2016. január 15., péntek

Egy részét

Sziasztok!
Megérkezett az első novellám, melynek középpontjában (remélem, sokatok örömére) Bucky áll. Valójában nem is novella, inkább egy rövid visszaemlékezés, elmélkedés. Sokat foglalkozatott Bucky állapota, érzései, így ezt próbáltam most leírni: hogy mit is érezhetett, gondolhatott, hogyan cselekedett egyes helyzetekben.
Jó olvasást!



A férfi kezébe temetett arccal ül az ágy szélén. Még mindig nem tudta megszokni fémkarja hideg érintését, ám most jólesett a jeges érzéketlenség: segített koncentrálni. Az imént rémálomból ébredt, újabb emlékképek rohanták meg, melyeket nem tudott hova tenni. Soha nem álltak össze egy egésszé.
Még csak 3 napja, hogy megmenekült a Hidra fogságából. Megremeg erre a gondolatra. Látja maga előtt a tudósokat, érzi a fejét szorító fémlapokat, hallja az elektromos szikrák pattogását. Dühösen felpattan az ágyról, fel s alá járkál. Ezeket miért nem lehet elfelejteni? Miért nem szűnik a fájdalom, miért nem hagyják végre békén? Miért nem hagynak fel végre az üldözésével?
A szobában nincs fűtés. Fázik, mégis hideg verejtékben úszik a teste. Újra érzi a szíjak szorítását, látja a kék ragyogást, hallja a lány sikolyát. Kate. A lány nevére tisztán emlékszik, maga előtt látja. Törékeny, elkínzott testét, megtört és lerombolt lelkét, égő tekintetét, megingathatatlan akaratát. Végignézte, hogy az a lány, aki visszajött érte, szenved. És nem tudott tenni semmit. Tehetetlen volt.
Egy ordítással a falba öklel, hátha meg tudja állítani a kínzó áradatot, ám a képek tovább pörögnek a fejében. A füst körbeölelte őket, ahogy a karjában tartotta a lányt. Kijutottak ugyan a laborból, de tudta, hogy a kijáratig nem lesz egyszerű eljutni. Sietnie kellett. Ő sem volt jó állapotban, a Hidra őt sem kímélte. Nem akarta felidézni, mit tettek vele.
Hallotta, hogy nem messze emberek vannak. Felismerte a hangot: Steve. Ugyanaz az ember, akit összevert a hordozón, majd akit kimentett a vízből. Egy ember a múltjából.
Tudta, hogy a lány biztonságban lesz, de nem hagyhatta, hogy őt is megtalálják. Még nem tudott bízni az emberekben. Mennie kellett.
Sok embert megölt, amíg eljutott egy vadászgépig. Nem érzett bűntudatot. Fölrémlett előtte néhány akció, amikor rengeteg ember vesztette életét. Nem sajnálta, hogy végzett ezekkel a gyilkosokkal. Az 50 év alatt a sajnálatot is sikerült kitörölniük belőle.
Egy csapat specialista rohanta le, lövést kapott a jobb vállába. Megroggyant a térde, ahogy egy kemény ütés érte a gerincét. Nem adta fel: fémkarjával csontokat tört, megmaradt pisztolyával fejre irányzott lövéseket adott le, ám legyűrték. És épp mikor földre került, váratlan segítség érkezett. Tom Wissenschaftler akkor fogott életében először géppuskát a kezében, találatai mégis elég pontosak voltak. Tekintete elszánt volt, szembefordult mindennel, amiben eddig hitt. Szembefordult a Hidrával.
Azonban Bucky tudta, amit a férfi még nem: már csak percei vannak hátra az életéből. Becsülte a bátorságát, de nem volt elég képzett, hogy ez túlélje. Kiáltani akart, de egy ügynök térdelt a torkán, így tehetetlenül végignézte, ahogy a fiatal tudós szívébe fúródik egy golyó. Tom lélegzete elakadt a fájdalomtól. Utolsó erejével Buckyra nézett. A férfi bocsánatkérést olvasott ki belőle és felfedezte benne a lobogó szerelmet. A szerelmet, ami Kate iránt égett. A szerelmet, ami felnyitotta a szemét és a megváltoztatta. Ami a halálát okozta.
A Tél Katonája ekkor értette meg, milyen hatalmas dolog is a szerelem. Ekkor értette meg, mire képes, milyen erős és legyőzhetetlen, mégis mennyire emberi.
Fémkarja körülzárta az ügynök nyakát, amíg annak az utolsó levegőfoszlány is elhagyta a tüdejét. Sikerült felküzdenie magát, ám még többen rohantak rá. Nem félt, hideg fejjel mérlegelt, mint már megszokta annyi küldetésen. Újra a földre került. Felkészült a fájdalomra, amit a fűrészes élű kés fog okozni. Tudta, hogy nem kerülheti, nincs elég ereje.
Hirtelen újra a vonaton érzete magát. Két kézzel kapaszkodott egy vasrúdra, ezen függött az élete. Akkor is tudta, hogy nem kerülheti el a véget, bármennyire is sietett Steve. Nem tudta volna megmenteni.
Minden egy pillanat alatt történt. Kate elképesztő sebességgel ugrott elé és mire megmozdulhatott volna, a fegyver elérte a lány testét. És akkor kitört a lány testéből az energiahullám letarolva mindent és mindenkit. Megmentette őt!
Bucky akkor értette meg, miért olyan fontos mindkét félnek a lány. A Hidra ezt az erőt akarja, a Bosszúállóknak pedig Kate-re mint emberre van szüksége. Erre az önzetlenségre, erre a küzdésre, kitartásra és önfeláldozásra. És a férfi már értette, hogy Steve miért szereti a lányt.
A hideg víz frissítőleg hat rá, még egy adagot fröcsköl az arcára, majd bedugja a fejét a zuhany alá. Felszisszen, ahogy fájdalom hasít a jobb vállába. Lőtt sebét ugyan bekötözte, de szétroncsolódott néhány izomköteg, így hosszú gyógyulásra számíthat. De vajon Kate milyen hosszú idő alatt fog meggyógyulni? Vajon felépül-e? Túlélte-e egyáltalán? Nem tudott elég hálás lenni azért, amit a lány tett.
És vajon Steve meg tud neki bocsátani, ha a lány miatta hal meg? Mielőtt a vadászgéppel kisüvített a hangárból, látta a férfit, aki egykor a barátja volt. Látta, ahogy Kate mozdulatlan testére nézett, látta, mit érez. Felrémlett előtte az a fotó, amit Arnold Zola mutatott. Steve és Kate is boldogok voltak, megszűnt körülöttük a világ. Bucky emlékezett rá, hogy Steve régen sosem mert felkérni senkit táncolni. Így tudta, hogy ez nem holmi fellángolás. Ez a kötelék mély és erős.
Steve mégis ugyanaz az ember volt, mint régen. Ő azonban nem. Már sosem lehet ugyanaz az ember, aki volt. És ezért gyűlölte a Hidrát.
Vajon, ha nem zuhan le, ha minden másképp történik, hogy alakult volna az élete? Boldog lett volna? Lett volna családja? Szeretett volna valakit úgy, mint még soha senkit?
Vajon várt rá valaki, mialatt a fronton harcolt? Nem emlékezett. A múltja sötétségbe burkolózott, csak homályos foltok maradtak meg belőle.
Tekintete találkozott a tükörképével. Már régen meg kellett volna öregednie, ám az 70 év meg sem látszott rajta. Csak a vonásai keményedtek meg, a haja lett hosszabb. És a tudata változott meg. Robotként irányították, még ha úgy is tűnt, hogy szabadon cselekszik. Eljátszadoztak az elméjével, fegyverként használva őt. És miért? Mert túlélte egy őrült tudós kísérletezéseit.
Bucky tanácstalan volt. Régen barátok, nők, családtagok vették körbe, mindig volt valaki, akire számíthatott. Most viszont senki nem volt mellette. Egyedül volt.
Ám ekkor eszébe villan két ember képe. Két ember arca, akik harcoltak érte. Két ember, akik végig kitartottak mellette. És akkor a férfi elmosolyodik. Sokáig komor, élettelen arcán most halvány fénnyel apró mosoly világít. Mert tudta, hogy még sincs egyedül.
Tudta, hogy keresik. Barátok és ellenségek egyaránt, ám még nincs itt az ideje, hogy megtalálják. Mert előbb megpróbálja helyrehozni az életét, kijavítani a hibáit. Elfogadni a veszteségeit és a szenvedései által erősebbé válni. Megkeresi a válaszokat a kérdéseire, felkutatja az emlékeit, hogy visszakapja önmagát. Legalább egy részét.

A férfi most már lehiggadva ment vissza az ágyhoz. És hosszú hónapok óta most először nyugodtan aludt.

2 megjegyzés:

  1. OMG! Ez valami baromi jó lett, annyira jól áttudod adni az érzéseket, hogy arra nincs fogalom:)nagyon tetszett;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Huh, nagyon-nagyon-nagyon köszönöm ezt a dicséretet! Annak meg kifejezetten örülök, hogy ennyire tetszett! :-)

      Törlés