2015. december 25., péntek

20. "És a börtönön, a magányon, a reményen át"

Amanda magatartása megváltozott. Már nem kérdezgette, hogy vagyok, csak a rutinvizsgálatokat végezte el. A szellemi leépülésem nem érdekelte, csak a testi gyógyulásomra volt kíváncsi. Mintha egy tehertől szabadult volna meg. Mintha feladták volna. Lehet, hogy nem látnak esélyt a felépülésre? Súlyos kérdés. Nem akartam nemleges választ kapni, de a körülmények ezt mutatták. Én viszont nem adtam föl. Nem akartam elhinni, hogy elhaltak az agysejtek. Azzal bíztattam magam, hogy csak lebénultak és megfelelő technikával helyre lehet hozni őket. Makacs voltam és elég önfejű, de ugyanakkor kitartó. Néha addig erőltettem a fejem, amíg olyan fájdalom nyilalt bele, hogy könnyek szöktek a szemembe.
A kórházi létemnek másik árnyoldala a magány volt. Elképesztő hiányérzetem volt. Hiányoztak a kedves szavak, az ölelések, a családom és még valami, amiről nem tudtam kideríteni, hogy micsoda. Beszélgetni akartam, akármiről, akárkivel. Hátha tud valamit, ami segíthet.
Ma rendesen felkeltem. Nem pár percre, hanem egész napra. A fehér, kórházi pizsamám helyett melegítőt és kényelmes pólót húztam. A reggeli elfogyasztása után az ágyam szélére telepedtem. Kezembe vettem a jegyzeteimet és azt kellett látnom, hogy a kusza összevisszaságban írt lapokat valaki elolvasta. Ezt csakis akkor tehette, mikor aludtam. De vajon ki járkál be hozzám? Valaki, aki ismer! Valaki, aki meg akart látogatni. Támadt egy ötletem: ha elolvassa, amit írok, akkor üzenhetek neki és talán válaszol rá. Így nem leszek olyan egyedül és talán közelebb juthatok a megoldáshoz. Sokáig gondolkoztam, hogy mi legyen az első kérdés, majd ezt firkantottam a lapra: „Ki vagy?”
Kinyitottam az ablakot és hagytam, hogy a szoba kiszellőzzön. Csípős, hűvös levegő áramlott be, magával hozva a nagyváros zajait. Nem volt idegen, pedig azelőtt nem ilyen helyen éltem. A kilátást szemléltem. Tehát ez Washington. Emlékszem, hogy egy időben minden vágyam az volt, hogy eljussak Amerikába. Most itt vagyok egy kórházban és fogalmam sincs, hogy kerültem ide. Repülőszerencsétlenség – ezt mondta az ápolóm. Lehet, hogy épp ide tartottam. Ám ha lezuhantunk, hogyhogy életben maradtam? Vajon mi lett a többi utassal? Ha egyvalakit meg tudtak menteni, akkor idehozták, ahogy engem is. A hirtelen ötlettől vezérelve becsuktam az ablakot és elhagytam a szobámat. A falhoz simulva botorkáltam a folyosón, hogy ne legyek útban. Eddig mindössze egyszer voltam kórházban egy kisebb műtét erejéig még ovis koromban, mégis elevenen élt bennem az otthoni intézmény képe. Kétágyas szobában voltunk anyával. A műtét előtt át kellett öltöznöm pizsamába, majd egy néger orvos injekciós tűt szűrt a kézfejembe. Emlékszem, hogy elfordultam, már akkor is féltem a fájdalomtól. A tesómat műtötték először. Mikor őt kihozták, akkor vittek be engem. Ágyastul toltak a folyosón, a fejemet ide-oda forgattam, kíváncsi tekintetek szegeződtek rám. A műtőnek zöld fala volt, egy lámpa alá fektettek és egy fura, zsákszerű szerkezetet tartottak elém. Megkérdezték, miről szeretnék álmodni, miközben magamban azon izgultam, hogy mi lesz, ha nem tudok elaludni, de végül sikerült. Arra ébredtem, hogy nagyon fáj a torkom. Vért köpködtem WC- papírba, a nyakamon jéggel töltött párna feküdt. Rosszul éreztem magam. Egy idő után már kortyolhattam a teából, a nyelés elképesztő fájdalommal járt. Az egészben az volt a jó, hogy kaptam jégkrémet. A húgom délután hazamehetett, nekem másnapig benn kellett maradnom. Az elalvás nehezen ment. Emlékszem, hogy a fürdőben nem volt zuhanytálca, csak egy lefolyó, mellette vécé. Reggel kenyeret kaptunk sonkával. Átestem pár vizsgálaton, kaptam valamit a feltört számra. Emlékszem, hogy joghurtot ettem, mikor az orvosok jöttek ellenőrzésre és nem válaszoltam a kérdéseikre. Emlékszem, hogy mikor unatkoztam, társasoztam anyával, és emlékszem arra is, mikor kiszedték a csövet a kezemből. Akkor még csak 6 éves voltam Az a két nap hosszúnak tűnt. Ma már nem így van: a napok rohannak, csak azt veszem észre, hogy vége a hétnek, a hónapnak, az évnek. Megváltoztam, felnőttem, mégis ugyanaz maradtam.
Egy csapat orvos elvonulása zökkentett vissza a valóságba. A szembejövő betegek többsége idős volt, ápolók viharzottak el mellettem, velem senki nem állt szóba. Az információs pult felé tartottam. Az egyik számítógép mögül egy nővér mosolygott rá.
- Miben segíthetek?
- Azt szeretném tudni, van-e itt valaki, aki repülőszerencsétlenség miatt került ide.
- Egy pillanat, megnézem – türelmesen álldogáltam, mialatt a nő a számítógépben böngészett. – Nem, egyik betegünk sem ez miatt van itt.
- Azért köszönöm – búcsúztam és visszafelé indultam. A tekintetem megakadt egy automatán. Mint egy mágnes, vonzott magához. Közelebb mentem és alaposan szemügyre vettem. Halványan látszott benne a tükörképem. Azon töprengtem, mitől olyan fontos egy rágóautomata?

