2016. február 20., szombat

(Utó)Valentin napi hármasnovella

Sziasztok!
Örömmel jelentem, hogy túl vagyok 3 nagyon kemény, nagyon zsúfolt héten, így most újult erővel tudok nekilátni az írásnak. Sajnálom, hogy nem tudtam minden héten novellát hozni, de a suli, a dolgozatok, a versenyek teljesen elvették az időmet. Azért köszönök minden megtekintést! :)
Bár már elmúlt Valentin nap, ez a novellacsokor mégis kikívánkozott belőlem és szeretném megosztani veletek. Írjátok meg, ha tetszett, illetve szívesen várom az ötleteket, hogy kiről szeretnétek novellát, történetet olvasni!
De addig is jó olvasást! :)


Valentin nap – 3 évben


1946.02.14.
Peggy Carter meredten bámul ki az ablakon. A teafőző visít mellette, jelezve, hogy a víz felforrt. Jelezve egy újabb nap kezdetét. A nő azonban nem hallja meg. A gondolatai messze járnak, a kezében egy férfi fekete-fehér fényképét szorongatja. A férfiét, akit szeretett.
Peggy emlékezett arra a napra, amikor először meglátta Steve-et. Elveszett a magas katonák közt, súlyban jó, ha feleannyit nyomott, mint a legvékonyabb újonc. Tekintete érdeklődő volt, egyáltalán nem félt, ám a nőt egyelőre nem győzte meg, hogy alkalmas a feladatra. Mindenesetre megérdemelt egy esélyt. Mindenki megérdemel egy esélyt.
Steve keményen edzett, vagy legalábbis próbált, de az volt a helyzet, hogy rendes fekvőtámaszt sem tudott lenyomni. A futásnál mindig lemaradt, nem bírta tartani a tempót; egy kötéllétrán alig tudott felkapaszkodni. Egyszer beakadt a lába és fejjel lefelé lógott, amíg le nem szedték onnan. A szögesdrót alatti kúszásban szintén nem jeleskedett, mert bár vékonysága miatt könnyen elfért, lassan haladt. Viszont sosem adta fel. Soha nem állt meg, inkább belehalt volna, minthogy elismerje a vereségét. Küzdött. És ezt becsülte benne.

A hangszóró még recsegett egy darabig, aztán elhalt. Néma, élettelen csendet árasztott magából. Vége.
Peggy nem tudta felfogni ennek a szónak az értelmét. Nem akarta, mert képtelen volt elviselni ennek a szónak a súlyát. Vállai rázkódtak, a könnyek patakként folytak szomorú arcán. Soha nem érezte magát ilyen gyengének.
Tudta, hogy Steve nem hiába halt meg. Megmentette több milliárd ember életét, egész Amerikát. Mert ő ilyen ember volt: önzetlen, másokért élő. Valaki, aki hajlandó áldozatot hozni.
Peggy sosem hitte volna, hogy egy ilyen embert fog szeretni. Sosem hitte volna, hogy kisembert fog szeretni. Egy szerencsétlen vézna fiút, aki még táncolni sem mert felkérni senkit. Pedig ő ugyanaz az ember, akiből Amerika Kapitány lett. Soha nem adta fel önmagát, soha nem élt vissza a hatalmával. Küzdött. Az emberekért.
Carter ügynök erős nő volt. Öntudatos, magabiztos, megingathatatlan. Akkor mégis sírt. Nem bírta elviselni a szívébe markoló fájdalmat. Steve nincs többé. Lezuhant. Elment. Meghalt.
Csak a hiány, a fájdalom maradt. A nő úgy érezte, sosem fog enyhülni. Azt akarta, hogy férfi újra itt legyen vele. Hogy újra láthassa az arcát, az átható kék szemeket. Hogy újra érezhesse az elfogadást, a tiszteletet, a megbecsülést.
„Az én döntésem”. Steve szavai visszhangzanak a fejében. Nem hitte, hogy elveszítheti őt, amikor segített feljutni neki a Valkűrre. Akkor félre kellett tennie az egyéni érzéseit egy magasztosabb cél érdekében. De utána? Könnyű azt mondani, hogy tovább kell lépni. Megtenni? Még Peggy Carter számára is nehéz volt.
Gondolataiból az egyre jobban visító teafőző riasztja fel. Dolgoznia kell. A munkáját nem adta fel. Nem is fogja.
És Peggy bármennyire is nem szerette volna, az idő múlásával a sebek gyógyultak, a kötelék halványult. Egyszer el kell engednie. Egyszer el fogja engedni.





2011.02.14.
Egy újságból kivágott kép. Steve-nek mindössze ennyi maradt meg Peggyből. A nőből, akit szeretett. A nőből, akit szeret.
Mikor a kiolvasztása után felébredt, idegen emberek vették körül. Nem az ő idejéből valók. Futott, menekült előlük, nem tudta, miért hazudnak neki. Nem jutott messze. Fekete kocsik vették körbe. Egy afroamerikai férfi a nevén szólította és megmondta neki az igazat: csak nem 70 évig volt jégbe fagyva.
És Steve első gondolata Peggy volt.
Tudta, hogy helyesen cselekedett, ahogy mindig is akart. De azt nem tudta, hogy az ennyire fog fájni. Hogy ilyen áldozatot kell hoznia.
Kiskorában arról ábrándozott, hogy egyszer hős lesz. Hogy az apja példáját követve ő is katonaként fogja szolgálni a hazáját. Ha nehezen is, de elérte a célját. Viszont erre akarta feltenni az egész életét. Nem csak 3 évet.
Minden olyan hirtelen történt. El akarta kapni Schmidtet. Ha az ember üldöz valakit és már közel van a célhoz, nem gondolkodik. A küldetésre koncentrál, nem számol a következményekkel. Ő is így cselekedett. Így csak azt vette észre, hogy a pilótaszékben ül egy olyan gépben, mely 1 óra alatt lerombolná a keleti partot. Ő pedig döntött.
Fájt. Az utolsó, amit látott, az utolsó, ami előtte lebegett, az Peggy arca volt. Még ma is érzi az illatát, az ajkát az ajkán, látja parázsló szemeit. Ő volt az első nő, aki viszont szerette. Aki nem Amerika Kapitányért, hanem önmagáért szerette. Peggy segített megvalósítani önmagát, mellette úgy érezte, többre képes. Érte sikerült leküzdenie korábbi gyengeségeit. Túlszárnyalta magát.
Furcsa volt a helyzet. Nem halt meg, életben maradt, mégsem lehet együtt Peggyvel. Mert azóta eltelt csaknem 70 év. Egy élet.
Kezében a papír: Margaret Carter adatai. Rajt van a jelenlegi lakcíme is. Telefonszám. A férfi egy pillanatig elgondolkozva mered a telefonra, ám végül nem nyúl érte. Nem lehet.
Peggy férjhez ment, gyerekei vannak. Ő továbblépett. Örül, hogy a szerelme boldog volt és teljes élete lehetett. Ezt ő nem mondhatja el magáról. Az ő életéből elvettek 700 olyan évet, amelyet már soha nem adhatnak vissza. Elvették a szerelmét, a békés családi élet lehetőségét egy olyan világban, amelyben még nem voltak szörnyek és földönkívüliek.
Megint kiszakítja a bokszzsákot a helyéről. Nem tudja megállítani az emlékképeket. Nem akarja megállítani. Nem akar elszakadni.
Még mindig él benne a remény, egy álomkép. Még tartozik egy tánccal.
Az akkori vasárnap tökéletes nap lett volna. Megkérhette volna Peggy kezét. Összeházasodhattak volna. Családjuk lehetette volna. Boldogok lehettek volna. Együtt.
De nem így történt. Steve álma szertefoszlott és nem maradt más, csak a rideg valóság. Ahol Peggy másé lett és egyedül van.
Egyedül van és csak egy dolgot tehet: megpróbál továbblépni és bízni benne, hogy az idő majd begyógyítja a sebeket. De egy valamit nem fog: elfelejteni Peggyt. A nőt, akit szeretett. A nőt, akit szeret.






2015.02.14.
Megborzongok, ahogy a nyitott ablakon beáramlik a hűvös levegő. Hóillatot hoz magával, mire elmosolyodom: az otthonomra emlékeztet. Ott is ilyen különös, friss illata volt a levegőnek, mint itt. Még a nagyváros füstje sem képes elnyomni.
Belekortyolok a tejeskávémba. A mai egy kivételes nap: nem kell dolgoznom, ezért nem sietek. Kényelmes tempóban elmosogatok, majd elindulok a tetőre. A kapitány már a Quinjetben vár.
- Izgulsz? – kérdezi, bár igazából kijelentésnek szánja.
- Egy kicsit – ami annyit takar, hogy összeszorul a gyomrom és enyhén remeg a kezem, melyből minden vér kiment, így most jéghideg. De igazából örülök.
Én vezetek. Őrült tempóban szeljük át az óceánt, 1 óra alatt Európában vagyunk. Tulajdonképpen nem szabadna itt lennünk. Az én és azok érdekében, akik miatt idejöttünk.
A célpontunktól fél mérföldre landolunk álcázva. Mindent bekapcsolva hagyok, nem tervezünk sokat itt időzni. Csak látni akarom őket. A családomat.
A nagy hatótávolságú távcsővel tökéletesen belátunk az ablakon. Nagyot dobban a szívem, mikor megpillantom apát, mikor egy szál sárga rózsát nyújt át anyának. Mert bármennyit is veszekednek, ők mindig szeretik egy mást, kitartanak egymás mellett. És szerettem volna, ha Steve is látja, honnan származom és miért vagyok olyan, amilyen.
Látszólag nem változott az életük, de én hiányoztam közülük. Persze tudják, hogy értük teszem, mégis csak az időnek köszönhetik, hogy hozzá tudtak szokni a helyzethez. Ahogy én is.
Ha nagyon ragaszkodunk valakihez, azt sosem akarjuk elengedni. Nem akarunk beletörődni a hiányába. Ám bármennyire is kapaszkodunk az álmokba, emlékekbe, azok az idő múlásával halványodnak. És ez ellen nem tehetünk semmit.
- Sokban hasonlítanak rád – szólal meg halkan Steve. Nem tudom, mennyi ideig révedhettem el, de a lábam teljesen elzsibbadt.
- Sosem fogom tudni elengedni őket – szakítom el a szemem az ablaktól. Már így is túl sokat időztünk itt.
Tudom. És hidd el, ez így van jól.
Mosollyal köszönöm meg a bíztatást, majd beindítom a Quinjetet.
- Mit szólnál egy különleges kiránduláshoz? – vetem fel az ötletet. Valójában már rég megfogalmazódott bennem, de csak most tudom megvalósítani.
- Tulajdonképpen most jött egy üzenet: újabb rutinküldetés.
- Hol?
- Nos, Fury tudja, hogy Európában vagyunk – ez nem lepett meg, Fury elől nehéz elbújni. De ez így is van rendjén. – Párizs.
- Tökéletes – vigyorodok el. – Oda terveztem menni.
- Akkor indulás!
Nem telik el 20 perc, amíg Franciaországba érünk. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy Nick az én tervemet is kitalálta, ezért kaptuk meg mi ezt az akciót. Hogy véletlenül se csak szórakozásból menjünk a szerelem városába. Szinte látom magam előtt, ahogy apró mosoly bújkál a szája sarkában. De nem bánom, legalább sikerült előcsalogatnom belőle. Ritka alkalom.
A célpont két kisstílű rabló. Nem tartoznak semmilyen szervezethez, az egyetlen bűnük, amivel felhívták magukra a figyelmet, az az, hogy a bank pénze mellett egy S.H.I.E.L.D. kazettát is elvittek. Benne pár porlasztó bombával. Nem lenne szerencsés, ha kipróbálnák.
Párizs egy kis nyomornegyedébe érkezünk. A Quinjet robotvezérléssel a levegőben marad, nem bízom benne, hogy az omladozó házak elbírják. Az ablaktáblák betörve, legalább ennyivel megkönnyítik a dogunkat.
- Kapjuk el őket! – súgom és bevetem magam az ablakon. Puhán landolok, a bukfenc lendületéből fel is állok. A kapitány már ott is van mellettem. Szavak nélkül megbeszéljük, hogy én intézem a konyhában ülő nőt, míg Steve-é a nappaliban lévő férfi. Gyors menet lesz. Nem hoztunk fegyvert, ők nem a mi szintünkön vannak. Meg amúgy is ránk fér egy kis edzés.
Hang nélkül lépek be a konyhába. A nő egy pillanatig nem vesz észre, így meg tudom szemlélni. Csontos arca fáradtságot, kialvatlanságot tükröz, szeme beesett. De még így látszik, hogy gyönyörű.
Kezében megremeg a bögre, ahogy észrevesz. Sovány, még ruhán keresztül is látszanak a csontjai. Látom a mozdulataiból, hogy fájdalmai vannak: megverték. Én pedig hirtelen megértem, hogy őt csak belerángatták ebbe. Kényszerítették, hogy lopjon. Vajon milyen kínokat kellett még átélnie?
Nem mozdulok, farkasszemet nézek a nővel. Olvasok benne. Nem mer kiáltani, fél. De nem tőlem. A férfitól.
Dulakodás hangja szűrődik be, egy ismeretlen hang fájdalmasan szitkozódva felordít. És a nő megérti a helyzetet. Szaggatottan mozogva veszi a kabátját, az ajtóhoz lép. Tudja, hogy nem fogom kiszolgáltatni a rendőrségnek.
- Köszönöm – suttogja, miközben a szívébe vési az arcomat. Sose fog elfelejteni. Én pedig csak bólintok. Valójában nem tettem semmit.
A nő kilép az ajtón és elmegy. Most már nem rab. Szabad.
- Elengedted – szólal meg mögöttem Steve. Nem kérdőjelez meg, tudja, hogy okkal cselekedtem így.
- Nem volt bűnös, nem tehetett mást – felelem tömören, belesűrítve mindent ebbe a néhány szóba.
A férfi eszméletlenül, harcképtelenné téve fekszik a kanapén. Ruhája piszkos, tömény alkohol szag árad belőle. Én pedig nem érzek iránta mást, csak szánalmat. Ő is egy lecsúszott réteghez tartozik, melyből nincs kiút. Épp ezért nem visszük magunkkal, hanem tárcsázom a rendőrséget és a névtelen bejelentés után fogom a kazettát és távozunk. A többi már nem a mi dolgunk.
- Szóval, mitől lesz olyan különleges ez a kirándulás? – kérdezi a kapitány.
- Attól, hogy átlagos emberekként megyünk. Nem Amerika Kapitány és a Kiválasztott, hanem mi. Az egyszerű emberek.
A pillantásom egybefonódik az övével. A csillogó kék szemével. Érti és tudja, miért olyan fontos ez nekem.
Mindkettőnk orrára szemüveg kerül, hétköznapi ruhát húzunk és kabátot. Kibontom a hajam, mely a fonat miatt enyhén hullámosan omlik a vállamra. A nyakamba fényképezőgépet akasztok és már indulhatunk is. Az Eiffel-toronyba.
Hideg szél fúj. de a Nap ragyogóan süt, csillognak az épületek, akárcsak a szemem. Jókedvűen küzdöm le a rengeteg lépcsőt, megyünk egyre feljebb és feljebb. Ugyan tél van, mégis sokan jönnek velünk szembe. Fiatalok, öregek, párok és a látványban egymagukban gyönyörködő emberek.
Összefonódnak az ujjaink, Steve keze felmelegíti az én kihűlt kézfejemet. Nem engedi el. Engem sem enged el.
Felérünk a tetőre. Elakadt lélegzettel nézek körbe, a látvány elképesztő. Látni Párizst a magasból, a sétányokat, a múzeumokat, katedrálisokat és apró, sétáló embereket. Mi pedig ott állunk a világ tetején.
Odabújok Steve-hez, aki átkarol, együtt nézzük a várost. Nem voltam még Párizsban, de úgy érzem, hiba lett volna kihagyni. Mindenesetre már ennyi elég volt, hogy felejthetetlenné váljon.
- Azt hiszem, már értem, miért minket küldött ide Nick – töröm meg a csendet.
- Mert tudta, hogy te meglátod azt is, amit más nem – hiába, Steve nagyon jól ismer. Meg a gondolataimat is.
- Én más vagyok, mint ti – mondom ki azt, ami régóta nyomja a lelkem. – Nem vagyok hős, még felnőtt is alig. És nem tudom, hogy meddig maradhatok még veletek anélkül, hogy változnék. Mert arra képtelen vagyok.
- Tudod, hogy egyszer mindennek vége van – látszik, hogy Steve se most gondol erre először. Mert ezek jól átgondolt, őszinte válaszok. – De még szükségünk van rád. Nekem és a világnak is.
- Remélem, sokára jön még az idő – ez egy halk fohász. Hogy még ne legyen vége.
- Nem foglak elengedni – suttogja Steve, én pedig hálásan a vállára hajtom a fejem. Én sem akarom elengedni. Nem fogom elengedni. Csak ha már mindennek vége, ha már nincs esély. De még akkor sem felejtem el. Soha.

2 megjegyzés:

  1. Sziia!
    Imádtam ezt a novellát is. :) Nagyon tetszett, hogy nem csak egyről írtál, hanem fölbontottad három részre. Az első kettőben Peggyről és Steveről olvasni nagyon jó volt még úgy is, hogy nem voltak együtt. :) Az utolsó résznél tetszett, hogy Kate rájött, hogy a nőt csak belerángatták és elengedte. Meg hát a séta Párizsban is nagyon jó lett. :) És a vége hát az meg fantasztikus volt. Kíváncsian várom a következőt. :)

    Viki :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nagyon örülök, hogy tetszett, köszönöm, hogy kifejtetted a véleményed! Hamarosan hozom a következő novellát! :)

      Törlés