2015. december 24., csütörtök

Karácsonyi különkiadás

Sziasztok!
A bejegyzés címét elnézve gondolom, egyből arra gondoltok, hogy egy extra fejezetet, vagy egy kiegészítő részt hoztam. Nos, valójában egyiket sem. Egy teljesen független, nem hagyományos karácsonyi novellát hoztam, amiben nincsenek Bosszúállók, nem is kötődik a bloghoz. Valahogy azonban mégis kapcsolódik, így úgy gondoltam, hogy ezzel ajándékozlak meg benneteket. Ezúton is szeretnék mindenkinek nagyon boldog karácsonyt kívánni! És nagyon köszönök minden megtekintést, ami meghaladta a 6700-at és köszönök minden visszajelzést és támogatást! :)
Jó olvasást!

Ui.: Kate történetének következő fejezete holnap érkezik!


Légy szabad!

Talpig feketébe öltözve léptem a sírhoz. A gyufa halk sercenéssel lángra lobbant, meggyújtva a mécsest, melyet a sírkő mellé állítottam. Szememben könnyek csillogtak, ahogy felnéztem a feliratra: „Jack Blackwood, élt 16 évet”. Megremegtem, ahogy a bűntudat tőrét megforgatták a szívemben. Mert én öltem meg.
Nem ő volt az első ember, aki én miattam vesztette életét. Ő csak egy volt a sok közül, egy újabb célpont. Vagy legalábbis annak kellett volna lennie.
6 évesen kerültem egy titkos szervezethez, melynek fő feladata, hogy kivonja a forgalomból a nemkívánatos személyeket. Kiskoruktól kezdve ölésre képzik ki a gyerekeket, hivatásos bérgyilkosokká formálják őket. Ahogy engem is.
Árvaházból összeválogatott gyerekek voltunk, a szüleink vagy meghaltak, vagy eldobtak maguktól. És az a légkör, amiben nevelkedtünk, megkeményítette a szívünket. A rengeteg verés, amit ott kaptunk, kiölt belőlünk minden érzelmet, megtanultunk mindent magunkba fojtani olyan mélyen, hogy mi se találtunk rá. Csak szabadulni akartunk onnan. Épp ezért voltunk alkalmasak a feladatra.
Kiválóan teljesítettem minden vizsgán, a csoport legjobbja voltam. Versenyeztem Jack-kel, ő volt az egyetlen, aki veszélyeztette az első helyemet. Keményen küzdöttünk minden elismerésért, a szakma legjobbjaivá fejlődtünk. 100 különféle módon tudtunk ölni fegyver nélkül, kiváló mesterlövészek és magasan képzett harcosok voltunk. Sose hibáztunk.
14 évesen öltem először. A célpontot a kiképzők jelölték ki, nekünk foglyul kellett ejtenünk és egy előre megbeszélt helyre szállítani. Az én áldozatom egy fiatal fiú volt, egy született zseni. Lesből támadtam meg, kocsival vittem egy lepukkant raktárépületbe. A kiképzők és a csoportom tagjainak szeme láttára kellett végeznem vele: késsel. Lerántottam a fejéről a zsákot és nem hagyva időt, hogy kiáltson a szívébe döftem a tőrt. Nem remegett a kezem, a szemem száraz maradt, de az a döbbent, rémült, halálfélelemmel teli tekintet beleégett az agyamba. A többi huszonnéggyel együtt.
Néhányan sírtak, nem bírták a lelki megpróbáltatásokat: őket nem láttuk viszont a vizsga után. A csoport létszáma redukálódott.
Jack is átment a vizsgán. Az ő áldozata egy barna hajú kislány, mindössze 5 éves volt. Az ő sikolya volt az egyetlen, aminél megrándult az arcom.
Sosem kérdőjeleztem meg a küldetések helyességét, a szervezethez kötött a hála, amiért új életet adtak nekem. Ám abban a pillanatban nagyon is helyénvalónak tűnt egy egyszerű, mégis bonyolult, amit Jack később gyakran feltett: miért? Ilyenkor az oktató elkezdett egy előre betanult szöveget, melyet a beiktatásunkkor mondott, hogy a társadalmat szolgáljuk, de igazi választ sosem kaptunk.
16 évesek voltunk, amikor minden megváltozott. Mindannyian hosszú küldetésen vettünk részt a világ különböző pontjain. A beépülés nem okozott gondot, a testünk hibátlan és tökéletes, az alakításunk profi, bármilyen személyiséget eljátszottunk. Tíz nyelven beszéltünk folyékonyan, az IQ szintünk messze meghaladta az átlagos emberét. Így lettem egy hónapig egy világcég igazgatójának a titkárnője, majd ugyanennek az embernek a gyilkosa.
Jack nem tért vissza a küldetésről, teljesen felszívódott. Egy-két napig vártak, hátha jelentkezik, de nem történt semmi. Akkor kaptam meg a parancsot: likvidálni Jack Blackwood-ot. Tudták, hogy csak én vagyok képes rá, csak én vagyok jobb nála. Bennem mindössze annyi sajnálat volt, amennyit egy vetélytárs elvesztése miatt érez az ember. Mert a parancsnok azt is tudta, hogy én vagyok a legkegyetlenebb. Akinek a neve azon a papíron szerepel, amit én kapok, az halott ember.
