2016. március 27., vasárnap

Imádkozom érted

Sziasztok!
Emlékeztek még a Légy szabad című novellára? Most annak hoztam el a folytatását, ezzel szeretnék mindenkinek áldott húsvéti ünnepeket kívánni! :)
Sajnálom ezt a hosszú kihagyást, de felgyülemlettek a versenyek és a dolgozatok, így sem időm, sem ihletem nem volt írni. A jó hír, hogy a 3. évaddal viszont tudtam haladni, de még mindig messze vagyok a végétől. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy minél előbb olvashassátok! :)
Addig is köszönöm a türelmeteket, a visszajelzéseket és az új feliratkozót! Nagyon sokat jelent nekem mindegyik! Nem is húznám tovább az időt, hisz valószínűleg senki nem a bevezetőre, hanem magára a novellára kíváncsi, így még csak annyit: jó olvasást! :)
Üdvözlettel: Kate Avengers



Másfél év telt el azóta, hogy elhoztam Jennyt az árvaházból. Másfél év óta élünk együtt egy kis faluban egy aranyos kis házban. És boldogok vagyunk.
Kézen fogom az ötéves kislányt, majd beülünk a kocsiba. Minden reggel így utazunk: én dolgozni, ő az oviba. Arcán boldog mosoly tükröződik, ahogy megsimogatja egy kedves napsugár meleg fényével. Örülök neki, mert egyre többet mosolyog, így kezdek reménykedni, hogy a rossz emlékek halványulnak. Bár még most is gyakran összerezzen egy-egy csattanásra, mintha ütéstől félne. Az árvaházi éveket nem lehet egykönnyen elfelejteni.
Szelíd puszit nyomok a feje búbjára, mielőtt bemenne a terembe. Mosolyogva int, én pedig indulok tovább a titkos rendőrségre. Úgy gondoltam, a múltam és a kiképzésem miatt itt veszik a legtöbb hasznomat. A vizsgán simán átmentem, azonnal kitüntetett pozícióba kerültem. Így lett belőlem titkos ügynök. A legjobb.
A gyakorlást nem hagytam abba, otthon a garázsban igazi edzőtermet rendeztem be. Nem csak a munka miatt. Bár már felszámoltuk a szervezetet, ellenségeim bárhol lehetnek.
Jenny persze azt hiszi, hogy egyszerű rendőr vagyok és ez jobb is így. Még ártatlan gyermek, nem érti, mi a halál. Csak sejti. Nem tudja, milyen megölni valakit. Nem tudja, milyen a szenvedés. És ettől a tudástól szeretném minél tovább megkímélni.
Testvérek vagyunk. Nem vér szerint, de a lelki kötelék olyan: mély és elszakíthatatlan. Jenny sokáig szótlan volt, miután hozzám került. Nem voltam mesterszakács, ő mégis minden alkalommal úgy vetette rá magát az ételre, mintha ez lenne az utolsó étkezése. Az árvaházi éhezés után nem csodálkoztam, sokszor az én adagomat is odaadtam neki. Én is tudtam, milyen korgó gyomorral, álmatlanul várni a reggelt.
Nem tudom, milyen családban felnőni. Nem tudom, milyen „jó éjt” puszival elaludni. Milyen vacsora után az asztalnál együtt maradni, nagyokat nevetni. Nem tudom, milyen egy anyát megölelni, egy apával birkózni. Vagy bociszemekkel engedélyt kérni valamire; családi nyaralásokon késő estig játszani. Nem tudom, milyen semmiségeken veszekedni a testvérekkel, iskolai házi feladatokkal nyüglődni. Nem tudom, milyen szerelemesnek lenni, egymást kutató pillantásokkal keresni. Nem tudom, milyen igazán szeretni. Mert az egész eddigi életem egy érzéketlen hazugság volt. Egy érzelemmentes, hidegvérű gyilkos voltam, akit csak a munka éltetett. Akinek a szeme vak volt az igazságra és a szíve az irgalomra. Ez voltam. Egy gyilkos.
Jack-nek köszönhetem, hogy meg tudtam változni. Még ma is sokat gondolok rá: minden nap többször eszembe jut. Tíz évig éltünk egy épületben, mégis alig ismertük egymást. Ám ahogy elgondolkodok a tettein, úgy érzem, közelebb kerülök hozzá. Minden szavára emlékszem: a memóriám rendkívül fejlett, de nemcsak emiatt. Vetélytárs volt és próbáltam kifogni rajta, ám visszagondolva nem idegesített, ha nem sikerült. Örültem a kihívásnak, mondhatni játéknak fogtam fel. Egyrészről nagyon gyorsan felnőttünk, ám volt olyan gyermeki oldalunk, amit még a szervezet sem tudott kiirtani belőlünk.
Furcsa így az élet, hogy eltűnt a jégpáncél a szívemről. Minden nap új érzelmekkel, egyes érzelmek új árnyalataival ismerkedek meg. Nap mint nap olyan emberekkel találkozom, akik mosolyogva néznek rám, akik kedvesen köszönnek. Eddig nem tudtam, milyen az, ha olyan emberek vesznek körül, akik szeretnek. Csak azt tudtam, milyen, amikor úgy viszonyulnak hozzád, mintha tárgy lennél. Nem számított a személyed, csak az, akivé válnod kellett. És én ennek ellenére mégis hálát éreztem a szervezet iránt. Volt mit ennem, volt hol aludnom, nem vertek minden nap. És egy szeretetre vágyó árva gyerek mindent megtesz azért, hogy valaki befogadja. Ők pedig megtették. Úgy lettünk rabszolgák, hogy észre sem vettük.
Besétálok a munkahelyemre. Az asztalomon nagy adag papírt találok: jelentéseket, adatokat, küldetés leírásokat. Mivel a rám bízott ügyeket gyorsabban elvégeztem, mint várták, most csak papírmunkát kaptam. Nem volt nehéz, szinte már unalmasnak mondható. Számomra azonban ez is újdonság. Eddig nem ismertem az unalmat. Nem tudtam, milyen csak bámulni magad elé és semmit sem csinálni. Mikor épp nem volt semmi dolgom, az agyam akkor is kattogott: A, B, C tervek vázlatait készítgettem, a tanultakat ismételgettem. Mindezt miért? Mert szükségem volt rá az életben maradáshoz. Az állandó figyelem, felkészültség, pontosan megszerkesztett akciótervek nélkül halott lennék. Egy bérgyilkos nem engedhette meg magának, hogy leleplezzék vagy akár csak gyanút fogjanak, mert akkor ketten vadásztak a fejére: a civil rendőrség és a szervezet. Mondanom sem kell, melyik jelentett nagyobb veszélyt.
 Ahogy kipillantok az ablakon, meglátom a tükörképem. Vörös hajam kibontva omlik a vállamra, kék szemeim szinte világítanak. Arcom kortalan, mégis látszik, mennyire fiatal vagyok. Húsz éves. Ezzel is kitűnök a munkatársaim közül, nem csak az eredményeimmel. A legtöbb ilyen korú fiatal egyetemre jár, barátokkal lóg, most tanul függetlenedni. Én önálló vagyok 14 éves korom óta. Most dolgozok és egy kislány gyámja vagyok. És mivel ennyire különbözöm a körülöttem lévő emberektől, általában egyedül vagyok.
Nehezen tudtam megszokni ezt a „normális” életet, még ma sem sikerült igazán. Minden reggel ötkor felpattan a szemem, akkor is ha csak 2-3 órát aludtam előtte. Az ágyból kikelve futni indulok, míg Jenny alszik. Majd edzek. Egyedül gyakorlom az összes harci fogást, lefegyverezési technikát, feszegetem a határaimat.  Harc közben teljesen átszellemülök, előjönnek az ösztöneim, az érzékszerveim kiélesednek. Nem szeretném, hogy Jenny így lásson. Olyankor veszélyes vagyok. Halálos.
De nem hagyhatom abba a gyakorlást: nem tudhatom, mikor kell megvédenem magam és mások életét. Még mindig nem tudok elszakadni a régi életemtől, nem tudok szakítani a múltammal. Ez elől nincs menekvés.
Voltak átvirrasztott éjszakáim, amikor rémálmok vertek fel újra és újra. Ilyenkor átlopództam Jenny szobájába és egy széken ülve néztem, ahogy alszik. Megnyugtatott a békés szuszogás, a kisimult arc. Régen ezt az érzést nem ismertem: a féltést. Nem remegtem mások életéért, nem volt fontos számomra. Nem jelentett szinte semmit. Azt hittem, széles a látóköröm, pedig homályban éltem. A hazugság torz tükrén keresztül láttam mindent.
A bűntudat még ma is gyötör. Tudom, hogy nem érdemlek megbocsátást. Igaz, hogy a szervezet nyomsására, de mindent a szabad akaratomból tettem. Nem mentesülhetek a bűneim következményeitől. Nem mentesülhetek a gyilkos név alól. Számomra nincs bocsánat. De azért még él bennem a remény, hogy boldog lehetek. És igazán szabad.
Egy férfi áll meg az asztalom előtt. Szőke haja és mélykék szeme fájdalmas emlékeket idéz elő bennem: nagyon hasonlít Jack-re. És az a helyzet, hogy ez nem véletlen: ő a bátyja. Már az első találkozásunkkor sejtettem, de végleges meggyőződést csak az aktája megtekintése után szereztem. Ugyanabban az árvaházban nevelkedett, ahol Jack, ám a szervezet nem kockáztatta meg, hogy testvéreket válasszon ki, mert féltek a hatásaitól. Nem tudták volna kiölni belőlük a szeretetet. Jackből így sem sikerült.
Nem tudom, sejti-e, ki vagyok. De nem tudok rendesen szemébe nézni, mert olyankor a bűntudat kését markolatig nyomják a szívembe. Mégis, a munkatársaim közül ő a legkedvesebb hozzám. Igyekszem törleszteni az adósságomat, így elkísértem minden küldetésére. Árnyékként követtem és óvtam az életét. Nem hagyhattam, hogy meghaljon, amikor egyedül besétált egy terrorista bázisra. Persze nem tudja, hogy én mentettem meg, de a lelkiállapotomon sokat segített.
- Jó reggelt! – köszönt Chad, így hívják ugyanis a férfit. Halványan elmosolyodom, reménykedve, hogy az arcomra nem ül ki a kétségbeesés. Régen maszkként használtam az arcomat, bármilyen szerepet el tudtam játszani, mert nem volt olyan érzelmi hullám, ami megtörte volna a kemény, hideg kegyetlenségemet. Ma már nem bízom a színészi tehetségemben. – Vasárnap lesz egy mise az öcsém emlékére. Tudom, hogy ismerted, gondoltam, szívesen eljönnél.
Bumm! Mintha közvetlen közelről rúgtak volna gyomorszájba. Nem tudom, mire véljem az ajánlatot: megszégyenítésnek vagy részvétnek.
- Csak ennyit tudsz? – suttogom halkan, de ez is nagy erőfeszítésbe kerül.
- Nem - rázza meg a fejét.
 Egy szó, mégis mennyi mindent foglal magába. Tudja. Tudja, hogy a testvére gyilkosával áll szemben, mégsincs gyűlölet a szemében. Nincs benne undor, harag, bosszúvágy. Nincs benn más csak szomorúság és sajnálat. Mert nem a hajdani gyilkost látja, nem az érzéketlen titkos ügynököt, hanem engem. Engem, a lelkiismeret furdalás kínjától összeroskadt fiatal lányt, aki megpróbálja megtalálni a helyét a világban és aki rendbe akarja hozni a hibáit. Engem lát.
Némán nézünk egymásra, nem mozdulunk. Várok, igazából nem is tudom, mire. Valamire, ami feloldja ezt a megmagyarázhatatlan ellentétet. Várom a szemrehányást, a fájdalommal átitatott vérző szavakat. Várom, hogy megsebezzen. Ám ő csak így szól:
- Eljössz?
- Ott leszek – ígérem meg. Ennyivel tartozom mindenkinek. – És Chad – szólok utána, mikor menni készül – csak annyit, hogy sajnálom. Tudd meg, hogy nálam jobban senki nem szenvedte meg a halálát.
- Tudom – feleli halkan. – Épp ezért imádkozom érted.

