2015. november 15., vasárnap

14. Nem lehetsz halott!


- Ébredjen, Ms. Elect!
Távolról jött a hang. A szemem nyitva volt, de a körvonalak összemosódtak. Valaki egy lámpával világított a szemembe. A fejem zavaros volt, megráztam, hogy kitisztítsam, de nem sikerült. Fel akartam állni, aztán rájöttem, hogy állok, de nem tudok mozdulni: egy ágyhoz voltam kötve. Végül a döbbenet térített észhez. A döbbenet, hogy élek.
- Mi történt? – suttogtam magam elé, valaki mégis meghallotta.
- Kapott egy adag nyugtatót, mielőtt elsüthette volna a pisztolyát. Higgye el, így volt a legjobb, mindketten túlélték – mondta egy fiatal hang, aztán megláttam a gazdáját is.
- Tom? – szólaltam meg. A hangom tele volt meglepetéssel.
- Mit ne mondjak, Ms. Elect, remekül csinálta. Olyan hitelesen játszotta a szerepét, hogy sikerült átvágnia – nem nézett a szemembe, a hangja és az arca is kifejezéstelen volt. – Egy pillanatig sem gondoltam volna, hogy hazudik. Pedig egy kedves bájos személynek ismertem meg, nem egy könyörtelen ügynöknek.
Akkor nézett rám először. A pillantásában ott voltak az érzései: a megbántottság, a hitetlenség és a szánalom. Sajnálta, hogy így kell látnia, sajnálta, hogy nem az vagyok, akinek megismert. Az érzelmei őszintének tűntek. Láttam, hogy válaszra vár. Valami mégis visszatartott: mégiscsak a Hidrának dolgozik. Haboztam és ez mentett meg.
- Látja, Herr Wissenschaftler, nem olyan egyszerű kiszedni belőle bármit is, - lépett be az ajtón Arnold Zola, mire odakaptam a fejem – bár ügyes próbálkozás volt. Egy-egy pillanatig azt hittem, elkapta. Elmehet – a fiatalember az ajtóból még visszanézett: a fejét csóválta. – Nos, Ms. Elect, – ült le velem szembe a tudós – bevallom, csúnyán alábecsültem magát. Nem hittem, hogy a szervezete ilyen mértékben ellenáll az altatónak, a képességei páratlanok. Arra bizonyára rájött, hogy néhány emberen kívül senki nem tudott a maga fogvatartásáról és ezt ki is használta. Feltűnés nélkül eljutott a számítógépekhez és feltörte az adatainkat, előtte elcsavarta az egyik legjobb emberünk fejét. Aztán egymaga kiiktatott 10 embert és kihozott egy 10-es szinten őrzött foglyot. Mindezt kevesebb, mint másfél óra alatt. Észrevétlenül kijuthattak volna, csak az buktatta le, hogy a törlőprogramot bekapcsolva hagyta, de már így is majdnem késő volt. Lenyűgöző a teljesítménye, nem csoda, hogy a Vörös Koponya igényt tartott magára. Ahogy most én is…
- Soha nem hódolok be a Hidrának – vágtam a szavába. Nem ordibáltam, nem őrjöngtem, a nyugodtságom engem is meglepett.
- Ezzel teljesen tisztában vagyok, nem is kértem erre – mondta dr. Zola, amivel sikerült meglepnie. – Elkészült a személyiségelemzése és elég érdekes dolgokat tudtam meg. Olyan részleteket, tulajdonságait ismertem meg, amiről szerintem maga sem tudott.
Hallgattam, nem tudtam, mit akar ezzel elérni. Az arcomon semleges kifejezéssel álltam a tudós pillantását. Hosszasan vizsgálta a tekintetemet, majd felállt.
- Hát jó, ha ennyire önfejű, akkor legyen. Nem mondja, Ms. Elect, hogy nem próbáltam meg. Herr Wissenschaftler, jöjjön be! – mire két másodperccel később belépett a fiatal tudós, kezében egy botra emlékeztető tárggyal. Egy nagyméretű sokkoló volt. – Ahogy a fegyvereit elnéztem, úgy hiszem, tudja, hogy mi ez és mire képes. 10 másodperc alatt végez egy átlagos emberrel - jelzett, mire Tom belém döfte a fegyvert. Elektromos áram járta végig minden porcikámat, az összes sejtemet. Hasogató fájdalmat éreztem. Borzalmas volt, az arcom eltorzult, de nem adtam meg nekik azt az örömet, hogy szenvedni lássanak, így nem ordítottam, elfojtottam. Az a tíz másodperc óráknak tűnt. Éreztem, hogy a gyomromban lévő varrat felszakadt, a fájdalom elviselhetetlen lett. A körvonalak kezdtek összefolyni, de mielőtt elájulhattam volna, Tom elvette a testemtől a sokkolót. Megkönnyebbültem felsóhajtottam.
- De maga nem átlagos ember, Ms. Elect, mivel még életben van. Mit tud erről mondani?
- Egyik ember sem átlagos, mindenki egyedi és különleges a maga módján. Isten nem teremtett selejtet, csak az az olyan szervezetek, mint például a Hidra, tönkreteszik őket, a jóból rosszat csinálnak. Elcsábítják őket és meggyőzik, hogy a jó érdekében teszik a munkájukat, közben észrevétlenül áttérítik őket – fúrtam a tekintetem Tom szemébe. Egy ideig állta, aztán lesütötte a tekintetét.
- Nem tudtam, hogy vallásos – jegyezte meg Zola, majd elkomolyodott a tekintete. – Nézze, Ms. Elect, én türelmes vagyok, de egyszer az én türelmem is elfogy.” A felfedezés megkívánja a kísérletezést”–mondta régen egy nagy tudós, Reiner Weinhard. Egyszer egy héten keresztül műtött egy nőt és közben gondoskodott róla, hogy végig ébren legyen – elborzadtam ettől. Nem tudtam elképzelni ekkora kegyetlenséget. Belegondoltam a fájdalomba és félni kezdtem. Ez volt a gyengém: a fájdalomtól való félelem és ezt nem tudtam titkolni.
- Látom, érti a célzást. De ha ez megnyugtatja, én nem vagyok ennyire fanatikus. Nem szokásom fiatal nőket bántalmazni és remélem nem is ad rá okot, Fräulein. Mindössze annyit kérek, hogy válaszoljon néhány kérdésre.
- Nem. Azt várhatja, hogy áruló legyek és kínozhat akárhogy, megölhet, akkor sem állok át – húztam ki magam. – Ez a különbség a S.H.I.E.L.D. és a Hidra között: a mi célunk az emberiség védelme, míg a maguké a hatalomra jutás. Mi önzetlenek vagyunk, maguk pedig önzők. Nincs joguk a saját érdekeik miatt ártatlan emberek életét elvenni. Az emberiségért néha áldozatot kell hoznunk. Én kész vagyok megfizetni.
Egy pillanatig néma csend volt. Világosan láttam Tom szemében az elismerést, a tiszteletet.
- Igazán szép monológ egy ennyire fiatal nő szájából – lapozott egyet a papírjaiban dr. Arnold Zola. – Nem is vártam mást. Maga akarta így, ám legyen. Hozzák be! – intett az őröknek, mire nyílt az ajtó. Egy ágyszerű szerkezetet toltak be, rajta egy emberrel. Egy agymosó készülék, melyben Bucky ült. Találkozott a pillantásunk. Megismert, melyből arra következtettem, hogy még nem kapcsolták be a szerkezetet, de csapzott haja és az arca elárulta, hogy nem kímélték annyira se, mint engem. Keze-lába lekötve, esélye sem volt elmenekülni. A tudós feszülten figyelt, nem mulasztott el egyetlen mozdulatot sem a találkozásból. Látni akarta a reakciómat. És akkor rájöttem, mit tervez: Buckyt akarja felhasználni, hogy információt szedjen ki belőlem. Az elemzők rájöttek, hogy nem bírom elnézni, ha a barátaim szenvednek. Bizonyára abból következtettek erre, hogy visszajöttem érte.
- Látom, felismerte a gépet, Ms. Elect. Most pedig válaszol a kérdéseimre vagy a barátja megtapasztalja a hatását. Újra. Kicsoda ön valójában?
Nem szóltam. Buckyt bámultam, láttam, hogy a gép és a hely látványa borzalmas emlékeket idéz fel benne. Nem hagyhattam, hogy újra kitöröljék, mert lehet, hogy soha nem nyeri vissza az emlékezetét. Viszont nem árulhattam el a barátaimat. Vívódtam.
- Nem érti a kérdést, Ms. Elect? Segítek egy kicsit – megnyomott egy gombot, mire e férfi széke hátradőlt. A szájába nyomtak egy rágókát.
Félt, a mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt, görcsösen markolta a karfát. De még nem indították be a gépet. – Tudjuk, hogy nem az igazi nevét használja, azt még a barátai sem ismerik. És vajon miért? Mi van a múltjában, ami miatt titkolnia kell? Tehát mégegyszer megkérdezem: kicsoda valójában? Egy ügynök, egy színésznő vagy…? – és akkor megtörtént, amitől féltem. A fülembe suttogta az igazi nevemet. Ez nem történhetett volna meg. Ha tudják, akkor megtalálhatják a családomat. Ez az egyetlen ok, amiért Furyn kívül senki nem ismeri az igazi nevemet: így védtem meg a hozzátartozóimat a terroristáktól, a sajtótól, a riporterektől és a Hidrától. Ha sikerülne elhitetnem velük, hogy rossz úton járnak, akkor talán megmenekülnek, de ez hatalmas feladat.
- A nevem Kate és én vagyok a Kiválasztott. Ez vagyok én – mutattam végig magamon, amennyire lekötözött kézzel tudtam.
- Kezdetnek ez is megteszi. Haladjunk tovább: magát június 18-án a Helicarrierre szállították, hirtelen, bejelentés nélkül. A neve nem található meg egyik utaslistán sem, egyetlen New Yorkba tartó járaton sem volt rajta. Magánrepülő nem hagyta el a bázist. Akkor mégis hogyan szállították oda?
Nem tudtam, mit feleljek. A tesseractról nem beszélhetek, nem tudhatják meg, hogy a világokon belül is működik. Így hát fapofával hazudtam, remélve, hogy nem veszik észre.
- Nem tudom. Elkábítottak: az egyik pillanatban még a parton voltam, a következőben már hajón. A közte lévő idő kiesett.
- Soha nem akarta tudni, hogyan vitték el? Az elemzés szerint elég kíváncsi természetű.
- Nem kérdeztem, bíztam bennük, ha fontos lett volna, elmondanák.
- Valóban azt hiszi, hogy mindent elmondanak magának? A forrásaink szerint az oltás napjáig nem is tudta, hogy miért hozták el igazából. Azt hiszi, megbíznak önben? Hány titkos aktához férhet hozzá, mennyi információt osztanak meg a munkájukról? Félévig megfigyelték, kiismerték a szokásait, felkészületlenül küldték olyan helyekre, ahol akár meg is halhatott volna. Nem érdekelte őket a maga törékenysége. Mindössze egy jól sikerült kísérleti alany volt. De mi lesz, ha már nem tud eredményeket felmutatni? Kidobják, mint egy elhasznált zsebkendőt, miután felhasználták az utolsó szabad felületét is. Valóban ezt akarja? – hatásszünetet tartott. Volt igazság abban, amit mondott és hatásosan tudott szónokolni. De Hitler is így győzött meg milliókat: egy pici igazság, nagy körítés, hiteles előadás és az emberek gyengéinek ismerete.
- Ha ezt hiszi, akkor távolról sem ismeri a S.H.I.E.L.D.-et. Merőben máshogy mennek a dolgok, de ügyes szónoklat volt. Kár, hogy a leírás a Hidráról szól. Ha nem lennék S.H.I.E.L.D. ügynök, bedőltem volna.
- Értelmesebb, mint gondoltam – vetett rám elismerő pillantást Arnold Zola, Tom pedig megeresztett egy halvány mosolyt. – Tehát továbbra is ragaszkodik a S.H.I.E.L.D.-hez. Mit gondol, mi maradt ebből a szervezetből?
- Mint ahogy ön is mondta, nem osztanak meg velem minden információt.
- Beoltották egy bizonyos szérummal, mit tud róla? A különbség nem olyan látványos, mint Amerika Kapitány esetében.
Buckyra pillantottam. A kapitány említésére érdeklődés csillant meg a szemében, ránk figyelt.
- Nem olyan erős, mint az, amit nála használtak. Többet nem tudok.
A tudós nem tűnt elégedettnek. Már felemelkedett a székből, de Tom odalépett hozzá és a fülébe súgott valamit. Olyan őszinte arcot vágtam, amilyet csak tudtam. Reméltem, hogy Tomot sikerült meggyőznöm. Amíg tanácskoztak, igyekeztem elkapni Bucky tekintetét, akit időközben ülőhelyzetbe engedtek. Kitartás, ezt akartam üzenni neki. Nem nézett rám.
- Haladjunk tovább – ült vissza. – Tudjuk, hogy a Bosszúállók képezték ki és ezt a nyilvánosság elől sem titkolták: beletették a filmjébe. Mesteri kiképzést kapott, mint láthattam. Sok időt töltött velük, bizonyára alaposan kiismerte őket.
- Ha arra kér, hogy áruljam el a barátaimat, azt várhatja!
- Gondolja meg, kérem, nem szándékozom bántani!
- Nem – feleltem habozás nélkül.
Arnold Zola bólintott, mire két orvos fekvő helyzetbe engedte az ágyat. A tudós egy átlátszó folyadékkal teli fecskendővel közeledett.
- Biztosan szükség van erre? – kérdezte Tom. – Ha teljesen összetörjük, nem tudjuk használni. Roncsként nem sokat ér.
- Óh, ez csak kísérletezés. Felmérjük az érzelmi stabilitását és mit számít, ha tönkremegy? Felajánlottuk a békés együttműködést, ő választotta ezt. Szükségem van információra, de ha nem is kapom meg, az, ami testében van, az úgyis enyém lesz – azzal belém döfte a tűt. – Tudja, mire képes ez a szer, Fräulein? Előhozza a rémálmait, a félelmeit, pokoli fájdalmat fog átélni. Vajon meddig lesz képes elviselni? Ha meggondolja magát, akkor szóljon!
- Soha – nyögtem, mert a szer aktiválódni kezdett. A testemet rázni kezdte a hideg, a lázam az egekbe szökött. Forogni kezdett a világ, a tudósok arca eltorzult, majd egy egészen más kép vette át a helyét. Egy sötét raktárban voltam. A helyet megtöltötte a rettegés, ami lassan végigkúszott a csontjaimban is. A helység túlsó felében egy ajtót pillantottam meg. Lassan botorkáltam, a sötétben minduntalan megbotlottam. Többször rátapostam valami kívül puha, belül kemény, élettelenül heverő tárgyra. Nem akartam tudni, hogy mik voltak, de ahol keskeny sugárban behatolt a napfény, ott megvilágított egyet: hullafehér arcú, mozdulatlanul heverő, vérbe fagyott holttest nézett vissza rám. Egy hullaházban voltam, bűzt mégsem éreztem. A kezemet a számra szorítva rohantam az ajtó felé. A rémület hajtott, űzött, nem mertem megállni. Az ajtó előtt aztán összerogytam. Zárva volt, hiába rángattam, nem nyílott. Tompa hangok szűrődtek ki: nyögés, eltorzult üvöltés. Egy lövés dördült. Az áldozat halálsikolya keresztülmetszette a levegőt. Megállt a szívverésem. Egy pillanatra sokkot kaptam, aztán őrült erővel rohantam neki az ajtónak. Nem érdekelt a fájdalom, nem érdekelt a csonttörés, nem érdekelt semmi: mert a hang az anyukámé volt. Bezuhantam a szobába a kidöntött ajtóval együtt és abban a pillanatban három lövés dördült. A három falhoz láncolt ember feje lehanyatlott.
- Ne!!  - üvöltöttem. – Mit műveltek?! – ordítottam tehetetlenül és a holttestekhez rohantam: apához, anyához és a két testvéremhez. Megkínozták, megverték őket és most egy golyóval a szívükben itt hagyták őket. A családom halott volt. A fájdalom elképesztő erővel sújtott le: a bűntudat, hogy ha gyorsabb vagyok, megmenthettem volna őket; a tudat, hogy nem élnek; az elvesztésük. Mintha a lényem egy részét kiszakították volna. Összeestem. Az agyam eltompult, a szívem rettenetesen szúrt. A torkomat összeszorította a sírás, a gyomrom görcsbe rándult. A könnyeim vízesésként csorogtak végig az arcomon, megtisztítva a vértől mocskos kihűlő kezeket, amiket görcsöcsösen markoltam. Kapaszkodtam a létük utolsó maradékába, nem tudtam elengedni őket. Nem hagyhattam, hogy a családomat egy hullaházba dobják. A látványuk, ahogy élettelenül, a mellkasukon egy-egy vérfolttal fekszenek; a látvány, hogy a szemem előtt lőtték le őket, felébresztette bennem az öngyilkosság gondolatát. Az érzés, a létezésem elviselhetetlen volt. Egy otthagyott pisztolyt emeltem a fejemhez.
Ám ekkor változott a kép. Egy sárgás fénnyel megvilágított folyosón álltam. Mögöttem futólépések zaja hangzott fel. A menekülési ösztön nem hagyott, sántikálva elindultam. Hirtelen az egyik ajtón Natasha lépett ki. Vörösre sírt szeme, fájdalommal teli tekintete rosszat sejtetett. Megtorpantam.
