2015. december 31., csütörtök

21. Aki én voltam

Óvatosan virágot helyeztem a sírra. A temetés nem volt hosszú, német nyelven folyt, nem is sokan vettek részt rajta. Én kissé távolabbról néztem végig, kerülve a rokonok pillantását. Ők nem tudták, miért Washingtonban helyezik örök nyugalomba, azt hiszik, balesetben halt meg. Késztetést éreztem, hogy elmondjam, mi történt. Hogy tudják, büszkék lehetnek a fiukra, bár tudom, hogy nem tehetem.
Mikor elmentek, én léptem a sírkőhöz. Tom Wissenschaftler. A tudós, aki megmentett engem és Buckyt. Aki feláldozta az életét értünk. Elmorzsoltam egy könnycseppet, majd szorosabbra húztam magam köré a kabátot. Talpig feketében, gyászviseletben voltam, mindössze ennyivel tudtam megtisztelni.
- Jó ember volt – szólalt meg a hátam mögött valaki.
- Megmentett és ezt sosem felejtem el. Megérdemli a tiszteletet – ekkor néztem fel. – Nem akartam, hogy meghaljon! Steve, én nem akartam, hogy így legyen! Még előtte állt az élet tele lehetőséggel, sikerrel. Én csak azt akartam, hogy megértse, amit tesz, az nem helyes…
- Kate, figyelj rám! – a vállaimnál fogva szembefordított magával. – Nem a te hibád! Az ő döntése volt és a helyes utat választotta!
El akartam hinni, de nehéz volt. A Hidra erős, tudom, mert láttam. Meg kell akadályozni, hogy ezt tegyék mindenkivel! „Az embert megölhetitek, de az eszme örökké él.”Egy szovjet katona sírjára volt ez írva. A Hidra így élhetett tovább: az eszme, a hit, a cél mindig és örökké ugyanaz. Így végül bólintottam. Elindultunk céltalanul. Sok volt a mondanivalóm, még át kellett adnom egy üzenetet.
- Beszéltem Buckyval – kezdtem. Halkan beszéltem, nem akartam, hogy más is hallja. Ez csak a kapitányra tartozik. – Amikor pár percig egyedül voltunk a laborban, hagyott neked egy üzenetet: „Ne csinálj hülyeséget, amíg távol vagyok!” – mindössze egy mondat volt. egy mondat, amiben minden benne volt. Egy mondat, ami ott hangzott el, ahol minden elkezdődött; ami biztosíték volta egy barátságra, ami túlélte a 70 év szünetet. – Azt mondta, most még nem fogjuk megtalálni. De engem megmentett… - nagyot sóhajtva hozzátettem – miattad.
- Köszönöm – mosolygott, ahogy régen, a hangja megtelt hálával. – Köszönöm, hogy feláldoztad volna magad érte, hogy visszamentél és ki akartad hozni. Köszönöm, hogy fontosabbnak tartottad magadnál és, hogy hittél benne.
- Akkor kvittek vagyunk? – kérdeztem, miközben hozzábújtam. Biztonságban és szeretve éreztem magam. Sokáig álltunk így, mire megszólalt:
- Igen, kvittek vagyunk. De soha ne dobj ki többet a gépből!
- Megígérem – nevettem el magam megkönnyebbülten.
Kézenfogva sétáltunk tovább. Ekkor már nem érdekelt a hideg. Boldog voltam, hogy újra önmagam lehetek azokkal a személyekkel, aki fontosak nekem. Szeretni és szeretve lenni.
- Találkoztál már vele?
- Nem. Nem tudja, hogy létezem. A családom megszakította vele a kapcsolatot, én sem tudtam róla, amíg Nick el nem mondta. Terroristák elől menekültek, nevet változtattak és eltűntek. Fury csak véletlenül akadt rám. A családom érdeke volt az egyik ok, amiért nem mondtam el. A másik pedig – rövid szünet után, úgy éreztem, jobb ha elmondom. A bizalom számára a legfontosabb, ahogy számomra is. – Azt akartam, hogy önmagamért szeressetek, ne Peggy miatt.
- Nehéz úgy továbblépni, hogy a múltad szembejön veled minden nap – felelte halkan.
Szinte hallottam, ahogy romba dől a kapcsolatunk. Tisztában voltam azzal, hogy a kijelentésemmel többet árthatok, mint használok, de úgy éreztem, joguk van tudni. Reménykedtem benne, hogy ami köztünk volt, az megmarad, de e reményem immár szertefoszlott. Nehézséget okozok neki, én pedig ezt nem akartam. Számomra egy dolog volt fontos ebben a pillanatban: hogy ő boldog legyen. És ha ez nélkülem valósul meg… akkor legyen.
- Megértem – suttogtam, a sírás fojtogatta remegő hangomat. – Ha kiengednek a kórházból, eltűnök és többé nem kell rám figyelned…
- Nehéz szembenézni a múlttal és elfogadni a jelent – folytatta, mintha nem hallotta volna a megjegyzésem. – És megtervezni a jövőt. Nehéz elengedni, de közben nem felejteni. De én kész vagyok meghozni ezt az áldozatot, érted! – szorosan átkarolt. Bőgtem, egyszerre sírtam és nevettem, nem értettem ezt a nagy váltást, de a lényeget igen. – Nem akarom, hogy elmenj! Mikor a műtőben feküdtél, ráébredtem arra, hogy szükségem van rád. Nem Peggy miatt, hanem önmagadért szeretlek!
Ilyen szépeket még sosem mondtak nekem. A könnyeim fátyolán át a kapitány szemébe néztem: őszinte, csillogó, gyönyörű szemek voltak azok. Úgy nézett rám, mint akkor a hídon. De akkor nem mondott ilyet. Akkor még szavak nélkül is értettük egymást. Most már mindketten megváltoztunk, sokat láttunk, tapasztaltunk. Én felnőttem. És bármennyire szeretném, hogy olyan legyen, mint régen, az már a múlt és soha nem tér vissza. A Hidra szétzilálta a békét és azt a világot, amibe először érkeztem. A feladatunk, hogy kihozzuk a legjobbat a mostaniból. Steve valószínűleg végiggondolta ezt. Most várt. Várt arra, hogy én miként vélekedek erről. Egy másik helyzetben haboztam volna. A fogságban viszont megtapasztaltam, hogy az életem állandó veszélyben forog, bármikor elveszíthetem és nem akartam úgy a halálba menni, hogy nem tudatom a számomra fontos emberekkel, hogy szeretem őket. A karjaimmal átfontam a nyakát és megcsókoltam, ő pedig magához húzott és viszonozta.
. . .

Kórházi ágyamon üldögélve aktákat olvasgattam. Natasha megszerezte Hilltől az összes anyagot, ami Peggy Carterhez fűződik, így egy kartondoboznyi papír és néhány tárgy foglalta a helyet a szobámban. Margaret Carter, ez volt a teljes neve. Jelentések, egy seregnyi adat még a II. világháború alatti szolgálatairól is olvashattam. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy a rokona lehetek.
- Rendkívüli nő volt – lépett be halvány mosollyal az arcán Romanoff, majd leült mellém. A többiek is benéztek néha, de nem maradtak sokáig.
- Erős volt, rendíthetetlen, különleges és nem adta fel.
- Ahogy te is – felelte az ügynöknő. Aztán elkomorodott a tekintete. – Ha törlik az ember memóriáját, azt nem viseli könnyen, némelyek bele is őrülnek. Érezni az űrt, tudni, hogy előtte valaki más voltál, pattanásig feszülő húrok az agyadban… Megsemmisítő. Kiiktatnak, hogy valaki más legyél – tágra nyílt szemében láttam a múlt fájdalmát és a rettegést. Nem akarta újra átélni. Biztatóan megszorítottam a kezét, éreztetve, hogy nincs egyedül. – Tudom, min mentél keresztül, Kate és csoda, hogy élsz. Kívülről törékenynek látszol, de valójában nagy harcos vagy. Sok mindenben hasonlítasz Peggy Carterre – erre nem tudtam mit felelni. Nagy dicséret volt a Fekete Özvegy szájából.
- Bruce szerint néhány nap múlva kiengednek a kórházból – váltottam témát. – Ugyan elrendelt még egy hét pihenőt, de én szeretném fokozatosan felépíteni a testemet. Segítenél az edzésben?
- Ez csak természetes. Kevesen küzdenek olyan jól, mint te – mosolyodott el.
Felidéztük az első pár napomat nyáron. Akkor még kislány voltam, naiv, önfejű és makacs. Immár felnőttem, elmúlt a gondtalan élet, már nekem kell megvédenem magam. Nevetésünk halkabb, az áldozat több, de a barátság mélyebb, az összetartás erősebb. Igazi, elválaszthatatlan csapat lettünk.
Délután utcai ruhában ülve a szobámban a kapitányt vártam. Natashával üzent, hogy legyek készen, mert elvisz valahova. Amíg nem jött, a kartondobozban kutattam. Kezembe akadt egy régi fekete-fehér fénykép, ami Steve Rogersről készült még a szérum beadása előtt. Egy mozdulattal a táskámba csúsztattam, majd lifttel lementem és kiléptem a kórház ajtaján. A hasamon lévő varrat még meg volt, a bordáim se forrtak még össze teljesen, de már nem voltam kritikus állapotban és nem nyilalt belém minden lépésnél fájdalom, én azért óvatosan bántam a mozdulataimmal.
Az utcára érve elkapott egy érzés, amihez elég régen volt szerencsém: átlagosnak éreztem magam. Egyszerű ruha, semmi felszerelés, nem volt nálam fegyver. Szokatlan volt, pedig majdnem egész életemben ez volt a megszokott. A kapitánnyal egy utcával arrébb találkoztam, pusztán elterelésből.
- Hova megyünk? – ültem fel mögé a már jól ismert motorra.
- Majd meglátod – felelte. Szóval meglepetés lesz.
A szél lobogtatta a hajamat, hó illatát sodorta magával. Washington forgalmas utcáin haladva új szemszögből láthattam a várost: mint aki benne él. Végül beértünk egy csendesebb körzetbe.
- Csak nem…? – kezdtem, de nem kellett befejeznem, mert Steve bólintott. Egy nyugdíjas ház kapui előtt parkoltunk le. Bementünk az otthonba, majd a kapitány elvezetett egy szoba elé.
- Beszéltem vele, már vár rád! – mosolygott biztatóan, én pedig enyhén remegő lábakkal léptem az ajtó elé. Nem tudtam, mit mondjak, mire számítsak. Bátorság, nyugtattam magam, majd lenyomtam a kilincset és halkan beléptem a helyiségbe. Egyszerű, kis szoba volt, nem hasonlított a kórházi termekre. Jobbra az ágyon feküdt a dédnagymamám. 95 év magas kor, a szeme mégis fiatalosan csillogott.
- Kicsim, - szólalt meg remegő hangon – gyere ide, hadd nézzelek! – engedelmesen odasétáltam, majd helyetfoglaltam a széken. – Kate, - a meghatódottságtól könnycseppek indultak az arcán, én pedig megfogtam a kinyújtott kezeit – úgy örülök, hogy látlak! – ekkor már az én szemem sem maradt száraz. Ő öreg, én még fiatal és mégis összetartozunk. Egy család, egy vér, egy történet, egy szív. Találkozás a múltammal. Nem tudtam megszólalni, csak ültünk, tenyerembe fogva ráncos, öreg kezét, melyekben régebben pisztolyt, majd a gyermekeit tartotta. Engem most érintett meg először.
- Nagyon hasonlítasz anyukádra – fürkészte az arcomat. A hangja árulkodott a fájdalmáról, amiért a családom megszakította vele a kapcsolatot. Kihallottam belőle még valamit, amit nem vettem volna észre, ha én magam nem élem át: a magányt. – Hol születtél, honnan származol?
- Ahonnét Edwin Jarvis felesége – feleltem halkan, mire elmosolyodott. Kicsit utána olvastam a történetének.
- Meséd el, hogy éltek! – kérte. – Vannak testvéreid? Jól vagytok?
Így hát elmondtam mindent: a családomat, élményeinket, életünket, majd elbeszéltem, hogyan kerültem ide és mivé lettem. A szavak maguktól jöttek a számra, már nem éreztem idegennek Peggyt. Ő is átment sok nehézségen, értette, hogy amit átéltem, milyen hatással volt rá.
- Büszke vagyok rád – mondta, mikor befejeztem. – Örülök, hogy ügynök lettél, szép hivatás!
Elővettem a táskámból a képet és átnyújtottam neki.
- Az aktáid között találtam.
- Steve – mosolyodott el. – Annyira rég volt… - visszaadta a képet. – Tartsd meg, most már nálad a helye! Legyél Steve támasza! Legyél az, akihez mindig fordulhat biztatásért, tanácsért! Legyél neki az, aki én voltam! – némán bólintottam. Ez felelősség, megtiszteltetés és az a feladat, amit kérés nélkül vállaltam. – Steve, - fordult az ajtó felé, ahol a kapitány állt, de most odajött mellénk. Nem tudom, mikor nyithatott be – vigyázz rá, ne hagyd, hogy baja essen! Tanítsd meg mindenre! Tegyétek a legjobbat az emberekért! – mindketten bólintottunk, nem volt szükség üres szavakra, a néma egyetértés mélyebb, komolyabb eskü volt.
– Viszlát, kedveseim! - búcsúzott dédnagymamám, mikor távozni készültünk.
- Viszlát, Peggy! – feleltem elmosolyodva, majd becsuktam az ajtót magam mögött. Elképesztő, hogy még betegen, öregen is hat az emberekre.
- Köszönöm – öleltem meg hirtelen a kapitányt. Ebbe az egy szóba préseltem bele minden hálámat.
- Még van egy meglepetésem. Bruce szerint ma már kiengednek a kórházból, de a történtek után közös megegyezéssel és Fury engedélyével úgy döntöttünk, hogy a szállásod ne a Helicarrieren legyen. Jobb, ha egy időre eltűnsz az ügynökök szeme elől és ezt egy nagyvárosban könnyebben megteheted. Elméletileg már átvitték a holmidat, így most odamegyünk.
- Mi lesz a régi szobámmal? – tudakoltam. Nem akartam csak úgy otthagyni.
- Bármikor a rendelkezésedre áll, az már hivatalosan is a tiéd.
- Akkor jó – ültem fel a motorra.
Az úton kíváncsian nézelődtem, próbáltam kitalálni, merre mehetünk. Hiányozni fog a bázis, még ha meg is értem, hogy igazuk van. Szerettem azt a szobát, a tenger közelségét, szabadságot árasztott. Új élet, új lakhely, újrakezdés, ami által többek lehetünk. 
A motor egy ismerős ház előtt parkolt le. Mosolyogva mentem fel a lépcsőn, mert már tudtam, hogy szeretni fogok itt élni. Biztonságban leszek és nem egyedül Washington közepén. Nagy levegőt véve nyitottam be új otthonomba, ami a kapitány lakásával szemben volt. Barátságos szobák, ugyanolyan elrendezés, mint a Helicarrieren. Kis hálószoba, nappali, fürdőszoba, konyha, nagy ablakok, falba rejtett számítógépek. Az ágyon a fegyvereim táskája: minden hiánytalanul megvolt, kitisztítva, az egyenruhám a szekrényben, a régi ruháimmal és néhány új darabbal kiegészítve.
- Ez nem minden – intett a kapitány és felmentünk a tetőre. Egy civil szemlélő nem vette volna észre, mert semmit nem lehetett látni, én viszont kivettem az álcázott Quinjetem körvonalait, mellette az egyszemélyes vadászgépemét. Mindenem itt volt, semmi nem hiányzott.
Nem tudtam, mivel fejezzem ki a hálámat. Annyit tettek értem, hogy azt nem tudtam visszaadni. Nedves lett a szemem, kényszerítettem magam, hogy ne sírjak. Mérhetetlenül boldog voltam és tudtam, hogy helyesen döntöttem nyáron. Mert okozhatnak szenvedést, ezt nem vehetik el tőlem. Soha.
Léptek zajára lettem figyelmes. Megfordultam és a barátaimmal találtam szembe magam. Egyetlen ölelésben forrtunk össze mindannyian. A Bosszúállók.

