2015. november 28., szombat

16. Szérum

Az osztag megérkezése valamivel tovább tartott, mint várták, mert útközben találkoztak egy Hidra járőr csapattal. Mivel észrevették őket, az összecsapás elkerülhetetlen volt. Mindössze egy foglyot sikerült ejteniük, a többieket lelőtték, vagy ők végeztek magukkal egy-egy ciánkapszulával. Végül halkan landoltak a tisztáson. A 13-as ügynök két emberével átment a Bosszúállókhoz.
- Rogers kapitány, - fordult a férfi felé köszönés helyett – van egy Hidra foglyunk.
Steve egy bólintással tudomásul vette, aztán a kivetített 3D-s alaprajz felé fordult és mutogatva felvázolta a haditervet:
- A Hidra ügynök segítségével fogunk behatolni. Carter, cseréljék le a kitűzőket, tüntessék el a S.H.I.E.L.D. nyomait! Az osztag megy be először, keltsék azt a látszatot, hogy járőrcsapat, aztán vegyüljenek el és biztosítsák a csarnokot és a kijáratokat! A csapat után mi észrevétlenül behatolunk. Stark, ez a maga feladata lesz! Iktassa ki a kamerákat! Barton, Natasha, készítsetek elő két gépet, azokkal fogunk kijutni. Hulk, maga velük megy, védje őket! Közben Sam és Thor velem jön, megkeressük és kihozzuk Kate-et! A hangárban lesz a legnagyobb az összecsapás, ránk kevésbé fognak figyelni.
Mindenki egy bólintással jelezte, hogy értette. Még Stark sem kérdőjelezte meg Amerika Kapitány tervét, ami bizonyította a helyzet komolyságát. Most készültek betörni egy jól felszerelt, védett, képzett ügynökökkel tel Hidra bázisra. Gyakorlatilag az ellenség szívébe akartak behatolni, ahonnan kijutni csak kevés esélyük volt. A legapróbb hiba is végzetes lehet. A Hidra emberei nem ismerik a félelmet. Inkább megölik magukat, de nem hagyják magukat fogságba kerülni vagy végleg legyőzni. És a Bosszúállókat holtan szeretnék látni. Minél előbb.
Az elkövetkező pár percben mindenki magára öltötte a fegyvereit.
Amerika Kapitány hátára került a pajzsa a szokásos csendülésével. A Fekete Özvegy karkötői felragyogtak, a pisztolyát az övébe csúsztatta. A Vasember kinyitotta a táskáját, ami páncéllá alakult. Thor kezébe röppent a mjölnir. Sólyomszem hátára vette a tegezét kezébe az íját. Bruce Banner magához vett néhány bombát, míg Sólyom magára erősítette a szárnyait, majd kiléptek a hóba. Az osztag Hidra kitűzőkkel, S.H.I.E.L.D. jelvények nélkül felsorakozott. Elöl Sharon Carter, aki a foglyot támogatta. Alaposan benyugtatózták, hogy együttműködjön, így tántorgott, mint egy részeg, tekintete zavaros volt. Az osztag vezetésével megindultak előre. Az ajtótól biztos távolságra megálltak.
- Ahhoz, hogy a kamerákat kiiktassuk, be kell juttatnunk egy programot – emelt fel egy pendriveot Stark.
- Vállalom – jelentette ki Romanoff habozás nélkül. – Bemegyek az osztaggal és elintézem.
- Natasha, - vonta félre a kapitány – ne csináld, észrevehetnek!
- Kate is megtenné értünk – nézett mélyen a férfi szemébe, mire ő bólintott. Az ügynöknő tekintete aggodalomról, elszántságról és dühről adott tanúbizonyságot. Nem tudta volna megállítani.
Romanoff elrejtette feltűnő vörös haját, majd az osztaggal elindult a bázis felé. Az őrök felismerték a foglyot, fenntartás nélkül beengedték őket. Belépés után egy hatalmas csarnokban találták magukat. Munkások sürgölődtek, repülők, Quinjetek, vadászgépek és fegyverek, rakéták, bombák százai tömörültek a helyiség két oldalán, míg a középső csíkot üresen hagyták és kifutó gyanánt használták. A 13-as ügynök felmérte a terepet, majd szétszórta a társait utasításokat hagyva.
Natasha elindult a magabiztosság látszatát keltve, közben a tekintete ide-oda járt, egy számítógépet keresett. A hangár túl nagy volt, hogy körbejárja, ezért a legközelebbi laborhoz sietett. Az ablakon bepillantva látta, hogy itt esélytelen a próbálkozás. Kénytelen volt egy szinttel lejjebb menni. Gyors volt, de az idő egyre fogyott. Ha még sokáig húzzák az időt, már nem lesz kit megmenteni. Ekkor feltűnt előtte egy iroda. A tulajdonos épp akkor lépett ki rajta. Rendkívül sietett, így az ajtó nem csukódott be rendesen. A Fekete Özvegy észrevétlenül beosont és csatlakoztatta a pendriveot. Megkönnyebbülten sietett ki a hangárba.
- Megvan – jelentette halkan az adóvevőn keresztül.
A művelet mindössze 10 percig tartott, a csapat többi tagja mégis idegesen várakozott. Tudták, hogy a Hidra nem szórakozik, ők viszont sok időt veszítettek. Stark már készenlétbe helyezte a gépet, mikor meghallották az ügynöknőt.
- Jarvis, mindent bele!
- Igenis, uram – a kijelzőn megjelent egy százalékmérő, ami a feltörés eredményét mutatta. Egy perccel később láthatta a kamera jelenlegi felvételeit.
- Fordítsd balra 90o-kal. Kösz, Jarvis! Kapitány, - fordult a szőke férfi felé – készen állunk!
- Kate-ért – lépett előre Thor.

- Kate-ért – mondta egyszerre a kapitány, Sam, Bruce, Clint és Stark, majd elszánt tekintettel megindultak a bejárat felé. Az őrökkel Sólyomszem végzett egy-egy halálpontos lövéssel a nyakukra. A Vasember feltörte a biztonsági kódot, ők pedig beléptek az oroszlán barlangjába. Az ajtó hangos csattanással bezárult mögöttük. Itt voltak, a Hidra szívében, hogy kihozzák azt a lányt, aki, ha nem is tudják miért, de mindannyiuknak fontos volt.

. . .

Csak bámultam a plafont és próbáltam úrrá lenni hányingeremen. Bár már nem maradt bennem semmi, a gyomrom meg-megfeszült, görcsbe rándult, ki akarta magából adni a felgyülemlett savat. Epe ízét éreztem a számban. A testemből csövek álltak ki, melyeken a véremet vezették tégelyekbe. Teljesen le akartak csapolni. Megfosztani az erőmtől, a képességeimtől. Nem értettem, miért tart ennyi ideig. A hallásom eltompult fülemben dübörgő vér hangjától. Éreztem, ahogy a testemből kiáramlik, láttam, ahogy a vörös folyadék egy üvegdobozba ömlik. A tudósok mintákat vettek, elemezték, mikroszkóp alá vetették, lejegyezték az adatokat. Én többé már nem voltam fontos, a személyem már nem érdekelte őket. Csak a szérum.
- Ms. Elect! – a hang irányába fordítottam a fejem, aminek sikerült áthatolnia a fülem előtti falon. – Magának elképesztő szerencséje van! A szer miatt a vére sokkal gyorsabban újul meg, cserélődik, mint egy normál emberé. A hatóanyag úgy működik, mint egy katalizátor: reakcióba lép a vérével, felgyorsítja a cserélődést és biztosítja a képességeit, de a végén változatlanul visszakapjuk. Ez egy önmagát működtető energiaforrás, olyan, mint egy miniatűr reaktor. Ez azt jelenti, hogy nem kaphatjuk meg az összes vérét! De vajon mi történik, ha inhibitort kap? Kipróbáljuk? – nevetett Arnold Zola. Mintha lett volna választásom. - A felfedezés megkívánja a kísérletezést!
Egy tűszúrást éreztem a karomban: Tom egy ezüstszínű oldatot juttatott a szervezetembe. Az inhibitor pont a katalizátor ellentéte: lassítja és gátolja a reakciót. Pár másodpercig nem történt semmi. A folyadék olyan sűrű volt, hogy éreztem, ahogyan vánszorog az ereimben. Féltem, hogy megakad a szívemnél, de nem így történt. Amint elérte az agyamat, szétfoszlott, nem éreztem a nyomását. Helyette éles fájdalom hasított minden testrészembe és a bőröm kék fénnyel ragyogni kezdett. Világosan lehetett látni az érhálózatomat: áramlott benne a kék fény, ami pont olyan volt, mint…
- A tesseract! – nyögte ki tátott szájjal a tudós. Most az egyszer a torkába fagyott a gúny és elképedve meredt rám. Én sem értettem, mi történik. Hogy került belém a tesseract ereje és miért világítok? A kocka energiája belülről égetett, éreztem, hogy már nem bírom sokáig. Ha nem szüntetik meg az inhibitor hatását, a húsom belülről fog megsülni. Mindenki megkövülten bámult, senki nem mozdult. Segélykérőn fordultam Tomhoz.
- Segíts! – préseltem ki magamból. – Tom, kérlek!
A pillantása ide-oda cikázott a megdermedt tudós és én köztem. Aztán döntött. Felkapott egy injekciós tűt és még mielőtt megakadályozhatták volna, belém döfte. A ragyogás fokozatosan elhalványult, végül teljesen kialudt. Megkönnyebbülten elsuttogtam egy „köszönöm”-öt.
- Lenyűgöző! Az irídium stabilizálta a kocka energiáját és lelassította a reakciót, ezért lehetett fényjelenséget látni. Normális esetben olyan gyors az átalakulás, hogy kívülről nem látszik – összegezte a látottakat dr. Zola. – Magában a tesseract kering, zseniális! Szívből gratulálok dr. Bannernek, bár úgysem fogja tudni átadni neki, ha a meggyilkolásával lesz elfoglalva. Töröljék ki!
- Ne! Nem tehetik! – kiáltottam és rángatni kezdtem a szíjakat. A menekülési ösztön erőt adott.
- Engedjék el! Hagyják békén! – ordította Bucky is.
- De igenis megtehetjük, Ms. Elect! És mivel a barátja így kiáll magáért, közlöm önnel, miután magával végeztünk, ő is ugyanerre a sorsra fog jutni! És tudja mi fog történni azután? A saját kezével fog végezni a barátaival!
Egy gombnyomásra vaspántok fonták át a karomat, a fejemre egy acélszerkezet szorult. A rémület elhomályosította az elmémet. Igyekszem egy szép emléket felidézni. Egy utolsó képet a régi életemből, mielőtt mindent kitörölnének. Mielőtt megsemmisülnék. Behunyom a szemem. Egy pillanatra még érzem a szorosan ölelő karokat, a nap melegét a bőrömön, látom a gyönyörű kék szempárt. Biztonságban vagy, ezt sugallják. Tompa kiáltások hangjai szűrődnek át a felhők között. Hallom az elektromos szikrák pattogását. Egy pillanattal később satuba szorítják a fejemet, mint a villám hasítja ketté a képet a fájdalom. A szemhéjam felpattan, a pupillám kitágul, rettenetes ordítás hagyja el a számat. De a kép töredéke ott lebegett előttem.

. . .

A hangárba való belépés után gyorsan cselekedtek. Stark, Barton és Banner szétszéledt, a kapitány, Wilson és a félisten a tűzlépcső felé vették az útjukat. Észrevétlenül osontak le az eldugott folyosón. A küldetés sikere azon múlott, hogy minél tovább kerüljék el a Hidra figyelmét. Félúton jártak, amikor tompa ordítás hangja csapta meg a fülüket. Sokkal lentebbről jött, mégis meg lehetett állapítani, hogy egy megkínzott lány üvölt fájdalmában. A hármas egy pillanatra megmerevedett. Felismerték a hangot, bár sosem hallották így kiáltani. Nehéz döntés elé kerültek: a lány segítségére sietnek a rövidebb úton, ahol biztos észreveszik őket és kockáztatják a kijutást; vagy észrevétlenek maradnak, de akkor már lehet, hogy nem lesz kit megmenteni. Sam és Thor Amerika Kapitányra néztek. Rajta áll a döntés, ők követik bárhova. Steve egy pillanatig mérlegelt, aztán a legközelebbi ajtón bevetette magát az egyik emeltre. A lift felé rohantak. A félisten betörte az ajtót, majd teljes sebességgel süvítettek a legalsó szintre. Mindezt olyan gyorsan csinálták, hogy a ledöbbent Hidra tudósok még csak nem is lőttek rájuk, az első golyók már a lift helyén értek célba.
A riasztó akkor szólalt meg, mikor kiléptek a tönkrement szerkezetből. Egyenesen az elkülönítő felé siettek. Egy csapat fegyveres rohant feléjük és tüzet nyitottak. Thor a mjölnir elhajításával fél csapatot letarolta, a kapitány pajzsa a falról visszapattanva hátulról terített le embereket, míg Sólyom jól irányzott lövésekkel védte magát. Eljutottak az utolsó kanyarig, amikor a robbanás ereje a falhoz csapta őket.

2015. november 20., péntek

15. Vallatás

 - Kapitány, sikerült betörnöm a rendszerbe. Lementek annyi adatot, amennyit tudok – jelentette a Vasember.
- Ezzel most ne törődjön, az alaprajzot szerezze meg – adta ki a parancsot a kapitány.
- Hozzá tudunk férni a kamerák felvételeihez? – kérdezte Romanoff, mire Stark egy másik számítógépre mutatott. Natasha és Barton elvonultak és elkezdték átnézni a kamerák felvételeit Stark keresőprogramját használva. Dr. Banner Kate vérét és a nyakláncát vizsgálta, elborítva a műszereivel a felállított asztalt. Thor elgondolkodva állt a pilótafülkében, magára vállalta az őrséget. Sam a kapitány mellé lépett és halkan megszólalt:
- Mit ne mondjak, elképesztő veletek dolgozni! Szerencsés vagy, öregem!
- Nem mindig ilyen békés a hangulat – jegyezte meg Steve.
- Ja, láttam. Biztos Kate az oka.
- Tessék? – húzta fel a szemöldökét Rogers.
- Nem vetted észre, hogy összefogja a csapatot? Egy biztos pont, akit mindenki szeret és megbízik benne. Csak miatta utaztak ide és most betörnének egy teljesen felszerelt ellenséges bázisra, hogy kihozzák. Nagy hatással van rátok és a körülötte élőkre is.
- Különleges lány. Még Lokira is hatással volt. Ha ő nem lett volna, nem segít – mosolyodott el a kapitány, majd hirtelen elkomorodott a tekintete. – Nem hagyhatjuk, hogy tönkretegyék!
- Melletted állok. Azt teszem, amit te, csak lassabban.
- Steve, ezt látnod kell! – nézett fel a képernyőről Natasha. – 1 órával ezelőtt készült.
A felvételen egy fehér köpenyes, védőszemüveges, aktákat cipelő lány tűnt fel. Mellette egy magas, barna hajú fiatal tudós sétált. Kedélyesen beszélgettek. Egy ajtónál megálltak, elköszöntek egymástól, majd a lány belépett a terembe.
- Ez tényleg Kate volt? – egyenesedett fel Thor. – Nem úgy tűnt, mint aki szökésben van.
- Szerintem jól csinálta – ellenkezett Sólyomszem. – Megpróbált elvegyülni, amíg kitalálja, hol a kijárat. Tipikus szökési taktika.
- A menekülés első szabálya: ne fuss, hanem sétálj – idézte Steve Natashát, aki erre halványan elmosolyodott.
- Hova tarthatott? – kérdezte Bruce.
- A számítógépekhez – felelte Stark. – A felvétel pár perccel azelőtt készülhetett, hogy megpiszkálta a jeladót.
Hirtelen elsötétült a monitor. A férfi rögtön a számítógéphez ugrott és megpróbálta helyreállítani.
- Mi történt? – nézett a Vasemberre Sam.
- Megszakadt a kapcsolat. Helyreállították a jeladót és újrakódolták a rendszert. Az utolsó, amit érzékeltünk, az egy riadójelzés volt.
- Felfedezték Kate szökését. Az alaprajz? – Stark bólintott a kapitány kérdésére és kitette a nagyképernyőre.
- A számítógépterem a 2. szinten van – mutatta. – A laborok a 4. szinten vannak, de nem hiszem, hogy odavitték volna.
- A legalsó szinten van egy elkülönített rész. Ott lesz – jelentette ki határozottan Natasha.
- Kapitány, halljuk a tervet! – mondta Thor.
- Barton, rendelje ide az osztagot, mindenki készüljön elő a támadásra! Bemegyünk!

