2015. december 18., péntek

19. Üresség

A semmi közepén álltam. Egyedül. Egyetlen célom volt: kitörni ebből a fojtogató, magába szippantó közegből. Megnyugvással csábított, súlytalan lebegéssel, fájdalommentes élettel, én azonban nem engedtem neki. Még volt egy küldetésem. Elindultam és fáradhatatlanul lépegettem. Csak mentem előre. Az út nem akart véget érni. A közeg sűrűsödött, egyre nehezebben haladtam. Épp amikor már azt hittem, hogy elvesztem, fényt láttam. Kívülről hatolt be, én pedig kitörtem a felszínre. Az álom eltűnt. A csukott szemhéjamon átszűrődtek a napsugarak. Ajkak puha érintését éreztem a homlokomon. Kinyitottam a szemem. A reggel fénye bevilágította a kis szobát. Barátságos fehér falak, a berendezés mindössze egy ágyból, egy kis asztalból és egy szekrényből állt. Tőlem jobbra nyitva volt az ablak, hűvös levegő áramlott be. A szél hó illatát sodorta magával. Az ágyam mellett magányos szék foglalt helyet, nemrég távozhatott a rajta ülő.
Egész eddig a külső világgal voltam elfoglalva, most magamra pillantottam. Fehér lepedő takarta a testemet, a karomból infúzió állt ki. A fejem két oldalát furcsamód nem éreztem. Mintha beárnyékolták volna. Vagy ki lenne kapcsolva. Üresség – ez volt bennem. A kérdések lassan fogalmazódtak meg az elmémben. Mind közül egy emelkedett ki: Miért vagyok itt? És egyáltalán hol? Próbáltam visszaemlékezni, de egy gátba ütköztem. Megsemmisülés, jutott eszembe a megfelelő szó.  Üresnek éreztem magam, valamit elvettek tőlem, de fogalmam sem volt, hogy mit. Csak a hiányát éreztem. Csak azt tudtam, hogy valami vagy valaki rettentően hiányzik.
Nem tudtam, mihez kezdjek, csak feküdtem mozdulatlanul. A fejemben lévő emlékek között kutattam. A képek, érzések, hangok és hangulatok magukkal sodortak. Egy-egy családi nyaralás, karácsony esték, ölelés, dicséret, az óra végét jelző csengő és rengeteg más. Fel tudtam idézni a szünet előtti napokat és utána… Kétségbeesetten ástam egyre mélyebbre, kutattam valami kézzelfogható után, de semmit nem találtam. Egyszerűen nem volt ott semmi. Nem értettem, miért vagyok itt, nem tudtam, hogy kerültem ide, hol vagyok és egyáltalán mi közöm nekem ehhez az egészhez. Abból, ami megmaradt, semmi nem emlékeztetett erre a helyre. Rengeteg kérdés, melyekre nem találtam választ. Ez dühített. Egyvalami viszont világos volt: küldetésem, feladatom van és megígértem, hogy teljesítem. A körülmények és a cél is ködben maradt, bár ez nem lepett meg.
A torkom rettenetesen ki volt száradva, szükségem volt valami folyadékra. A közelben nem volt senki, a csukott ajtón nem szűrődhetett ki a hangom. Nagyot sóhajtva megpróbáltam felülni, ám a karom nem bírta el a súlyom. Visszahanyatlottam, a hátamba és a gyomromba éles fájdalom nyilalt. Riadtam hajtottam fel a takarót és döbbenten meredtem a derekamat átfogó kissé véres kötésre és a testemen lévő varratokra, a zúzódások kék-lila foltjaira. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, ám nem néztem fel. Egy kérdés bukott ki belőlem egy könnycseppel együtt:
- Mi történt velem?
. . .
A hangom rekedt volt, a torkom pergamenszáraz. Nem emlékeztetett önmagamra. A kérdés a levegőben maradt, a belépő nem felelte csak egy tálcát rakott le az asztalra. Felemeltem a tekintetem. A nő hosszú, barna fürtjei kibontva omlottak a vállára, inget és szoknyát viselt, ajkán sötét rúzs. Nem tűnt ismerősnek, nem hiszem, hogy valaha is találkoztunk volna. Szó nélkül a kezembe adott egy vizespoharat, aztán leült a székre. Nem törődve a szomjúságommal, megismételtem a kérdést:
- Mi történt velem?
- Igyál egy keveset! – utasított kedvesen. Kerülte a tekintetemet. Engedelmesen kortyoltam egyet, majd visszaadtam a poharat. Kérdőn a nőre függesztettem a szememet. – Baleseted volt – közölte egyszerűen. Mintha magamtól nem jöttem volna rá.
- De hogyan történt, Hol vagyok? Hogyan kerültem ide? Miért nem emlékszem egy csomó mindenre? És hogyhogy beszélek angolul? És egyáltalán maga kicsoda? – kérdések özönét zúdítottam a nőre. A szervezetem olyan szinten legyengült, hogy ennyi már megerőltető volt. Kimerülten, émelyegve dőltem vissza a párnámra. Verejtékeztem, lázroham kapott el. A vérnyomásmérő megugrott, a gép vészszirénája bekapcsolt.
- Nyugalom! – ugrott mellém az ismeretlen. Rám terítette a takarót, majd valami fura illatú borogatást tett a homlokomra. – Aludj vissza, pihenned kell!
Lassan megnyugodtam és az altatókeverék hatására visszasüllyedtem az álomvilágba.

. . .

A délutáni ébredés után valamivel nyugodtabb voltam. Megértettem, hogy a kérdésekre idővel választ kapok. Nehéz volt türelmesnek lenni. A bennem lévő űr mintha növekedett volna. Terjeszkedett, az agyam egyre nagyobb része bénult le. A múltam árnyékba borult. Küzdöttem ellene. Próbáltam összeszedni a gondolataimat és rendszerezni őket. Emlékeztettem magam a származásomra, a családomra. A lehető legtöbbet csalogattam elő a rejtett zugokból, ám csak azt értem el vele, hogy hasogatni kezdett a fejem, a terjedő ürességet nem tudtam megállítani. Ekkor kezdtem el kétségbeesni. Miért nincs itt senki ilyenkor? Nem ordibálhattam, ennyit azért még tudtam. A kórházban csak az elmebetegek ordibálnak, én pedig nem őrültem meg. Egyelőre.
Lázasan törtem a fejem valami megoldás után. Muszáj valakinek szólnom! Rémült tekintettel kerestem valami eldobható tárgyat, amikor a szemem megakadt egy kamerán. Mit keres a szobámban egy kamera? És ha figyelnek, miért nem küldenek senkit? Az agyam automatikusan vont le egy következtetést, ami meglepett: azért nem jönnek, mert nem lesz baj. Tudják, hogy elmúlik. Ez csak egy roham, biztattam magam. Kortyoltam az éjjeli szekrényen lévő vízből, mire elfintorodtam: gyógyszer íze volt. Pár perc múlva viszont hatni kezdett: a tompaság csökkent, a bágyadtságot mintha feloldották volna. Mosolyogva fordultam az ajtó felé, ahol épp belépett a múltkori nő.
- Szia, jobban érzed magad? – nyújtott át egy tálcát, melyen tea, kalács és alma foglalt helyet. Mint az otthoni reggelim.
- Azt nem mondanám – préseltem ki magamból két falat között. – Most már kérdezhetek? Csak mert az előbb rögtön kiütött.
- Rendben – egyezett bele a nő. – De cserébe te is válaszolsz az én kérdéseimre.
- Áll az alku –bólintottam. Hirtelen nem tudtam, hogy rengeteg kérdőjel közül melyikre akarok először választ kapni. – Ön kicsoda?
- A nevem Amanda. Engem bíztak meg az ápolásoddal. Nyugodtan tegeződjünk!
- Hol vagyok? – osztottam ki a következő kérdést.
- Egy washingtoni kórházban – felelte óvatosan várva a reakciómat. Nos, a szemem tágra nyílt.
- Mit keresek én Washingtonban? Hogy kerültem ide? És hogyhogy folyékonyan beszélek angolul? – szaporábban vettem a levegőt. – Miért nem emlékszem semmire? – suttogtam és a szememből kigördült az első könnycsepp. Nem akartam sírni, de nem tudtam megállítani.
- Nyugodj meg! – simította végig az alkaromat Amanda. – Megpróbálunk segíteni, de együtt kell működnöd. Megértetted?
- Igen – feleltem halkan. A nő egy ideig tanulmányozta az arcomat, majd ezúttal ő kérdezett:
- Mikori a legközelebbi emléked?
- Úgy egy évvel ezelőtti lehet, de az emlékezetem egyre romlik. Mintha a lámpákat egymás után kikapcsolnák a fejemben.
- Ez nem túl bíztató – állt fel a székből Amanda. – Szükséged van valamire?
- Várj! – kértem. Egyvalamit még mindenféleképpen tudni akartam. – Milyen baleset volt?
- Repülő-szerencsétlenség. Néhány bordád eltört, átszakadt a gyomorfalad – azzal távozott, magamra hagyva a kérdéseimmel, melyeknek a száma folyamatosan nőtt. Hogy kerültem arra a repülőre? 
Az erőlködéstől hányingerem lett. Nagy nehezen talpraálltam és imbolyogva megindultam a kis fürdőszoba felé. A hátamba minden egyes lépésnél mintha kést szúrtak volna, a gyomrom görcsös, összehúzó fájdalma miatt nem bírtam kiegyenesedni. A vécé előtt térdre hulltam és öklendezni kezdtem. A hasam rettenetesen fájt, éreztem, ahogy feszülnek a varratok. Vér töltötte meg a kagylót. Kiizzadtam, remegtem. Fejemet a hideg padlónak nyomtam és vártam, hogy elmúljon a roham. Hirtelen erős kezek fogtak át. Összerezzentem nem akartam újabb adag altatót kapni. Óvatosan felemelt a földről és az ágyra fektetett. Nem láthattam az arcát, csak a körvonalait, mikor kiment az ajtón. Az erőlködés kimerített, így lassan álomba zuhantam.

