2016. március 5., szombat

Visszajövök


1944
A nő felriad az éjszaka közepén. Kinyújtja a kezét, ám csak a levegőt markolja. Már egy hónapja, hogy nincs mellette a férje. Már egy hónapja, hogy elvitték a frontra.
Tudta, hogy nehéz lesz, de nem akartak várni az esküvővel, mert féltek. Féltek, hogy akkor talán sosem köthetik össze az életüket.
Két hónapja, augusztusban esküdtek meg egy vidéki templomban. A szertartás egyszerű volt kevés vendéggel, nem akartak nagy felhajtást. És nem is telt rá. Csak a rokonok, pár barát osztozott a boldogságukban.
A nő rövidujjú, hosszú fehér ruhát viselt, haját feltűzték, egyszerű fátyolt illesztettek bele. A férfi sötétkék öltönyt öltönyéből csak a mellzsebben lévő fehér liliom virított ki. Mint amilyen a csokorban volt.
Boldogok voltak, arcuk sugárzott, amikor kimondták az igent. Akkor elfeledték, hogy háború van. Elfeledték a veszélyt. Elrepültek egy olyan világba, ahol béke és öröm van. Ami csak az övék és ahová nem hatolhat be semmilyen ártó hatalom.
Az asszony halványan elmosolyodik a sötétben. Mindig annak a napnak a gondolatával vigasztalja magát. Sosem fogja elfeledni azokat a boldog időket.
Végigsimít a hasán. Erősnek kell maradnia, most ő felel az itthon maradottakért. Nem mondta el a férjének, hogy gyermeket vár. Nem mondta el, hogyha nem tér haza, akkor kettejüket hagyja el. Nem mondta el, hogy ne nehezítse még jobban a férfi életét. Tudta, milyen borzalmak várnak rá a fronton.
Nem akar belegondolni abba, hogy meghalhat. Nem tudná elfogadni. Elrebegett rengeteg fohászt, de tudta, hogy ennél többet nem tehet. Csak reménykedik.
Könnyes volt a búcsú. „Védd meg a hazát! Védd meg a hazánk!” – mondta neki, mikor megcsókolta. Gondolatban pedig hozzátette: „Védd meg a gyermeked hazáját!”
Tudta, hogy nem tartóztathatja fel. A férje katona volt: ez volt a kötelessége és az élete. Tudta, hogy milliók életéért küzd. És ezért büszke volt rá.
„Visszajövök!”- ígérte a férje. Lehet, hogy ezek voltak az utolsó szavai hozzá, de ő szívébe zárta az esküt. Mert tudta, hogy komolyan gondolja és mindent meg fog tenni ezért.
- Hazajön apa – suttogja. Ettől megnyugszik és vele együtt a benne növekvő magzat is. Együtt merülnek álomba, ahol a nő újra a férjével van. Egy mezőn gyönyörködnek a napnyugtában és élvezik a békét. A szeretetet. A szerelmet.

. . .

Bakancsban és egyenruhában alszanak, a fegyver mellettük. Készenlétben vannak, bármelyik percben érkezhet riasztás. A fronton sosem volt nyugalom.
A férfi lövész volt, a napok nagy részét a lövészárokban tölti. Figyeli az egyelőre várakozó ellenséget. Látta, milyen fegyvereik vannak, mennyi emberük és tankjuk van. Retteg attól az órától, amikor megindulnak.
Látott már meghalni embereket. A legjobb barátját tegnap lőtték le pont mellette. A golyó a nyakán érte, a férfi a karjaiban tartotta, amíg kilehelte a lelkét. És bármennyire is erős volt, akkor sírt. Senki nem nevezte érte gyengének.
Ébren van, nem tud aludni. Hallgatja a néha felropogó puskákat, a nyögéseket az istápolyban, a kint masírozó katonákat. És azt kívánja, bár máshol lenne. Otthon, a felesége mellett.
Gyakran eszébe jut az a nap, amikor találkoztak. Egy barátjának ment segíteni berendezni az új lakásukat. Akkor pillantotta meg. Arcán halvány mosoly ült, barna haját felkötötte, ahogy pakolt. A férfi gyönyörűnek látta a kék szemét, kedves arcát, karcsú alakját. Félénken szólította meg, majd beszélgetni kezdtek. A férfi akkor szeretett bele, amikor meghallotta a nő csengő nevetését. Akkor már tudta, hogy ő az, akire eddig várt. Rövid időn belül megkérte a kezét, ő pedig igent mondott.
A felesége. Csak csodálni tudja. Erős határozott nő, tudja, hogy képes átvészelni ezt a nehéz időszakot. Mégis aggódik érte.
Nem ugyanazt az embert fogja visszakapni, akit elengedett. Más volt. Mert ölt. Sosem felejti el azt az arcot, akit elért a golyója. Ellenség volt, azt mondták. De vajon tényleg az volt? Nemcsak egy szerencsétlen, aki játékszerré vált a hatalmat birtokolni vágyók kezében? Egy a feláldozhatók közül? Nem ugyanolyan volt, mint ő?
Akkor átkozta a háborút és kétségbe vont mindent, amiben eddig hitt. Mert rájött, hogy a háború nem a bátorságról, nem a hazafiságról szól. Hanem a politikáról és a hatalomról. Csak ártatlan áldozatokról és rengeteg halálról.
A riasztás éjfélkor érkezik. Kipattan az ágyból és kirohan a sátorból, csatlakozik az egységéhez. Aztán tüzel. Másra nem figyel, a látástere leszűkül. Nem gondolkozhat. A szeretteiért teszi. És azzal vigasztalja magát, hogyha ő gyilkossá is válik, másokat megkímél ettől. Másokat megkímél e kíntól. A háborútól.