- Mi van odabent? – kérdeztem.
- Kate, ne menj be! – tartott vissza erőtlenül, de én félrelöktem és benyitottam. A kis helységben csak a Bosszúállók tartózkodtak. A szoba közepén álltak, arckifejezésük gyászt, szomorúságot tükrözött. Nem volt teljes a létszám. Átfurakodtam közöttük, majd megpillantottam egy ágyat. Egy szőke férfi feküdt rajta. Élettelen arca fehér, mint a fal, szemei lecsukva. A jobb lába térdtől hiányzott, csak egy véres csonk volt. Amerika Kapitány. Holtan.
- Steve, - zokogtam – ne tedd ezt velem! Nem lehetsz halott!
Lefagytam, nem tudtam mozdulni, nem tudtam levenni a szememet az arcáról. Csak álltam és úgy éreztem, megszakad a szívem. Eközben az üldözők feltépték az ajtót. A Bosszúállók elkeseredetten küzdöttek, de sikertelenül. Egy perc alatt megtört az ellenállásuk, a támadók leengedték a fegyvert. Valaki közeledett felém. Végignéztem a termen. Natasha egy vértócsában feküdt, fejében egy golyóval. Thort egy tőrrel nyakba szúrták. Stark mellkasából kitépték a reaktort, majd szíven döfték. Dr. Banner betört koponyával hanyatlott a földre. Sólyomszem teste elroppantott és kicsavart nyakkal hevert. Mind halottak voltak. Elviselhetetlen volt a fájdalom, nem tudtam felfogni a veszteséget.
- Hail Hidra! – halottam meg azt a mondatot, ami észhez térített. A düh elborította az elmémet. Nem tudtam uralni a testemet. Előkaptam a késem és a közeledő alakba döftem. Markolatig nyomtam, megforgattam és csak utána húztam ki a testből. Többen rám rohantak és lefogtak. Az elkeseredés megkétszerezte az erőmet, eltaszítottam magamtól őket. Aztán valaki belém döfött egy injekciós tűt.
Újra változott a helyszín: egy ablaktalan laboratóriumba kerültem. Tudósok sürgölődtek, mintákat, adatokat elemeztek, továbbítottak. Mikor kitisztult a látásom, megpillantottam, hogy min dolgoznak: vérmintákat hordoznak. A terem közepén hat egyforma asztalon hat ember feküdt. A testükből számtalan cső állt ki, sebészek hajoltak föléjük. Egykor a barátaim voltak, a második családom. Most tárgyak, kísérletek, akiknek lecsapolják a vérét, felhasználják a szerveit. Azt hittem, a fájdalmat már nem lehet fokozni. Tévedtem. A kizsákmányolásnak ez a foka elképesztő hatással volt rám. Az érzés leírhatatlan volt: gyász, gyűlölet, sebzettség, tehetetlenség, kilátástalanság, düh és elkeseredés elviselhetetlen keveréke volt. Elvesztettem mindenkit, akit szerettem: a családomat, a barátaimat, a szerelmemet. A Hidra elvett tőlem minden. Tönkretettek. Ez a felismerés letaglózott, a belső világom egy szempillantás alatt romba dőlt, az érzelemhullám letarolta, semmit nem hagyott belőle. Nem akartam többé élni, meghalt bennem, minden. Aztán ordítani kezdtem, hogy öljenek meg. Üvöltöttem, kiabáltam, mint egy őrült. Hörögtem, artikulátlan sikolyok hagyták el a számat. Dobáltam magam, rángattam a szíjakat. Az emberség kiveszett belőlem, olyan voltam, mint egy sebzett vadállat. Nem tudom, meddig tartott, de végül a kimerültség úrrá lett rajtam. A fejem egyszerre lehanyatlott és mint akit kiütöttek, álomba zuhantam.

4 megjegyzés:

  1. Wow *.* én már nem is tudom mit írjak :D nagyon jól megírtad, nagy kedvenc lett a rész ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Huh, nagyon köszönöm, kíváncsian vártam már a reakciókat, nem voltam biztos benne, hogy milyen lesz a fogadtatás! És a borzalmassága ellenére nekem is az egyik kedvencem :)

      Törlés
  2. Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm! :) Csak remélni tudtam, hogy nem rettentelek el benneteket :D

      Törlés