. . .

Napok óta csak tengődtem, sodródtam az árral. Az ébredés minden reggel rosszabb lett. Bár a testem gyógyult, az elmémről ugyanezt nem mondhatnám el: a homály óráról órára nőtt. A hangulatom a mélypontra süllyedt, csak bámultam magam elé reggeltől estig. Napközben egyszer felálltam és sétáltam egyet, hogy átmozgassam a tagjaimat. 
Amanda ritkán jött be hozzám és nem maradt sokáig. Megtanultam, hogy nem beszélgethetek vele, valami miatt nem volt szabad információt kiadnom magamról. Így a napi hangos beszédem két mondatra korlátozódott, ami valljuk be, nem túl sok. Nem volt senkim, akivel megoszthattam volna a gondolataimat, érzéseimet. A csönd fenyegetően karolt át, a magány szürke felhőként borított be. Hogy ne csavarodjak be, jegyzeteltem. Mindenféle emléket és a mostani állapotomat. Felírtam a lap közepére, hogy KÜLDETÉS, köré pedig szavakat gyűjtöttem, amik köthetőek hozzá. Ám az eredmény mindig ugyanaz lett: nem tudtam kapcsolatot felfedezni közöttük, nem jöttem rá semmire. 
Közben énekeltem. Dalokat, amiket a rádióban hallottam, dalokat, amik eszembe jutottak. Először félénken, mert tudtam, hogy figyelnek, de a szótlanság egy idő után annyira elviselhetetlenné vált, hogy az énekbe mindent beleöntöttem.
Nagyon sokszor eszembe jutott az a férfi, aki a múltkor segített. Volt egy olyan érzésem, hogy ismerem. Nem volt idegen az érintése, a kisugárzása. Habár az arcát nem láthattam, a látványa mégis elindított bennem valamit. Ha rá gondoltam, a sötétség mintha lelassult volna. Stoptáblát rakott elé. Utat vert egy kapuhoz, ám ahhoz kevés volt, hogy kinyissa. Eddig nem mertem rákérdezni Amandánál, mert hirtelen távozásából megértettem, hogy nem szabadott volna itt lennie. Egy idő után nem láttam más megoldást, ezért egy délután faggatni kezdtem az ápolómat:
- Az a férfi, aki a múltkor visszavitt az ágyba, ki volt?
- Miért kérdezed? – a nő arca semleges maradt, de a hangja enyhén izgatott árnyalatot kapott.
- Ismertem – a levegő egy pillanat alatt fagyott meg, jeges hallgatás ereszkedett közénk.
- Nem kellett volna itt lennie – komorult el az arca, én pedig próbáltam menteni, ami még menthető.
- De igen – támadtam vissza. – Ha ő nem segít… Nem ez a lényeg, hanem, hogy ha találkozhatnék vele, az jót tenne. Megállíthatná a bénulást…
- Nem találkozhatsz vele – vágott a szavamba keményen. – Nem! Sajnálom, de ezt az egyet nem lehet. Ezt az egyet nem…
Döbbenten néztem a csukódó ajtóra. Nem tudtam hova tenni Amanda viselkedését. Ha egyszer segítene, akkor miért nem lehet? Feladtam már, hogy ezekre a kérdésekre választ kapjak. Értelmi sérült voltam, aki valószínűleg sosem fog felépülni. Én legalábbis nem látok rá sok esélyt.
. . .

- Egy hét telt el és semmi javulás. Dr. Banner, mondja meg őszintén, van esélye felépülni? – Natasha hangja kissé remegett, a kérdés fagyos lehelete elnémította őket. Napjában többször betértek a kórházba, a kamerán keresztül figyelték a lányt. Mindezt azonban egyenként. A műtét óta most gyűltek össze először. Az életük visszatért a régi kerékvágásba, nem volt idejük találkozni. Most viszont a tudós hívására jöttek. Banner minden percét a kórházban töltötte, lejegyezte a gépek adatait, kiválogatta a gyógyszereit, Amandával tárgyalt és folyamatos megfigyelés alatt tartotta Kate-et. Romanoff kérdése nem érte felkészületlenül, ám egy darabig hallgatott. A feszültség növekedett.
- A gyógyszerek nem használtak, az állapota romlik, egyre többet felejt – szólalt meg halkan, szavai mégis tompán puffantak a padlón. – Minden kíméletes módszert kipróbáltam. Ez több, mint egyszerű agymosás, ilyennel még nem volt dolgom, de a vizsgálatok szerint lehetetlen helyreállítani – végignézett a lehajtott fejeken. A szomorúság betöltötte a szobát. A hangszóróból felcsendült a lány éneke. Tiszta hangja csengőn járta át őket. I’m miles away from seeing you. I can see the stars from America. I wonder, do you see them, too?
- Semmi esély? – kérdezte a kapitány.
- Létezik egy gép, ami az agyhullámokat stimulálja. Elő lehet hívni vele az emlékeket, de rendkívül fájdalmas. Azon kívül nem tudjuk, hogy mely momentumokat idézi fel – a tudós arca egyértelműen elárulta, hogy nem támogatja a dolgot.
- Egyetértek Bruce-szal – állt fel mellé Tony Stark. Most még az életvidám férfi is komoly, komor volt. – Nem tudjuk, mit csináltak vele a Hidránál, de valószínűleg csupa szörnyűséget. Ha azok kerülnek elő, befolyásolhatja az egész – kereste a megfelelő szót – lényét.
- De ha nem próbáljuk ki, akkor ilyen állapotban marad. Úgy pedig nem lehet velünk – vetette ellen Sólyomszem.
- Az öcsém megnézhetné, ért a trükkökhöz – vetette fel Thor, de elhallgatott, mert Stark pillantása ezt sugallta: „Lokit tartsd távol tőle!”
- Én azt mondom, gondoljátok át – Sam hangja határozott volt. – Kate-et csak pár hete ismerem, veletek egy hete találkoztam először, szóval nagyrészt kívülállóként szemléltem a dolgokat. Kate összefogja a csapatot, megértem, hogy nem akarjátok elveszíteni. Én is sokat kaptam tőle, láttam, mire képes, tudom, hogy miért ennyire fontos. Mindannyiunknak. De fontoljátok meg: ha kipróbáljuk rajta a gépet, még jobban tönkretehetjük és végleg elveszíthetjük. Viszont, ha nem, akkor rólunk többet nem hall, nem beszélhet velünk, de élhet normális életet az igazi családjával. És talán, egyszer visszajöhet…
„And I know these scars will bleed, but both of the hearts believe. All of these stars will guide us home”
Ez hatott. Bár mindenki néma maradt, a kérdés eldőlt, bármennyire is nem akarták, hogy így legyen. Tudták, hogy a lehető legjobbat teszik: amint felépül a lány, hazaviszik és soha nem hall felőlük. Soha.

6 megjegyzés:

  1. :"( ugyenem?ugyenem?mondd hogy nem lécci?sírógörcs level 500, ez nagyon ott volt. Hogy bírtad egyáltalán megírni, mert annyira átjött, hogy nagyon ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Látod, ez a fő cél, amiért írok: érzéseket közölni az emberekkel. Mérhetetlenül boldoggá tesz, ha sikerül,mert akkor látom, hogy van értelme annak, amit csinálok.
      Egyszer pedig minden történetnek vége szakad, de ebből még van pár fejezet. :)

      Törlés
    2. És én még hittem a happy end-ben... :P
      #kérdés: egy ilyen fejezet megírása mennyire hat ki a lelkiállapotodra/mennyire hat a lelkiállapotod egy ilyen fejezetre?
      Remélem érthetően fogalmaztam ;)

      Törlés
    3. Hát, ezt már több mint fél évvel ezelőtt írtam, szóval nem emlékszem pontosan az akkori lelkiállapotomra, de engem is meglepett, hogy ilyen durva és szomorú lett ez az évad. Azt hiszem, a tavalyi tanév magányát és minden problémáját megpróbáltam kiadni magamból.
      Visszaolvasva pedig ugyanúgy átélem, ahogy írás közben. Mindig ez fogalmazódik bennem: borzasztó, ami történik, valami miatt mégis megfogja az embert.És ezt ne vegyétek nagyképűségnek, egyszerűen szeretem ezt a történetet írni, átélni, alakítani.
      Hát, nem biztos, hogy teljes választ kaptál a kérdésedre, de azért megpróbltam. :)

      Törlés
  2. Ez egyre jobb lesz!
    De azért remélem, hogy nem úgy ér véget, hogy Kate kiszáll a Bosszúállókból! :(
    Amúgy nagyon jól írsz!!! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Köszönöm a bókot, örülök, hogy tetszett! :-)

      Törlés