1945
A nő felsikolt a fájdalomtól. Nem, ennek még nem szabad megtörténnie! Az asztalba kapaszkodva tárcsázza az apja számát, miközben vértócsa gyűlik alatta.
Homályosan látja, ahogy beviszik a kórházba. Kétségbeesetten kapaszkodik a valóság egy szeletébe, de az ki akar csúszni a kezei közül. nem veszítheti el! Nem, nem! A gyermeke…

. . .

A férfi látja, hogy ezt a csatát lehetetlen megnyerni. Kapkodja a levegőt, körülötte elhullott katonákat lát. Halott embereket, akik a hazáért, a családjukért adták az életüket.
Felordít, ahogy találat éri. remegő keze megtelik vérrel, ahogy a hasára szorítja. Összerogy.
Nem adhatja fel! Megígérte, hogy hazatér. A sötétség hívogatja, de nem enged neki. Látja maga előtt a felesége arcát. Nem hagyhatja itt!
Nem érzékeli, mi van körülötte, csak a célját látja. Egy visszavonulókat szállító teherautót. Lábra áll, botladozva futni kezd. A vár átnedvesíti a ruháját, a fájdalom minden mást eltompít. Elesik, de nem adja fel. Vonszolja magát. A feleségéért.

. . .

A nő fájdalmai növekednek. Könnyek patakzanak az arcán, ahogy ökölbe szorul a keze. Még nem kellett volna ennek megtörténnie. Még nem volt itt az ideje.
A gyermek egészségesen növekedett benne. A szülei segítettek neki a háztartás vezetésében, a barátai mellette álltak és támogatták. Madarat lehetett volna fogatni vele, amikor megérezte a gyermek szívdobbanását. Az első rúgást. Néha világosan kirajzolódott a pocakján egy láb vagy fej domborulata. Minden rendben ment, egészen máig. Valami történt a férjével, ő is érezte.
Orvosok sürgölődnek körülötte. Tudja, hogy mindent megtesznek érte, de úgy érzi, nem elég. Nem csak rajtuk múlik.

. . .

A férfi a földön fekszik, a szeme elsötétül egy pillanatra, a fájdalom letaglózza. Ahogy felnéz, egy öreg katonát lát maga előtt. Az ellenség táborából.
Puska csövét szegezi rá, ám a fiatal férfi könyörgő tekintetére megremeg a keze. Érti és tudja, miért küzd. És ahelyett, hogy végezne vele, felhúzza a földről.
A két férfi kezet fog a csatatéren. Az egyiknek már meghalt a családja, a másiké még él. De mindketten tudják, hogy az életet védeni kell.
A férfit felsegítik a teherautóra, sebét bekötözik. Már biztonságban van. Élni fog.

. . .

A gyermek hangosan felsír, az anya vele együtt könnyezik. Mert tudja, hogy most már minden rendben lesz. A férje haza fog térni. És ezért hálát ad Istennek.
Egy nővér örömujjongás közepette szaladt be a válságos pillanatban: győztek, a háborúnak vége. És az addig mozdulatlan gyermek felsírt. Él. Ahogy az apja is.

. . .

Pár hét múlva egy fiatal anya egy csecsemővel a karjában várakozik a peronon. Leszerelt katonák özönlik el az állomást, fiatalasszonyok sírnak örömükben, ahogy újra magukhoz ölelik a kedvesüket. A nő azonban csak egyvalakit lát. Fáradtan mosolygó, bicegő katona lépked felé. A férje. Forró könnyek öntik el az arcát, ahogy átölelik egymást.

- Apa lettél – mondja a nő halkan, ahogy a férfi kezébe adja a kislányt. Az apa magához szorítja a gyermekét. Újra otthon van. De sosem fogja elfelejteni, kinek köszönheti. Sosem fogja elfelejteni a férfit, aki nem ölte meg. Aki az életet adta neki.

2 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszett ez a novella is☺️☺️ Csak így tovább várom mar a 3.evadot

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett! Sajnálom, hogy régen hoztam új bejegyzést, de sok minden összetorlódott, nem volt időm írni. De lassan és biztosan haladok a 3. résszel! Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy minél hamarabb olvashassátok! :)

      Ui: Bocs, a hosszú válasz miatt és köszönöm, hogy írtál! :-)

      Törlés