszafelé indultunk az úton kissé gyorsabb iramban. Késő délután volt, a nap kezdett lenyugodni, a fák között pedig amúgy is sötétebb volt. A krausbergi bázist már sötétben értük el. Mielőtt kiléptünk volna az ösvényről, az érzékelő pittyegni kezdett. Nem voltunk egyedül. Egyszemélyes vadászgép körvonalait vettem ki a romok mellett, nem messze a Quinjettől. Nem túl megnyugtató, még ha csak egyedül is van, mert ha engem keresnek, akkor igen közel járnak. A repülőnk álcázva volt, de csak idő kérdése volt, hogy megtalálja.
- Most mi legyen? – kérdeztem. – Nem szállt ki a pilótaszékből, addig viszont nem tudunk elmenni.
- Akkor viszont előcsalogatjuk. Sam, közöld velük rádión, hogy itt nincs semmi. Mi elintézzük a pilótát – adta ki a parancsot a kapitány. – Kate, vond magadra a figyelmét! Én mögé kerülök, nem engedhetjük, hogy riassza a többieket.
Bólintottam, miközben az agyam azon pörgött, hogy mivel hívhatom fel magamra a figyelmét, anélkül, hogy észrevenne. Az adászavarás nem jó, addig simán megnyomhatja a gombot. A zajra nem reagálna megfelelően. Lőni nem lehet, arra Wilson nem mondhatja, hogy nem történt semmi. Mindenki készenlétben volt, nekem mégse jutott eszembe semmi. Ekkor a kezem hozzáütődött a hátizsákomhoz, ami a felszerelésemet takarta. És akkor jó ötletem támadt. Előhalásztam az íjamat, kihúztam egy egyszerű nyilat és a helyére illesztettem. Szerencsére a vadászgépből elegendő fény áradt és a szemüvegem radarja is a segítségemre volt. Felhúztam az íjat, céloztam, majd elengedtem a húrt. A gép kifutó kereke halk szisszenéssel leeresztett, mire a gép egy kicsit megdőlt. Ez elég volt a pilótának. Felemelkedett a tető és kiszállt. Aztán csak annyit láttam, hogy földre rogy. A kapitány az árnyékből ütötte le. Ezalatt Sólyom felrepült és a rádióba mondta:
- Nem találtam semmit. Várom a további utasítást.
- Rendben, 92-es. Néhány gépünk odatart, felszerelt kutatókkal. Alapos átvizsgálásra lesz szükség. A jel egyértelműen onnan származik.
- Hát, srácok, azt hiszem jobb, ha gyorsan felszívódunk – nézett le ránk Sam.
Ebben mindannyian egyetértettünk, így a lehető leggyorsabban elhagytuk Krausberget. Teljes sebességre kapcsoltunk. A helyszínen elrejtett megfigyelő 5 perc múlva jelezte a Hidra gépek érkezését. Nem egyszemélyesek voltak és nem páran: egy egész osztag lihegett mögöttünk úgy, hogy nem is tudtunk róla!


Üdv minden idetévedőnek!
Ez a rész eredetileg hosszabb volt, de a mennyisége miatt kétfelé bontottam, és két fejezetet csináltam belőle. Remélem azért elnyerte a tetszéseteket!
Még a hétvégén szeretném kitölteni a díjakat, ha van kedvetek, lessetek majd be. Addig is üdvözlettel:
Kate Avengers

2 megjegyzés: