2016. január 24., vasárnap

Mindannyian azok vagyunk

Egy ág megreccsen a lábam alatt, ahogy véletlenül rálépek. A zaj mégis alig hallható, gyorsan elhal ebben a végtelenségben. Egyedül barangolok már napok óta az erdőben, nem tudom, mekkora lehet. Megállíthatatlanul törtetek, belém nevelték a kitartást. Soha nem lehet feladni, mert az egyenlő halállal.
Ez is a kiképzés része: túlélni az erdőt. A magányt, az elhagyatottságot, a teljes egyedüllétet. Meg kell tanulnunk, hogy nem számíthatunk senkire, egyes egyedül saját magunkra.
20-an vagyunk, fiúk-lányok vegyesen. Életkort tekintve 14-18 éves korig. Még gyerekek. Legalábbis ezt gondolják rólunk, pedig valójában a kiképzés első napjától számítva már nem vagyunk azok. A gyerekkorunknak akkor véget vetettek és soha nem kaptuk vissza. Egész egyszerű módszerrel érték ezt el: ölnünk kellett. Ártatlanokat. Csecsemőket.
Haladok tovább, nem állok meg pihenni, bírom a gyaloglást. A Nap egyre magasabbra hág az égen, ám a lombok alatt hűvös van, alig hatol át a meleg fény. Zajt hallok. Önkéntelenül is az övemhez nyúlok, de nincs nálam pisztoly. Furcsa érzés: sok éve mindennap viselem, elválaszthatatlan tőlem. Mint mindannyiunktól.
Most azonban nem engedtek elhozni semmilyen fegyvert. A puszta kezünkkel, a saját erőnkkel kell boldogulnunk. Ez egy vizsga. Egy teszt, amely felméri, hogy mennyit fejlődtünk és közben megtanít egy újabb leckére: a túlélésre.
Külön-külön indítottak útra, egymástól nagy távolságra. „Ez egy vizsga- mondta a kiképzőm. - Egyedül kell boldogulnod. Lesznek csapások, lesznek akadályok. A társaid ellenségeid: ha az érdekük úgy kívánja, megölhetnek. Te csak magadra számíthatsz. Ha veszítesz, elbuksz. Ne feledd: csak a legjobbak jutnak feljebb a ranglétrán.”
Reménykedtem benne, hogy nem futok össze senkivel, nem akartam küzdelembe bonyolódni. Nem ismerem a taktikájukat, a képzettségüket, nem ismerem az arcukat.
Mindössze egyszer láttam őket: az első napon. Aznap összegyűjtöttek mindannyiunkat egy eldugott épületben. Hogy kerültünk oda, magunk se értettük. Elraboltak, önként jelentkeztünk vagy kiváltottak minket az árvaházból, mindegyik előfordult. Mindössze egy közös volt bennünk: az elszántság. Ott csillogott mindegyikünk szemében. Kiolthatatlanul. Ok rengeteg lehetett: gyűlölet, szeretet, szerelem, melyek valójában nem is álltak olyan távol egymástól.
Én önként jelentkeztem. Elhitettem a kiképzőkkel, hogy bevettem a dumájukat a szervezet céljairól és hogy az ügyük mellett állok. Mely ez volt: kiirtani a gondolókat. Ők olyan emberek, akik hang nélkül, a gondolataikkal is tudnak kommunikálni. Mutánsoknak tartják őket, pedig valójában csak az agyuk fejlettebb, mint a normális embereké. Egy félresikerült agyműtét eredményeképpen jött létre az első gondoló 50 évvel ezelőtt. Megmagyarázhatatlan okokból a tulajdonság öröklődött, így a számuk nőni kezdett, ezért hamarosan mások is felfigyeltek a létezésükre. Nem maradtak rejtve.
Sokan fenyegetést láttak bennük. Féltek az ismeretlentől, óvni akarták a hatalmukat. Irigyelték az előnyüket, a fejlettségüket. Így hirtelen felbukkant egy szervezet, mely az emberek védelmére hivatkozva elhatározta, hogy felkutatja a gondolókat és végeznek velük. Valójában egyetlen ok miatt: önzésből.
 Gyerekeket választottak ki. A terv az, hogy megfelelő kiképzés után megismétlik a műtétet, gondolókat teremtenek belőlük, hogy beépüljenek közéjük. Hogy belülről irtsák ki őket.
Azt hitték, ez nem jut el a gondolók fülébe. Hogy nem tudódik ki. De az ő közösségük nagyobb, mint álmukban gondolták volna és mindenhol jelen vannak. Így hát értesültek róla, de nem tettek semmit. Csak én.
Aznap volt a jelentkezési határidő, amikor megkaptuk az óvintézkedésekre való felhívást. Az asztalnál ültünk, vacsoráztunk. A telefon megcsörrent, mire megmerevedtünk. Mert az a csengőhang egyetlen dolgot jelentett: veszélyt.
Születendő kistestvérem nagyot rúgott anya hasában, megérezte a szorongásunkat. Kihangosítva hallgattuk meg az üzenetet. Anya szemét elfutotta a könny, apa bíztatóan átölelte, hallottam, ahogy nyugtatgatja. Szavak nélkül.
Magam elé meredve ültem az asztalnál, miközben egy terv kezdett körvonalazódni a fejemben. Aznap este elszöktem otthonról, mindössze egy képet vittem magammal a családomról a gondolataimban.
Tudtam, hogy beválogatnak. Okosabb voltam, mint a korombeli gyerekek, rendszeres edzésnek köszönhetően jó erőben voltam. És kihasználtam azt a képességemet is, hogy éreztem némely emberek indulatait, és mivel jól ismerem a gondolatokat, apró jelekből azokat is kikövetkeztettem.
Meg akartam védeni a családom. És ezért mindenre hajlandó voltam. Így én jelentkeztem elsőnek a feladatra. Egy apró, vígan rugdalózó csecsemőt raktak elém, a kezembe kést. ,,Végezz vele!”- szólt a parancs. Számukra ilyen keveset ért egy élet. Ennyit számított egy ember: semmit.
A baba felkacagott, felkeltette az érdeklődését a pengén megcsillanó fény. Azt hitte, játék. Azt hitte, biztonságban van, hogy nemsokára jön a mamája, hogy megsimogassa, magához ölelje.
Remegett a kezem, nem akartam megtenni. Homlokomon izzadságcseppek gyöngyöztek. Elvenni egy életet. Megölni egy kisembert, aki még nem ismerte a szerelmet, nem ismerte a gyászt, nem ismerte az életet. A születeendő kistestvéremre gondoltam. Feláldoznám-e, hogy megvédjem a népem? Túlságosan mély gondolat volt ez egy 12 éves fejéből, nem tudtam válaszolni, csak cselekedtem. Aludj el!- sugalltam felé a gondolatot, halk altatódallal ölelve körül, ő pedig lehunyta a szemét. Reméltem, hogy valami szépet álmodik, mert ebből az álomból nem volt ébredés. Számomra pedig menekvés a gyilkos elnevezés alól.
A szagra leszek először figyelmes: a szél füstös levegőt hoz magával. Hátrapillantok, a szám elnyílik a megrökönyödöttségtől: 5 méter magas tűzfal közelít felém száguldva. Habozás nélkül rohanni kezdek. Nem érdekelnek az arcomba csapódó ágak, a ruhámba akadó tüskék, csak futok a mesterségesen gerjesztett tűz elől, mely sorra emészti fel a fákat. Azt mondták, ez egy teszt. Csakhogy már nem az: rájöttek, hogy áruló van köztük és most el akarják tenni láb alól. Én pedig egyedül vagyok.
Ágak hasítják fel a nadrágom, ahogy elvágódok egy kidőlt fában. Nem ugrottam elég magasra, az erőm a vége felé jár, de csak futok tovább. A tűzfal megállíthatatlanul tör előre. Nem törődök az anyagon átszivárgó vérrel, minden gondolatomat a menekülés köti le.
A füst fojtogatóan vesz körbe, alig kapok levegőt. Futnod kell! Nem adhatod fel! Bíztatom magam, pedig már alig van remény. Ha rájöttek, ki vagyok, nem fognak kímélni.
A tervem az volt, hogy végigjárom a kiképzést, hogy elég magasra kerüljek. Meg akartam akadályozni, hogy megtalálják a gondolókat. Hogy megtalálják a családomat. Csak nem voltam elég ügyes, hogy észrevétlen maradjak. Úgyhogy most már csak egy út marad: a menekülés.
Rémes üvöltés hangja szeli ketté a dobhártyámat. Kétségbeesés, rettegés, halálfélelem vegyül benne, lökés éri a tudatomat, ahogy megérzem a hangnélküli segélykiáltást. Egy gondoló!
5 éve hallottam utoljára más gondolatát, 5 éve nem engedtem ki a gondolataimat. Mélyen magamba temettem, elzártam minden kaput, hogy rejtve maradjon a kilétem. És most itt van valaki közülünk!
A tűz, a halál egyre csak közeledik. Menekülnöm kéne, elfutni, sorsára hagyni, hogy teljesíthessem a küldetésem. Mégsem teszem. Csak egy pillanatig habozok és újult erővel rohanni kezdek. Előttem lebeg a meggyilkolt csecsemő arca. Nem hagyom, hogy még valaki miattam halljon meg.
A fiú velem egykorú, törött lábbal fekszik egy fatörzs alatt. Hörögve veszi a levegőt, arcát égésnyomok borítják. Észrevesz, de nem a zaj miatt, amit csapok: a gondolataimat hallja.
Tarts ki! - sugallom. Szeme tágra nyílik, arcán egyszerre látszik a megkönnyebbülés, az öröm és meglepettség. Segítek! Képtelen válaszolni.
Puszta erőből legurítom róla a fatörzset, megpróbálom felhúzni a földről. Borzalmas állapotban van, a csontja szilánkosra törött.
Forró leheletet érzünk az arcunkon. Indulnunk kell! A fiú teljesen rám támaszkodik, ép lábán ugrál, én pedig vonszolom magammal. A lángok elkapják az arcunkat, leperzselik a bőrömet. A füst elhomályosítja a látásomat, nincs elég oxigén. Nincs elég időnk! Nem tudom megcsinálni. Minduntalan megbotlok, kétségbeesetten állok újra talpra magammal húzva a fiút is. Ő is elkeseredetten küzd, fogát összeszorítva tűri a fájdalmat. De fél és a rettegése átragad rám is.
A forróság egyre nő, a vérem folyik, a menekülési utak száma csökken, a tűz bekerít minket. A fiút fulladási roham kapja el, arca egészen sápadt, remeg. Ne add fel! – ordítok szinte hisztérikusan. Ki kell jutnunk innen! Meg kell mentenem!
Adrenalin árad szét a testemben, a menekülési ösztön kipréseli a lépemből az utolsó elraktározott vércseppet is. A pupillám kitágul, ahogy meghallok egy újabb halálsikolyt. Őt már nem lehet megmenteni, ő már ég. Olthatatlanul.
És nem csak hanggal kiált: gondoló volt.
Mind azok vagyunk – szólal meg a fiú.
Elkerekedett a szemem, de ahogy kiterjesztem a tudatom, halványan érzékelek másokat is. Tényleg mind azok vagyunk! A szervezet a legjobbakat akarta kiválasztani a mutánsok kiirtására. Csakhogy a legjobbak ők maguk voltak.
Ordítás szakad fel a torkomból, ahogy egy vastag ág telibe találja a gerincem. A földre rogyok, magammal sodrom a fiút is. Segítsetek! Segítsetek! Ha valóban gondolók, talán van esély megmenekülni. De csak nagyon halvány.
Pár méterrel odébb vonszolom magam, a mellkasom gyorsan emelkedik, a szívem lyukat fúr belé, de nem jut több oxigénhez. Kétségbeesetten kapaszkodok az utolsó levegőfoszlányokba, amíg el nem nyeli őket a tűz.
Ám mielőtt még elsötétülne a világ, meghallom a választ: Jövünk!

. . .

Egy hét múlva kiengedtek a kórházból, hazafelé utazom. Az emberek barátságosan bánnak velem, pedig tudják, hogy mi vagyok. De már nincs ellenségeskedés. Béke van.
A gondolók megszerezték a mészárlás felvételét és közzétették a médiában. A hatás erőteljesebb volt, mint várták: az emberek tüntetéseket szerveztek, lerohanták az irányító testületet, akik kénytelenek voltak meghátrálni. Egyezséget kötöttek a gondolókkal, garantálták a biztonságukat. Eljött a béke ideje.
A tűz miatt 5 gyerek vesztette életét. Őket nagy tisztelet övezi, minden évben meg fogunk emlékezni róluk. Az életüket adták azért, hogy ez így legyen. Az életüket adták értünk.
Mi túléltük. A megmentőink az utolsó pillanatban érkeztek, de még életben voltunk. Én és a fiú is, akiért visszamentem. Most ő is hazafelé tart.
A családom az állomáson vár. Könnyes szemmel indulok feléjük. Már hárman vannak. És életemben először magamhoz ölelem a kisöcsémet.

Sziasztok!
Amint ígértem, készültem mára is egy történettel. Bár ez nem egy Marveles novella, mégis szerettem volna közzétenni, remélem, elnyerte a tetszéseteket! A mű eredetileg egy versenyre készült, mellyel 1. helyet szereztem! Itt meg tudjátok tekinteni az értékelést, ha szeretnétek.
Üdv: Kate

2016. január 22., péntek

Kisbagoly

Sziasztok!
Ma egy rövid, kellemes hangulatú történettel érkeztem, melyet eredetileg úgy írtam valakinek még egy éve. Én mégis szeretem, jó volt újraolvasni, mert régen írtam már ilyen gondtalan hangulatú novellát.
A középpontban Loki áll, tőle szokatlanul kedvesen. Mivel ez egy apró történet, vasárnap is érkezik novella, de addig is jó olvasást!
Üdv: Kate


- Est, mozogj már, mindig rád kell várni!
Loki hangja vidáman zengett az istálló túlsó végéből. Zöld köpenye lobogott a szélben, fekete haja egybeolvadt lova sörényével. Útra készen állt, türelmetlenül nézett az épület másik végébe, ahol egy lány sürgölődött gyönyörű sárga lova mellett. Haja lófarokba kötve, testhez simuló lovaglóruhát viselt, sápadt arca világított az istálló félhomályában. Szeretettel megpaskolta a mén nyakát, végigsimította a hókáját, majd nyeregbe pattant.
- Jól van, megyek már!
- Na végre, már azt hittem, sosem készülsz el!
A lány vetett egy bosszús pillantást a vigyorgó asgardira, majd megsarkantyúzta a lovát és kivágtatott a hídra faképnél hagyva a férfit. Már egy hónapja élvezhette Loki társaságát, és néha az idegeire ment, pedig pontosan tudta, hogy a félisten éppen erre megy ki. A lány nem volt idevalósi, a Földről származott. Hogy milyen úton-módon került ide és mégis miért, az rejtély volt, senkivel nem beszélt róla, mélyen magába temette.
Eleinte furcsállta a szokásokat, nagyon ritkán szólalt meg, próbált eltűnni. Hiányzott mellőle egy társ, egy barát.
Egy héttel a megérkezése után egy vacsorát tartottak a királyi palotában, ahová ő is hivatalos volt. Először nem akart elmenni, mondván, ennyi idegen ember között mi lesz vele, de aztán erőt vett magán. Az öltözködés sok időt elvett, nem tudta eldönteni, mit vegyen fel. A rendelkezésére bocsátott ruhák mindegyike túl nőies volt, ő pedig túl fiatal volt hozzájuk. Végül egy egyszerű türkiz színű egyberuha mellett döntött. Az egyszerűsége miatt eltűnt az aranyba öltözött előkelő hölgyek között: keveseknek tűnt fel az ablakpárkányon üldögélő kisbagoly. Jobban mondva egy valakinek.
Egy zöldruhás, hosszú fekete hajú férfi ült le mellé. Ahogy a lány rápillantott, a szeme tágra nyílt: tudta, ki ő, de álmodni sem mert arról, hogy találkoznak, most mégis itt van.
- Mi ez rajtad? – mutatott a férfi a lány fején lévő tárgyra.
- A szemüvegem – felelte halkan, majd hozzátette. – Segít a látásban.
- Megnézhetem? – nyújtotta ki a kezét. – Hogy hívnak, kisbagoly?
- Ester – mondta a lány bizonytalanul, magában pedig hozzátette: nem vagyok kisbagoly! – A Földről jöttem.
- Én pedig Loki vagyok, bár gondolom, ismersz. Hogy tetszik?
A lány ajka széles mosolyra nyílt: a lila szemüveg annyira nem illet a félistenre, ráadásul összeugrasztotta a szemeit, így kancsalnak tűnt. Jót nevettek, amikor a férfi meglátta a tükörképét.
Azon a napon kezdődött a barátságuk. Loki megmutatta neki Asgardot, beszélt neki a szokásokról, társaságot biztosított neki. Fogalma sem volt, hogy miért van itt a lány és ki ő, de úgy érezte, kötelessége gondoskodni róla. Emlékeztette valakire…
Ester nem sokat beszélt, inkább csak akkor, ha kérdezték, de néha megnyílt és olyankor be nem állt a szája. Megismertette a férfival a földi élet kis problémáit, az egyszerű életet. Loki pedig megtanította lovagolni. A lány odavolt a lovakért, érzéke is volt hozzájuk, neki csak a kezdőlökést kellett megadnia.
Ma épp piknikezni indultak: ez lesz az első tereplovaglás. Nem haladtak gyorsan, kényelmes tempóban értek el az Asgardot körülvevő hegyek lábához. Itt már nem hallatszott a zaj, az emberek zsivaja, a természet lágy csöndje vette körül őket. Loki leemelte a lóról a lányt, letelepedtek egy plédre. Szó nélkül falatoztak.
- Mit szeretsz csinálni? – törte meg a csendet a férfi.
- Rajzolni, olvasni, zenét hallgatni – válaszolt a lány. A telefonozást és a filmnézést nem említette, hisz Loki úgysem tudta volna, hogy mik azok.
- Rajzolj valamit! – kérte, majd szedett elő lapot és ceruzát, mintha számított volna rá. Ester vissza akarta utasítani. Sose volt elég bátor, inkább visszahúzódó és félt a kritikától. De a félisten nem tágított, így hát kinézett egy falevelet. Különbözött a Földön megtalálható falevelektől. Nagyobb volt, élettel telibb, sugárzóbb, árnyalata, akár a férfi ruhája. Más volt és gyönyörű.
Loki tűnődve figyelte a lányt. Mennyit változott, mióta megjött. Lebarnult, már nem volt olyan sápadt, többet mosolygott, már nem volt olyan szótlan, beszédbe elegyedett a körülötte élőkkel. Már nem volt kisbagoly, aki elveszik a tömegben.
Közben ő maga is formálódott: nem a gúny szólt belőle, hanem a gyengédség. Megtapasztalta, mennyi érték lapulhat egy másik személyben, legyen az ember vagy isten. Megtanult örülni a kis dolgoknak.
Ester belemélyedt a munkájába, ő pedig mozdulatlanul figyelte, hogy ne zavarja. A lány mindig lófarokba kötve hordta a haját, csak egy-két szál lógott ki belőle, melyek csigákba göndörödtek, pedig egyenes haja volt. A férfi még soha nem látott ekkora szempillákat, melyek finom ívet képeztek a szem vonalán. Hosszú ujjai tűnődve mozogtak a papíron. Nem volt isteni kisugárzása, mégis bájos volt. Még szinte gyerek. Pont, mint…
- Kész! – jelentette Ester.
A férfi átlesett a válla felett, hogy megnézze. A papíron nem falevél volt, hanem ő és a lány. Egymás kezét fogva sétáltak. Nem volt teljesen kidolgozva, az arcot, mintha gyermek rajzolta volna, mégis felismerhetőek voltak a vonások. Megragadta a kép hangulata: boldogság, gondtalanság üzenete sugárzott a papírról. Az érzésé, amire régóta vágyott.

Így hát átkulcsolta a lány kezét.

Díj #7

Nagyon szépen köszönöm a díjat Peetagey Smile-nak, a Sometimes the truth is very ugly írónőjének! :)

Tennivalók:
1. Köszönd meg a díjat, és tedd ki, hogy kitől kaptad!
2. Olvasd el annak a blogját, akitől kaptad!
3. Írj 12 dolgot az illető blogjáról!
4. Írj 12 dolgot a te blogodról!
5. Válaszolj a 12 kérdésre!
6. Tegyél fel 12 kérdést!
7. Kommentelj annak a blogján egy fejezethez/bejegyzéshez, akitől kaptad, hiszen mindenkinek kell a visszajelzés. Ez lehet kritika, véleményezés, a lényeg, hogy építő jellegű legyen!
8. Cseréljetek linket!
9. Küldd tovább 12 embernek a díjat!
10. Tedd ki a plecsnit jól látható helyre, úgy, hogy az én blogomra vezessen! 
                                          http://avarazslatvilaga.blogspot.hu/

Válasz 12 kérdésre

1. Miért kezdtél el írni?
Valójában azért, mert nem volt olvasnivalóm. Nyaraltunk, én pedig kivégeztem a kölcsönkapott könyveimet is, úgyhogy nekiálltam rajzolgatni. Erre megkérdezte valaki:
- Mit csinálsz?
- Firkálok – feleltem.
- Írást vagy rajzot?
Na, ez adta a kezdőlöketet, így elkezdtem leírni egy aprócska jelenetet, hogy lássuk, mi lesz belőle. Ez lett.

2. Ki a legnagyobb rajongód, aki mindig biztat?
Saber Rosebane. Nem tudom az igazi nevét, de az első évad vége felétől minden részhez kommentel és ez elképesztően nagy megerősítés nekem. Köszönöm minden hozzászólását!
De igazából minden feliratkozónak és kommentelőnek csak köszönni tudom a biztatását, nélkülük már rég feladtam volna!

3.Kire számíthatsz bármikor?
Ezt most nem pontosan értem. Blogolás terén kire számíthatok? S.B.Hawk rengeteget segített, mind az előző design terén, mind a biztatás terén. Neki is nagyon köszönök minden segítséget!

4. Tartasz attól, hogy le kell majd zárnod a történeted?
Ami azt illeti, igen. Ugyan indítok harmadik évadot, de valahogy sokkal nehezebben megy a megírása, mint az előző kettőnek. És nem csak az időhiány miatt. Valahogy úgy érzem, hogy a történet a végéhez közeledik, de még nem akarom lezárni, nem akarom, hogy vége legyen. De hát Natashát idézve: „Semmi nem tart örökké”.

5. Miért éppen ez lett a blogod címe?
A cím a történet írása közben ugrott be, és ahogy haladtam előre, egyre jobban éreztem, hogy ez lesz a megfelelő. Ugyan nem valami hatásvadász cím, mégis úgy gondoltam, hogy teljesen illik a történethez.

6. Van olyan karakter, akit magadról mintáztál? Ki ő, és milyen tulajdonságokban hasonlítotok?
Kate karakterét a legtöbb dologban magamról mintáztam, mégsem teljesen olyan, mint én. Néhány tulajdonságot felnagyítottam, inkább úgy mondanám, hogy én olyan szeretnék lenni, mint ő. Az önfejűség és a kitartás stimmel, a legtöbb életrajzi motívum (kivéve, hogy Peggy Carter a dédnagymamám. Szép is lenne :D). És ahogy haladtam előre a történetben, Kate karaktere úgy formálódott, távolodott tőlem, hogy a végén teljesen önálló legyen.

7. Jártál már korábban a blogomon, vagy csak a díj miatt tértél be?
Jártam, rendeltem kritikát és azóta is benézek.

8. Mit gondolsz az oldalról?
Egy olyan kritikaírói oldal, amelynek a bejegyzéseire megéri várni. Igényes, látszik, hogy komolyan veszed a dolgod, nem összecsapott kritikákat olvashatunk tőled. Ráadásul a mini-interjú és a blogok zenékhez való hasonlítása egyedi újítás, ami még érdekesebbé teszi az oldalt.

9. Mi tetszik a legjobban a blogon?
A kritika, amit a blogomról írtál. :D Az, hogy nem egy a tucatból, hanem tényleg egyedi. Meg a design is nagyon szép.

10.Mi az, ami nem tetszik?
Nincs olyan.

11. Mit gondolsz a kritikáimról? Szerinted alaposak? Megéri rá várni?
Saját tapasztalatból mondom, hogy igen, megéri rá várni. Minden részletre kitérsz, látszik, hogy felületesen olvastad el a blogot. És ráadásul végigolvasod, amiért külön dicséret jár. Ami még jó, hogy nemcsak dicsérsz, hanem tanácsokat is adsz, de nem erőszakolod rá az emberekre a változtatást. Szerintem igazi tehetség vagy! J

12. Vissza fogsz még térni az oldalra? Miért? Csak őszintén, ezért kérdezem! :D
Igen, mert érdekelnek a cikkek és a Ti választottátok – bejegyzések.


12 dolog a Sometimes the truth is very ugly-ról
1. Az oldal színei a vörös és a piros rengeteg árnyalata. Személy szerint merésznek tartom ezt a színválasztást, de csak jót lehet róla mondani.
2. A blogon 20 naponta olvasható egy Ti választottátok bejegyzés.
3. Ennek témája szavazás alapján dől el.
4. A kritikák sajátossága a mini interjú és a dalpárosítás.
5. Karácsony hetében mindennap olvasható volt egy bejegyzés.
6. A blog jelenleg 15 feliratkozóval rendelkezik.
7. Az írónő alapított egy díjat is: Peetagey Smile Gratitude Award
8. Jelenleg 23+1 kritikát olvashatunk a blogon.
9. Most épp 19 rendelés van hátra.
10. A kritikák alaposak, összeszedettek, megéri rájuk várni.
11. Az írónő szókimondó, mégis kedves, kritikái építőek, nem sértőek.
12. Mindenképpen érdemes benézni, mert összességében egy nagyon összeszedett, rendezett oldal!

12 dolog az én blogomról
1. Amíg nem készülök el a 3. évaddal, addig különféle novellákat teszek közzé.
2. Mindkét évad eredetileg könyvnek készült.
3. A 2. évadot gyorsabban írtam meg, mint az elsőt.
4. Kezdetben E/3.-ban írtam, de E/1.-ben jobban szeretek írni.
5. Sok momentumot vettem át a filmekből, a történetet is szorosan hozzákapcsoltam.
6. Még mindig telefonról blogolok, csak 1-2 részt szerkesztek meg gépen.
7. Az 1. évad időtartama 3 hónap, míg a másodiké kb 2-3 hét.
8. Úgy érzem, sokat fejlődtem a kezdetek óta és így visszatekintve az első részek elég naivak és kezdetlegesek, de nem fogom átírni őket pont emiatt: a történet úgy fejlődik, ahogy én is.
9. Az egyik legérdekesebb keresési kulcsszó, ami alapján valaki ráakadt a blogomra: bucky barnes lefeküdt. A mai napig sem értem, hogy sikerült ezt alkotni.
10. Gondoltátok volna, hogy Izraelben is megjelenítették az oldalt?
11. És majdnem utolsósorban jöjjön egy kis kulissza titok: kb. a 3. évad felével vagyok kész. Ez is E/1.-ben lesz, és hangulatában az előző két évad ötvözete.
12. Nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam, nagyon sok kedvességet és ezt szeretném mindenkinek megköszönni!
12+1: Ha bármi kérdésetek van, ezen az e-mail címen elérhettek: kateavengers@gmail.com.

Az a helyzet, hogy nem fogom tovább küldeni 12 embernek, mert egyszerűen nincs időm blogokat olvasni, akik meg megérdemlik, nekik már küldtem. Így a 12 kérdést sem fogom megírni.
Mégegyszer köszönöm a díjat!

Üdv: Kate

2016. január 15., péntek

Egy részét

Sziasztok!
Megérkezett az első novellám, melynek középpontjában (remélem, sokatok örömére) Bucky áll. Valójában nem is novella, inkább egy rövid visszaemlékezés, elmélkedés. Sokat foglalkozatott Bucky állapota, érzései, így ezt próbáltam most leírni: hogy mit is érezhetett, gondolhatott, hogyan cselekedett egyes helyzetekben.
Jó olvasást!



A férfi kezébe temetett arccal ül az ágy szélén. Még mindig nem tudta megszokni fémkarja hideg érintését, ám most jólesett a jeges érzéketlenség: segített koncentrálni. Az imént rémálomból ébredt, újabb emlékképek rohanták meg, melyeket nem tudott hova tenni. Soha nem álltak össze egy egésszé.
Még csak 3 napja, hogy megmenekült a Hidra fogságából. Megremeg erre a gondolatra. Látja maga előtt a tudósokat, érzi a fejét szorító fémlapokat, hallja az elektromos szikrák pattogását. Dühösen felpattan az ágyról, fel s alá járkál. Ezeket miért nem lehet elfelejteni? Miért nem szűnik a fájdalom, miért nem hagyják végre békén? Miért nem hagynak fel végre az üldözésével?
A szobában nincs fűtés. Fázik, mégis hideg verejtékben úszik a teste. Újra érzi a szíjak szorítását, látja a kék ragyogást, hallja a lány sikolyát. Kate. A lány nevére tisztán emlékszik, maga előtt látja. Törékeny, elkínzott testét, megtört és lerombolt lelkét, égő tekintetét, megingathatatlan akaratát. Végignézte, hogy az a lány, aki visszajött érte, szenved. És nem tudott tenni semmit. Tehetetlen volt.
Egy ordítással a falba öklel, hátha meg tudja állítani a kínzó áradatot, ám a képek tovább pörögnek a fejében. A füst körbeölelte őket, ahogy a karjában tartotta a lányt. Kijutottak ugyan a laborból, de tudta, hogy a kijáratig nem lesz egyszerű eljutni. Sietnie kellett. Ő sem volt jó állapotban, a Hidra őt sem kímélte. Nem akarta felidézni, mit tettek vele.
Hallotta, hogy nem messze emberek vannak. Felismerte a hangot: Steve. Ugyanaz az ember, akit összevert a hordozón, majd akit kimentett a vízből. Egy ember a múltjából.
Tudta, hogy a lány biztonságban lesz, de nem hagyhatta, hogy őt is megtalálják. Még nem tudott bízni az emberekben. Mennie kellett.
Sok embert megölt, amíg eljutott egy vadászgépig. Nem érzett bűntudatot. Fölrémlett előtte néhány akció, amikor rengeteg ember vesztette életét. Nem sajnálta, hogy végzett ezekkel a gyilkosokkal. Az 50 év alatt a sajnálatot is sikerült kitörölniük belőle.
Egy csapat specialista rohanta le, lövést kapott a jobb vállába. Megroggyant a térde, ahogy egy kemény ütés érte a gerincét. Nem adta fel: fémkarjával csontokat tört, megmaradt pisztolyával fejre irányzott lövéseket adott le, ám legyűrték. És épp mikor földre került, váratlan segítség érkezett. Tom Wissenschaftler akkor fogott életében először géppuskát a kezében, találatai mégis elég pontosak voltak. Tekintete elszánt volt, szembefordult mindennel, amiben eddig hitt. Szembefordult a Hidrával.
Azonban Bucky tudta, amit a férfi még nem: már csak percei vannak hátra az életéből. Becsülte a bátorságát, de nem volt elég képzett, hogy ez túlélje. Kiáltani akart, de egy ügynök térdelt a torkán, így tehetetlenül végignézte, ahogy a fiatal tudós szívébe fúródik egy golyó. Tom lélegzete elakadt a fájdalomtól. Utolsó erejével Buckyra nézett. A férfi bocsánatkérést olvasott ki belőle és felfedezte benne a lobogó szerelmet. A szerelmet, ami Kate iránt égett. A szerelmet, ami felnyitotta a szemét és a megváltoztatta. Ami a halálát okozta.
A Tél Katonája ekkor értette meg, milyen hatalmas dolog is a szerelem. Ekkor értette meg, mire képes, milyen erős és legyőzhetetlen, mégis mennyire emberi.
Fémkarja körülzárta az ügynök nyakát, amíg annak az utolsó levegőfoszlány is elhagyta a tüdejét. Sikerült felküzdenie magát, ám még többen rohantak rá. Nem félt, hideg fejjel mérlegelt, mint már megszokta annyi küldetésen. Újra a földre került. Felkészült a fájdalomra, amit a fűrészes élű kés fog okozni. Tudta, hogy nem kerülheti, nincs elég ereje.
Hirtelen újra a vonaton érzete magát. Két kézzel kapaszkodott egy vasrúdra, ezen függött az élete. Akkor is tudta, hogy nem kerülheti el a véget, bármennyire is sietett Steve. Nem tudta volna megmenteni.
Minden egy pillanat alatt történt. Kate elképesztő sebességgel ugrott elé és mire megmozdulhatott volna, a fegyver elérte a lány testét. És akkor kitört a lány testéből az energiahullám letarolva mindent és mindenkit. Megmentette őt!
Bucky akkor értette meg, miért olyan fontos mindkét félnek a lány. A Hidra ezt az erőt akarja, a Bosszúállóknak pedig Kate-re mint emberre van szüksége. Erre az önzetlenségre, erre a küzdésre, kitartásra és önfeláldozásra. És a férfi már értette, hogy Steve miért szereti a lányt.
A hideg víz frissítőleg hat rá, még egy adagot fröcsköl az arcára, majd bedugja a fejét a zuhany alá. Felszisszen, ahogy fájdalom hasít a jobb vállába. Lőtt sebét ugyan bekötözte, de szétroncsolódott néhány izomköteg, így hosszú gyógyulásra számíthat. De vajon Kate milyen hosszú idő alatt fog meggyógyulni? Vajon felépül-e? Túlélte-e egyáltalán? Nem tudott elég hálás lenni azért, amit a lány tett.
És vajon Steve meg tud neki bocsátani, ha a lány miatta hal meg? Mielőtt a vadászgéppel kisüvített a hangárból, látta a férfit, aki egykor a barátja volt. Látta, ahogy Kate mozdulatlan testére nézett, látta, mit érez. Felrémlett előtte az a fotó, amit Arnold Zola mutatott. Steve és Kate is boldogok voltak, megszűnt körülöttük a világ. Bucky emlékezett rá, hogy Steve régen sosem mert felkérni senkit táncolni. Így tudta, hogy ez nem holmi fellángolás. Ez a kötelék mély és erős.
Steve mégis ugyanaz az ember volt, mint régen. Ő azonban nem. Már sosem lehet ugyanaz az ember, aki volt. És ezért gyűlölte a Hidrát.
Vajon, ha nem zuhan le, ha minden másképp történik, hogy alakult volna az élete? Boldog lett volna? Lett volna családja? Szeretett volna valakit úgy, mint még soha senkit?
Vajon várt rá valaki, mialatt a fronton harcolt? Nem emlékezett. A múltja sötétségbe burkolózott, csak homályos foltok maradtak meg belőle.
Tekintete találkozott a tükörképével. Már régen meg kellett volna öregednie, ám az 70 év meg sem látszott rajta. Csak a vonásai keményedtek meg, a haja lett hosszabb. És a tudata változott meg. Robotként irányították, még ha úgy is tűnt, hogy szabadon cselekszik. Eljátszadoztak az elméjével, fegyverként használva őt. És miért? Mert túlélte egy őrült tudós kísérletezéseit.
Bucky tanácstalan volt. Régen barátok, nők, családtagok vették körbe, mindig volt valaki, akire számíthatott. Most viszont senki nem volt mellette. Egyedül volt.
Ám ekkor eszébe villan két ember képe. Két ember arca, akik harcoltak érte. Két ember, akik végig kitartottak mellette. És akkor a férfi elmosolyodik. Sokáig komor, élettelen arcán most halvány fénnyel apró mosoly világít. Mert tudta, hogy még sincs egyedül.
Tudta, hogy keresik. Barátok és ellenségek egyaránt, ám még nincs itt az ideje, hogy megtalálják. Mert előbb megpróbálja helyrehozni az életét, kijavítani a hibáit. Elfogadni a veszteségeit és a szenvedései által erősebbé válni. Megkeresi a válaszokat a kérdéseire, felkutatja az emlékeit, hogy visszakapja önmagát. Legalább egy részét.

A férfi most már lehiggadva ment vissza az ágyhoz. És hosszú hónapok óta most először nyugodtan aludt.

2016. január 8., péntek

Epilógus

Minden visszatért a szokott kerékvágásba: tanultam és edzettem. Natasha segítségével újra megerősödött a hátam, a bordáim összeforrtak, a szalagjaim és a gyomrom is helyrejött, de a heget viselem mindörökre a Hidra bélyegeként. Mindannyian szántak rám egy kis időt, így erősebb lettem, mint valaha. Nemcsak testileg, lélekben is. Habár a félelmeim nőttek, a Hidra kegyetlenségének megtapasztalása erőt adott, amivel legyőzhettem. „A bátorság nem a félelem hiánya, hanem a döntés, hogy létezik fontosabb dolog is, mint a félelem.”
Új lakhelyembe hamar beleszerettem. Minden reggel egyszerre nyitottuk ki az ajtót a kapitánnyal. Napunkat futással indítottuk a parkban, ahol Sammel találkozva edzettünk. Ma hozzá voltunk hivatalosak reggelire. Mikor indultunk volna le a lépcsőn, hallottam, hogy nyílik a szintünkön lévő harmadik ajtó.
- Kate! – szólított meg a szőke nő. Halványkék ing, szürke szoknya, dolgozni indult.
- Jó reggelt, Sharon! – köszöntöttem visszafordulva. A kiszabadulásom óta nem találkoztam vele.
- Csak szerettem volna megköszönni, amit értem és a csapatomért tettél. Sok ember életét mentetted meg.
- Ez a munkám – mosolyodtam el meglepetten. Nem számítottam erre. Máshogy kezelt, már nem gyerek voltam a szemében, hanem ügynök.
- Van itt még valami – nyújtott át egy rádiót. – Hill ügynök beszélni szeretne veled.
Fülembe raktam a fülhallgatót, közben az tűnődtem, hogy Hill miért nem engem keres személyesen.
- Igen? – szóltam bele, de meglepetésemre nem Maria válaszolt.
- Kate, az adatok, amiket gyűjtöttél nagy hasznunkra voltak. Az előléptetésed megtörtént – hallottam meg az igazgató hangját.
- Köszönöm, uram – hálálkodtam. A ranglétrán csak nagyon nehezen lehetett előrehaladni.
- Én köszönöm – azzal megszakította a vonalat. Csak egy percet szánt rám, de köszönetet csak nagyon különleges helyzetekben mond. Általában soha.
Elköszöntem a „nővérkétől”, majd lesiettem. Steve-vel együtt mentünk a parkig. A vallomás óta nem változott meg a hozzáállásunk. A kapocs köztünk mélyebb, erősebb lett, de nem volt szükség a kimutatásra. Nem jártunk kézenfogva, egy mosoly, egy pillantás bőven elég volt. Aggódtunk a másikért, ő az én testőröm volt, én az övé, de nem akadályoztuk egymást a küldetésekben. Mert mindketten tudtuk, hogy a munkánk nem az érzelmeinkről szól, hanem az emberek épségéről. És ezért áldozatot kell hoznunk.
- Üdv, Sam! – köszöntöttem a hídnál álló afroamerikait.
- Jó reggelt, Kate, futóbajnok! – vigyorgott, majd keresztbe rakva a karját elgondolkozva rám nézett. – Ki kellene találnunk neked is egy becenevet. Valamit, ami tükrözi a tehetségedet. Mit szólsz a polihisztorhoz?
- Ki ne mond mégegyszer! – ráztam meg a fejem, de közben nevettem.
- Akkor megbeszéltük. Jó edzést! – intett, majd megindult a neki kényelmes tempóban.
- Verseny? – pillantottam jókedvűen a kapitányra.
- Benne vagyok – mosolyodott el, aztán nekiindultunk. Háromszor köröztük le Sam-et, közben nem tudtam megállni, hogy oda ne kiáltsam neki: „Baloldal”, mire sikeresen felidegesítettem, ám nem tudott utolérni. Visszakapja a „polihisztort”. Nem meglepő, hogy Steve nyert, én pedig hasonló állapotban voltam, mint Wilson, levegőt kapkodva támaszkodtam egy fának. A parkolóban fekete kocsi várt ránk.
- Vezethetek? – kérdeztem Samtől, aki időközben megtanított. Nem ment elsőre zökkenőmentesen, egy lökhárító bánta, de azóta egész jól belejöttem. – Ígérem, vigyázok – nagyot sóhajtva beadta a derekát. – Öveket becsatolni!
Sólyom házánál parkoltunk le. A konyhában terített asztal fogadott minket. Reggeli közben a nappaliban megpillantottam két furcsa formájú hátizsákot. Lenyelve az utolsó falatot, rögtön felkaptam az egyiket. Tudtam, hogy nekem rakták oda, nem felejtve az ígéretet.
- Gyere, megmutatom, hogy kell – állt fel Sam. Fölmentünk a tetőre. Az afroamerikai elmagyarázta, hogyan irányítsam.
- Először csak a tető fölött próbáld ki, nehogy vissza… - nem tudta befejezni, ugyanis levetettem magam a tetőről. A gyomrom magasba ugrott, zuhantam a föld felé. Kiengedtem a szárnyakat, mire a szél felrepített. Pörögve szárnyaltam a magasba.
- … ess – nézett utánam lemondóan Sam. – Már mindegy. Ennyit a biztonságról.
- Mit vártál? – felelte a kapitány olyan hangsúllyal, mint aki tudta, mire készülök.
Bukfenceztem, bonyolult hurkokat rajzoltam, apró légi bemutatót rögtönöztem. A kezembe akadt egy füstszóró, mire remek ötletem támadt. Füstcsíkot húzva magam mögött, az égre festettem a jelképünket, az A betűt. Egy csapat, ami befogadott, aminek a tagja lehetek, ahová tartozom. Örökre.

„A siker nem végleges, a kudarc nem végzetes,
Ami számít, az a bátorság, hogy mindezt folytasd.”
Steve Rogers


Sziasztok!
Epilógus. Vége, lezárása valaminek, ugyanakkor egy új kezdetet is jelent. Mert az élet nem áll meg, még ha le is zárul egy-egy szakasz. Megy tovább, újabb kihívások érkeznek, amelyeket le kell küzdeni. Kate története sem ér itt véget.
Remélem, sokatok örömére szolgál ez a bejelentés: lesz 3. évad! A probléma csak az, hogy rettenetesen el vagyok vele maradva. Kezdve egy hosszú írói válsággal, a suli miatti fáradsággal, idő és ihlethiánnyal; ezek miatt egyszerűen nem tudtam írni. Így a folytatásra várnotok kell.
De, hogy addig se maradjatok olvasnivaló nélkül, arra gondoltam, hogy közzétennék Marveles novellákat, apró történeteket, esetleg néhány kiegészítést,  vagy extra részt Kate történetéhez. Mit szóltok?
És itt szeretném megköszönni az egész évados figyelmet és támogatást; az olvasók számának növekedését; az összes kommentet és megtekintést, meg úgy igazából mindent! Amikor neki kezdtem a blognak, nem gondoltam, hogy ekkora örömöt fog nekem és nektek is okozni. És emiatt úgy érzem, megéri folytatni és van értelme írni!
Köszönöm!