. . .

Bárki is olvasta a papírjaimat, nem válaszolt a kérdésemre. Két napja várok valami reakcióra, de semmi. Azonban ma reggel találtam egy nyakláncot az éjjeli szekrényen. Fekete medállal, tartós fémből készült, A betűt ábrázolt. Egy darab az életemből. Éreztem, hogy az enyém, beleillett a fejemben lévő űrbe. Egy kép jelent meg előttem: női kéz nyújtotta át az ékszert. Kisebb fájdalmat érzékeltem: az agyam egy részében pattant valami és az üresség valamivel csökkent. Ez erőt adott. Egy kis tárgytól újra ép lett egy agysejt! Izgatottan keltem ki az ágyból. Gyors mosdás, felöltözés. Be akartam számolni erről Amandának, ám amikor az ajtóhoz léptem, eltűnt az emlékfoszlány. Kétségbeesetten kutattam, próbáltam megmenteni, de csak azt értem el vele, hogy a homály előretört. Lassan, megállíthatatlanul haladt, letarolva mindent, ami az útjába kerül. Akár egy gleccser. És az időm egyre fogyott. Mert, ha az egész elmémet elborítja, azt már nem lehet helyrehozni. Soha.
Egész délelőtt fel-alá járkáltam a kórházban, kutatva valami támpont után. Mikor már minden emeletet bejártam, az összes terembe bekukkantottam, lerogytam egy székre. A rengeteg lépcsőzés sok volt a beteg testemnek. Fájt, ám nem volt elviselhetetlen. A fejem zúgott, mégis lebotorkáltam a földszintre. A környezetemről tudomást sem véve az üvegajtó felé lépkedtem. Kilöktem, majd kiléptem az utcára. Hideg, metsző szél kapott a hajamba, vékony ruháimban pillanatok alatt összefagytam. Tekintetemet a magasba törő felhőkarcolókra szegeztem. Lenyűgöztek a méretek. A nagyvárosi forgalom, a rohanó emberek, minden, éreztem, hogy része volt az életemnek. Az ég elborult, villám hasította ketté a felhőket. Ugyanebben a pillanatban egy kapucnis nőalak vonta magára a figyelmemet. Vörös hajzuhataga repkedett körülötte. Megszédültem. Az elmémet borító köd egy láthatatlan falba ütközött, egy védőbástyába, mely a két kép hatására képződött. Tántorogva siettem vissza a kórházba, sürgősen le kellett ülnöm. A folyosón a nővérek beszélgetéséből elkaptam két szót: zseni és tudós. Megrándultam, mint akit áramütés ért. A következő kanyarnál egy fekete napszemüveg látványára és egy repülőgép hangjára térdre estem. A fejemben háború dúlt, elvesztettem magam fölött az irányítást.
Bebotladoztam a szobámba. Ájulás kerülgetett, megpróbáltam egy dologra összpontosítani. Valamibe megkapaszkodni. A képek, a hangok támadást indítottak az űr ellen. Egyre több emlék szabadult fel bennem. Eszembe jutott egy régi dal néhány sora: „És a lángon, a halálon, a füstön át / Úszik egy fehér hajó” Mellbe öklelt a felismerés, emlékek rohantak meg, mint egy film, pörgött le előttem mindaz, ami homályban volt. Az ágynak estem, térdre hulltam a szőnyegen. „De már szóltak a hírek, s az ágyúk / Mondd az életünk miért lenne más?” A bőröm kék fénnyel ragyogott, a szememben ugyanolyan tűz égett. Emlékeztem a fájdalmakra, a csatákra, a vérre, amiben részem volt. Újra átéltem a megérkezésemet, a lövést, a beoltást, a kiképzést, az asgardi látogatásokat, a Hammer Industries elpusztítását, a Johann Schmidttel való találkozást, az ügynöki vizsgát, a premiereket, az utolsó napomat, a búcsút, a visszatérést és a küldetést, a fogságot. Minden, ami az utóbbi fél évben történt, lepergett a szemem előtt egy perc alatt. Arcok, érzések, robbanások, parancsok, a New Yorki csata, a búcsú. „ És a börtönön, a magányon, reményen át… Volt egy tánc, volt egy tánc / S néha elhitték, lesz folytatás.” Emlékeztem a küldetésre, a fogságomra, a szenvedésemre. Emlékeztem a barátaimra. Az elvesztésükre, az önfeláldozásukra, amikor eljöttek értem. A szeretetükre, az elfogadásukra. Emlékeztem Buckyra, Tomra, Arnold Zolára, a tesseractra. Emlékeztem a táncra, ami életem egyik legmeghatározóbb pillanata volt. Emlékeztem arra a meghatározhatatlan érzésre, amikor búcsút vettem a kapitánytól és a kés elé ugrottam, hogy megvédjek valakit. Akit fontosabbnak tartottam magamnál. Amikor kiszakadt belőlem a tesseract energiája, még egy pillanatig eszméletemnél voltam. Körülnézve láttam a pusztítást és tudtam, hogy Bucky megmenekül. Szabad volt, ahogy most már én is.

. . .

Amikor Natasha megpillantotta a kórház lépcsőjén álló lányt, azonnal riadóztatta a többieket. Nem értette, mi történt, Kate-nek nem szabadott volna kint lennie. Látta, mikor hirtelen sarkon fordult és imbolyogva visszasietett az épületbe. Nem festett túl jól. Romanoff ügynök a megfigyelő terembe ment, ahol rajta kívül a tudós és a kapitány tartózkodott.
- Mi ez? – kérdezte dr. Bannertől. – Mi történik vele?
- Nem tudom – felelte a férfi aggodalmas arccal. A műszerek felvillogtak, a gamma sugárzás jelző kilengett. A pulzusa, a légzése felgyorsult, halvány derengés vette körül. – Azt hiszem, a tesseract újra aktiválódik.
A lány szeme megtelt kék fénnyel, ujjai között energiahullámok vibráltak. Meg-megrándult, mintha áramütés futott volna végig rajta. Ők nem tehettek semmit, várták, hogy elmúljon a roham. Kis idő múlva elmúlt a ragyogás, Kate rongyként hullott a földre. A homlokán lévő sebből a vér apró patakban csordogált le a padlóra. Az életjelek drasztikusan lecsökkentek, a lány pedig nem kelt föl. Mozdulatlanul feküdt a földön. A kapitány eddig bírta nézni, kirohant a szobából. Tudta, hogy a lánynak szüksége van rá.
- Ez elképesztő – nézett fel egy frissen készített agyképről a tudós. Az ügynöknő szeme kérdőn villant. – Az elhalt agysejtek újra működnek!

. . .

Éreztem, ahogy erős karok felemelnek, majd védelmezően átkulcsolnak, ahogy régen annyiszor tették. Most már tudtam, hogy ki ő. Választ kaptam a kérdéseimre, újra emlékeztem mindenre. Kinyitottam a szemem.
- Hello, Steve – mosolyodtam el. Az arcom olyan örömet sugárzott, amilyet még soha. Visszatértem. Ő nem szólt, de nem is volt szükség szavakra. Ekkor robbant be a szobába Natasha. A szememet elfutotta a könny.
- Nat – szorosan magamhoz öleltem a nőt. Romanoff ügynökkel nagyon közel álltunk egymáshoz. Megható pillanat volt a találkozás. A hiány, az űr, amit éreztem, betöltődött, a magány semmivé foszlott. Ők hiányoztak nekem: a barátaim, a csapatom, a munkatársaim, a második családom. Hazaérkeztem.
- Menjünk, a többiek várnak – engedett el egy kis idő múlva Natasha. Az arcom földerült, már alig vártam, hogy láthassam a többieket. Úgy éreztem, hogy évek óta nem találkoztunk. A boldogságom átragadt a szembejövő emberekre. Ismeretlen férfiak és nők mosolyogtak ránk, a fáradt orvosok tekintete megenyhült. A szabadság öröme mámorító volt: megszabadultam a magány bilincsétől és az emlékek gátjaitól.
Egy eldugott szoba ajtajához érkeztünk. Izgatottság lett úrrá rajtam. Rögtön fogalmazni kezdtem magamban, hogy mit is fogok mondani, de amint beléptem, nem találtam a szavakat. Az arcom beszélt helyettem. Láttam, ahogy a várakozás, az aggodalom, a bűntudat egyvelege szertefoszlik a szemükben. És észrevettem még egy apróságot: valami újfajta tisztelettel tekintettek rám. Sorra mindenkit magamhoz öleltem: Brucet, Tonyt, Thort, Clintet és Samet, akit immár a csapat tagjának tekintek. A szívem csordultig volt hálával. Egy ideig hallgattunk, egyikünk sem akarta megzavarni a pillanatot. Mikor mindannyian helyet foglaltunk, eljött a beszámoló ideje.
- Hogy kerültem ide? – kérdeztem én elsőként.
Felváltva elmesélték az eseményeket onnantól, hogy a kapitányt kilöktem a gépből. Hogyan csatlakozott hozzájuk az osztag, miként indultak a keresésemre követve a vérnyomokat. Beszámoltak arról, hogyan nyomozta le Stark a vonalat, aminek segítségével eljutottak a bázisra. Beszéltek a tervről, a bejutásról, majd elmondták, mi történt, miután elájultam. Hátborzongató, hogy egy másodpercen múlt az életünk, bűntudattal töltött el, hogy én voltam az oka a késedelemnek. Részletesen adtak elő mindent, az érzéseiket sem titkolták. Ez meglepett, de jólesett a tudat, hogy aggódtak értem. Jó tudni, ha az ember fontos valakinek. Miután végeztek, elhallgattak és várakozóan tekintettek rám. Én következtem. A szavak lassan jöttek a számra, akadozva beszéltem. Sose voltam jó mesélő.
- Amikor a gépek üldözőbe vettek és eltalált minket a bomba, egy gondolat lebegett előttem: megmenteni titeket… - úgy döntöttem, én elmondok mindent: amit éreztem, láttam, tapasztaltam, átéltem. Kibeszéltem magamból a történteket: a zuhanást, a hóban való vánszorgást, a találkozást Buckyval, a fogságba kerülésemet. Egy idő után úgy éreztem, hogy nem a barátaimnak mesélek, hanem újra ott vagyok a Hidránál. Átéltem az egészet újra, egyre pontosabb képet adva arról, ami velem történt. Beszéltem a kábítófolyadékról, a szökésről, Tomról, a jeladó felerősítéséről, Bucky kiszabadításáról, a kínzásról, a rémképekről. Ennél a résznél láttam az arcukat. Nem akartam nekik szenvedést okozni, mégis megtettem. Elborzasztotta őket a Hidra kegyetlensége. Beszámoltam a vérlecsapolásról és Zola felfedezéséről, majd az agymosó szerkezetről és hogy hozott ki Bucky a laborból, mielőtt felrobbant volna. – Tudom, hogy mit tettetek értem: az életeteket kockáztattátok értem és ezt nem felejtem el nektek. Az adósotok vagyok. Azonban nem távoztam üres kézzel: a telefonomon seregnyi adatot mentettem át, miközben a jeladót állítgattam. Többek között Hidra egységek helyeit. Azonban rengeteg dokumentum van rólam, olyanok is, amik tartalmazzák az igazi nevemet – sóhajtva lehajtottam a fejem. – A nevemet mindössze egy okból nem árultam el eddig: a családomat akartam védeni. Viszont egy sereg attól sereg, hogy a katonák bíznak egymásban – óvatosan a kapitányra pillantottam. Nála a bizalom nagyon fontos szerepet játszott. – A valódi nevem Katherine Running és Fury azért választott engem, mert én vagyok Peggy Carter dédunokája – szavaimat döbbent csend követte. Nem tudtam eldönteni, hogy a bejelentéstől vagy az esemény leírás volt rájuk ilyen hatással. Végül Natasha fölkelt és szó nélkül átölelt, én pedig odabújtam hozzá. Hiányzott a családom, ám Natasha személyében testvérre találtam és ez most is megnyugtatott. Ekkora szeretet, gondoskodás még nem sugárzott az ügynöknőből.
- Fontos vagy nekünk, Kate – törte meg a csendet Stark, mire rápillantottam. – Valakinek különösen is – húzta pimasz mosolyra a száját és a kapitány felé pillantott. Elnevettem magam. Tony még ilyenkor sem állta meg a piszkálódást.
- Te is megtetted volna értünk – mondta Sólyomszem. Clint mindig szűkszavú volt, de a fontos dolgokat kimondta, én pedig értettem belőle.
- Büszke vagyok rád, mint tanítványomra. Asgardi harcoshoz méltón küzdöttél – Thor dicsérete meglepett, megtisztelve éreztem magam. Apró fejhajtással válaszoltam. Nem mindennap kap az ember egy félistentől elismerést.
- Nem vagy semmi, kislány – mondta Sam. – A legtöbb katona egy ilyen kalandtól összeroppant volna.
Steve nem szólt semmit. Vékony pilléren egyensúlyoztam ezzel a kijelentéssel és nem volt mindegy, melyik oldalra esek le. Lehet, hogy tönkretettem mindent. Tudtam, hogy nagyon nehezen engedte el Peggyt, sőt egészen soha nem fogja tudni. A külön töltött idő neki egy nap volt, Peggynek 70 év. Nem tudtam, milyen reakcióra számítsak, de a hallgatása… nem tudtam, mire gondol közben.
- Kate, az a helyzet, hogy szükség lenne néhány vizsgálatra – szólalt meg dr. Banner.
- Rendben – egyeztem bele, hisz tisztában voltam vele, mennyire érdekli, hogyan nyertem vissza az emlékezetemet. Ami azt illeti, engem is.
- Nézzetek majd be, ha ráértek – búcsúztam a többiektől. Steve-nek külön odaszóltam. – Beszélnünk kell – egy bólintással felelt, majd elment.
A tudóssal átmentünk egy másik terembe, ahol egy MR gépet helyeztek el. Ez egy henger alakú szerkezet, amivel átvilágíthatják az egész testet. Lefeküdtem az ágyra, a doktor pedig betolt a csőbe. Szűk volt, azt hittem, megfulladok. Kicsi mozgástér, alárendeltnek éreztem maga és ez érezhetően megdobta a vérnyomásomat és a pulzusomat.
- Nyugalom, Kate – hallottam meg a tudós kedves hangját. – Mindjárt vége.
- Nem megy – szűrtem a fogaim között. A könnyek a szemembe gyűltek. – Mindig úgy érzem, mintha újra a Hidránál lennék. Várom az újabb kínzásokat, szenvedve az akkori fájdalmaktól és feledve az előbbi borzalmakat. Itt fekve lejátszódnak előttem a rémképek. Bruce, látni mindannyiótokat holtan, ez sok volt nekem. Korántsem vagyok olyan erős, mint eddig. Több a félelmem, már nem tudok szabadon nevetni. Egy roncs vagyok.
Ott a gépben fekve nem láthattam a tudós arcát, de valamivel könnyebb lett a lelkem. Féltem elismerni, hogy nem vagyok ugyanolyan, mint régen. Pedig a világ változik. A legjobb dolgot kell tennünk. És néha a legjobb, amit tehetünk, ha mindent újrakezdünk. Rám is ez vár: újrakezdeni mindent. Felépíteni, amit leromboltak, jobbá tenni, ami megmaradt. És soha nem feladni vagy feledni.
- Tévedtél. Nem vagy gyengébb, - nézett fel Banner a képernyőről – sőt erősebb lettél. Az agysejtek elhaltak, mégis újra tudod őket használni. Erre nincs tudományos magyarázat, csak az akaraterőd, a küzdésed által nyerted őket vissza. A tesseract energiája benned folyik és valahogy sikerült a sérült részre irányítanod, ami így regenerálta azokat. Minden elismerésem.

8 megjegyzés:

  1. Ahw *_*. Reménykedtem a gyógyulásában :) kíváncsi vagyok Steve gondolataira a helyzettel kapcsolatban ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát igen, a remény hal meg utoljára :D Steve gondolataira pedig fény derül a következő részben, örülök, hogy tetszett! :)

      Törlés
  2. Wow, ez a rész! Jaj, de tetszett!! Imádom!
    Már várom a kövi részt!!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örülök, hogy tetszett, köszönöm, hogy írtál! :) (Meg azt is, hogy tudom, lesz aki elolvassa a következő részt :D)

      Törlés
  3. Nagyon tetszett! :)
    Nehéz lesz egy hetet várni, kiváncsi vagyok Steve reakciójára.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Hidd el, megéri megvárni. :) Örülök, hogy tetszett!

      Törlés
  4. Szia:) Nagyon szeretem a történetet:D Igaz csak tegnap kezdtem el olvasni, de már a végére értem. Azt hiszem találtál egy rendszeres olvasót:3
    Ui.:Remélem Bucky visszatér, és lesznek még ilyen küldetések is:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hú, megdöntöttél egy olvasói rekordot! :D Nagyon örülök, hogy ennyire megfogott a történet, köszönöm, hogy írtál! :)

      Törlés