2015. december 31., csütörtök

21. Aki én voltam

Óvatosan virágot helyeztem a sírra. A temetés nem volt hosszú, német nyelven folyt, nem is sokan vettek részt rajta. Én kissé távolabbról néztem végig, kerülve a rokonok pillantását. Ők nem tudták, miért Washingtonban helyezik örök nyugalomba, azt hiszik, balesetben halt meg. Késztetést éreztem, hogy elmondjam, mi történt. Hogy tudják, büszkék lehetnek a fiukra, bár tudom, hogy nem tehetem.
Mikor elmentek, én léptem a sírkőhöz. Tom Wissenschaftler. A tudós, aki megmentett engem és Buckyt. Aki feláldozta az életét értünk. Elmorzsoltam egy könnycseppet, majd szorosabbra húztam magam köré a kabátot. Talpig feketében, gyászviseletben voltam, mindössze ennyivel tudtam megtisztelni.
- Jó ember volt – szólalt meg a hátam mögött valaki.
- Megmentett és ezt sosem felejtem el. Megérdemli a tiszteletet – ekkor néztem fel. – Nem akartam, hogy meghaljon! Steve, én nem akartam, hogy így legyen! Még előtte állt az élet tele lehetőséggel, sikerrel. Én csak azt akartam, hogy megértse, amit tesz, az nem helyes…
- Kate, figyelj rám! – a vállaimnál fogva szembefordított magával. – Nem a te hibád! Az ő döntése volt és a helyes utat választotta!
El akartam hinni, de nehéz volt. A Hidra erős, tudom, mert láttam. Meg kell akadályozni, hogy ezt tegyék mindenkivel! „Az embert megölhetitek, de az eszme örökké él.”Egy szovjet katona sírjára volt ez írva. A Hidra így élhetett tovább: az eszme, a hit, a cél mindig és örökké ugyanaz. Így végül bólintottam. Elindultunk céltalanul. Sok volt a mondanivalóm, még át kellett adnom egy üzenetet.
- Beszéltem Buckyval – kezdtem. Halkan beszéltem, nem akartam, hogy más is hallja. Ez csak a kapitányra tartozik. – Amikor pár percig egyedül voltunk a laborban, hagyott neked egy üzenetet: „Ne csinálj hülyeséget, amíg távol vagyok!” – mindössze egy mondat volt. egy mondat, amiben minden benne volt. Egy mondat, ami ott hangzott el, ahol minden elkezdődött; ami biztosíték volta egy barátságra, ami túlélte a 70 év szünetet. – Azt mondta, most még nem fogjuk megtalálni. De engem megmentett… - nagyot sóhajtva hozzátettem – miattad.
- Köszönöm – mosolygott, ahogy régen, a hangja megtelt hálával. – Köszönöm, hogy feláldoztad volna magad érte, hogy visszamentél és ki akartad hozni. Köszönöm, hogy fontosabbnak tartottad magadnál és, hogy hittél benne.
- Akkor kvittek vagyunk? – kérdeztem, miközben hozzábújtam. Biztonságban és szeretve éreztem magam. Sokáig álltunk így, mire megszólalt:
- Igen, kvittek vagyunk. De soha ne dobj ki többet a gépből!
- Megígérem – nevettem el magam megkönnyebbülten.
Kézenfogva sétáltunk tovább. Ekkor már nem érdekelt a hideg. Boldog voltam, hogy újra önmagam lehetek azokkal a személyekkel, aki fontosak nekem. Szeretni és szeretve lenni.
- Találkoztál már vele?
- Nem. Nem tudja, hogy létezem. A családom megszakította vele a kapcsolatot, én sem tudtam róla, amíg Nick el nem mondta. Terroristák elől menekültek, nevet változtattak és eltűntek. Fury csak véletlenül akadt rám. A családom érdeke volt az egyik ok, amiért nem mondtam el. A másik pedig – rövid szünet után, úgy éreztem, jobb ha elmondom. A bizalom számára a legfontosabb, ahogy számomra is. – Azt akartam, hogy önmagamért szeressetek, ne Peggy miatt.
- Nehéz úgy továbblépni, hogy a múltad szembejön veled minden nap – felelte halkan.
Szinte hallottam, ahogy romba dől a kapcsolatunk. Tisztában voltam azzal, hogy a kijelentésemmel többet árthatok, mint használok, de úgy éreztem, joguk van tudni. Reménykedtem benne, hogy ami köztünk volt, az megmarad, de e reményem immár szertefoszlott. Nehézséget okozok neki, én pedig ezt nem akartam. Számomra egy dolog volt fontos ebben a pillanatban: hogy ő boldog legyen. És ha ez nélkülem valósul meg… akkor legyen.
- Megértem – suttogtam, a sírás fojtogatta remegő hangomat. – Ha kiengednek a kórházból, eltűnök és többé nem kell rám figyelned…
- Nehéz szembenézni a múlttal és elfogadni a jelent – folytatta, mintha nem hallotta volna a megjegyzésem. – És megtervezni a jövőt. Nehéz elengedni, de közben nem felejteni. De én kész vagyok meghozni ezt az áldozatot, érted! – szorosan átkarolt. Bőgtem, egyszerre sírtam és nevettem, nem értettem ezt a nagy váltást, de a lényeget igen. – Nem akarom, hogy elmenj! Mikor a műtőben feküdtél, ráébredtem arra, hogy szükségem van rád. Nem Peggy miatt, hanem önmagadért szeretlek!
Ilyen szépeket még sosem mondtak nekem. A könnyeim fátyolán át a kapitány szemébe néztem: őszinte, csillogó, gyönyörű szemek voltak azok. Úgy nézett rám, mint akkor a hídon. De akkor nem mondott ilyet. Akkor még szavak nélkül is értettük egymást. Most már mindketten megváltoztunk, sokat láttunk, tapasztaltunk. Én felnőttem. És bármennyire szeretném, hogy olyan legyen, mint régen, az már a múlt és soha nem tér vissza. A Hidra szétzilálta a békét és azt a világot, amibe először érkeztem. A feladatunk, hogy kihozzuk a legjobbat a mostaniból. Steve valószínűleg végiggondolta ezt. Most várt. Várt arra, hogy én miként vélekedek erről. Egy másik helyzetben haboztam volna. A fogságban viszont megtapasztaltam, hogy az életem állandó veszélyben forog, bármikor elveszíthetem és nem akartam úgy a halálba menni, hogy nem tudatom a számomra fontos emberekkel, hogy szeretem őket. A karjaimmal átfontam a nyakát és megcsókoltam, ő pedig magához húzott és viszonozta.
. . .

Kórházi ágyamon üldögélve aktákat olvasgattam. Natasha megszerezte Hilltől az összes anyagot, ami Peggy Carterhez fűződik, így egy kartondoboznyi papír és néhány tárgy foglalta a helyet a szobámban. Margaret Carter, ez volt a teljes neve. Jelentések, egy seregnyi adat még a II. világháború alatti szolgálatairól is olvashattam. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy a rokona lehetek.
- Rendkívüli nő volt – lépett be halvány mosollyal az arcán Romanoff, majd leült mellém. A többiek is benéztek néha, de nem maradtak sokáig.
- Erős volt, rendíthetetlen, különleges és nem adta fel.
- Ahogy te is – felelte az ügynöknő. Aztán elkomorodott a tekintete. – Ha törlik az ember memóriáját, azt nem viseli könnyen, némelyek bele is őrülnek. Érezni az űrt, tudni, hogy előtte valaki más voltál, pattanásig feszülő húrok az agyadban… Megsemmisítő. Kiiktatnak, hogy valaki más legyél – tágra nyílt szemében láttam a múlt fájdalmát és a rettegést. Nem akarta újra átélni. Biztatóan megszorítottam a kezét, éreztetve, hogy nincs egyedül. – Tudom, min mentél keresztül, Kate és csoda, hogy élsz. Kívülről törékenynek látszol, de valójában nagy harcos vagy. Sok mindenben hasonlítasz Peggy Carterre – erre nem tudtam mit felelni. Nagy dicséret volt a Fekete Özvegy szájából.
- Bruce szerint néhány nap múlva kiengednek a kórházból – váltottam témát. – Ugyan elrendelt még egy hét pihenőt, de én szeretném fokozatosan felépíteni a testemet. Segítenél az edzésben?
- Ez csak természetes. Kevesen küzdenek olyan jól, mint te – mosolyodott el.
Felidéztük az első pár napomat nyáron. Akkor még kislány voltam, naiv, önfejű és makacs. Immár felnőttem, elmúlt a gondtalan élet, már nekem kell megvédenem magam. Nevetésünk halkabb, az áldozat több, de a barátság mélyebb, az összetartás erősebb. Igazi, elválaszthatatlan csapat lettünk.
Délután utcai ruhában ülve a szobámban a kapitányt vártam. Natashával üzent, hogy legyek készen, mert elvisz valahova. Amíg nem jött, a kartondobozban kutattam. Kezembe akadt egy régi fekete-fehér fénykép, ami Steve Rogersről készült még a szérum beadása előtt. Egy mozdulattal a táskámba csúsztattam, majd lifttel lementem és kiléptem a kórház ajtaján. A hasamon lévő varrat még meg volt, a bordáim se forrtak még össze teljesen, de már nem voltam kritikus állapotban és nem nyilalt belém minden lépésnél fájdalom, én azért óvatosan bántam a mozdulataimmal.
Az utcára érve elkapott egy érzés, amihez elég régen volt szerencsém: átlagosnak éreztem magam. Egyszerű ruha, semmi felszerelés, nem volt nálam fegyver. Szokatlan volt, pedig majdnem egész életemben ez volt a megszokott. A kapitánnyal egy utcával arrébb találkoztam, pusztán elterelésből.
- Hova megyünk? – ültem fel mögé a már jól ismert motorra.
- Majd meglátod – felelte. Szóval meglepetés lesz.
A szél lobogtatta a hajamat, hó illatát sodorta magával. Washington forgalmas utcáin haladva új szemszögből láthattam a várost: mint aki benne él. Végül beértünk egy csendesebb körzetbe.
- Csak nem…? – kezdtem, de nem kellett befejeznem, mert Steve bólintott. Egy nyugdíjas ház kapui előtt parkoltunk le. Bementünk az otthonba, majd a kapitány elvezetett egy szoba elé.
- Beszéltem vele, már vár rád! – mosolygott biztatóan, én pedig enyhén remegő lábakkal léptem az ajtó elé. Nem tudtam, mit mondjak, mire számítsak. Bátorság, nyugtattam magam, majd lenyomtam a kilincset és halkan beléptem a helyiségbe. Egyszerű, kis szoba volt, nem hasonlított a kórházi termekre. Jobbra az ágyon feküdt a dédnagymamám. 95 év magas kor, a szeme mégis fiatalosan csillogott.
- Kicsim, - szólalt meg remegő hangon – gyere ide, hadd nézzelek! – engedelmesen odasétáltam, majd helyetfoglaltam a széken. – Kate, - a meghatódottságtól könnycseppek indultak az arcán, én pedig megfogtam a kinyújtott kezeit – úgy örülök, hogy látlak! – ekkor már az én szemem sem maradt száraz. Ő öreg, én még fiatal és mégis összetartozunk. Egy család, egy vér, egy történet, egy szív. Találkozás a múltammal. Nem tudtam megszólalni, csak ültünk, tenyerembe fogva ráncos, öreg kezét, melyekben régebben pisztolyt, majd a gyermekeit tartotta. Engem most érintett meg először.
- Nagyon hasonlítasz anyukádra – fürkészte az arcomat. A hangja árulkodott a fájdalmáról, amiért a családom megszakította vele a kapcsolatot. Kihallottam belőle még valamit, amit nem vettem volna észre, ha én magam nem élem át: a magányt. – Hol születtél, honnan származol?
- Ahonnét Edwin Jarvis felesége – feleltem halkan, mire elmosolyodott. Kicsit utána olvastam a történetének.
- Meséd el, hogy éltek! – kérte. – Vannak testvéreid? Jól vagytok?
Így hát elmondtam mindent: a családomat, élményeinket, életünket, majd elbeszéltem, hogyan kerültem ide és mivé lettem. A szavak maguktól jöttek a számra, már nem éreztem idegennek Peggyt. Ő is átment sok nehézségen, értette, hogy amit átéltem, milyen hatással volt rá.
- Büszke vagyok rád – mondta, mikor befejeztem. – Örülök, hogy ügynök lettél, szép hivatás!
Elővettem a táskámból a képet és átnyújtottam neki.
- Az aktáid között találtam.
- Steve – mosolyodott el. – Annyira rég volt… - visszaadta a képet. – Tartsd meg, most már nálad a helye! Legyél Steve támasza! Legyél az, akihez mindig fordulhat biztatásért, tanácsért! Legyél neki az, aki én voltam! – némán bólintottam. Ez felelősség, megtiszteltetés és az a feladat, amit kérés nélkül vállaltam. – Steve, - fordult az ajtó felé, ahol a kapitány állt, de most odajött mellénk. Nem tudom, mikor nyithatott be – vigyázz rá, ne hagyd, hogy baja essen! Tanítsd meg mindenre! Tegyétek a legjobbat az emberekért! – mindketten bólintottunk, nem volt szükség üres szavakra, a néma egyetértés mélyebb, komolyabb eskü volt.
– Viszlát, kedveseim! - búcsúzott dédnagymamám, mikor távozni készültünk.
- Viszlát, Peggy! – feleltem elmosolyodva, majd becsuktam az ajtót magam mögött. Elképesztő, hogy még betegen, öregen is hat az emberekre.
- Köszönöm – öleltem meg hirtelen a kapitányt. Ebbe az egy szóba préseltem bele minden hálámat.
- Még van egy meglepetésem. Bruce szerint ma már kiengednek a kórházból, de a történtek után közös megegyezéssel és Fury engedélyével úgy döntöttünk, hogy a szállásod ne a Helicarrieren legyen. Jobb, ha egy időre eltűnsz az ügynökök szeme elől és ezt egy nagyvárosban könnyebben megteheted. Elméletileg már átvitték a holmidat, így most odamegyünk.
- Mi lesz a régi szobámmal? – tudakoltam. Nem akartam csak úgy otthagyni.
- Bármikor a rendelkezésedre áll, az már hivatalosan is a tiéd.
- Akkor jó – ültem fel a motorra.
Az úton kíváncsian nézelődtem, próbáltam kitalálni, merre mehetünk. Hiányozni fog a bázis, még ha meg is értem, hogy igazuk van. Szerettem azt a szobát, a tenger közelségét, szabadságot árasztott. Új élet, új lakhely, újrakezdés, ami által többek lehetünk. 
A motor egy ismerős ház előtt parkolt le. Mosolyogva mentem fel a lépcsőn, mert már tudtam, hogy szeretni fogok itt élni. Biztonságban leszek és nem egyedül Washington közepén. Nagy levegőt véve nyitottam be új otthonomba, ami a kapitány lakásával szemben volt. Barátságos szobák, ugyanolyan elrendezés, mint a Helicarrieren. Kis hálószoba, nappali, fürdőszoba, konyha, nagy ablakok, falba rejtett számítógépek. Az ágyon a fegyvereim táskája: minden hiánytalanul megvolt, kitisztítva, az egyenruhám a szekrényben, a régi ruháimmal és néhány új darabbal kiegészítve.
- Ez nem minden – intett a kapitány és felmentünk a tetőre. Egy civil szemlélő nem vette volna észre, mert semmit nem lehetett látni, én viszont kivettem az álcázott Quinjetem körvonalait, mellette az egyszemélyes vadászgépemét. Mindenem itt volt, semmi nem hiányzott.
Nem tudtam, mivel fejezzem ki a hálámat. Annyit tettek értem, hogy azt nem tudtam visszaadni. Nedves lett a szemem, kényszerítettem magam, hogy ne sírjak. Mérhetetlenül boldog voltam és tudtam, hogy helyesen döntöttem nyáron. Mert okozhatnak szenvedést, ezt nem vehetik el tőlem. Soha.
Léptek zajára lettem figyelmes. Megfordultam és a barátaimmal találtam szembe magam. Egyetlen ölelésben forrtunk össze mindannyian. A Bosszúállók.

Íme a várva várt fejezet, remélem, elnyerte a tetszéseteket!
Itt az év vége, nektek olyan gyorsan elsuhant? Csak rohantak a napok,a hetek, a hónapok, aztán vége is lett az egésznek. Én pedig szeretném megköszönni minden kedves olvasónak, kommentelőnek a támogatását, amellyel végigkísért ezalatt az év alatt. Köszönö minden megtekintést, minden visszajelzést és hogy megmutattátok, érdemes volt belevágni az írásba, érdemes volt létrehozni ezt a blogot!
És ezúton szeretnék mindenkinek élményekben gazdag, kevésbé fárasztó és nagyon boldog újévet kívánni!
Kate Avengers

2015. december 25., péntek

20. "És a börtönön, a magányon, a reményen át"

Amanda magatartása megváltozott. Már nem kérdezgette, hogy vagyok, csak a rutinvizsgálatokat végezte el. A szellemi leépülésem nem érdekelte, csak a testi gyógyulásomra volt kíváncsi. Mintha egy tehertől szabadult volna meg. Mintha feladták volna. Lehet, hogy nem látnak esélyt a felépülésre? Súlyos kérdés. Nem akartam nemleges választ kapni, de a körülmények ezt mutatták. Én viszont nem adtam föl. Nem akartam elhinni, hogy elhaltak az agysejtek. Azzal bíztattam magam, hogy csak lebénultak és megfelelő technikával helyre lehet hozni őket. Makacs voltam és elég önfejű, de ugyanakkor kitartó. Néha addig erőltettem a fejem, amíg olyan fájdalom nyilalt bele, hogy könnyek szöktek a szemembe.
A kórházi létemnek másik árnyoldala a magány volt. Elképesztő hiányérzetem volt. Hiányoztak a kedves szavak, az ölelések, a családom és még valami, amiről nem tudtam kideríteni, hogy micsoda. Beszélgetni akartam, akármiről, akárkivel. Hátha tud valamit, ami segíthet.
Ma rendesen felkeltem. Nem pár percre, hanem egész napra. A fehér, kórházi pizsamám helyett melegítőt és kényelmes pólót húztam. A reggeli elfogyasztása után az ágyam szélére telepedtem. Kezembe vettem a jegyzeteimet és azt kellett látnom, hogy a kusza összevisszaságban írt lapokat valaki elolvasta. Ezt csakis akkor tehette, mikor aludtam. De vajon ki járkál be hozzám? Valaki, aki ismer! Valaki, aki meg akart látogatni. Támadt egy ötletem: ha elolvassa, amit írok, akkor üzenhetek neki és talán válaszol rá. Így nem leszek olyan egyedül és talán közelebb juthatok a megoldáshoz. Sokáig gondolkoztam, hogy mi legyen az első kérdés, majd ezt firkantottam a lapra: „Ki vagy?”
Kinyitottam az ablakot és hagytam, hogy a szoba kiszellőzzön. Csípős, hűvös levegő áramlott be, magával hozva a nagyváros zajait. Nem volt idegen, pedig azelőtt nem ilyen helyen éltem. A kilátást szemléltem. Tehát ez Washington. Emlékszem, hogy egy időben minden vágyam az volt, hogy eljussak Amerikába. Most itt vagyok egy kórházban és fogalmam sincs, hogy kerültem ide. Repülőszerencsétlenség – ezt mondta az ápolóm. Lehet, hogy épp ide tartottam. Ám ha lezuhantunk, hogyhogy életben maradtam? Vajon mi lett a többi utassal? Ha egyvalakit meg tudtak menteni, akkor idehozták, ahogy engem is. A hirtelen ötlettől vezérelve becsuktam az ablakot és elhagytam a szobámat. A falhoz simulva botorkáltam a folyosón, hogy ne legyek útban. Eddig mindössze egyszer voltam kórházban egy kisebb műtét erejéig még ovis koromban, mégis elevenen élt bennem az otthoni intézmény képe. Kétágyas szobában voltunk anyával. A műtét előtt át kellett öltöznöm pizsamába, majd egy néger orvos injekciós tűt szűrt a kézfejembe. Emlékszem, hogy elfordultam, már akkor is féltem a fájdalomtól. A tesómat műtötték először. Mikor őt kihozták, akkor vittek be engem. Ágyastul toltak a folyosón, a fejemet ide-oda forgattam, kíváncsi tekintetek szegeződtek rám. A műtőnek zöld fala volt, egy lámpa alá fektettek és egy fura, zsákszerű szerkezetet tartottak elém. Megkérdezték, miről szeretnék álmodni, miközben magamban azon izgultam, hogy mi lesz, ha nem tudok elaludni, de végül sikerült. Arra ébredtem, hogy nagyon fáj a torkom. Vért köpködtem WC- papírba, a nyakamon jéggel töltött párna feküdt. Rosszul éreztem magam. Egy idő után már kortyolhattam a teából, a nyelés elképesztő fájdalommal járt. Az egészben az volt a jó, hogy kaptam jégkrémet. A húgom délután hazamehetett, nekem másnapig benn kellett maradnom. Az elalvás nehezen ment. Emlékszem, hogy a fürdőben nem volt zuhanytálca, csak egy lefolyó, mellette vécé. Reggel kenyeret kaptunk sonkával. Átestem pár vizsgálaton, kaptam valamit a feltört számra. Emlékszem, hogy joghurtot ettem, mikor az orvosok jöttek ellenőrzésre és nem válaszoltam a kérdéseikre. Emlékszem, hogy mikor unatkoztam, társasoztam anyával, és emlékszem arra is, mikor kiszedték a csövet a kezemből. Akkor még csak 6 éves voltam Az a két nap hosszúnak tűnt. Ma már nem így van: a napok rohannak, csak azt veszem észre, hogy vége a hétnek, a hónapnak, az évnek. Megváltoztam, felnőttem, mégis ugyanaz maradtam.
Egy csapat orvos elvonulása zökkentett vissza a valóságba. A szembejövő betegek többsége idős volt, ápolók viharzottak el mellettem, velem senki nem állt szóba. Az információs pult felé tartottam. Az egyik számítógép mögül egy nővér mosolygott rá.
- Miben segíthetek?
- Azt szeretném tudni, van-e itt valaki, aki repülőszerencsétlenség miatt került ide.
- Egy pillanat, megnézem – türelmesen álldogáltam, mialatt a nő a számítógépben böngészett. – Nem, egyik betegünk sem ez miatt van itt.
- Azért köszönöm – búcsúztam és visszafelé indultam. A tekintetem megakadt egy automatán. Mint egy mágnes, vonzott magához. Közelebb mentem és alaposan szemügyre vettem. Halványan látszott benne a tükörképem. Azon töprengtem, mitől olyan fontos egy rágóautomata?

. . .

Bárki is olvasta a papírjaimat, nem válaszolt a kérdésemre. Két napja várok valami reakcióra, de semmi. Azonban ma reggel találtam egy nyakláncot az éjjeli szekrényen. Fekete medállal, tartós fémből készült, A betűt ábrázolt. Egy darab az életemből. Éreztem, hogy az enyém, beleillett a fejemben lévő űrbe. Egy kép jelent meg előttem: női kéz nyújtotta át az ékszert. Kisebb fájdalmat érzékeltem: az agyam egy részében pattant valami és az üresség valamivel csökkent. Ez erőt adott. Egy kis tárgytól újra ép lett egy agysejt! Izgatottan keltem ki az ágyból. Gyors mosdás, felöltözés. Be akartam számolni erről Amandának, ám amikor az ajtóhoz léptem, eltűnt az emlékfoszlány. Kétségbeesetten kutattam, próbáltam megmenteni, de csak azt értem el vele, hogy a homály előretört. Lassan, megállíthatatlanul haladt, letarolva mindent, ami az útjába kerül. Akár egy gleccser. És az időm egyre fogyott. Mert, ha az egész elmémet elborítja, azt már nem lehet helyrehozni. Soha.
Egész délelőtt fel-alá járkáltam a kórházban, kutatva valami támpont után. Mikor már minden emeletet bejártam, az összes terembe bekukkantottam, lerogytam egy székre. A rengeteg lépcsőzés sok volt a beteg testemnek. Fájt, ám nem volt elviselhetetlen. A fejem zúgott, mégis lebotorkáltam a földszintre. A környezetemről tudomást sem véve az üvegajtó felé lépkedtem. Kilöktem, majd kiléptem az utcára. Hideg, metsző szél kapott a hajamba, vékony ruháimban pillanatok alatt összefagytam. Tekintetemet a magasba törő felhőkarcolókra szegeztem. Lenyűgöztek a méretek. A nagyvárosi forgalom, a rohanó emberek, minden, éreztem, hogy része volt az életemnek. Az ég elborult, villám hasította ketté a felhőket. Ugyanebben a pillanatban egy kapucnis nőalak vonta magára a figyelmemet. Vörös hajzuhataga repkedett körülötte. Megszédültem. Az elmémet borító köd egy láthatatlan falba ütközött, egy védőbástyába, mely a két kép hatására képződött. Tántorogva siettem vissza a kórházba, sürgősen le kellett ülnöm. A folyosón a nővérek beszélgetéséből elkaptam két szót: zseni és tudós. Megrándultam, mint akit áramütés ért. A következő kanyarnál egy fekete napszemüveg látványára és egy repülőgép hangjára térdre estem. A fejemben háború dúlt, elvesztettem magam fölött az irányítást.
Bebotladoztam a szobámba. Ájulás kerülgetett, megpróbáltam egy dologra összpontosítani. Valamibe megkapaszkodni. A képek, a hangok támadást indítottak az űr ellen. Egyre több emlék szabadult fel bennem. Eszembe jutott egy régi dal néhány sora: „És a lángon, a halálon, a füstön át / Úszik egy fehér hajó” Mellbe öklelt a felismerés, emlékek rohantak meg, mint egy film, pörgött le előttem mindaz, ami homályban volt. Az ágynak estem, térdre hulltam a szőnyegen. „De már szóltak a hírek, s az ágyúk / Mondd az életünk miért lenne más?” A bőröm kék fénnyel ragyogott, a szememben ugyanolyan tűz égett. Emlékeztem a fájdalmakra, a csatákra, a vérre, amiben részem volt. Újra átéltem a megérkezésemet, a lövést, a beoltást, a kiképzést, az asgardi látogatásokat, a Hammer Industries elpusztítását, a Johann Schmidttel való találkozást, az ügynöki vizsgát, a premiereket, az utolsó napomat, a búcsút, a visszatérést és a küldetést, a fogságot. Minden, ami az utóbbi fél évben történt, lepergett a szemem előtt egy perc alatt. Arcok, érzések, robbanások, parancsok, a New Yorki csata, a búcsú. „ És a börtönön, a magányon, reményen át… Volt egy tánc, volt egy tánc / S néha elhitték, lesz folytatás.” Emlékeztem a küldetésre, a fogságomra, a szenvedésemre. Emlékeztem a barátaimra. Az elvesztésükre, az önfeláldozásukra, amikor eljöttek értem. A szeretetükre, az elfogadásukra. Emlékeztem Buckyra, Tomra, Arnold Zolára, a tesseractra. Emlékeztem a táncra, ami életem egyik legmeghatározóbb pillanata volt. Emlékeztem arra a meghatározhatatlan érzésre, amikor búcsút vettem a kapitánytól és a kés elé ugrottam, hogy megvédjek valakit. Akit fontosabbnak tartottam magamnál. Amikor kiszakadt belőlem a tesseract energiája, még egy pillanatig eszméletemnél voltam. Körülnézve láttam a pusztítást és tudtam, hogy Bucky megmenekül. Szabad volt, ahogy most már én is.

. . .

Amikor Natasha megpillantotta a kórház lépcsőjén álló lányt, azonnal riadóztatta a többieket. Nem értette, mi történt, Kate-nek nem szabadott volna kint lennie. Látta, mikor hirtelen sarkon fordult és imbolyogva visszasietett az épületbe. Nem festett túl jól. Romanoff ügynök a megfigyelő terembe ment, ahol rajta kívül a tudós és a kapitány tartózkodott.
- Mi ez? – kérdezte dr. Bannertől. – Mi történik vele?
- Nem tudom – felelte a férfi aggodalmas arccal. A műszerek felvillogtak, a gamma sugárzás jelző kilengett. A pulzusa, a légzése felgyorsult, halvány derengés vette körül. – Azt hiszem, a tesseract újra aktiválódik.
A lány szeme megtelt kék fénnyel, ujjai között energiahullámok vibráltak. Meg-megrándult, mintha áramütés futott volna végig rajta. Ők nem tehettek semmit, várták, hogy elmúljon a roham. Kis idő múlva elmúlt a ragyogás, Kate rongyként hullott a földre. A homlokán lévő sebből a vér apró patakban csordogált le a padlóra. Az életjelek drasztikusan lecsökkentek, a lány pedig nem kelt föl. Mozdulatlanul feküdt a földön. A kapitány eddig bírta nézni, kirohant a szobából. Tudta, hogy a lánynak szüksége van rá.
- Ez elképesztő – nézett fel egy frissen készített agyképről a tudós. Az ügynöknő szeme kérdőn villant. – Az elhalt agysejtek újra működnek!

. . .

Éreztem, ahogy erős karok felemelnek, majd védelmezően átkulcsolnak, ahogy régen annyiszor tették. Most már tudtam, hogy ki ő. Választ kaptam a kérdéseimre, újra emlékeztem mindenre. Kinyitottam a szemem.
- Hello, Steve – mosolyodtam el. Az arcom olyan örömet sugárzott, amilyet még soha. Visszatértem. Ő nem szólt, de nem is volt szükség szavakra. Ekkor robbant be a szobába Natasha. A szememet elfutotta a könny.
- Nat – szorosan magamhoz öleltem a nőt. Romanoff ügynökkel nagyon közel álltunk egymáshoz. Megható pillanat volt a találkozás. A hiány, az űr, amit éreztem, betöltődött, a magány semmivé foszlott. Ők hiányoztak nekem: a barátaim, a csapatom, a munkatársaim, a második családom. Hazaérkeztem.
- Menjünk, a többiek várnak – engedett el egy kis idő múlva Natasha. Az arcom földerült, már alig vártam, hogy láthassam a többieket. Úgy éreztem, hogy évek óta nem találkoztunk. A boldogságom átragadt a szembejövő emberekre. Ismeretlen férfiak és nők mosolyogtak ránk, a fáradt orvosok tekintete megenyhült. A szabadság öröme mámorító volt: megszabadultam a magány bilincsétől és az emlékek gátjaitól.
Egy eldugott szoba ajtajához érkeztünk. Izgatottság lett úrrá rajtam. Rögtön fogalmazni kezdtem magamban, hogy mit is fogok mondani, de amint beléptem, nem találtam a szavakat. Az arcom beszélt helyettem. Láttam, ahogy a várakozás, az aggodalom, a bűntudat egyvelege szertefoszlik a szemükben. És észrevettem még egy apróságot: valami újfajta tisztelettel tekintettek rám. Sorra mindenkit magamhoz öleltem: Brucet, Tonyt, Thort, Clintet és Samet, akit immár a csapat tagjának tekintek. A szívem csordultig volt hálával. Egy ideig hallgattunk, egyikünk sem akarta megzavarni a pillanatot. Mikor mindannyian helyet foglaltunk, eljött a beszámoló ideje.
- Hogy kerültem ide? – kérdeztem én elsőként.
Felváltva elmesélték az eseményeket onnantól, hogy a kapitányt kilöktem a gépből. Hogyan csatlakozott hozzájuk az osztag, miként indultak a keresésemre követve a vérnyomokat. Beszámoltak arról, hogyan nyomozta le Stark a vonalat, aminek segítségével eljutottak a bázisra. Beszéltek a tervről, a bejutásról, majd elmondták, mi történt, miután elájultam. Hátborzongató, hogy egy másodpercen múlt az életünk, bűntudattal töltött el, hogy én voltam az oka a késedelemnek. Részletesen adtak elő mindent, az érzéseiket sem titkolták. Ez meglepett, de jólesett a tudat, hogy aggódtak értem. Jó tudni, ha az ember fontos valakinek. Miután végeztek, elhallgattak és várakozóan tekintettek rám. Én következtem. A szavak lassan jöttek a számra, akadozva beszéltem. Sose voltam jó mesélő.
- Amikor a gépek üldözőbe vettek és eltalált minket a bomba, egy gondolat lebegett előttem: megmenteni titeket… - úgy döntöttem, én elmondok mindent: amit éreztem, láttam, tapasztaltam, átéltem. Kibeszéltem magamból a történteket: a zuhanást, a hóban való vánszorgást, a találkozást Buckyval, a fogságba kerülésemet. Egy idő után úgy éreztem, hogy nem a barátaimnak mesélek, hanem újra ott vagyok a Hidránál. Átéltem az egészet újra, egyre pontosabb képet adva arról, ami velem történt. Beszéltem a kábítófolyadékról, a szökésről, Tomról, a jeladó felerősítéséről, Bucky kiszabadításáról, a kínzásról, a rémképekről. Ennél a résznél láttam az arcukat. Nem akartam nekik szenvedést okozni, mégis megtettem. Elborzasztotta őket a Hidra kegyetlensége. Beszámoltam a vérlecsapolásról és Zola felfedezéséről, majd az agymosó szerkezetről és hogy hozott ki Bucky a laborból, mielőtt felrobbant volna. – Tudom, hogy mit tettetek értem: az életeteket kockáztattátok értem és ezt nem felejtem el nektek. Az adósotok vagyok. Azonban nem távoztam üres kézzel: a telefonomon seregnyi adatot mentettem át, miközben a jeladót állítgattam. Többek között Hidra egységek helyeit. Azonban rengeteg dokumentum van rólam, olyanok is, amik tartalmazzák az igazi nevemet – sóhajtva lehajtottam a fejem. – A nevemet mindössze egy okból nem árultam el eddig: a családomat akartam védeni. Viszont egy sereg attól sereg, hogy a katonák bíznak egymásban – óvatosan a kapitányra pillantottam. Nála a bizalom nagyon fontos szerepet játszott. – A valódi nevem Katherine Running és Fury azért választott engem, mert én vagyok Peggy Carter dédunokája – szavaimat döbbent csend követte. Nem tudtam eldönteni, hogy a bejelentéstől vagy az esemény leírás volt rájuk ilyen hatással. Végül Natasha fölkelt és szó nélkül átölelt, én pedig odabújtam hozzá. Hiányzott a családom, ám Natasha személyében testvérre találtam és ez most is megnyugtatott. Ekkora szeretet, gondoskodás még nem sugárzott az ügynöknőből.
- Fontos vagy nekünk, Kate – törte meg a csendet Stark, mire rápillantottam. – Valakinek különösen is – húzta pimasz mosolyra a száját és a kapitány felé pillantott. Elnevettem magam. Tony még ilyenkor sem állta meg a piszkálódást.
- Te is megtetted volna értünk – mondta Sólyomszem. Clint mindig szűkszavú volt, de a fontos dolgokat kimondta, én pedig értettem belőle.
- Büszke vagyok rád, mint tanítványomra. Asgardi harcoshoz méltón küzdöttél – Thor dicsérete meglepett, megtisztelve éreztem magam. Apró fejhajtással válaszoltam. Nem mindennap kap az ember egy félistentől elismerést.
- Nem vagy semmi, kislány – mondta Sam. – A legtöbb katona egy ilyen kalandtól összeroppant volna.
Steve nem szólt semmit. Vékony pilléren egyensúlyoztam ezzel a kijelentéssel és nem volt mindegy, melyik oldalra esek le. Lehet, hogy tönkretettem mindent. Tudtam, hogy nagyon nehezen engedte el Peggyt, sőt egészen soha nem fogja tudni. A külön töltött idő neki egy nap volt, Peggynek 70 év. Nem tudtam, milyen reakcióra számítsak, de a hallgatása… nem tudtam, mire gondol közben.
- Kate, az a helyzet, hogy szükség lenne néhány vizsgálatra – szólalt meg dr. Banner.
- Rendben – egyeztem bele, hisz tisztában voltam vele, mennyire érdekli, hogyan nyertem vissza az emlékezetemet. Ami azt illeti, engem is.
- Nézzetek majd be, ha ráértek – búcsúztam a többiektől. Steve-nek külön odaszóltam. – Beszélnünk kell – egy bólintással felelt, majd elment.
A tudóssal átmentünk egy másik terembe, ahol egy MR gépet helyeztek el. Ez egy henger alakú szerkezet, amivel átvilágíthatják az egész testet. Lefeküdtem az ágyra, a doktor pedig betolt a csőbe. Szűk volt, azt hittem, megfulladok. Kicsi mozgástér, alárendeltnek éreztem maga és ez érezhetően megdobta a vérnyomásomat és a pulzusomat.
- Nyugalom, Kate – hallottam meg a tudós kedves hangját. – Mindjárt vége.
- Nem megy – szűrtem a fogaim között. A könnyek a szemembe gyűltek. – Mindig úgy érzem, mintha újra a Hidránál lennék. Várom az újabb kínzásokat, szenvedve az akkori fájdalmaktól és feledve az előbbi borzalmakat. Itt fekve lejátszódnak előttem a rémképek. Bruce, látni mindannyiótokat holtan, ez sok volt nekem. Korántsem vagyok olyan erős, mint eddig. Több a félelmem, már nem tudok szabadon nevetni. Egy roncs vagyok.
Ott a gépben fekve nem láthattam a tudós arcát, de valamivel könnyebb lett a lelkem. Féltem elismerni, hogy nem vagyok ugyanolyan, mint régen. Pedig a világ változik. A legjobb dolgot kell tennünk. És néha a legjobb, amit tehetünk, ha mindent újrakezdünk. Rám is ez vár: újrakezdeni mindent. Felépíteni, amit leromboltak, jobbá tenni, ami megmaradt. És soha nem feladni vagy feledni.
- Tévedtél. Nem vagy gyengébb, - nézett fel Banner a képernyőről – sőt erősebb lettél. Az agysejtek elhaltak, mégis újra tudod őket használni. Erre nincs tudományos magyarázat, csak az akaraterőd, a küzdésed által nyerted őket vissza. A tesseract energiája benned folyik és valahogy sikerült a sérült részre irányítanod, ami így regenerálta azokat. Minden elismerésem.

2015. december 24., csütörtök

Karácsonyi különkiadás

Sziasztok!
A bejegyzés címét elnézve gondolom, egyből arra gondoltok, hogy egy extra fejezetet, vagy egy kiegészítő részt hoztam. Nos, valójában egyiket sem. Egy teljesen független, nem hagyományos karácsonyi novellát hoztam, amiben nincsenek Bosszúállók, nem is kötődik a bloghoz. Valahogy azonban mégis kapcsolódik, így úgy gondoltam, hogy ezzel ajándékozlak meg benneteket. Ezúton is szeretnék mindenkinek nagyon boldog karácsonyt kívánni! És nagyon köszönök minden megtekintést, ami meghaladta a 6700-at és köszönök minden visszajelzést és támogatást! :)
Jó olvasást!

Ui.: Kate történetének következő fejezete holnap érkezik!


Légy szabad!

Talpig feketébe öltözve léptem a sírhoz. A gyufa halk sercenéssel lángra lobbant, meggyújtva a mécsest, melyet a sírkő mellé állítottam. Szememben könnyek csillogtak, ahogy felnéztem a feliratra: „Jack Blackwood, élt 16 évet”. Megremegtem, ahogy a bűntudat tőrét megforgatták a szívemben. Mert én öltem meg.
Nem ő volt az első ember, aki én miattam vesztette életét. Ő csak egy volt a sok közül, egy újabb célpont. Vagy legalábbis annak kellett volna lennie.
6 évesen kerültem egy titkos szervezethez, melynek fő feladata, hogy kivonja a forgalomból a nemkívánatos személyeket. Kiskoruktól kezdve ölésre képzik ki a gyerekeket, hivatásos bérgyilkosokká formálják őket. Ahogy engem is.
Árvaházból összeválogatott gyerekek voltunk, a szüleink vagy meghaltak, vagy eldobtak maguktól. És az a légkör, amiben nevelkedtünk, megkeményítette a szívünket. A rengeteg verés, amit ott kaptunk, kiölt belőlünk minden érzelmet, megtanultunk mindent magunkba fojtani olyan mélyen, hogy mi se találtunk rá. Csak szabadulni akartunk onnan. Épp ezért voltunk alkalmasak a feladatra.
Kiválóan teljesítettem minden vizsgán, a csoport legjobbja voltam. Versenyeztem Jack-kel, ő volt az egyetlen, aki veszélyeztette az első helyemet. Keményen küzdöttünk minden elismerésért, a szakma legjobbjaivá fejlődtünk. 100 különféle módon tudtunk ölni fegyver nélkül, kiváló mesterlövészek és magasan képzett harcosok voltunk. Sose hibáztunk.
14 évesen öltem először. A célpontot a kiképzők jelölték ki, nekünk foglyul kellett ejtenünk és egy előre megbeszélt helyre szállítani. Az én áldozatom egy fiatal fiú volt, egy született zseni. Lesből támadtam meg, kocsival vittem egy lepukkant raktárépületbe. A kiképzők és a csoportom tagjainak szeme láttára kellett végeznem vele: késsel. Lerántottam a fejéről a zsákot és nem hagyva időt, hogy kiáltson a szívébe döftem a tőrt. Nem remegett a kezem, a szemem száraz maradt, de az a döbbent, rémült, halálfélelemmel teli tekintet beleégett az agyamba. A többi huszonnéggyel együtt.
Néhányan sírtak, nem bírták a lelki megpróbáltatásokat: őket nem láttuk viszont a vizsga után. A csoport létszáma redukálódott.
Jack is átment a vizsgán. Az ő áldozata egy barna hajú kislány, mindössze 5 éves volt. Az ő sikolya volt az egyetlen, aminél megrándult az arcom.
Sosem kérdőjeleztem meg a küldetések helyességét, a szervezethez kötött a hála, amiért új életet adtak nekem. Ám abban a pillanatban nagyon is helyénvalónak tűnt egy egyszerű, mégis bonyolult, amit Jack később gyakran feltett: miért? Ilyenkor az oktató elkezdett egy előre betanult szöveget, melyet a beiktatásunkkor mondott, hogy a társadalmat szolgáljuk, de igazi választ sosem kaptunk.
16 évesek voltunk, amikor minden megváltozott. Mindannyian hosszú küldetésen vettünk részt a világ különböző pontjain. A beépülés nem okozott gondot, a testünk hibátlan és tökéletes, az alakításunk profi, bármilyen személyiséget eljátszottunk. Tíz nyelven beszéltünk folyékonyan, az IQ szintünk messze meghaladta az átlagos emberét. Így lettem egy hónapig egy világcég igazgatójának a titkárnője, majd ugyanennek az embernek a gyilkosa.
Jack nem tért vissza a küldetésről, teljesen felszívódott. Egy-két napig vártak, hátha jelentkezik, de nem történt semmi. Akkor kaptam meg a parancsot: likvidálni Jack Blackwood-ot. Tudták, hogy csak én vagyok képes rá, csak én vagyok jobb nála. Bennem mindössze annyi sajnálat volt, amennyit egy vetélytárs elvesztése miatt érez az ember. Mert a parancsnok azt is tudta, hogy én vagyok a legkegyetlenebb. Akinek a neve azon a papíron szerepel, amit én kapok, az halott ember.
Kitartó keresés után bukkantam rá Jackre Közép-Európában. Egy jelentéktelen ország apró városkájában rejtőzött, oda utaztam én is. Még aznap délután a nyomába eredtem. A vízpartra tartott mindenféle felszerelés nélkül. Magamban gúnyosan mosolyogtam az elővigyázatlanságán, ugyanakkor megdöbbenve érzékeltem a változást: szabad volt.
Napnyugtakor ért le a partra, valakit várt. A lágyan fújdogáló szellő meglebegtette a lány hosszú barna haját, mosolyogva nézett a fiúra. Nem az alakja, nem a kisugárzása, hanem a szeme égett bele a tudatomba: tengerkék tekintetéből olyan szeretet sugárzott, olyan mély szerelem, mely szíven ütött. Nem gondoltam, hogy lehet ilyen mértékben szeretni.
 Földbe gyökerezett lábakon állva néztem őket és éreztem, hogy a szememre borított homály, a szívemre fagyott jégpáncél lassan felszakad és eltűnik. Láttam, hogy Jack is ezt érzi, amikor megcsókolta a lányt. Mert ez a lány törődött vele, fontos volt neki és szerette.
Kusza gondolatokkal hagytam ott őket, tökéletes alkalom nyílt, hogy átkutassam Jack lakását. Tudni fogja, hogy ott jártam, de addigra már késő lesz. Életemben először borzongtam bele abba a gondolatba, hogy meg kell ölnöm valakit. Eddig semmilyen hatást nem gyakorolt rám, ez volt a munkám. Hidegvérrel gyilkoltam, hideg fejjel tudtam gondolkodni. Egészen eddig. Most kételkedni kezdtem a cél helyességében. Miért kéne elpusztítani azt, ami jó? Aztán az agyam másik része megmagyarázta: Jack megszegte a parancsot, veszélyt jelent a szervezetre. Egy ilyen mesterien képzett gyilkos szabadon rendkívül veszélyes. Én pedig nem szeretnék egy késsel a bordáimban vagy egy golyóval a fejemben ébredni. Vagyis fel nem ébredni.
Folytattam a munkám. A lány neve Celia volt, 16 esztendős, nyelvzseni és az ország egyik legjobb matekosa. Igaz tehetség volt, nagy hasznára lesz majd a tudományoknak. Jack feladata volt a kiiktatása. Vagyis lett volna.
Hallottam, ahogy nyílik az ajtó. Apró revolvert vettem a kezembe. Egy pontos találat és az áldozat azonnal meghal, szinte fájdalom nélkül. Legalább ennyivel megkönnyítem. Behúzódtam a fal mellé és mikor belépett a szobába, előugrottam. Lőttem. A golyó hang nélkül fúródott Jack szívébe. Tágra nyílt szemmel meredt rám, de a tekintetében nem volt rémület, csak egy kérés. Egyetlen pillanatig látott, de ez elég volt, hogy lássa, már nem vagyok olyan, mint eddig. Ezt suttogta:
- Légy szabad! – aztán összeesett. Holtan.
Remegő kezemből kiesett a fegyver, a gyomrom összeszorult, öklendezni kezdtem. Villámként csapott belém a felismerés, hogy mit is tettem. Mintha egész eddigi életemet homályban éltem volna le. És először életemben sírtam amiatt, hogy öltem.
Tántorogva futottam el a háztól. Nem érdekelt, merre, csak el innen. Szabadulni akartam az érzéstől, szabadulni akartam a bűntudattól, szabadulni akartam magamtól. A gyilkostól, akivé lettem.
Az autópálya mellett estem össze, 30 kilométerre a tetthelytől. Legszívesebben ordítottam volna, hogy enyhítsem a lelkembe maró fájdalmat, ám erre is képtelen voltam. Csak remegve feküdtem, semmibe meredő tekintettel, miközben képek cikáztak a fejemben. Képek azokról az emberekről, azokról a gyerekekről, akiket én öltem meg. Belém égett a rémületük, a fájdalmuk, az utolsó kétségbeesett sikolyuk lyukat fúrt a dobhártyámba. Minden, amit eddig elfojtottam, az most előretört, pusztító hullámként tarolt le.
Mert megértettem, hogy hazugságban éltem. Nem nemes célért öltünk, nem az emberiséget szolgáltuk, csak egy terrorszervezet voltunk, ahol mi végeztük a piszkos munkát. Rabszolgák voltunk. Úgyhogy elhatároztam, hogy egy utolsó merénylet kivételével soha többet nem fogok ölni.
A szervezet igazgatóját nem volt nehéz behálózni, könnyen a bizalmába férkőztem. Alábecsült és ez lett a veszte: a cián gyorsan öl.
Ezután névtelen bejelentés tettem a rendőrségen, leírtam minden titkos helyszínt, az irányítók adatait, felfedtem az egész szervezetet. Jelentkeztem egy rendőrtiszti állásra, én vezettem a küldetéseket. Mindössze egyetlen kikötésem volt: beszélhetek a tanoncokkal, mielőtt bíróság elé kerülnek. A legtöbbet sikerült meggyőznöm arról, hogy nem helyes, amit tesznek, ők néhány hónap őrizet után a titkos ügynökség legjobb embereiként tevékenykedtek. Mások arcul köptek, vagy hideg gyűlölettel mondták a szemembe: „Áruló!”. Igazuk volt. Mindössze annyival voltam jobb náluk, hogy én ki akarom javítani a múltbeli hibáimat. Fel akarom számolni a szervezetet és védeni az emberek életét. Tartozom ennyivel Jack-nek.
Többször próbáltak elkapni vagy az életemre törni, némelyik merénylet olyan sikeres volt, hogy hetekig a kórházban feküdtem, miután átlőtték fél tüdőmet.
Két év. Ennyi időbe telt teljesen felszámolni a szervezetet, börtönbe küldeni a kiképzőket és az irányítókat. Ezalatt a két év alatt a munkába temetkeztem, közben próbáltam felejteni. Ám most, hogy nyugodtabb a helyzet, egyre gyakrabban törnek rám az emlékek, egyre jobban kínoz a bűntudat. Gyakran ébredek sikoltva az éjszaka közepén: álmomban saját magammal ordibálok, hogy ne öljem meg az áldozatot. Minden éjjel mást látok, sosem fogynak el, egyre újabb és újabb halott tekintet mered rám.
Már kiskoromban sem féltem a sötétben, ahogy nőttem, úgy csökkent a félelmeim száma. Ám most, mikor egyedül fekszem éjszaka a szobámban, a sötét falak láttán rettegés kúszik fel a torkomba, összerándul a gyomrom, a szívem veszettül kalapál. Félek ettől a néma fenyegetéstől, a sötét élettelenségtől.
Tudtam, hogy amíg meg nem teszem, addig nem lesz nyugtom. Így hát nem vártam meg a reggelt, összepakoltam egy táskába és elhagytam a lakásom. A repülőgépen kerestem meg a helyet, két címre volt szükségem. Nem is voltak messze egymástól.
A gépből kiszállva rendeltem egy taxit, két órás út után érkeztem meg a kisvárosba: a temetőbe. Azóta is itt ülök, képtelen voltam elmenni.
Szorosabbra húzom magamon a kabátot, ahogy a szél keresztülsüvít a sírok között. Hó illatát sodorta magával. Gyerekként, még az árvaházban sokat játszottunk a hóban. Napi egyszer kimehettünk levegőzni, de ott sokkal hidegebb és keményebb volt a tél, mint itt.
- Gondoltad volna, hogy orosz vagyok? – szólaltam meg. A szavak önkéntelenül hagyták el a számat. – Nem furcsa, hogy tíz évig éltünk egymás mellett, mégsem kérdeztük meg soha, honnan származunk? Olyanok voltunk, mint az oktatók: nem számított, ki voltál, csak, hogy ki leszel. És mi lett belőlünk? Gyilkosok, terroristák gyülekezete. És mi csak szépen elfogadtuk a rabszolgaságot, nem tettünk ellene semmit, mert bármennyire is érettek voltunk, megvolt bennünk a gyermeki ragaszkodás, szükségünk volt valamire, amit családnak nevezhetünk. Te voltál az egyetlen, aki meglátta, hogy mi mindent vettek el tőlünk és nem féltél küzdeni érte. Én pedig csak későn jöttem rá erre. Túl későn. Nagyon sajnálom, Jack! Kérlek, ha hallasz, bocsáss meg!
Forró könnyek csorogtak az arcomon, elakadt a hangom. Akkor vettem észre, hogy valaki áll mögöttem. Megfordultam. Celia barna haja kibontva, karján egy másfél éves szöszke kisfiút tartott: Jack gyermekét. A lány hosszan nézett a szemembe: egy pillanatra harag lobbant a szemében, majd átvette a helyét a mély bánat és a szánalom. Láttam magam a szemében: hosszú, vörös hajam szabadon lógott, az arcomat pirosra csípte a hideg. Elképesztően fiatal voltam és meggyötört. Megtört.
Megfordultam, hogy elmenjek, ám a lány megállított:
- Natalie – szólított meg az igazi nevemen. Jó pár éve mondták ki utoljára. – Jack tudta, hogy meg fogod ölni – döbbenten torpantam meg. – Elkerülhette volna, de hitt benne, hogy a halála valami nagyobb célt szolgál. Hitt benned. Mondd meg, hogy igaza volt-e? Mond, hogy nem hiába hozta ezt az áldozatot! - a lányból kétévnyi keserűség és szomorúság beszélt. Hiányzott neki Jack.
- Igen, volt értelme a halálának. Mindannyian szabadok, ahogy én is. Neki köszönhetően.
Egy pillanatig hallgatott. Halványan elmosolyodott, láttam, hogy könnyebb lett a lelke, megszabadult a kétségeitől. Nehezen dolgozta fel, hogy Jack őt is itt hagyta a cél érdekében. És ahogy én láttam, a fiúnak ez elképesztően nehéz döntés lehetett.
- Gyűlölnöm kellene téged, amiért elvetted tőlem. De látod itt ezt a fiút? – mutatta a karján a gyermeket. Mélykék szemét nagyra nyitotta, engem nézett. – Látod, milyen ártatlan, milyen tiszta? Elvetted tőle az apját, mégis képtelen a gyűlöletre és engem is képtelenné tesz rá. Nem tudlak gyűlölni. Csak annyira fáj – magához ölelte a fiát. Sírt.
- Sosem tudtam megbocsátani magamnak. Ezzel a tudattal kelek fel minden reggel és ezzel fekszek le minden este: hogy nem tudom visszahozni. Képtelen vagyok elfelejteni.
- Én viszont megbocsátok – mondta Celia és szomorúan elmosolyodott, majd kezet nyújtott. – Jack is így akarná.

. . .

Teljesen más emberként indultam el a következő célom felé. Tudtam, hogy nem érdemlek bocsánatot és hogy sosem fogom tudni elfelejteni, ami történt, mégis megkönnyebbültem és most először éreztem magam igazán szabadnak.
Remegő térdekkel álltam meg az árvaház küszöbén. Előtörtek a régi emlékek, a verések, az éhezés, az életért való küzdelem. Borzalmasnak találtam az egészet. Beléptem a rácsozott ajtón az egyik nevelő társaságában. Mesélt mindenféléről, de csak fél füllel hallgattam, szemem a gyerekeket kutatta. Háromtól tizenöt éves korig megtalálhatók voltak, alig fiatalabbak nálam. Egyből láttam, ki a bandavezér, ki áll a ranglétra csúcsán. Egy 15 éves fekete hajú fiú, sovány volt, de izmos, szemében vadság csillogott. Rettegésben tartotta még a nevelőket is. Mindössze egy valaki nem félt tőle: egy apró, barna hajú kislány. Nyílt tekintetű, érettebb a koránál, kíváncsi volt, tanulékony és minden vágya a szabadulás volt. Magamat láttam benne.
Az örökbefogadási eljárás gyorsan lefutott, egy hét múlva újra az árvaházban álltam. Ugyanaz a nap volt, amikor engem elhoztak onnan 12 évvel ezelőtt: karácsony. Kissé szorongva vártam a találkozást, féltem a jövőtől. Nem voltam biztos benne, hogy rendesen fel tudom nevelni, hogy megfelelő törődést tudok nyújtani neki, mert nekem ezek kimaradtak az életemből.
A kislány szinte hangtalanul lépett a szobába. Kezében egy lapos hátizsák, mindössze ennyi volt a személyes holmija. Barna haja két fonatban, kék szemét tágra nyitottam, ahogy meglátott. Sokat gondolkoztam azon, mit fogok majd mondani, ám most nem volt szükség szavakra. Apró karjával átfogta a nyakamat, majd kézenfogva sétáltunk ki az árvaházból a szabadság felé. Egy új élet felé.

2015. december 18., péntek

19. Üresség

A semmi közepén álltam. Egyedül. Egyetlen célom volt: kitörni ebből a fojtogató, magába szippantó közegből. Megnyugvással csábított, súlytalan lebegéssel, fájdalommentes élettel, én azonban nem engedtem neki. Még volt egy küldetésem. Elindultam és fáradhatatlanul lépegettem. Csak mentem előre. Az út nem akart véget érni. A közeg sűrűsödött, egyre nehezebben haladtam. Épp amikor már azt hittem, hogy elvesztem, fényt láttam. Kívülről hatolt be, én pedig kitörtem a felszínre. Az álom eltűnt. A csukott szemhéjamon átszűrődtek a napsugarak. Ajkak puha érintését éreztem a homlokomon. Kinyitottam a szemem. A reggel fénye bevilágította a kis szobát. Barátságos fehér falak, a berendezés mindössze egy ágyból, egy kis asztalból és egy szekrényből állt. Tőlem jobbra nyitva volt az ablak, hűvös levegő áramlott be. A szél hó illatát sodorta magával. Az ágyam mellett magányos szék foglalt helyet, nemrég távozhatott a rajta ülő.
Egész eddig a külső világgal voltam elfoglalva, most magamra pillantottam. Fehér lepedő takarta a testemet, a karomból infúzió állt ki. A fejem két oldalát furcsamód nem éreztem. Mintha beárnyékolták volna. Vagy ki lenne kapcsolva. Üresség – ez volt bennem. A kérdések lassan fogalmazódtak meg az elmémben. Mind közül egy emelkedett ki: Miért vagyok itt? És egyáltalán hol? Próbáltam visszaemlékezni, de egy gátba ütköztem. Megsemmisülés, jutott eszembe a megfelelő szó.  Üresnek éreztem magam, valamit elvettek tőlem, de fogalmam sem volt, hogy mit. Csak a hiányát éreztem. Csak azt tudtam, hogy valami vagy valaki rettentően hiányzik.
Nem tudtam, mihez kezdjek, csak feküdtem mozdulatlanul. A fejemben lévő emlékek között kutattam. A képek, érzések, hangok és hangulatok magukkal sodortak. Egy-egy családi nyaralás, karácsony esték, ölelés, dicséret, az óra végét jelző csengő és rengeteg más. Fel tudtam idézni a szünet előtti napokat és utána… Kétségbeesetten ástam egyre mélyebbre, kutattam valami kézzelfogható után, de semmit nem találtam. Egyszerűen nem volt ott semmi. Nem értettem, miért vagyok itt, nem tudtam, hogy kerültem ide, hol vagyok és egyáltalán mi közöm nekem ehhez az egészhez. Abból, ami megmaradt, semmi nem emlékeztetett erre a helyre. Rengeteg kérdés, melyekre nem találtam választ. Ez dühített. Egyvalami viszont világos volt: küldetésem, feladatom van és megígértem, hogy teljesítem. A körülmények és a cél is ködben maradt, bár ez nem lepett meg.
A torkom rettenetesen ki volt száradva, szükségem volt valami folyadékra. A közelben nem volt senki, a csukott ajtón nem szűrődhetett ki a hangom. Nagyot sóhajtva megpróbáltam felülni, ám a karom nem bírta el a súlyom. Visszahanyatlottam, a hátamba és a gyomromba éles fájdalom nyilalt. Riadtam hajtottam fel a takarót és döbbenten meredtem a derekamat átfogó kissé véres kötésre és a testemen lévő varratokra, a zúzódások kék-lila foltjaira. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, ám nem néztem fel. Egy kérdés bukott ki belőlem egy könnycseppel együtt:
- Mi történt velem?
. . .
A hangom rekedt volt, a torkom pergamenszáraz. Nem emlékeztetett önmagamra. A kérdés a levegőben maradt, a belépő nem felelte csak egy tálcát rakott le az asztalra. Felemeltem a tekintetem. A nő hosszú, barna fürtjei kibontva omlottak a vállára, inget és szoknyát viselt, ajkán sötét rúzs. Nem tűnt ismerősnek, nem hiszem, hogy valaha is találkoztunk volna. Szó nélkül a kezembe adott egy vizespoharat, aztán leült a székre. Nem törődve a szomjúságommal, megismételtem a kérdést:
- Mi történt velem?
- Igyál egy keveset! – utasított kedvesen. Kerülte a tekintetemet. Engedelmesen kortyoltam egyet, majd visszaadtam a poharat. Kérdőn a nőre függesztettem a szememet. – Baleseted volt – közölte egyszerűen. Mintha magamtól nem jöttem volna rá.
- De hogyan történt, Hol vagyok? Hogyan kerültem ide? Miért nem emlékszem egy csomó mindenre? És hogyhogy beszélek angolul? És egyáltalán maga kicsoda? – kérdések özönét zúdítottam a nőre. A szervezetem olyan szinten legyengült, hogy ennyi már megerőltető volt. Kimerülten, émelyegve dőltem vissza a párnámra. Verejtékeztem, lázroham kapott el. A vérnyomásmérő megugrott, a gép vészszirénája bekapcsolt.
- Nyugalom! – ugrott mellém az ismeretlen. Rám terítette a takarót, majd valami fura illatú borogatást tett a homlokomra. – Aludj vissza, pihenned kell!
Lassan megnyugodtam és az altatókeverék hatására visszasüllyedtem az álomvilágba.

. . .

A délutáni ébredés után valamivel nyugodtabb voltam. Megértettem, hogy a kérdésekre idővel választ kapok. Nehéz volt türelmesnek lenni. A bennem lévő űr mintha növekedett volna. Terjeszkedett, az agyam egyre nagyobb része bénult le. A múltam árnyékba borult. Küzdöttem ellene. Próbáltam összeszedni a gondolataimat és rendszerezni őket. Emlékeztettem magam a származásomra, a családomra. A lehető legtöbbet csalogattam elő a rejtett zugokból, ám csak azt értem el vele, hogy hasogatni kezdett a fejem, a terjedő ürességet nem tudtam megállítani. Ekkor kezdtem el kétségbeesni. Miért nincs itt senki ilyenkor? Nem ordibálhattam, ennyit azért még tudtam. A kórházban csak az elmebetegek ordibálnak, én pedig nem őrültem meg. Egyelőre.
Lázasan törtem a fejem valami megoldás után. Muszáj valakinek szólnom! Rémült tekintettel kerestem valami eldobható tárgyat, amikor a szemem megakadt egy kamerán. Mit keres a szobámban egy kamera? És ha figyelnek, miért nem küldenek senkit? Az agyam automatikusan vont le egy következtetést, ami meglepett: azért nem jönnek, mert nem lesz baj. Tudják, hogy elmúlik. Ez csak egy roham, biztattam magam. Kortyoltam az éjjeli szekrényen lévő vízből, mire elfintorodtam: gyógyszer íze volt. Pár perc múlva viszont hatni kezdett: a tompaság csökkent, a bágyadtságot mintha feloldották volna. Mosolyogva fordultam az ajtó felé, ahol épp belépett a múltkori nő.
- Szia, jobban érzed magad? – nyújtott át egy tálcát, melyen tea, kalács és alma foglalt helyet. Mint az otthoni reggelim.
- Azt nem mondanám – préseltem ki magamból két falat között. – Most már kérdezhetek? Csak mert az előbb rögtön kiütött.
- Rendben – egyezett bele a nő. – De cserébe te is válaszolsz az én kérdéseimre.
- Áll az alku –bólintottam. Hirtelen nem tudtam, hogy rengeteg kérdőjel közül melyikre akarok először választ kapni. – Ön kicsoda?
- A nevem Amanda. Engem bíztak meg az ápolásoddal. Nyugodtan tegeződjünk!
- Hol vagyok? – osztottam ki a következő kérdést.
- Egy washingtoni kórházban – felelte óvatosan várva a reakciómat. Nos, a szemem tágra nyílt.
- Mit keresek én Washingtonban? Hogy kerültem ide? És hogyhogy folyékonyan beszélek angolul? – szaporábban vettem a levegőt. – Miért nem emlékszem semmire? – suttogtam és a szememből kigördült az első könnycsepp. Nem akartam sírni, de nem tudtam megállítani.
- Nyugodj meg! – simította végig az alkaromat Amanda. – Megpróbálunk segíteni, de együtt kell működnöd. Megértetted?
- Igen – feleltem halkan. A nő egy ideig tanulmányozta az arcomat, majd ezúttal ő kérdezett:
- Mikori a legközelebbi emléked?
- Úgy egy évvel ezelőtti lehet, de az emlékezetem egyre romlik. Mintha a lámpákat egymás után kikapcsolnák a fejemben.
- Ez nem túl bíztató – állt fel a székből Amanda. – Szükséged van valamire?
- Várj! – kértem. Egyvalamit még mindenféleképpen tudni akartam. – Milyen baleset volt?
- Repülő-szerencsétlenség. Néhány bordád eltört, átszakadt a gyomorfalad – azzal távozott, magamra hagyva a kérdéseimmel, melyeknek a száma folyamatosan nőtt. Hogy kerültem arra a repülőre? 
Az erőlködéstől hányingerem lett. Nagy nehezen talpraálltam és imbolyogva megindultam a kis fürdőszoba felé. A hátamba minden egyes lépésnél mintha kést szúrtak volna, a gyomrom görcsös, összehúzó fájdalma miatt nem bírtam kiegyenesedni. A vécé előtt térdre hulltam és öklendezni kezdtem. A hasam rettenetesen fájt, éreztem, ahogy feszülnek a varratok. Vér töltötte meg a kagylót. Kiizzadtam, remegtem. Fejemet a hideg padlónak nyomtam és vártam, hogy elmúljon a roham. Hirtelen erős kezek fogtak át. Összerezzentem nem akartam újabb adag altatót kapni. Óvatosan felemelt a földről és az ágyra fektetett. Nem láthattam az arcát, csak a körvonalait, mikor kiment az ajtón. Az erőlködés kimerített, így lassan álomba zuhantam.

. . .

Napok óta csak tengődtem, sodródtam az árral. Az ébredés minden reggel rosszabb lett. Bár a testem gyógyult, az elmémről ugyanezt nem mondhatnám el: a homály óráról órára nőtt. A hangulatom a mélypontra süllyedt, csak bámultam magam elé reggeltől estig. Napközben egyszer felálltam és sétáltam egyet, hogy átmozgassam a tagjaimat. 
Amanda ritkán jött be hozzám és nem maradt sokáig. Megtanultam, hogy nem beszélgethetek vele, valami miatt nem volt szabad információt kiadnom magamról. Így a napi hangos beszédem két mondatra korlátozódott, ami valljuk be, nem túl sok. Nem volt senkim, akivel megoszthattam volna a gondolataimat, érzéseimet. A csönd fenyegetően karolt át, a magány szürke felhőként borított be. Hogy ne csavarodjak be, jegyzeteltem. Mindenféle emléket és a mostani állapotomat. Felírtam a lap közepére, hogy KÜLDETÉS, köré pedig szavakat gyűjtöttem, amik köthetőek hozzá. Ám az eredmény mindig ugyanaz lett: nem tudtam kapcsolatot felfedezni közöttük, nem jöttem rá semmire. 
Közben énekeltem. Dalokat, amiket a rádióban hallottam, dalokat, amik eszembe jutottak. Először félénken, mert tudtam, hogy figyelnek, de a szótlanság egy idő után annyira elviselhetetlenné vált, hogy az énekbe mindent beleöntöttem.
Nagyon sokszor eszembe jutott az a férfi, aki a múltkor segített. Volt egy olyan érzésem, hogy ismerem. Nem volt idegen az érintése, a kisugárzása. Habár az arcát nem láthattam, a látványa mégis elindított bennem valamit. Ha rá gondoltam, a sötétség mintha lelassult volna. Stoptáblát rakott elé. Utat vert egy kapuhoz, ám ahhoz kevés volt, hogy kinyissa. Eddig nem mertem rákérdezni Amandánál, mert hirtelen távozásából megértettem, hogy nem szabadott volna itt lennie. Egy idő után nem láttam más megoldást, ezért egy délután faggatni kezdtem az ápolómat:
- Az a férfi, aki a múltkor visszavitt az ágyba, ki volt?
- Miért kérdezed? – a nő arca semleges maradt, de a hangja enyhén izgatott árnyalatot kapott.
- Ismertem – a levegő egy pillanat alatt fagyott meg, jeges hallgatás ereszkedett közénk.
- Nem kellett volna itt lennie – komorult el az arca, én pedig próbáltam menteni, ami még menthető.
- De igen – támadtam vissza. – Ha ő nem segít… Nem ez a lényeg, hanem, hogy ha találkozhatnék vele, az jót tenne. Megállíthatná a bénulást…
- Nem találkozhatsz vele – vágott a szavamba keményen. – Nem! Sajnálom, de ezt az egyet nem lehet. Ezt az egyet nem…
Döbbenten néztem a csukódó ajtóra. Nem tudtam hova tenni Amanda viselkedését. Ha egyszer segítene, akkor miért nem lehet? Feladtam már, hogy ezekre a kérdésekre választ kapjak. Értelmi sérült voltam, aki valószínűleg sosem fog felépülni. Én legalábbis nem látok rá sok esélyt.
. . .

- Egy hét telt el és semmi javulás. Dr. Banner, mondja meg őszintén, van esélye felépülni? – Natasha hangja kissé remegett, a kérdés fagyos lehelete elnémította őket. Napjában többször betértek a kórházba, a kamerán keresztül figyelték a lányt. Mindezt azonban egyenként. A műtét óta most gyűltek össze először. Az életük visszatért a régi kerékvágásba, nem volt idejük találkozni. Most viszont a tudós hívására jöttek. Banner minden percét a kórházban töltötte, lejegyezte a gépek adatait, kiválogatta a gyógyszereit, Amandával tárgyalt és folyamatos megfigyelés alatt tartotta Kate-et. Romanoff kérdése nem érte felkészületlenül, ám egy darabig hallgatott. A feszültség növekedett.
- A gyógyszerek nem használtak, az állapota romlik, egyre többet felejt – szólalt meg halkan, szavai mégis tompán puffantak a padlón. – Minden kíméletes módszert kipróbáltam. Ez több, mint egyszerű agymosás, ilyennel még nem volt dolgom, de a vizsgálatok szerint lehetetlen helyreállítani – végignézett a lehajtott fejeken. A szomorúság betöltötte a szobát. A hangszóróból felcsendült a lány éneke. Tiszta hangja csengőn járta át őket. I’m miles away from seeing you. I can see the stars from America. I wonder, do you see them, too?
- Semmi esély? – kérdezte a kapitány.
- Létezik egy gép, ami az agyhullámokat stimulálja. Elő lehet hívni vele az emlékeket, de rendkívül fájdalmas. Azon kívül nem tudjuk, hogy mely momentumokat idézi fel – a tudós arca egyértelműen elárulta, hogy nem támogatja a dolgot.
- Egyetértek Bruce-szal – állt fel mellé Tony Stark. Most még az életvidám férfi is komoly, komor volt. – Nem tudjuk, mit csináltak vele a Hidránál, de valószínűleg csupa szörnyűséget. Ha azok kerülnek elő, befolyásolhatja az egész – kereste a megfelelő szót – lényét.
- De ha nem próbáljuk ki, akkor ilyen állapotban marad. Úgy pedig nem lehet velünk – vetette ellen Sólyomszem.
- Az öcsém megnézhetné, ért a trükkökhöz – vetette fel Thor, de elhallgatott, mert Stark pillantása ezt sugallta: „Lokit tartsd távol tőle!”
- Én azt mondom, gondoljátok át – Sam hangja határozott volt. – Kate-et csak pár hete ismerem, veletek egy hete találkoztam először, szóval nagyrészt kívülállóként szemléltem a dolgokat. Kate összefogja a csapatot, megértem, hogy nem akarjátok elveszíteni. Én is sokat kaptam tőle, láttam, mire képes, tudom, hogy miért ennyire fontos. Mindannyiunknak. De fontoljátok meg: ha kipróbáljuk rajta a gépet, még jobban tönkretehetjük és végleg elveszíthetjük. Viszont, ha nem, akkor rólunk többet nem hall, nem beszélhet velünk, de élhet normális életet az igazi családjával. És talán, egyszer visszajöhet…
„And I know these scars will bleed, but both of the hearts believe. All of these stars will guide us home”
Ez hatott. Bár mindenki néma maradt, a kérdés eldőlt, bármennyire is nem akarták, hogy így legyen. Tudták, hogy a lehető legjobbat teszik: amint felépül a lány, hazaviszik és soha nem hall felőlük. Soha.

2015. december 11., péntek

18. A műtő ablakában

Egy ablaknál álltak. A műtő ablakában. Félóra alatt kapkodva rendbeszedték magukat és a kórházba siettek. Ugyanaz a műtő, ugyanazok az orvosok, mint mikor Nick Fury meghalt. Natasha megborzongott erre a gondolatra. Az operáció már egy órája tartott. A szakemberek körbeállták a lányt, félig eltakarva őt a szemük elől. Egy steril asztalon feküdt, lélegeztetőgép tartotta életben. A szívverése alig érzékelhető volt. Annyira védtelennek, fiatalnak és nem idevalónak tűnt. Érettebbnek nézett ki a koránál, arca mégis szelíd volt, nem illett hozzá ez a világ. Steve legszívesebben berontott volna, hogy segítsen. Mindannyian tehetetlennek, hasztalannak érezték magukat. Barton és Stark nem volt érzelmes alkat, most mégis kimutatták, hogy mi megy végbe bennük. Thor nem értette a gépek működését, a kórház látványa új volt neki. Bármilyen kemény is volt, a lányt ő is a szívébe zárta.
 Sam a padlót bámulva ült egy széken. Gyűlölte ezt az érzést, amikor nem tud segíteni. Felidézte azt a pillanatot, amikor Riley-t lőtték ki mellőle. Nem tehetett semmit, minden egy szempillantás alatt történt. Ahogy most is: Kate egy pillanat alatt kinn volt a gépből és két másodperc múlva földrerogyott. Nem tudták megakadályozni. Kate megcsókolta a kapitányt. Egész lényéből olyan szomorúság áradt, ami megdöbbentette mindannyiukat. És túl későn jöttek rá, hogy búcsúzott. Kimondta a legfontosabbat. Mert tudta, hogy az a kék fény végez vele. Tudta, hogy nem éli túl. Sam ököllel a karfára csapott. Magában fohászkodott, hogy sikeres legyen a műtét. Ha nem tudják megmenteni…
Feláldozta magát valakiért, aki azután eltűnt. Nagy kérdés, hogy ki volt. A lány mellett csak egy tudós holttestét találták. Nem Kate ölte meg, ebben biztosak voltak. Ebből pedig az következik, hogy ő is ugyanazt a személyt védte. De vajon ki lehetett az, akiért Kate visszament? Akit fontosabb tartott magánál. Aki fontosabb volt a nála a Bosszúállók számára. Aki fontosabb a kapitány számára magánál. 
Idegölő volt a várakozás. Órák óta ugyanott állnak. Ugyanabban a helyzetben. A benti munka hullámokban változott. Egyszer jobbnak tűnik, hogy aztán még mélyebben legyenek. A varrat újból-újból felszakad, lehetetlennek tűnt véglegesen rögzíteni.
A Vasember nem bírt sokáig ülni. Fel-alá járkált, közben azzal terelte el a gondolatait, hogy alaposan szemügyre vette a lányt. Fehér bőre sápadt volt, árnyalata nem sokban tért el a lepedőtől. Az egyik keze lelógott az asztalról. Akkor is karcsú volt a karja, mikor megjött és ez nem változott. Karcsú kézfején vékony ujjak, a körmei hosszúak voltak és a szélén fehérek, míg a többi része most lila színben tündökölt. Stark emlékezett rá, hogy azt mondta, ilyen lesz, mikor ideges vagy fázik. A lányt igazából nem mondhatná kiemelkedően szépnek, inkább csinosnak. Nem követte a divatot, mégsem volt ízléstelen vagy átlagos. Rádöbbent, hogy mennyire belopta magát Kate a szívébe. Az élete eddig szinte csak felületes kapcsolatokból, egyéjszakás kalandokból állt. Most pedig a nagy Tony Stark egy lány életéért remeg. Mellette önmaga lehetett és mégis más. Elfogadta olyannak, amilyen volt, nem érdekelte a háttere, a régi élete, mégis kihozta az önző emberből az önzetlenséget. Belegondolt abba, hogy húsz fő behatolt egy védett Hidra bázisra csak miatta. Visszanézve őrültségnek tűnt, akár mind meghalhattak volna. De ez akkor nem érdekelte őket. A maga módján mégiscsak különleges volt: odaadó hallgatóság volt, bármit megtudtak vele beszélni, mindenkivel megszeretette magát pusztán azzal, hogy rájuk figyelt. Mindig lelkes volt, megbecsülte őket és nem élt vissza ezzel a kiváltsággal. Nem volt tökéletes, voltak hibái, de elmondása szerint megkapta azt, amire a legnagyobb szüksége volt: az elfogadást. Ez meglátszott rajta, még most a szenvedései közepette is. Ezt csodálta benne: értük, miattuk feladta a normális életét, olyan munkába fogott, amiben bármelyik pillanatban veszélybe kerülhetett az élete. Önzetlenül segített az emberiségen és ezt kihozta belőlük is.
Thor nyugtalanul függesztette a szemét az ablakra. Érezte már egyszer így magát: mikor az öccsét vesztette el. Habár nem voltak testvérek, ő nagyon kötődött hozzá. Mindig bízott benne, hogy a jó útra térítheti. Loki és Kate között volt hasonlóság és pont ezért nem akarta elveszíteni. A lány egyszerű földi halandó volt, nem az egyik legnagyobb asgardi harcos, mégis büszkeséggel töltötte el, hogy ismerheti. Becsülte, amiért így küzd, értük és mások életéért. Sokan példát vehetnének róla.
Sólyomszemnek az edzések jutottak eszébe. A lány kitartása, megfelelni akarása. Makacs volt és maximalista, épp ezért könnyen lehetett vele dolgozni. Sokat és ugyanakkor semmit sem változott mióta idejött. Keményebb, edzettebb és magabiztosabb lett, de ugyanolyan mosolygós, érzékeny és szelíd. Nem volt nagyhangú, de a véleménye mellett kitartott. Rájuk bízta magát, ugyanakkor az életét is adta volna értük. Emlékezett arra az elképesztő boldogságra Kate arcán, ha egy-egy dicsérő szót kapott. Clint nem tudta, hogy ilyen kis dolgoknak is így lehet örülni. Emlékezett arra is, hogy mennyire kicsi volt az önbizalma, nem nagyon hitt magában. Mindig meglepődött azon a teljesítményen, amit a szérum hozott ki belőle. Önmaga határait feszegette és rájött, hogy nem ismeri a határait. A szer számos új lehetőséget nyitott a számára és ő a legjobbat akarta választani. Átállhatott volna a másik oldalra, nagy kincs lett volna ott. Megtehette volna, hogy nemet mond, kiszáll a felénél. Kihasználhatta volna őket és mégsem tette. Egyiket se.
Natasha arca meggyötört volt, a sírás fojtogatta. Orosz volt, kemény, ugyanakkor mégis érzékeny. A lány mellett levehette az álarcát, tudta, hogy nem él vissza vele. Különböztek szinte mindenben, mégis remekül megértették egymást. A családja már régen meghalt, azok a sebek már nem fájtak, amióta viszont Kate belecsöppent az életükbe, a légkör, a társaság megváltozott. Hasonlítottak egy nagy családra és az egyik tagjának elvesztése fájdalommal jár. Feltörtek benne az érzések, amiket egy kedves személy halála okozott. Nem akarta, hogy így érjen véget. Nem akarta, mert ő értette, hogy ugyan a csatát ők nyerték, az igazi győztes mégis a Hidra lesz. Ha nem is tudták felhasználni a saját céljaikra, nem adják vissza nekik, hanem elveszik az életét. Ha nem lehet a Hidráé, akkor a Bosszúállóké se legyen. Hangtalanul mozgatta a száját, nem zavarta meg a csöndet, csak magában bíztatta a lányt. Hogy küzdjön. Hogy ne menjen el, mert szükségük van rá. Hogy éljen!
A kapitány csak testben volt itt, lélekben újra a Keleti-Alpokban állt egy havas kiszögellésen. 1944. október 29. Egy kötélpályán lendültek át a vonatra. Benn elzárták őket egymástól és pár perccel később kirobbant a mozdony fala. Bucky kezében a pajzzsal fedezte, de a lökés hatására kirepült a lyukon. Egy vékony csövön függött. Nem tudta megmenteni, nem volt elég gyors. A barátja egy kétségbeesett ordítással lezuhant a szakadékba és ő nem tehetett semmit. Az ő hibája volt, nem tudott megbocsátani magának. Most újból a halál küszöbén egyensúlyozik egy ember, akit megmenthetett volna. A bűntudat mardosta a lelkét. Eszébe jutott a lánnyal töltött rengeteg idő. Mindannyiukat szerette, a legtöbb figyelmet mégis neki szentelte. Kate mindig azt mondta, hogy sokat segített, ám ez kölcsönös volt. Eljött vele erre az öngyilkos expedícióra, önként, felajánlva minden tudását. És lehet, hogy az életét. Lejátszódott benne a lány összeomlása előtti pár másodperc. Kate kimondta, amit érzett. Egyszerűen, de teljesen őszintén. Aztán egy kés elé ugrott, hogy megvédjen valakit. Ő tudta, hogy ki miatt ment vissza a lány. Egy pillanatra láthatta, mielőtt a vadászgép kisüvített volna a hangárból. Mérhetetlenül hálás volt. Kate helyrehozta azt a hibát, amit még a ’40-es években követett el. Megmentette azt, aki megérdemelte a szabadságot. Teljesítette a küldetését. Még ha az élete árán is. Ez lett volna a katonához méltó gondolat, de Steve nem így fogta fel. Nem akarta, hogy Kate meghaljon. Samnek igaza volt: összefogja a csapatot és fontos helyet foglal el a szívükben. Az övében különösen. Féléve ő vállalkozott egyfajta testőrnek, idővel a szerep kölcsönösen működött. És ahogy teltek a napok, fokozatosan megismerték és megszerették egymást. Csodálta a lányt: ilyen fiatalon ilyen éretten viselkedni kevesen tudnak. Felfogta, hogy az élet több mint szórakozás. Mert önzetlenül feláldozzák magukat másokért. Sokszor megjelent előtte Peggy képe és fokozatosan összemosódott a lány arcával. Sok tulajdonságuk egyezett meg. A szeme végigjárta Kate mozdulatlan testét. Rengeteget szenvedett, a testét tönkretették, amennyire tudták. Felerősödött benne valami: olyan érzés, amiről nem tudott. A lány látványa váltotta ki. Az elvesztésének a gondolatának fájdalma olyan erővel sújtott, amire nem számított. Tudatosult benne, hogy szüksége van a lányra. Ahogy a világnak is.
A percek súlyosan vánszorogtak. A várakozás mindannyiuk számára keserves volt. A lány állapota nem változott. Egészen eddig. A szívverése kicsivel gyorsabb lett, a vér színe már nem sötétvörös, néhol szürkés, hanem élénkpiros, mint az egészséges embereké. Az orvosok, köztük Dr. Banner is erőre kapott. A belső varrat nem szakadt fel újra, így nekiláthattak a külsőnek. A munka felgyorsult, már nem tűnt reménytelennek a helyzet. Miután ellátták a többi sebet, letisztították a kezelt területeket, a lányt betolták egy henger alakú gépbe. Néhány mérés után az orvosok elhagyták a műtőt, Bruce pedig kijött a Bosszúállókhoz. Fáradt volt, arcán vegyes érzelmek váltakoztak.
- A műtét sikerült, túl fogja élni – jelentette be, mire a feszültség oldódott, a megkönnyebbülés és az öröm eltöltötte őket. – Kapott valami oldatot, ami feloldotta az orvosi cérnát, ezért tartott ennyi ideig. A gyomra belülről átszakadt, kívül pedig azért volt felvágva, mert egyszer már összevarrták. Rengeteg vért vesztett, csoda, hogy idáig kibírta. Mivel eltört néhány bordája, a felépülés hosszabb lesz – a tudós elhallgatott egy pillanatra.
- Mi volt az a kék fény? – használta ki a rövid csendet Sam.
- Egy mellékhatás, amiről Fury parancsára nem beszélhettem. Eddig – kezdte a magyarázatot Banner. – Annyit tudtok, hogy a szérumot a tesseract segítségével, tanulmányozásával készítettem el. De nemcsak a gamma-sugárzás miatt. A kocka energiaforrás, én pedig ezt használtam ki. Hozzáadtam a szérumhoz, így egyfajta katalizátorként működik. Normál esetben ez nem látszik, de ha olyan anyagot kap, ami gátolja a reakciót, akkor láthatóvá válik. Belülről fakadó fényjelenséggel kezdődik, de ha túlhevül, akkor… láttuk, mi történik. És ez végezhetett volna vele.
- Meddig lesz eszméletlen? – kérdezte Natasha.
- Kómában van, nem tudom, mikor tér újra észhez. De van még valami: az átfogó vizsgálat kimutatta, hogy az agy két oldalán kiégtek a receptorok. A tesseract egy ideig védte a behatás ellen, de mikor kitört a lányból, az agyának azzal a részével megszűnt a kapcsolata.
- És ez pontosan mit jelent? – Thor nem egészen értette.
- Hogy átmosták az agyát. Vagyis nem fog emlékezni ránk!

. . .

A hír arculcsapásként érte mindannyiukat. Mintha jó erősen gyomorszájba rúgták volna őket, majd egy késszúrást kaptak a hátukba. A kijelentés mindenkit letaglózott. Megkövülten álltak még akkor is, mikor kitolták a lányt. Aztán mintha tapsra csinálnák, egyszerre indultak meg. A lábuk maguktól vitte őket, a kórház ajtajáig együtt haladtak, onnan pedig ki-ki megindult valamerre. Muszáj volt valamit csinálniuk. Ez így önmagában elviselhetetlen volt.
Sam a parkba tartott. Úgy, ahogy volt, futni kezdett. Megállás nélkül. A fáradtság nem érdekelte. Közben hagyta, hogy a gondolatok szabadon áramoljanak a fejében.
Stark hegesztett. Minden fájdalmát, elkeseredését a munkájába fektette. Újabb páncélt gyártott, rutinmozdulatokkal.
Natasha egyszerűen sétált. Egész nap a várost járta és próbálta rendberakni a gondolatait.
Clint egy céltábla előtt kötött ki. Gyors egymásutánban lőtte ki a nyilakat. Ha elfogytak, kihúzgálta és elölről kezdte az egészet.
A félisten elhagyta a várost. Neki meg kellett beszélnie valakivel a történteket.
Bruce Banner a kórházban maradt. Önként vállalta a lány felügyeletét. Felelősnek érezte magát.
A kapitány útja egy bokszzsákig vitt. Az ütésekbe beleadott mindent: dühöt, bűntudatot, fájdalmat, szomorúságot. Minden felvillanó kép egy kés volt a szívében. Egymás után szakította le a zsákokat. 
Egész nap folytatták a tevékenységüket. Két napja nem aludtak, de mielőtt végleg kimerültek volna, összegyűltek a kórházban. A szobában nem égett a villany, a kinti fények csak kevéssé világították be a teret. A csöndet egy gép kattogása zavarta meg. A lélegzetvételét alig lehetett hallani, karjából infúzió csöve állt ki. Mozdulatlanul feküdt, nem adott semmi életjelet. Ha a kijelzőn nem látták volna a szívverését, azt hitték volna, hogy meghalt.
- Hogy van? – tette fel a kérdést mindnyájuk nevében Stark, ki enyhe alkoholszagot árasztott, de nem volt részeg. Már nem.
- Az állapota stabil, de változatlan. Egyelőre nem adtam neki élénkítőt, érdemes várni, hátha magához tér. Viszont ha ez holnap estig nem következik be, akkor el kell kezdenem egy kezelést – felelte a tudós.
- Miért nem kezdte el eddig? – érdeklődött Barton.
- Mert hatással van az agyra és mivel az jelenleg sérült, súlyosbíthatja a tüneteket. De nem maradhat örökké ebben az állapotban, szüksége van szilárd táplálékra, a felépüléshez mozgásra.
- Mi legyen, ha felébred? Itt legyünk, vagy kerüljük el? – váltott témát Romanoff ügynök.
- Szerintem a legjobb az lenne, ha nem találkoznánk vele, - mondta lassan Sam – bizonytalan ideig. Hagynunk kell, hogy ő maga fedezze fel a világot. Nem tudjuk, mennyire emlékszik, de egyikünk se bírná elviselni azt, ahogy ránk nézne… - elakadt a hangja.
Mindnyájan értették, mire gondol. Hallgatólagosan megegyeztek: nem lehetnek itt, mikor Kate ébren van. Olyankor egy megbízható, de a lány számára ismeretlen valaki fogja gondját viselni. Csak így érhetik el, hogy ne őrüljön bele ebbe az egészbe. Az első napok úgyis meg fogják viselni. Lassan mindenki távozni készült. Natasha még az ajtóból visszafordult:
- Steve? – a férfi még a székben ült és elgondolkozva nézett mag elé.
- Én még maradok – felelte, az ügynöknő egy apró sóhajjal becsukta maga mögött az ajtót.
A kapitány az ágy mellé helyezte a széket. A tenyerébe fogta a lány kezét. Milyen törékeny, vékony kézfej volt az! Pedig valójában a jobb egyenese az arccsontot is képes bezúzni. Erre az ellentmondásra egy mosoly suhant át az arcán. Ismerős volt a helyzet: nyáron, a lövés után ugyanúgy virrasztott az ágya mellett. Akkor még kislány volt, de azóta nő lett. Érett, fiatal, céltudatos nő, akit nem tör le a kudarc, hanem tovább küzd az álmaiért. Ismert valakit, aki ugyanilyen volt. A fáradtság lassan úrrá lett rajta. Fejét az ágy szélére hajtotta és lassan elnyomta az álom.