Íme a várva várt fejezet, remélem, elnyerte a tetszéseteket!
Itt az év vége, nektek olyan gyorsan elsuhant? Csak rohantak a napok,a hetek, a hónapok, aztán vége is lett az egésznek. Én pedig szeretném megköszönni minden kedves olvasónak, kommentelőnek a támogatását, amellyel végigkísért ezalatt az év alatt. Köszönö minden megtekintést, minden visszajelzést és hogy megmutattátok, érdemes volt belevágni az írásba, érdemes volt létrehozni ezt a blogot!
És ezúton szeretnék mindenkinek élményekben gazdag, kevésbé fárasztó és nagyon boldog újévet kívánni!
Kate Avengers

4 megjegyzés:

  1. Csak úgy felnézek, mert miért ne? alapon, és új rész? :D és ilyen boldog is ;)öröm volt veled lenni, és én kitartok melletted :)Nagyon Boldog és Sikeres Blogolásban Gazdag Új Évet Kívánok! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm, örülök, hogy tetszett! A sok szenvedés után kellett valami boldogság is. :)
      És köszönöm minden kommentedet, és hogy továbbra is maradsz! Neked is nagyon sikeres, boldog újévet! :)

      Törlés
  2. Szia! :)
    Érdemes volt várni, annyira tetszett. Steve "válaszának" is nagyon örültem,de reméltem, hogy nem töröd össze a szívünk. :D
    Neked is Boldog Új Évet Kívánok, csak így tovább! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm szépen és rettentöen örülök, hogy megfelelt a várakozásaidnak ez a fejezet! Köszönöm a bíztatást! :)
      BÚÉK ;)

      Törlés