. . .

- Kate, ébredj!
Valaki megrázta a vállamat, mire felnyitottam a szemem. Csönd vett körül, a nyomasztó hangulatnak nyoma sem volt. Felettem megjelent egy aggodalmas arc, engem szólítgatott. Hirtelen felültem és átöleltem. Meglepte ez a fordulat, de aztán viszonozta az ölelést. Eleredtek a könnyeim és csak zokogtam. A fájdalom nem akart megszűnni, reszkettem a karjai közt.
- Sajnálom, de annyira valóságos volt. Borzalmas volt átélni, Bucky, rettenetes volt! Nagyon félek!
- Nyugodj meg, vége van! Vége van – erős karjaival szorosan tartott, így sikerült lassan lecsillapodnom.
- Mi történt itt? – kérdeztem, miután elengedtem. – Hol van dr. Zola és miért vagyok csupa vér?
- Miután beadták neked azt a szert, - mesélte a Tél Katonája – elkezdtél remegni. Rángattad a szíjakat és sikerült kiszabadulnod. Elindultál az ajtó felé, aztán, mint egy őrült nekirohantál és betörted. A tudósok próbáltak lefogni, miután pisztolyt fogtál magadra. Kiszabadultál és elrohantál a folyosón, aztán már csak azt láttam, hogy leszúrsz egy tudóst és összeesel. Visszahurcoltak és lefektettek. Fekve maradtál, de üvöltöttél, mint egy vadállat. Minden kezedbe eső dolgot elhajigáltál. Az összes tudós sietve elhagyta a szobát, engem pedig itt hagytak. Elképesztő állapotban voltál, teljesen kiforgattak önmagadból. És egész végig nyitva volt a szemed, de mintha teljesen mást láttál volna. Mivel érték ezt el?
- Nem szeretnék róla beszélni – mondtam halkan. – Elvettek tőlem mindenkit… Ki kell jutnunk innen.
- Nincs sok időnk, szerintem hamarosan visszajönnek, most, hogy már nem ordibálsz. Fel tudsz állni?
Megpróbáltam, de egy lépés után összerogytam, Buckynak kellett felmernie a padlóról.
- Ez így nem fog menni, meg kell várnunk, amíg ideér a csapatom… köztük Steve is – tettem hozzá rövid habozás után, mire Bucky tekintete a távolba révedt. – Soha nem tudta megbocsátani magának, hogy lezuhantál, nem felejtett el. Amint felépült, a keresésedre indult, követve a nyomokat, amiket hagytál.
- Te is vele mentél? – mire bólintottam. – Ha élve kijutunk innen, én újra eltűnök. Még nem vagyok kész erre a találkozásra. De egyet ígérj meg – nézett mélyen a szemembe. – Add át neki ezt az üzenetet:… - elsuttogta a fülembe. Akaratlanul megjelent előttem egy kép.
- Átadom – ígértem meg és a szívembe zártam a mindössze egy mondatból álló üzenetet. És akkor felhangzottak a folyosó végén a tudósok lépteinek zaja.
- Mielőtt ideérnek, még annyit: miért pont téged választottak ki? – fürkészte az arcomat.
- Mert összetartom a csapatot – feleltem egyszerűen, de belesűrítve mindent.
Nyílt az ajtó és fegyveres őrök elrángatták Buckyt az ágyamról. Nem könnyítette meg a dolgukat, én azonban túl gyenge voltam az ellenálláshoz. A tombolásom következtében felszakadtak a sebeim és a lelkem romokban hevert. Lekötöztek, az ágy újra álló helyzetbe emelkedett.
- Remélem, Ms. Elect, tanult a leckéből és hajlandó lesz válaszolni – Arnold Zola hangja egy árnyalatnyit máshogy csengett: döbbenet és valami újfajta tisztelet költözött bele. A tekintetemet Tom arcára szegeztem, aki engem bámult. Ő kevésbé titkolta, mi játszódott le benne: ez az embertelenség elborzasztotta, szánalmat érzett irántam. Gyanítom, hogy ő próbálta meg leállítani a folyamatot, ezért kaptam még egy injekciót. Akkor viszont már túl késő volt, a szer elérte az agyamat és a Banner-szérum agyfejlesztő hatásával egyesülve kétszeres erővel kezdte kifejteni a hatását. Megállíthatatlanul, amíg el nem bomlik az utolsó molekula is.
- Menjünk sorjában. A Bosszúállókkal kapcsolatba került, ám egyikük különösen közel került magához és különleges helyet foglal el a szívében. Mit tud erről mondani?
- Nem tudja bizonyítani – ellenkeztem erőtlen hangon. A rettegés kezdett visszatérni a tagjaimba, a félelem újult erővel csapott le.
- Óh, dehogynem – azzal egy fényképet dobott elém az asztalra. A kép Stark házában készült. Középen egy férfi és egy lány táncolt, arcuk boldogságot sugárzott. Steve és én. Könnyek gyűltek a szemembe. Megjelent előttem egy rémkép: a kapitány levágott lábbal, holtan fekszik egy asztalon. És már semmit nem tudtam tenni. Nem értettem, hogyha mindent tudnak rólam, miért faggatnak még mindig. Az ellenállásom pillanatok alatt megtört. Buckyra néztem. A tekintete olyan erőt adott, minek hatására sikerült kinyögnöm:
- Amerika Kapitány halott – nem akartam nekik megadni azt az örömöt, hogy sírni lássanak, de egy könnycsepp lassan végigvánszorgott az arcom vonásaim. A látomás hatására kezdtem elhinni, hogy az igazat mondom. – Nem jutott le a hordozóról, belezuhant a Potomacba– elhallgattam, elcsuklott a hangom, lehajtottam a fejem. A szemem sarkából láttam, ahogy Barnes a fényképet szemléli, aztán a tekintetét rám szegezi. Egyetlen kérdés lobogott benne. Senkivel nem beszéltem még az érzéseimről, de ahogy találkozott a pillantásunk, abban minden benne volt. Úgy tűnt, most Zolát is sikerült meggyőznöm, mert továbblépett.
- Maga elképesztően fiatal, a szérum beadása előtt nem volt semmi különleges magában. Kitűnő tanuló volt, de a sportban nem volt kiemelkedő. A S.H.I.E.L.D. nem dönt alaptalanul, mégis magát választották a kísérletre. Miért?
Pörgött az agyam. Ez volt az, amit a Hidra nem tudhatott meg, mert akkor felhasználhatnak arra, hogy elkapják a Bosszúállókat. A tudós észrevette, hogy habozom és szokásához híven nem hagyott időt, hogy kitaláljak valamit.
- Remélem, tisztában van vele, hogy mikor elkaptuk, útnak indítottunk egy csapatot a szülővárosa felé. Nincs is olyan messze, igaz? Egy fegyveres osztag várja a családját és idehozzák őket. Vajon mit fog gondolni a kishúga, ha majd ordítani fog kínjában és megtudja, hogy maga mindössze néhány szóval megakadályozhatta volna a szülei halálát?
- Szörnyetegek! – köptem ki a szót. Újra felsejlettek a rémképek, a hányinger újult erővel tört ki rajtam. – Fogalmuk sincs, hol van a családom.
- Dehogynem, nagyon is tisztában vagyunk vele – azzal az arcomba suttogta a címet. Ország, város, utca, házszám, emelet, ajtószám. Lázas remegés rázta a tehetetlen testemet. A pupillám tágra nyílt. Nem hagyhattam, hogy bántsák a családomat, hogy ártatlanul meghaljanak. Miattam. Könyörgőn Tomra szegeztem a szememet, de elfordította a fejét. Cserbenhagyott. – Nos?
- Azért engem választottak, mert a dédnagymamám Peggy Carter – bukott ki belőlem.
- Peggy Carter, aki nem tudta elfogadni, hogy a szerelme halott – mondta gúnyosan Arnold Zola. – Hát nem ironikus, hogy maga ugyanerre a sorsra jutott? Egy rövid, háborús ideig élvezhette a társágát, aztán elveszítette. És mondja csak, mi járatban az Alpokban?
- Parancsot teljesítettem – válaszoltam magabiztosan.
- És kinek a parancsát? – kapott rá a kulcsszóra a tudós. – Mi volt a küldetése? Egyedül jött?
- A magam parancsát teljesítem és egyedül jöttem. A küldetésem pedig megbosszulni Amerika Kapitány halálát.
- Milyen harcias lett valaki – nevetett Zola. – Van még esetleg mondanivalója?
- Mindössze annyi, hogy nem nyerhetnek. Tönkretehetnek, de győzni nem fognak.
- Mégis miért? Felkeltette az érdeklődésemet, világosítson fel!
- Mert megvetik a kisembereket – azzal orrba ökleltem a tudóst, mire az asztalnak esett, vére a padlóra fröccsent. A beszélgetés alatt sikerült meglazítanom a szíjakat és egy rántással kiszabadítottam a kezem. Persze azonnal lefogtak és nem túl finoman visszaszíjaztak, de nem bántam meg. Megérdemelte. Senki nem beszélhet így a dédnagymamámról.
- Feltételezem, – egyenesedett fel Zola- hogy nem kíván több kérdésre válaszolni. Bevallom, örültem volna, ha nem így közli. Arra ugyanis még nem kaptam választ, hogy a Vörös Koponya miért akarta annyira magát, és ezt ki fogjuk deríteni. Cseréljék ki őket! – utasított két katonát, mire megragadtak engem és Buckyt, majd mindkettőnket felszedtek. Engem akartak az agymosó gépbe ültetni! Rémült tekintettel néztünk össze, jeges dermedtség lett rajtam úrrá egy pillanatig, aztán a félelem végigrázta a csontjaimat. A fogam vacogott, a lábam remegett, összecsuklottam, úgy kellett átcipelniük az őröknek. Lenyomtak a székbe, ám a szememet nem tudtam levenni Bucky arcáról, a tekintetünk szorosan összefonódott. Nem tudtam rendszerezni a gondolataimat, gyorsan suhantak át előttem. Annyi mindent akartam elmondani, belesűríteni ebbe a pár másodpercbe, mielőtt megfosztanak az emlékeimtől. Mielőtt mindent elfelejtek. Hogy ki voltam, hogyan éreztem és mi volt a célom. Leszorították a fejemet, a koponyámat két oldalról egy-egy fémlemez kulcsolta át, a szék fekvő helyzetbe került és akkor már tudtam, hogy Bucky min ment keresztül, mit érzett. Csak a plafont láttam, azonban egy arc jelent meg felettem. Tom. Segélykérő pillantást vetettem rá, ő volt a menekülés utolsó szalmaszála.
- Ms. Elect, – mondta színtelen hangon – amíg nem próbál ellenállni, addig nem áll szándékunkban alkalmazni a gépet. Hátha meggondolja magát és hajlandó együttműködni.

Azt várhatod, tettem hozzá magamban, de nem mondtam ki hangosan. Nem fognak megölni, de az agyamat átalakíthatják és felhasználhatnak a barátaim ellen. Nem tudom, melyik a rosszabb. Így csak aprót bólintottam köszönetképpen, amit csak Tom láthatott, ő pedig jelezte, hogy kezdhetik.

2015. november 15., vasárnap

14. Nem lehetsz halott!


- Ébredjen, Ms. Elect!
Távolról jött a hang. A szemem nyitva volt, de a körvonalak összemosódtak. Valaki egy lámpával világított a szemembe. A fejem zavaros volt, megráztam, hogy kitisztítsam, de nem sikerült. Fel akartam állni, aztán rájöttem, hogy állok, de nem tudok mozdulni: egy ágyhoz voltam kötve. Végül a döbbenet térített észhez. A döbbenet, hogy élek.
- Mi történt? – suttogtam magam elé, valaki mégis meghallotta.
- Kapott egy adag nyugtatót, mielőtt elsüthette volna a pisztolyát. Higgye el, így volt a legjobb, mindketten túlélték – mondta egy fiatal hang, aztán megláttam a gazdáját is.
- Tom? – szólaltam meg. A hangom tele volt meglepetéssel.
- Mit ne mondjak, Ms. Elect, remekül csinálta. Olyan hitelesen játszotta a szerepét, hogy sikerült átvágnia – nem nézett a szemembe, a hangja és az arca is kifejezéstelen volt. – Egy pillanatig sem gondoltam volna, hogy hazudik. Pedig egy kedves bájos személynek ismertem meg, nem egy könyörtelen ügynöknek.
Akkor nézett rám először. A pillantásában ott voltak az érzései: a megbántottság, a hitetlenség és a szánalom. Sajnálta, hogy így kell látnia, sajnálta, hogy nem az vagyok, akinek megismert. Az érzelmei őszintének tűntek. Láttam, hogy válaszra vár. Valami mégis visszatartott: mégiscsak a Hidrának dolgozik. Haboztam és ez mentett meg.
- Látja, Herr Wissenschaftler, nem olyan egyszerű kiszedni belőle bármit is, - lépett be az ajtón Arnold Zola, mire odakaptam a fejem – bár ügyes próbálkozás volt. Egy-egy pillanatig azt hittem, elkapta. Elmehet – a fiatalember az ajtóból még visszanézett: a fejét csóválta. – Nos, Ms. Elect, – ült le velem szembe a tudós – bevallom, csúnyán alábecsültem magát. Nem hittem, hogy a szervezete ilyen mértékben ellenáll az altatónak, a képességei páratlanok. Arra bizonyára rájött, hogy néhány emberen kívül senki nem tudott a maga fogvatartásáról és ezt ki is használta. Feltűnés nélkül eljutott a számítógépekhez és feltörte az adatainkat, előtte elcsavarta az egyik legjobb emberünk fejét. Aztán egymaga kiiktatott 10 embert és kihozott egy 10-es szinten őrzött foglyot. Mindezt kevesebb, mint másfél óra alatt. Észrevétlenül kijuthattak volna, csak az buktatta le, hogy a törlőprogramot bekapcsolva hagyta, de már így is majdnem késő volt. Lenyűgöző a teljesítménye, nem csoda, hogy a Vörös Koponya igényt tartott magára. Ahogy most én is…
- Soha nem hódolok be a Hidrának – vágtam a szavába. Nem ordibáltam, nem őrjöngtem, a nyugodtságom engem is meglepett.
- Ezzel teljesen tisztában vagyok, nem is kértem erre – mondta dr. Zola, amivel sikerült meglepnie. – Elkészült a személyiségelemzése és elég érdekes dolgokat tudtam meg. Olyan részleteket, tulajdonságait ismertem meg, amiről szerintem maga sem tudott.
Hallgattam, nem tudtam, mit akar ezzel elérni. Az arcomon semleges kifejezéssel álltam a tudós pillantását. Hosszasan vizsgálta a tekintetemet, majd felállt.
- Hát jó, ha ennyire önfejű, akkor legyen. Nem mondja, Ms. Elect, hogy nem próbáltam meg. Herr Wissenschaftler, jöjjön be! – mire két másodperccel később belépett a fiatal tudós, kezében egy botra emlékeztető tárggyal. Egy nagyméretű sokkoló volt. – Ahogy a fegyvereit elnéztem, úgy hiszem, tudja, hogy mi ez és mire képes. 10 másodperc alatt végez egy átlagos emberrel - jelzett, mire Tom belém döfte a fegyvert. Elektromos áram járta végig minden porcikámat, az összes sejtemet. Hasogató fájdalmat éreztem. Borzalmas volt, az arcom eltorzult, de nem adtam meg nekik azt az örömet, hogy szenvedni lássanak, így nem ordítottam, elfojtottam. Az a tíz másodperc óráknak tűnt. Éreztem, hogy a gyomromban lévő varrat felszakadt, a fájdalom elviselhetetlen lett. A körvonalak kezdtek összefolyni, de mielőtt elájulhattam volna, Tom elvette a testemtől a sokkolót. Megkönnyebbültem felsóhajtottam.
- De maga nem átlagos ember, Ms. Elect, mivel még életben van. Mit tud erről mondani?
- Egyik ember sem átlagos, mindenki egyedi és különleges a maga módján. Isten nem teremtett selejtet, csak az az olyan szervezetek, mint például a Hidra, tönkreteszik őket, a jóból rosszat csinálnak. Elcsábítják őket és meggyőzik, hogy a jó érdekében teszik a munkájukat, közben észrevétlenül áttérítik őket – fúrtam a tekintetem Tom szemébe. Egy ideig állta, aztán lesütötte a tekintetét.
- Nem tudtam, hogy vallásos – jegyezte meg Zola, majd elkomolyodott a tekintete. – Nézze, Ms. Elect, én türelmes vagyok, de egyszer az én türelmem is elfogy.” A felfedezés megkívánja a kísérletezést”–mondta régen egy nagy tudós, Reiner Weinhard. Egyszer egy héten keresztül műtött egy nőt és közben gondoskodott róla, hogy végig ébren legyen – elborzadtam ettől. Nem tudtam elképzelni ekkora kegyetlenséget. Belegondoltam a fájdalomba és félni kezdtem. Ez volt a gyengém: a fájdalomtól való félelem és ezt nem tudtam titkolni.
- Látom, érti a célzást. De ha ez megnyugtatja, én nem vagyok ennyire fanatikus. Nem szokásom fiatal nőket bántalmazni és remélem nem is ad rá okot, Fräulein. Mindössze annyit kérek, hogy válaszoljon néhány kérdésre.
- Nem. Azt várhatja, hogy áruló legyek és kínozhat akárhogy, megölhet, akkor sem állok át – húztam ki magam. – Ez a különbség a S.H.I.E.L.D. és a Hidra között: a mi célunk az emberiség védelme, míg a maguké a hatalomra jutás. Mi önzetlenek vagyunk, maguk pedig önzők. Nincs joguk a saját érdekeik miatt ártatlan emberek életét elvenni. Az emberiségért néha áldozatot kell hoznunk. Én kész vagyok megfizetni.
Egy pillanatig néma csend volt. Világosan láttam Tom szemében az elismerést, a tiszteletet.
- Igazán szép monológ egy ennyire fiatal nő szájából – lapozott egyet a papírjaiban dr. Arnold Zola. – Nem is vártam mást. Maga akarta így, ám legyen. Hozzák be! – intett az őröknek, mire nyílt az ajtó. Egy ágyszerű szerkezetet toltak be, rajta egy emberrel. Egy agymosó készülék, melyben Bucky ült. Találkozott a pillantásunk. Megismert, melyből arra következtettem, hogy még nem kapcsolták be a szerkezetet, de csapzott haja és az arca elárulta, hogy nem kímélték annyira se, mint engem. Keze-lába lekötve, esélye sem volt elmenekülni. A tudós feszülten figyelt, nem mulasztott el egyetlen mozdulatot sem a találkozásból. Látni akarta a reakciómat. És akkor rájöttem, mit tervez: Buckyt akarja felhasználni, hogy információt szedjen ki belőlem. Az elemzők rájöttek, hogy nem bírom elnézni, ha a barátaim szenvednek. Bizonyára abból következtettek erre, hogy visszajöttem érte.
- Látom, felismerte a gépet, Ms. Elect. Most pedig válaszol a kérdéseimre vagy a barátja megtapasztalja a hatását. Újra. Kicsoda ön valójában?
Nem szóltam. Buckyt bámultam, láttam, hogy a gép és a hely látványa borzalmas emlékeket idéz fel benne. Nem hagyhattam, hogy újra kitöröljék, mert lehet, hogy soha nem nyeri vissza az emlékezetét. Viszont nem árulhattam el a barátaimat. Vívódtam.
- Nem érti a kérdést, Ms. Elect? Segítek egy kicsit – megnyomott egy gombot, mire e férfi széke hátradőlt. A szájába nyomtak egy rágókát.
Félt, a mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt, görcsösen markolta a karfát. De még nem indították be a gépet. – Tudjuk, hogy nem az igazi nevét használja, azt még a barátai sem ismerik. És vajon miért? Mi van a múltjában, ami miatt titkolnia kell? Tehát mégegyszer megkérdezem: kicsoda valójában? Egy ügynök, egy színésznő vagy…? – és akkor megtörtént, amitől féltem. A fülembe suttogta az igazi nevemet. Ez nem történhetett volna meg. Ha tudják, akkor megtalálhatják a családomat. Ez az egyetlen ok, amiért Furyn kívül senki nem ismeri az igazi nevemet: így védtem meg a hozzátartozóimat a terroristáktól, a sajtótól, a riporterektől és a Hidrától. Ha sikerülne elhitetnem velük, hogy rossz úton járnak, akkor talán megmenekülnek, de ez hatalmas feladat.
- A nevem Kate és én vagyok a Kiválasztott. Ez vagyok én – mutattam végig magamon, amennyire lekötözött kézzel tudtam.
- Kezdetnek ez is megteszi. Haladjunk tovább: magát június 18-án a Helicarrierre szállították, hirtelen, bejelentés nélkül. A neve nem található meg egyik utaslistán sem, egyetlen New Yorkba tartó járaton sem volt rajta. Magánrepülő nem hagyta el a bázist. Akkor mégis hogyan szállították oda?
Nem tudtam, mit feleljek. A tesseractról nem beszélhetek, nem tudhatják meg, hogy a világokon belül is működik. Így hát fapofával hazudtam, remélve, hogy nem veszik észre.
- Nem tudom. Elkábítottak: az egyik pillanatban még a parton voltam, a következőben már hajón. A közte lévő idő kiesett.
- Soha nem akarta tudni, hogyan vitték el? Az elemzés szerint elég kíváncsi természetű.
- Nem kérdeztem, bíztam bennük, ha fontos lett volna, elmondanák.
- Valóban azt hiszi, hogy mindent elmondanak magának? A forrásaink szerint az oltás napjáig nem is tudta, hogy miért hozták el igazából. Azt hiszi, megbíznak önben? Hány titkos aktához férhet hozzá, mennyi információt osztanak meg a munkájukról? Félévig megfigyelték, kiismerték a szokásait, felkészületlenül küldték olyan helyekre, ahol akár meg is halhatott volna. Nem érdekelte őket a maga törékenysége. Mindössze egy jól sikerült kísérleti alany volt. De mi lesz, ha már nem tud eredményeket felmutatni? Kidobják, mint egy elhasznált zsebkendőt, miután felhasználták az utolsó szabad felületét is. Valóban ezt akarja? – hatásszünetet tartott. Volt igazság abban, amit mondott és hatásosan tudott szónokolni. De Hitler is így győzött meg milliókat: egy pici igazság, nagy körítés, hiteles előadás és az emberek gyengéinek ismerete.
- Ha ezt hiszi, akkor távolról sem ismeri a S.H.I.E.L.D.-et. Merőben máshogy mennek a dolgok, de ügyes szónoklat volt. Kár, hogy a leírás a Hidráról szól. Ha nem lennék S.H.I.E.L.D. ügynök, bedőltem volna.
- Értelmesebb, mint gondoltam – vetett rám elismerő pillantást Arnold Zola, Tom pedig megeresztett egy halvány mosolyt. – Tehát továbbra is ragaszkodik a S.H.I.E.L.D.-hez. Mit gondol, mi maradt ebből a szervezetből?
- Mint ahogy ön is mondta, nem osztanak meg velem minden információt.
- Beoltották egy bizonyos szérummal, mit tud róla? A különbség nem olyan látványos, mint Amerika Kapitány esetében.
Buckyra pillantottam. A kapitány említésére érdeklődés csillant meg a szemében, ránk figyelt.
- Nem olyan erős, mint az, amit nála használtak. Többet nem tudok.
A tudós nem tűnt elégedettnek. Már felemelkedett a székből, de Tom odalépett hozzá és a fülébe súgott valamit. Olyan őszinte arcot vágtam, amilyet csak tudtam. Reméltem, hogy Tomot sikerült meggyőznöm. Amíg tanácskoztak, igyekeztem elkapni Bucky tekintetét, akit időközben ülőhelyzetbe engedtek. Kitartás, ezt akartam üzenni neki. Nem nézett rám.
- Haladjunk tovább – ült vissza. – Tudjuk, hogy a Bosszúállók képezték ki és ezt a nyilvánosság elől sem titkolták: beletették a filmjébe. Mesteri kiképzést kapott, mint láthattam. Sok időt töltött velük, bizonyára alaposan kiismerte őket.
- Ha arra kér, hogy áruljam el a barátaimat, azt várhatja!
- Gondolja meg, kérem, nem szándékozom bántani!
- Nem – feleltem habozás nélkül.
Arnold Zola bólintott, mire két orvos fekvő helyzetbe engedte az ágyat. A tudós egy átlátszó folyadékkal teli fecskendővel közeledett.
- Biztosan szükség van erre? – kérdezte Tom. – Ha teljesen összetörjük, nem tudjuk használni. Roncsként nem sokat ér.
- Óh, ez csak kísérletezés. Felmérjük az érzelmi stabilitását és mit számít, ha tönkremegy? Felajánlottuk a békés együttműködést, ő választotta ezt. Szükségem van információra, de ha nem is kapom meg, az, ami testében van, az úgyis enyém lesz – azzal belém döfte a tűt. – Tudja, mire képes ez a szer, Fräulein? Előhozza a rémálmait, a félelmeit, pokoli fájdalmat fog átélni. Vajon meddig lesz képes elviselni? Ha meggondolja magát, akkor szóljon!
- Soha – nyögtem, mert a szer aktiválódni kezdett. A testemet rázni kezdte a hideg, a lázam az egekbe szökött. Forogni kezdett a világ, a tudósok arca eltorzult, majd egy egészen más kép vette át a helyét. Egy sötét raktárban voltam. A helyet megtöltötte a rettegés, ami lassan végigkúszott a csontjaimban is. A helység túlsó felében egy ajtót pillantottam meg. Lassan botorkáltam, a sötétben minduntalan megbotlottam. Többször rátapostam valami kívül puha, belül kemény, élettelenül heverő tárgyra. Nem akartam tudni, hogy mik voltak, de ahol keskeny sugárban behatolt a napfény, ott megvilágított egyet: hullafehér arcú, mozdulatlanul heverő, vérbe fagyott holttest nézett vissza rám. Egy hullaházban voltam, bűzt mégsem éreztem. A kezemet a számra szorítva rohantam az ajtó felé. A rémület hajtott, űzött, nem mertem megállni. Az ajtó előtt aztán összerogytam. Zárva volt, hiába rángattam, nem nyílott. Tompa hangok szűrődtek ki: nyögés, eltorzult üvöltés. Egy lövés dördült. Az áldozat halálsikolya keresztülmetszette a levegőt. Megállt a szívverésem. Egy pillanatra sokkot kaptam, aztán őrült erővel rohantam neki az ajtónak. Nem érdekelt a fájdalom, nem érdekelt a csonttörés, nem érdekelt semmi: mert a hang az anyukámé volt. Bezuhantam a szobába a kidöntött ajtóval együtt és abban a pillanatban három lövés dördült. A három falhoz láncolt ember feje lehanyatlott.
- Ne!!  - üvöltöttem. – Mit műveltek?! – ordítottam tehetetlenül és a holttestekhez rohantam: apához, anyához és a két testvéremhez. Megkínozták, megverték őket és most egy golyóval a szívükben itt hagyták őket. A családom halott volt. A fájdalom elképesztő erővel sújtott le: a bűntudat, hogy ha gyorsabb vagyok, megmenthettem volna őket; a tudat, hogy nem élnek; az elvesztésük. Mintha a lényem egy részét kiszakították volna. Összeestem. Az agyam eltompult, a szívem rettenetesen szúrt. A torkomat összeszorította a sírás, a gyomrom görcsbe rándult. A könnyeim vízesésként csorogtak végig az arcomon, megtisztítva a vértől mocskos kihűlő kezeket, amiket görcsöcsösen markoltam. Kapaszkodtam a létük utolsó maradékába, nem tudtam elengedni őket. Nem hagyhattam, hogy a családomat egy hullaházba dobják. A látványuk, ahogy élettelenül, a mellkasukon egy-egy vérfolttal fekszenek; a látvány, hogy a szemem előtt lőtték le őket, felébresztette bennem az öngyilkosság gondolatát. Az érzés, a létezésem elviselhetetlen volt. Egy otthagyott pisztolyt emeltem a fejemhez.
Ám ekkor változott a kép. Egy sárgás fénnyel megvilágított folyosón álltam. Mögöttem futólépések zaja hangzott fel. A menekülési ösztön nem hagyott, sántikálva elindultam. Hirtelen az egyik ajtón Natasha lépett ki. Vörösre sírt szeme, fájdalommal teli tekintete rosszat sejtetett. Megtorpantam.
- Mi van odabent? – kérdeztem.
- Kate, ne menj be! – tartott vissza erőtlenül, de én félrelöktem és benyitottam. A kis helységben csak a Bosszúállók tartózkodtak. A szoba közepén álltak, arckifejezésük gyászt, szomorúságot tükrözött. Nem volt teljes a létszám. Átfurakodtam közöttük, majd megpillantottam egy ágyat. Egy szőke férfi feküdt rajta. Élettelen arca fehér, mint a fal, szemei lecsukva. A jobb lába térdtől hiányzott, csak egy véres csonk volt. Amerika Kapitány. Holtan.
- Steve, - zokogtam – ne tedd ezt velem! Nem lehetsz halott!
Lefagytam, nem tudtam mozdulni, nem tudtam levenni a szememet az arcáról. Csak álltam és úgy éreztem, megszakad a szívem. Eközben az üldözők feltépték az ajtót. A Bosszúállók elkeseredetten küzdöttek, de sikertelenül. Egy perc alatt megtört az ellenállásuk, a támadók leengedték a fegyvert. Valaki közeledett felém. Végignéztem a termen. Natasha egy vértócsában feküdt, fejében egy golyóval. Thort egy tőrrel nyakba szúrták. Stark mellkasából kitépték a reaktort, majd szíven döfték. Dr. Banner betört koponyával hanyatlott a földre. Sólyomszem teste elroppantott és kicsavart nyakkal hevert. Mind halottak voltak. Elviselhetetlen volt a fájdalom, nem tudtam felfogni a veszteséget.
- Hail Hidra! – halottam meg azt a mondatot, ami észhez térített. A düh elborította az elmémet. Nem tudtam uralni a testemet. Előkaptam a késem és a közeledő alakba döftem. Markolatig nyomtam, megforgattam és csak utána húztam ki a testből. Többen rám rohantak és lefogtak. Az elkeseredés megkétszerezte az erőmet, eltaszítottam magamtól őket. Aztán valaki belém döfött egy injekciós tűt.
Újra változott a helyszín: egy ablaktalan laboratóriumba kerültem. Tudósok sürgölődtek, mintákat, adatokat elemeztek, továbbítottak. Mikor kitisztult a látásom, megpillantottam, hogy min dolgoznak: vérmintákat hordoznak. A terem közepén hat egyforma asztalon hat ember feküdt. A testükből számtalan cső állt ki, sebészek hajoltak föléjük. Egykor a barátaim voltak, a második családom. Most tárgyak, kísérletek, akiknek lecsapolják a vérét, felhasználják a szerveit. Azt hittem, a fájdalmat már nem lehet fokozni. Tévedtem. A kizsákmányolásnak ez a foka elképesztő hatással volt rám. Az érzés leírhatatlan volt: gyász, gyűlölet, sebzettség, tehetetlenség, kilátástalanság, düh és elkeseredés elviselhetetlen keveréke volt. Elvesztettem mindenkit, akit szerettem: a családomat, a barátaimat, a szerelmemet. A Hidra elvett tőlem minden. Tönkretettek. Ez a felismerés letaglózott, a belső világom egy szempillantás alatt romba dőlt, az érzelemhullám letarolta, semmit nem hagyott belőle. Nem akartam többé élni, meghalt bennem, minden. Aztán ordítani kezdtem, hogy öljenek meg. Üvöltöttem, kiabáltam, mint egy őrült. Hörögtem, artikulátlan sikolyok hagyták el a számat. Dobáltam magam, rángattam a szíjakat. Az emberség kiveszett belőlem, olyan voltam, mint egy sebzett vadállat. Nem tudom, meddig tartott, de végül a kimerültség úrrá lett rajtam. A fejem egyszerre lehanyatlott és mint akit kiütöttek, álomba zuhantam.

2015. november 13., péntek

13. Szöktetés

És Starknak tényleg gyerekjáték volt: 5 perc alatt feltörte a titkosított vonalat és bemérte a helyszínt. Nem hiába volt zseni.
- Egy elrejtett hegyi bázis – mutatta a monitoron. – Viszont a jel erősebb, mint a védett vonalaknál szokott lenni.
- Vagyis valaki megpiszkálta a jeladót – vonta le a következtetést Sólyomszem. – Minden bizonnyal Kate.
- De ha fogva tartják, akkor hogyan férhetett hozzá a műszerekhez? – tette fel a logikus kérdést Sam.
- Ha szökésben van – egyenesedett fel Natasha. – Ez egy jelzés nekünk; a segítségünket kéri.
- Törjünk be hatan egy védett, ismeretlen hegyi Hidra bázisra? – nézett körbe dr. Banner. – Kockázatos.
- Bármit teszünk, nagy a kockázat. Én vállalom – jelentette ki Thor, ezzel egyidejűleg kinyújtotta a kezét, mire a mjölnir beleröppent.
- Mind vállaljuk. Egy csapat vagyunk, aminek Kate is a része. És nem hagyhatjuk, hogy a Hidra tönkretegye! – mondta a kapitány.
- Akkor induljunk, különben elalszom! – ásított Sólyom.
Ezzel megtört a csend, mindenki a dolga után látott. Barton képességeinek köszönhetően gyorsan eljutottak a céljukig.

. . .

Most már a liftben utaztam, ez kevésbé feltűnő, mint a lépcső. És gyorsabb. Ha baj lenne, bevetem az eltévedt, újonc nő karakterét. Tom adta az ötletet és végül is színésznő vagyok.
Lopva követtem a tekintetemmel a telefonom útmutatásait, közben viszont feszülten figyeltem és próbáltam magabiztosnak tűnni, mintha itt dolgoznék. Nem volt egyszerű feladat. Megszoktam a csapatmunkát, ott mindig éreztem a társaim támogatását és az megnyugtatott, erőt adott. Most viszont egyedül voltam, szemben egy egész Hidra bázissal. Rajtam múlott, hogy Bucky kiszabadul-e. Félelmetes volt belegondolni a feladat nagyságába, úgyhogy nemes egyszerűséggel nem tettem. Múlott a fájdalomcsillapító hatása és az újra előtörő hátfájdalom, a gyomrom szúrása és a fejem hasogatása elterelte a figyelmemet.
 A hely, amit kerestem, közvetlenül a titkos labor feletti szinten volt. Gyanítottam, hogy a Tél Katonájáról is csak kevesen tudnak, így nem lepett meg a kihalt folyosó. Nesztelenül haladtam a csizmám puha talpa révén. Már csak egy bal kanyar… Úgy döntöttem, előbb távolról veszem szemügyre a terepet. Kilestem a sarok mögül, mire a következő látvány tárult a szemem elé: vastag páncélajtó, biztonsági kamera, három fegyveres őr. Először a telefonom segítségével rácsatlakoztam a kamerára és addig állítottam, amíg csak a falat mutatta. A tenyerembe rejtettem a dárdámat, megigazítottam a fehér köpenyt, majd magabiztos léptekkel megindultam az ajtó felé.
- Guten Tag, Herrn! – köszöntöttem őket mosolyogva. – Ich möchte hineingehen.
- Wer sind Sie? Haben Sie Erlaubnis?
- Ich heiße dr. Karin Schnell. Ich habe kein Erlaubnis, aber ich bin an der List.
- Warten Sie! Ich sehe an.
Láttam rajta, hogy nem győztem meg, ezért készenlétbe helyeztem a dárdám. Kiváló alkalom nyílt, amikor a papírokba mélyedt: egy erőteljes rúgás a fejére és elfeküdt. Eldobtam a papírokat és a másik két ellenfelemre koncentráltam. Nem hagyhattam, hogy riasszák a bázist. Támadás-védés, rúgások, ökölcsapások váltották egymást, mindannyian jól képzett harcosok voltunk. Előnyömre vált a fém kesztyű, nagyobbat tudtam ütni. Mialatt az egyik egy bukfencből állt fel, a másikat orrba vágtam, gyomron rúgtam, végül földhöz vágtam. Egy pillanatra nem figyeltem az utolsó férfira, mire kirúgta alólam a lábam, majd felrántva a falhoz csapott. A nyakamat szorítva nekiállt beszélni hozzám, ám nem értettem. Nem volt ideje fegyvert elővenni, mert kiengedtem a dárdámat és beledöftem. Felordított, ahogy a fegyver a húsába mélyedt, így kénytelen voltam lesokkolni. Nagyot sóhajtva körülnéztem, aztán behúztam az eszméletlenül heverő testeket egy raktárba. Megbilincseltem őket, a szájukat bekötöttem, a fegyvereiket és a rádiókat elvettem. 
Fogalmam sem volt, hányan vannak odabent. Mivel az ajtó hangszigetelt volt, mindkét kezembe pisztolyt fogtam, a köpenyemet ledobtam, a pajzsomat a hátamra erősítettem és kiengedtem a karvédő karkötőimet.
Ez voltam én: Kate, a Kiválasztott, teljes fegyverzetben. Az egyik őr kártyájával gond nélkül kinyílott az ajtó. Beléptem. Egy ablaktalan laborban voltam: műszerek tömkelege, számítógépek álltak az asztalokon. Az egyik sarokban egy hibernáló kabin. Középen megpillantottam, akit kerestem: Bucky Barnest. Egy székhez volt kötve, orvosok állták körül. De a legrosszabb a feje felett lévő agymosó készülék. Felmértem a terepet: két fegyveres, öt orvos. Semmiség. Főleg, hogy nem fordultak meg rögtön a belépésemre. Az egyik őr vett először észre. Rám fogta a fegyvert, de én addigra már elsütöttem a pisztolyt. A lövés hangjára elszabadult a pokol. Mindenki fegyvert ragadott és rám vetette magát. Levettem a pajzsom, egy dobással két embert terített le. Amerika Kapitánytól tanultam. A páncélomról lepattantak a golyók, ez ellen védve voltam. Egy orvost a nyílvesszőm terített le, egy másikat a karkötő tölténye, az utolsóval egy zsebkés végzett. Az őrt nem tudtam semmivel eltalálni, a ruhája golyóálló volt, így a levegőbe röppentem, felgyorsultam és teljes erővel a falhoz kentem. Valószínűleg betört a feje. Buckyhoz siettem és eloldoztam a székből. Felsegítettem. Élettelen tekintettel meredt rám, de felismert.
- Ki vagy te? – kérdezte, miközben magára kapta a felsőjét, én pedig lenyeltem egy fájdalomcsillapítót.
- A nevem Kate és ügynök vagyok – feleltem.
- Miért jöttél el értem? – tudakolta régi hangján. Tele volt kérdéssel.
- Steve téged keres. Követtük a jeleket, amiket hagytál. Aztán a Hidra lebombázott az égből. A kapitányt kidobtam, mielőtt lezuhantam volna. Túléltem, de miután találkoztam veled, elkaptak. Épp szökésben voltam, amikor megtudtam, hogy te is itt vagy. Nem hagyhattalak itt. Borzalmas, amit veled műveltek és ez nem történhet meg többször. Most viszont mennünk kell, a csapatom útban értünk. Ki kell jutnunk! Hogy érzed magad?
- Menjünk! – felfegyverezte magát, megmozgatta a bionikus karját és már készen is állt.
Kiléptünk a laborból és óvatosan elindultunk a lépcsők felé. A folyosón nem találkoztunk senkivel. Lassan haladtunk, így elkerültünk minden őrjáratot. Félúton jártunk, amikor megszólalt a riasztó. Általános riadót rendeltek el.
- A francba! Észrevették a szökésemet. Futás! – kiáltottam, mikor megadták az illető személyleírását. Engem kerestek. Két óra után csak észrevették, hogy nem fekszem az ágyban. 
Rohantunk felfelé. Kiiktattuk az utunkba kerülő kamerákat. Megállíthatatlanul törtettünk előre. Felértünk a hangárba. A legközelebbi gép felé vetettük magunkat, nem törődve a felénk érkező lövedékekkel. Bucky kezébe nyomtam a pajzsom, hogy védje magát, nekem pedig ott volt a páncélom és a radarom. Egy csapat fegyveres került elénk és ránk támadtak. Kibiztosítottam egy gránátot és közéjük dobtam. Bevetettem minden trükköt, amit tanultam, a lándzsámmal és a pisztolyommal is arattam.
Bucky elképesztő erővel hajigálta az embereket, a késével és lőfegyvereivel bámulatosan bánt. De az emberek csak özönlöttek. Elkeseredve küzdöttem, de nem magamért, hanem Buckyért. Körbekerítettek minket.
- Ms. Elect, tegye le a fegyvert! – harsant fel egy hang. Villámgyorsan megfordultam és rászegeztem a pisztolyomat Arnold Zolára, mire tíz fegyver csöve irányult rám.
- Most azzal fenyeget, hogy megöl? Nem fog, azt eddig is megtehette volna.
- Nem, nem, magát élve akarjuk – mosolyodott el gúnyosan. – Ha meghúzza a ravaszt, a barátja meghal – mutatott Buckyra, akire kétszer annyian szegeztek fegyvert.
Patthelyzet. Ha megölöm a tudóst, lelövik Buckyt. Ha viszont megadom magam, akkor behódolok a Hidrának, a kezükbe adom magamat és a Tél Katonáját is. Barnesra pillantottam, tekintetét  rám szegezte. Nem lehetett nem leolvasni az arcáról, hogy mit akar: lőjek. Nem tudtam, mit csináljak. Dr. Zola észrevette a habozásomat, ezért így szólt:
- Sakk-matt, Fräulein! Miénk a győzelem!
Ez a gúnyos hang észhez térített és már tudtam, mit kell tennem. Kihúztam magam és a tudós szemébe néztem:
- Nem nyerhetnek!
És akkor eldördült egy lövés.
. . .

Eltartott egy ideig, amíg biztonságos leszállóhelyet találtak, ugyanis a titkos bázis a hegyoldalba volt mélyítve. Végül egy fákkal körülvett tisztáson landoltak, fél mérföldre a bejárattól.
- Innen jön a jel – jelentette Stark. – Elég erős, hogy rá tudjak kapcsolódni a számítógépeikre…
- Akkor csinálja – utasította a kapitány. A férfi most az egyszer nem vette zokon.
Eközben Barton, Thor és Wilson terepszemlére indult. Eljutottak a bejáratig, felmérték az őrjáratot. A sötétben nem vették észre őket. Úgy tűnt, a hóvihar miatt leszűkítették az útvonalat és a gép ezen kívül esett. Ezután visszatértek.
- Steve, találtam valamit – nézett fel Natasha Kate számítógépjének monitorjáról. – A Hidra fájlok szerint itt csinálták Barnes bionikus karját, innen küldték bevetésekre a ’60-as években.
- És itt felejtett el mindent – fejezte be a gondolatot Rogers. – Stark, hogy áll?
- Elég alaposan lekódolták, eltart egy kis ideig, amíg a program feltöri, de onnantól kezdve meglesz az alaprajz és a kamerák felvételéhez is hozzáférek.
- Kapitány, az osztag parancsnoka helyzetjelentést és parancsot kér – fordult hátra a pilótaszékből Sólyomszem.
- Várjanak! Maradjanak ott, ahol vannak!
- Mit akarsz csinálni? – kérdezte Sam rosszat sejtve.
- Egyelőre semmit. Legyen meg az alaprajz, aztán jön a terv.


Üdv, mindenkinek!
Nagyon, nagyon sajnálom az egyhetes késést, de költözés miatt nem volt internet, nem tudtam kirakni a részt.  Épp ezért még a hétvégén számíthattok a következő fejezetre, ami extra hosszúságú és tulajdonképpen lehetne az 5000 oldalmegjelenítéses külön kiadás is! :)
Megint kaptam pár díjat, amiknek nagyon örültem, főleg, mert ezek másmilyenek, mint az eddigiek. Igyekszem a lehető leghamarabb kitölteni, de erre valószínűleg csak a jövő hét után fog sor kerülni.
Addig is remélem, tetszett a rész, köszönök minden támogatást és a türelmeteket! :)
Kate Avengers

2015. november 1., vasárnap

Díjözön


Díj #5

Díj szabályai
- benézel annak a blogjába, akitől kaptad, elolvasod, és belinkeled
- CSAK OLYANNAK KÜLDÖD, AKI SZERINTED MEGÉRDEMLI
- 2 kedvenc jelenet, és indoklás leírása
- 2 dolog - vagy több :D - ami tetszett a történetben/fogalmazásban/íróban/csillámpóniban
- Minimum 1 embernek küldd tovább, határ a csillagos ég :)

- Illeszd be a képet a bejegyzésbe :)

Nagyon szépen köszönöm a díjat Petra Beifongnak, Where my demons hide írójának! Mivel ez egy új díj, először is gratulálnék a megalkotójának, nekem elnyerte a tetszésemet! És mivel nem kell rengeteg blognak továbbküldeni, megtiszteltetésként ért, hogy én is kaptam! És ezúton is bocsánatot kérnék, amiért ilyen későn sikerült kiraknom, de egyszerűen nem volt rá eddig lehetőségem, hogy rendesen megcsináljam.

2 kedvenc jelenet
-  "Fú, hogy szúródna fel csipkebokorra az, aki reggel fél hétkor így csörömpöl egy társasházban."  Ez a mondat a második fejezet elején hangzott el és meg kell mondjam, nagyon tetszett. Annyira elütött a helyzet komolyságától és közben emlékeztetett a hétköznapi reggelekre. Miért is kell korán felkelni? :D
- "Elvégre mindenkinek van az életében néhány idegesítő személy, akit nem tud kiverni a fejéből. Egy személy, akit pár másodperc ismeretség után a szívébe zárt, majd kidobta onnan rögtön, a következő pillanatban pedig legszívesebben egy pöcegödörben tapicskolva látná."  Nos, a 3. fejezet is rettenetesen tetszett, főleg Korra gondolatai fognak meg leginkább. Rögtön a történet elején történnek bonyodalmak, alig van bevezetés, de ez nem is baj, épp ettől lesz különleges a blog.

3 dolog, ami rendkívül tetszett:
- A fülszöveg: lehet, hogy kicsit elfogult vagyok, mert én egyszerűen nem tudok rendes fülszöveget írni, de ez abszólút megfogott. Nem árul el sokat, mégis felkelti az érdeklődést és megadja a történet alaphangját.
- A fogalmazás: nem visezd túlzásba a leírásokat, folyékonyan írsz, csak úgy olvastatja magát a szöveg.
- Ugyan csak néhány részt láttam a sorozatból, így külső szemlélőként olvastam, még is teljesen élvezhető volt a történet.

Akiknek küldöm:
Deep breathe
I'm Goddes

Díj #6

Szabályok:
1. Válaszolj a díjátadó 5 kérdésére!
2. Írj 3 olyan dolgot a blogról ami tetszik!
3.A DÍJSZERZŐ(nem a díjátadó)BLOGJÁNAK LINKJÉT TEDD KI!(segít a kép alatti link)
4.Tedd ki a díj képét!
+1.Ez nem kötelező de illő, iratkozz fel a díjátadód blogjára.

Nagyon szépen köszönöm a díjat Rara ß  -nek, A Love Triangle írójának, aki egyben a díjalapító is!


1. Mi a kedvenc jeleneted?
2. Ki a kedvenc szereplőd?
3. Szerinted legyen több szemszögből is a sztori?
4. Mi az ami nem tetszik a blogban?
5. Követed ezután is a blogot?Esetleg feliratkozol?

Válaszok
1. Amikor  a temetőben elkezd gyűlni a köd, és megjelenik Stefan. Kicsit misztikus, de jól megírtad.
2. Nem ismerem a sorozatot, de edig Elena a legszimpatikusabb.
3. Ha jobban le tudod írni a történéseket, akkor legyen. Csináld úgy, ahogy a legjobban megy. Én általában nem szeretem a több szemszögből írt blogokat, mert a fiúszemszög általában túlzottan lányosra sikeredik, ám Stefan rövid szemszöge egész jóra sikeredett.
4. A hirdetés jobb oldalon, megtöri az egész oldalsávot.
5. Be fogok nézni, de általában annyira nincs időm blogot olvasni, hogy a feliratkozásokat egyelőre hanyagolom.

3 dolog, ami tetszik:
- Elena naplórészletei: szeretem olvasni a szereplők gondolatait, Elenáé pedig ha röviden is, de jól mag vannak írva
- A fejléc: nem túl csicsás, mégis elegáns, szerintem illik egy vámpíros történethez
- Nem ismerem a Vámpírnaplókat, mégis élvezhető volt a történet, bár a szereplőkről olvastam még volna.

5 kérdés:
1. Szeretsz-e szuperhős fanfictionokat olvasni?
2. Mit gondolsz a designról?
3. Az E/3.-ban írt első évad, vagy az E/1.-ben írt második évad tetszik jobban?
4. Ha ismered a filmeket, mennyire voltam hiteles, ha pedig nem, sok mindent nem értettél?
5. Mi a véleményed a főszereplőről?

Akiknek küldöm:
Égszínkék
Téboly