Kitartó keresés után bukkantam rá Jackre Közép-Európában. Egy jelentéktelen ország apró városkájában rejtőzött, oda utaztam én is. Még aznap délután a nyomába eredtem. A vízpartra tartott mindenféle felszerelés nélkül. Magamban gúnyosan mosolyogtam az elővigyázatlanságán, ugyanakkor megdöbbenve érzékeltem a változást: szabad volt.
Napnyugtakor ért le a partra, valakit várt. A lágyan fújdogáló szellő meglebegtette a lány hosszú barna haját, mosolyogva nézett a fiúra. Nem az alakja, nem a kisugárzása, hanem a szeme égett bele a tudatomba: tengerkék tekintetéből olyan szeretet sugárzott, olyan mély szerelem, mely szíven ütött. Nem gondoltam, hogy lehet ilyen mértékben szeretni.
 Földbe gyökerezett lábakon állva néztem őket és éreztem, hogy a szememre borított homály, a szívemre fagyott jégpáncél lassan felszakad és eltűnik. Láttam, hogy Jack is ezt érzi, amikor megcsókolta a lányt. Mert ez a lány törődött vele, fontos volt neki és szerette.
Kusza gondolatokkal hagytam ott őket, tökéletes alkalom nyílt, hogy átkutassam Jack lakását. Tudni fogja, hogy ott jártam, de addigra már késő lesz. Életemben először borzongtam bele abba a gondolatba, hogy meg kell ölnöm valakit. Eddig semmilyen hatást nem gyakorolt rám, ez volt a munkám. Hidegvérrel gyilkoltam, hideg fejjel tudtam gondolkodni. Egészen eddig. Most kételkedni kezdtem a cél helyességében. Miért kéne elpusztítani azt, ami jó? Aztán az agyam másik része megmagyarázta: Jack megszegte a parancsot, veszélyt jelent a szervezetre. Egy ilyen mesterien képzett gyilkos szabadon rendkívül veszélyes. Én pedig nem szeretnék egy késsel a bordáimban vagy egy golyóval a fejemben ébredni. Vagyis fel nem ébredni.
Folytattam a munkám. A lány neve Celia volt, 16 esztendős, nyelvzseni és az ország egyik legjobb matekosa. Igaz tehetség volt, nagy hasznára lesz majd a tudományoknak. Jack feladata volt a kiiktatása. Vagyis lett volna.
Hallottam, ahogy nyílik az ajtó. Apró revolvert vettem a kezembe. Egy pontos találat és az áldozat azonnal meghal, szinte fájdalom nélkül. Legalább ennyivel megkönnyítem. Behúzódtam a fal mellé és mikor belépett a szobába, előugrottam. Lőttem. A golyó hang nélkül fúródott Jack szívébe. Tágra nyílt szemmel meredt rám, de a tekintetében nem volt rémület, csak egy kérés. Egyetlen pillanatig látott, de ez elég volt, hogy lássa, már nem vagyok olyan, mint eddig. Ezt suttogta:
- Légy szabad! – aztán összeesett. Holtan.
Remegő kezemből kiesett a fegyver, a gyomrom összeszorult, öklendezni kezdtem. Villámként csapott belém a felismerés, hogy mit is tettem. Mintha egész eddigi életemet homályban éltem volna le. És először életemben sírtam amiatt, hogy öltem.
Tántorogva futottam el a háztól. Nem érdekelt, merre, csak el innen. Szabadulni akartam az érzéstől, szabadulni akartam a bűntudattól, szabadulni akartam magamtól. A gyilkostól, akivé lettem.
Az autópálya mellett estem össze, 30 kilométerre a tetthelytől. Legszívesebben ordítottam volna, hogy enyhítsem a lelkembe maró fájdalmat, ám erre is képtelen voltam. Csak remegve feküdtem, semmibe meredő tekintettel, miközben képek cikáztak a fejemben. Képek azokról az emberekről, azokról a gyerekekről, akiket én öltem meg. Belém égett a rémületük, a fájdalmuk, az utolsó kétségbeesett sikolyuk lyukat fúrt a dobhártyámba. Minden, amit eddig elfojtottam, az most előretört, pusztító hullámként tarolt le.
Mert megértettem, hogy hazugságban éltem. Nem nemes célért öltünk, nem az emberiséget szolgáltuk, csak egy terrorszervezet voltunk, ahol mi végeztük a piszkos munkát. Rabszolgák voltunk. Úgyhogy elhatároztam, hogy egy utolsó merénylet kivételével soha többet nem fogok ölni.
A szervezet igazgatóját nem volt nehéz behálózni, könnyen a bizalmába férkőztem. Alábecsült és ez lett a veszte: a cián gyorsan öl.
Ezután névtelen bejelentés tettem a rendőrségen, leírtam minden titkos helyszínt, az irányítók adatait, felfedtem az egész szervezetet. Jelentkeztem egy rendőrtiszti állásra, én vezettem a küldetéseket. Mindössze egyetlen kikötésem volt: beszélhetek a tanoncokkal, mielőtt bíróság elé kerülnek. A legtöbbet sikerült meggyőznöm arról, hogy nem helyes, amit tesznek, ők néhány hónap őrizet után a titkos ügynökség legjobb embereiként tevékenykedtek. Mások arcul köptek, vagy hideg gyűlölettel mondták a szemembe: „Áruló!”. Igazuk volt. Mindössze annyival voltam jobb náluk, hogy én ki akarom javítani a múltbeli hibáimat. Fel akarom számolni a szervezetet és védeni az emberek életét. Tartozom ennyivel Jack-nek.
Többször próbáltak elkapni vagy az életemre törni, némelyik merénylet olyan sikeres volt, hogy hetekig a kórházban feküdtem, miután átlőtték fél tüdőmet.
Két év. Ennyi időbe telt teljesen felszámolni a szervezetet, börtönbe küldeni a kiképzőket és az irányítókat. Ezalatt a két év alatt a munkába temetkeztem, közben próbáltam felejteni. Ám most, hogy nyugodtabb a helyzet, egyre gyakrabban törnek rám az emlékek, egyre jobban kínoz a bűntudat. Gyakran ébredek sikoltva az éjszaka közepén: álmomban saját magammal ordibálok, hogy ne öljem meg az áldozatot. Minden éjjel mást látok, sosem fogynak el, egyre újabb és újabb halott tekintet mered rám.
Már kiskoromban sem féltem a sötétben, ahogy nőttem, úgy csökkent a félelmeim száma. Ám most, mikor egyedül fekszem éjszaka a szobámban, a sötét falak láttán rettegés kúszik fel a torkomba, összerándul a gyomrom, a szívem veszettül kalapál. Félek ettől a néma fenyegetéstől, a sötét élettelenségtől.
Tudtam, hogy amíg meg nem teszem, addig nem lesz nyugtom. Így hát nem vártam meg a reggelt, összepakoltam egy táskába és elhagytam a lakásom. A repülőgépen kerestem meg a helyet, két címre volt szükségem. Nem is voltak messze egymástól.
A gépből kiszállva rendeltem egy taxit, két órás út után érkeztem meg a kisvárosba: a temetőbe. Azóta is itt ülök, képtelen voltam elmenni.
Szorosabbra húzom magamon a kabátot, ahogy a szél keresztülsüvít a sírok között. Hó illatát sodorta magával. Gyerekként, még az árvaházban sokat játszottunk a hóban. Napi egyszer kimehettünk levegőzni, de ott sokkal hidegebb és keményebb volt a tél, mint itt.
- Gondoltad volna, hogy orosz vagyok? – szólaltam meg. A szavak önkéntelenül hagyták el a számat. – Nem furcsa, hogy tíz évig éltünk egymás mellett, mégsem kérdeztük meg soha, honnan származunk? Olyanok voltunk, mint az oktatók: nem számított, ki voltál, csak, hogy ki leszel. És mi lett belőlünk? Gyilkosok, terroristák gyülekezete. És mi csak szépen elfogadtuk a rabszolgaságot, nem tettünk ellene semmit, mert bármennyire is érettek voltunk, megvolt bennünk a gyermeki ragaszkodás, szükségünk volt valamire, amit családnak nevezhetünk. Te voltál az egyetlen, aki meglátta, hogy mi mindent vettek el tőlünk és nem féltél küzdeni érte. Én pedig csak későn jöttem rá erre. Túl későn. Nagyon sajnálom, Jack! Kérlek, ha hallasz, bocsáss meg!
Forró könnyek csorogtak az arcomon, elakadt a hangom. Akkor vettem észre, hogy valaki áll mögöttem. Megfordultam. Celia barna haja kibontva, karján egy másfél éves szöszke kisfiút tartott: Jack gyermekét. A lány hosszan nézett a szemembe: egy pillanatra harag lobbant a szemében, majd átvette a helyét a mély bánat és a szánalom. Láttam magam a szemében: hosszú, vörös hajam szabadon lógott, az arcomat pirosra csípte a hideg. Elképesztően fiatal voltam és meggyötört. Megtört.
Megfordultam, hogy elmenjek, ám a lány megállított:
- Natalie – szólított meg az igazi nevemen. Jó pár éve mondták ki utoljára. – Jack tudta, hogy meg fogod ölni – döbbenten torpantam meg. – Elkerülhette volna, de hitt benne, hogy a halála valami nagyobb célt szolgál. Hitt benned. Mondd meg, hogy igaza volt-e? Mond, hogy nem hiába hozta ezt az áldozatot! - a lányból kétévnyi keserűség és szomorúság beszélt. Hiányzott neki Jack.
- Igen, volt értelme a halálának. Mindannyian szabadok, ahogy én is. Neki köszönhetően.
Egy pillanatig hallgatott. Halványan elmosolyodott, láttam, hogy könnyebb lett a lelke, megszabadult a kétségeitől. Nehezen dolgozta fel, hogy Jack őt is itt hagyta a cél érdekében. És ahogy én láttam, a fiúnak ez elképesztően nehéz döntés lehetett.
- Gyűlölnöm kellene téged, amiért elvetted tőlem. De látod itt ezt a fiút? – mutatta a karján a gyermeket. Mélykék szemét nagyra nyitotta, engem nézett. – Látod, milyen ártatlan, milyen tiszta? Elvetted tőle az apját, mégis képtelen a gyűlöletre és engem is képtelenné tesz rá. Nem tudlak gyűlölni. Csak annyira fáj – magához ölelte a fiát. Sírt.
- Sosem tudtam megbocsátani magamnak. Ezzel a tudattal kelek fel minden reggel és ezzel fekszek le minden este: hogy nem tudom visszahozni. Képtelen vagyok elfelejteni.
- Én viszont megbocsátok – mondta Celia és szomorúan elmosolyodott, majd kezet nyújtott. – Jack is így akarná.

. . .

Teljesen más emberként indultam el a következő célom felé. Tudtam, hogy nem érdemlek bocsánatot és hogy sosem fogom tudni elfelejteni, ami történt, mégis megkönnyebbültem és most először éreztem magam igazán szabadnak.
Remegő térdekkel álltam meg az árvaház küszöbén. Előtörtek a régi emlékek, a verések, az éhezés, az életért való küzdelem. Borzalmasnak találtam az egészet. Beléptem a rácsozott ajtón az egyik nevelő társaságában. Mesélt mindenféléről, de csak fél füllel hallgattam, szemem a gyerekeket kutatta. Háromtól tizenöt éves korig megtalálhatók voltak, alig fiatalabbak nálam. Egyből láttam, ki a bandavezér, ki áll a ranglétra csúcsán. Egy 15 éves fekete hajú fiú, sovány volt, de izmos, szemében vadság csillogott. Rettegésben tartotta még a nevelőket is. Mindössze egy valaki nem félt tőle: egy apró, barna hajú kislány. Nyílt tekintetű, érettebb a koránál, kíváncsi volt, tanulékony és minden vágya a szabadulás volt. Magamat láttam benne.
Az örökbefogadási eljárás gyorsan lefutott, egy hét múlva újra az árvaházban álltam. Ugyanaz a nap volt, amikor engem elhoztak onnan 12 évvel ezelőtt: karácsony. Kissé szorongva vártam a találkozást, féltem a jövőtől. Nem voltam biztos benne, hogy rendesen fel tudom nevelni, hogy megfelelő törődést tudok nyújtani neki, mert nekem ezek kimaradtak az életemből.
A kislány szinte hangtalanul lépett a szobába. Kezében egy lapos hátizsák, mindössze ennyi volt a személyes holmija. Barna haja két fonatban, kék szemét tágra nyitottam, ahogy meglátott. Sokat gondolkoztam azon, mit fogok majd mondani, ám most nem volt szükség szavakra. Apró karjával átfogta a nyakamat, majd kézenfogva sétáltunk ki az árvaházból a szabadság felé. Egy új élet felé.

4 megjegyzés:

  1. Sziia!
    Nagyon tetszett ez a kis különkiadás. A karaktereket is megszerettem. Kíváncsian várom a holnapot. :)

    Viki^^ :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nagyon örülök, hogy tetszett! Kellemes ünnepeket! :)

      Törlés
  2. Ez így jólesett karácsonykor :D
    Pláne, hogy nem tudom mire számítsak holnap, na de majd kiderül ;)
    Kellemes Ünnepeket!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Egyszerűen nem tudtam aranyos karácsonyi történetet írni,csak ilyet sikerült. Örülök,hogy azért tetszett! Neked is boldog karácsonyt! :)

      Törlés