. . .

A tükör előtt állva elsimítok egy ráncot fekete ruhámon, majd leguggolok és megigazítom Jenny szoknyáját. Bármennyire is le akartam beszélni róla, mindenféleképpen jönni akart.
- Voltál már templomban, Jenny?  - kérdezem már a kocsiban ülve.
- Igen. Egy évvel azelőtt, hogy elhoztál. Emlékszem, a pap bácsi azt mondta: „kérjetek bármit Jézustól, ő megadja nektek”. Én pedig azt kértem, hogy valaki fogadjon be. Teljesült. És ezt köszönöm.
Könnyeimet visszapislogva pillantok hátra a kislányra. Mosolyog, ahogy rám néz. Olyan ártatlan, olyan őszinte. És én annyira nem érdemlem meg.
A templom előtt Celiával találkozunk. Mellette hároméves kisfia: Jack gyermekek. Összeszorul a szívem. Mit keresek én itt? Jövök sajnáltatni magam, mint a képmutatók? Egyáltalán hogy van merszem ideállni ezeknek az embereknek a szeme elé? Legszívesebben elrohantam volna, ám Celia, mintha olvasna a gondolataimban, bevezet a templomba.
Hűvös van, de ahol a nap sugarai beszűrődnek az ablakokon, ott felmelegszik a levegő. 5 éves koromban voltam utoljára templomban: az egyik nevelőnő temetésén. Ott nem ilyen volt a templom. Több volt a díszítés, aranyozott képekből álló fal választotta el a templom hátsó részét. Más volt.
Ez a templom békésebb, egyszerűbb, de emberibb. Lassan elmúlik a szorongásom, ahogy a padban ülök. Jenny szorosan hozzám simul, Celia a másik oldalamon foglal helyet Chad mellett. Mind együtt vagyunk: a báty, akit elszakítottak tőle; a leendő feleség, aki a gyermeke édesanyja és a lány, aki tíz év ismertség után képes volt megölni a fiút. A rokonok, a családja voltunk. És a sorból csak én lógok ki: mert én elárultam őt.
Jack szemében nem volt gyűlölet, amikor a golyóm a szívébe hatolt. Nem átkozott meg, épp ellenkezőleg: áldást mondott rám. „Légy szabad!” Szabad a kényszertől, szabad a gyilkosságtól, szabad a bűntől. Akkor sem értettem, miért. Miért nem büntet? Miért nem okoz szenvedést? Miért bocsát meg?
- Jézus érted is meghalt - hallom meg a pap szavait. Mintha egyenesen nekem címezné. – Meghalt a bűneidért, meghalt, hogy örök életed legyen és a Sátánnak ne legyen hatalma feletted. Az Atya ennyire szeret minket: egyszülött Fiát adta értünk, hogy megváltson minket. Mindenkit.
Lesütöm a tekintetem, nem akarom elhinni ezeket a szavakat, pedig tudom, hogy igaz, amit mondott. Mert ereje van a szavaknak. De nem tudom elhinni. Nem tudom elhinni, hogy valaki képes megbocsátani egy embernek, aki ennyi rossz dolgot tett, mint én. Nem tudom elhinni, hogy valaki szeressen egy olyan embert, aki hidegvérrel gyilkolt meg ártatlanokat. Nem érdemlem meg.
Körülöttem mindenki feláll, követem a példájukat. Egy apró kéz kulcsolódik az ujjaimra, míg a másik oldalon Celia fogja meg szelíden a kezem. Körbenézve látom, hogy a templomban mindenki így tesz. Megfogják egymás kezét: idegenekét, akiket sosem láttak; barátokét, akikkel régen találkoztak. Egy emberekből álló gyöngysor képződik. És nem érdekli őket, hogy a mellettük álló milyen bűnös ember. Imádkoznak. Együtt a bűnösökkel. A gyilkosokkal.
Én pedig hirtelen úgy érzem, mintha átkaroltak volna. Átölel a szeretet, maga az irgalom. Nézz körül! – hallom a fejemben. A szívemben. –Ők mind megbocsátottak és szeretnek téged. Akkor én mennyivel inkább szeretlek téged. Te is Atyám gyermeke vagy, nekem testvérem. Hogy tudnálak gyűlölni téged? Megbocsátok neked!
Úgy érzem magam, mint aki újjászületett. A lelkemem tátongó seb bezárult: betölti a végtelen hála és szeretet. Könnyeim fátyolán át nézek a feszületre és csak ennyit suttogok: „Köszönöm!”

. . .

Mise után a templom előtt várom, hogy a többiek is kiérjenek.
- Miért sírsz? – kérdezi Jenny. – Valami baj van?
- Nincs semmi baj, kicsim – guggolok le mellé s magamhoz szorítom. -  Csak szeretlek.
- Én is szeretlek – mondja és kis karjával átfonja a nyakam. Még sosem mondta ezt nekem.
Újból betölt az öröm és sok év óta először tudok felhőtlenül elmosolyodni.
- Chad – szólítom meg, mikor odalép mellém. – Miért? Miért bocsátottál meg nekem?
- Mert Jézus téged is szeret – feleli, majd szelíden átölel, ahogy látja, hogy a forró könnyek borítják el újból az arcom.

- Tudom – suttogom. – Most már tudom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése