2015. november 13., péntek

13. Szöktetés

És Starknak tényleg gyerekjáték volt: 5 perc alatt feltörte a titkosított vonalat és bemérte a helyszínt. Nem hiába volt zseni.
- Egy elrejtett hegyi bázis – mutatta a monitoron. – Viszont a jel erősebb, mint a védett vonalaknál szokott lenni.
- Vagyis valaki megpiszkálta a jeladót – vonta le a következtetést Sólyomszem. – Minden bizonnyal Kate.
- De ha fogva tartják, akkor hogyan férhetett hozzá a műszerekhez? – tette fel a logikus kérdést Sam.
- Ha szökésben van – egyenesedett fel Natasha. – Ez egy jelzés nekünk; a segítségünket kéri.
- Törjünk be hatan egy védett, ismeretlen hegyi Hidra bázisra? – nézett körbe dr. Banner. – Kockázatos.
- Bármit teszünk, nagy a kockázat. Én vállalom – jelentette ki Thor, ezzel egyidejűleg kinyújtotta a kezét, mire a mjölnir beleröppent.
- Mind vállaljuk. Egy csapat vagyunk, aminek Kate is a része. És nem hagyhatjuk, hogy a Hidra tönkretegye! – mondta a kapitány.
- Akkor induljunk, különben elalszom! – ásított Sólyom.
Ezzel megtört a csend, mindenki a dolga után látott. Barton képességeinek köszönhetően gyorsan eljutottak a céljukig.

. . .

Most már a liftben utaztam, ez kevésbé feltűnő, mint a lépcső. És gyorsabb. Ha baj lenne, bevetem az eltévedt, újonc nő karakterét. Tom adta az ötletet és végül is színésznő vagyok.
Lopva követtem a tekintetemmel a telefonom útmutatásait, közben viszont feszülten figyeltem és próbáltam magabiztosnak tűnni, mintha itt dolgoznék. Nem volt egyszerű feladat. Megszoktam a csapatmunkát, ott mindig éreztem a társaim támogatását és az megnyugtatott, erőt adott. Most viszont egyedül voltam, szemben egy egész Hidra bázissal. Rajtam múlott, hogy Bucky kiszabadul-e. Félelmetes volt belegondolni a feladat nagyságába, úgyhogy nemes egyszerűséggel nem tettem. Múlott a fájdalomcsillapító hatása és az újra előtörő hátfájdalom, a gyomrom szúrása és a fejem hasogatása elterelte a figyelmemet.
 A hely, amit kerestem, közvetlenül a titkos labor feletti szinten volt. Gyanítottam, hogy a Tél Katonájáról is csak kevesen tudnak, így nem lepett meg a kihalt folyosó. Nesztelenül haladtam a csizmám puha talpa révén. Már csak egy bal kanyar… Úgy döntöttem, előbb távolról veszem szemügyre a terepet. Kilestem a sarok mögül, mire a következő látvány tárult a szemem elé: vastag páncélajtó, biztonsági kamera, három fegyveres őr. Először a telefonom segítségével rácsatlakoztam a kamerára és addig állítottam, amíg csak a falat mutatta. A tenyerembe rejtettem a dárdámat, megigazítottam a fehér köpenyt, majd magabiztos léptekkel megindultam az ajtó felé.
- Guten Tag, Herrn! – köszöntöttem őket mosolyogva. – Ich möchte hineingehen.
- Wer sind Sie? Haben Sie Erlaubnis?
- Ich heiße dr. Karin Schnell. Ich habe kein Erlaubnis, aber ich bin an der List.
- Warten Sie! Ich sehe an.
Láttam rajta, hogy nem győztem meg, ezért készenlétbe helyeztem a dárdám. Kiváló alkalom nyílt, amikor a papírokba mélyedt: egy erőteljes rúgás a fejére és elfeküdt. Eldobtam a papírokat és a másik két ellenfelemre koncentráltam. Nem hagyhattam, hogy riasszák a bázist. Támadás-védés, rúgások, ökölcsapások váltották egymást, mindannyian jól képzett harcosok voltunk. Előnyömre vált a fém kesztyű, nagyobbat tudtam ütni. Mialatt az egyik egy bukfencből állt fel, a másikat orrba vágtam, gyomron rúgtam, végül földhöz vágtam. Egy pillanatra nem figyeltem az utolsó férfira, mire kirúgta alólam a lábam, majd felrántva a falhoz csapott. A nyakamat szorítva nekiállt beszélni hozzám, ám nem értettem. Nem volt ideje fegyvert elővenni, mert kiengedtem a dárdámat és beledöftem. Felordított, ahogy a fegyver a húsába mélyedt, így kénytelen voltam lesokkolni. Nagyot sóhajtva körülnéztem, aztán behúztam az eszméletlenül heverő testeket egy raktárba. Megbilincseltem őket, a szájukat bekötöttem, a fegyvereiket és a rádiókat elvettem. 
Fogalmam sem volt, hányan vannak odabent. Mivel az ajtó hangszigetelt volt, mindkét kezembe pisztolyt fogtam, a köpenyemet ledobtam, a pajzsomat a hátamra erősítettem és kiengedtem a karvédő karkötőimet.
Ez voltam én: Kate, a Kiválasztott, teljes fegyverzetben. Az egyik őr kártyájával gond nélkül kinyílott az ajtó. Beléptem. Egy ablaktalan laborban voltam: műszerek tömkelege, számítógépek álltak az asztalokon. Az egyik sarokban egy hibernáló kabin. Középen megpillantottam, akit kerestem: Bucky Barnest. Egy székhez volt kötve, orvosok állták körül. De a legrosszabb a feje felett lévő agymosó készülék. Felmértem a terepet: két fegyveres, öt orvos. Semmiség. Főleg, hogy nem fordultak meg rögtön a belépésemre. Az egyik őr vett először észre. Rám fogta a fegyvert, de én addigra már elsütöttem a pisztolyt. A lövés hangjára elszabadult a pokol. Mindenki fegyvert ragadott és rám vetette magát. Levettem a pajzsom, egy dobással két embert terített le. Amerika Kapitánytól tanultam. A páncélomról lepattantak a golyók, ez ellen védve voltam. Egy orvost a nyílvesszőm terített le, egy másikat a karkötő tölténye, az utolsóval egy zsebkés végzett. Az őrt nem tudtam semmivel eltalálni, a ruhája golyóálló volt, így a levegőbe röppentem, felgyorsultam és teljes erővel a falhoz kentem. Valószínűleg betört a feje. Buckyhoz siettem és eloldoztam a székből. Felsegítettem. Élettelen tekintettel meredt rám, de felismert.
- Ki vagy te? – kérdezte, miközben magára kapta a felsőjét, én pedig lenyeltem egy fájdalomcsillapítót.
- A nevem Kate és ügynök vagyok – feleltem.
- Miért jöttél el értem? – tudakolta régi hangján. Tele volt kérdéssel.
- Steve téged keres. Követtük a jeleket, amiket hagytál. Aztán a Hidra lebombázott az égből. A kapitányt kidobtam, mielőtt lezuhantam volna. Túléltem, de miután találkoztam veled, elkaptak. Épp szökésben voltam, amikor megtudtam, hogy te is itt vagy. Nem hagyhattalak itt. Borzalmas, amit veled műveltek és ez nem történhet meg többször. Most viszont mennünk kell, a csapatom útban értünk. Ki kell jutnunk! Hogy érzed magad?
- Menjünk! – felfegyverezte magát, megmozgatta a bionikus karját és már készen is állt.
Kiléptünk a laborból és óvatosan elindultunk a lépcsők felé. A folyosón nem találkoztunk senkivel. Lassan haladtunk, így elkerültünk minden őrjáratot. Félúton jártunk, amikor megszólalt a riasztó. Általános riadót rendeltek el.
- A francba! Észrevették a szökésemet. Futás! – kiáltottam, mikor megadták az illető személyleírását. Engem kerestek. Két óra után csak észrevették, hogy nem fekszem az ágyban. 
Rohantunk felfelé. Kiiktattuk az utunkba kerülő kamerákat. Megállíthatatlanul törtettünk előre. Felértünk a hangárba. A legközelebbi gép felé vetettük magunkat, nem törődve a felénk érkező lövedékekkel. Bucky kezébe nyomtam a pajzsom, hogy védje magát, nekem pedig ott volt a páncélom és a radarom. Egy csapat fegyveres került elénk és ránk támadtak. Kibiztosítottam egy gránátot és közéjük dobtam. Bevetettem minden trükköt, amit tanultam, a lándzsámmal és a pisztolyommal is arattam.
Bucky elképesztő erővel hajigálta az embereket, a késével és lőfegyvereivel bámulatosan bánt. De az emberek csak özönlöttek. Elkeseredve küzdöttem, de nem magamért, hanem Buckyért. Körbekerítettek minket.
- Ms. Elect, tegye le a fegyvert! – harsant fel egy hang. Villámgyorsan megfordultam és rászegeztem a pisztolyomat Arnold Zolára, mire tíz fegyver csöve irányult rám.
- Most azzal fenyeget, hogy megöl? Nem fog, azt eddig is megtehette volna.
- Nem, nem, magát élve akarjuk – mosolyodott el gúnyosan. – Ha meghúzza a ravaszt, a barátja meghal – mutatott Buckyra, akire kétszer annyian szegeztek fegyvert.
Patthelyzet. Ha megölöm a tudóst, lelövik Buckyt. Ha viszont megadom magam, akkor behódolok a Hidrának, a kezükbe adom magamat és a Tél Katonáját is. Barnesra pillantottam, tekintetét  rám szegezte. Nem lehetett nem leolvasni az arcáról, hogy mit akar: lőjek. Nem tudtam, mit csináljak. Dr. Zola észrevette a habozásomat, ezért így szólt:
- Sakk-matt, Fräulein! Miénk a győzelem!
Ez a gúnyos hang észhez térített és már tudtam, mit kell tennem. Kihúztam magam és a tudós szemébe néztem:
- Nem nyerhetnek!
És akkor eldördült egy lövés.
. . .

Eltartott egy ideig, amíg biztonságos leszállóhelyet találtak, ugyanis a titkos bázis a hegyoldalba volt mélyítve. Végül egy fákkal körülvett tisztáson landoltak, fél mérföldre a bejárattól.
- Innen jön a jel – jelentette Stark. – Elég erős, hogy rá tudjak kapcsolódni a számítógépeikre…
- Akkor csinálja – utasította a kapitány. A férfi most az egyszer nem vette zokon.
Eközben Barton, Thor és Wilson terepszemlére indult. Eljutottak a bejáratig, felmérték az őrjáratot. A sötétben nem vették észre őket. Úgy tűnt, a hóvihar miatt leszűkítették az útvonalat és a gép ezen kívül esett. Ezután visszatértek.
- Steve, találtam valamit – nézett fel Natasha Kate számítógépjének monitorjáról. – A Hidra fájlok szerint itt csinálták Barnes bionikus karját, innen küldték bevetésekre a ’60-as években.
- És itt felejtett el mindent – fejezte be a gondolatot Rogers. – Stark, hogy áll?
- Elég alaposan lekódolták, eltart egy kis ideig, amíg a program feltöri, de onnantól kezdve meglesz az alaprajz és a kamerák felvételéhez is hozzáférek.
- Kapitány, az osztag parancsnoka helyzetjelentést és parancsot kér – fordult hátra a pilótaszékből Sólyomszem.
- Várjanak! Maradjanak ott, ahol vannak!
- Mit akarsz csinálni? – kérdezte Sam rosszat sejtve.
- Egyelőre semmit. Legyen meg az alaprajz, aztán jön a terv.


Üdv, mindenkinek!
Nagyon, nagyon sajnálom az egyhetes késést, de költözés miatt nem volt internet, nem tudtam kirakni a részt.  Épp ezért még a hétvégén számíthattok a következő fejezetre, ami extra hosszúságú és tulajdonképpen lehetne az 5000 oldalmegjelenítéses külön kiadás is! :)
Megint kaptam pár díjat, amiknek nagyon örültem, főleg, mert ezek másmilyenek, mint az eddigiek. Igyekszem a lehető leghamarabb kitölteni, de erre valószínűleg csak a jövő hét után fog sor kerülni.
Addig is remélem, tetszett a rész, köszönök minden támogatást és a türelmeteket! :)
Kate Avengers

4 megjegyzés: