2016. május 31., kedd

1. Küldetés

"Minden erény önáldozattal jár: feláldozásával pillanatnyi lényünknek, megtagadásával önhasznunknak, s nem ritkán hajlandóságunk vagy gyűlölségünk elnémításával."
Kölcsey Ferenc



- Kijárat biztosítva! Tiszta a terep!
Egy bólintással tudomásul vettem, majd intve két ügynöknek elindultam az épület belsejébe. Egy apró, ám jól biztosított bunkerbe hatoltunk be információszerzés céljából. Tulajdonképpen rutinküldetés, de mivel a Hidráról van szó, engem bíztak meg a csapat vezetésével, mely többnyire újoncokból állt. Ez egyrészt megtisztelő feladat, látszik, hogy az előléptetést komolyan gondolták, másrészt viszont nem örültem az egyedüllétnek. Egy-két fiatalnak ez lesz az első bevetése, felelősséggel tartozom értük, ugyanakkor nem tudhatom, hogy bajban nem hagynak-e cserben. Elhessegettem a nyomasztó gondolatokat, koncentráljunk a küldetésre.
- Az adatok szerint a számítógépek a nyugati szárnyban vannak. Jack, vigyétek a bombát a keleti oldalra!
- Értettem – Jacknek már volt tapasztalata, jó segítség volt, ő képezte ki az újoncokat. Nem régóta dolgozunk együtt, idősebb is volt nálam, mégsem kezelt gyerekként, de kisegített a tanácsaival. És nem mellesleg a felmenői is kiváló ügynökök voltak.
Befordultam a következő saroknál, majd jeleztem két társamnak, hogy tegyék el a fegyvert. Halknak kell lennünk, nem voltak pontos adatok az itt tartózkodók létszámáról. Kilestem a fal mögül: öt őr állt az ajtó előtt támadásra készen. Sima ügy.
- Ezt elintézem. Gyertek utánam, ha benn vagyok! És semmi lőfegyver, ne ébresszük fel az alvókat!
Hát igen, a pontos idő 4:30 volt, tehát a személyzet nagy része még ágyban volt. Kiengedtem a karkötőimet, amik így könyékig védelmet biztosítottak, majd nagy levegőt véve kivetettem magam a sarok mögül. Az első férfira a meglepetés erejével hatottam: egy rúgással a falhoz csaptam, mire összerogyott. Négyen nekem támadtak, ám közel sem küzdöttek úgy, mint vártam. Fémkesztyűmmel orrokat törtem be, felugorva méterekkel röpítettem arrébb őket, apró sokkolókat használva tagokat bénítottam le. Az utolsó egy gépfegyverrel közelített. Elkaptam a puska csövét, majd megpördülve átemeltem a férfit a hátam felett és a földhöz vágtam. Elszedtem egy belépőkártyát, kinyitottam az ajtót és hang nélkül belopakodtam a terembe.
A korai óra ellenére többen tartózkodtak a szobában. Mivel nem néztek fel, láthatóan a munkájukba mélyedtek, nyertem néhány percet, de csak pillanatok kérdése, hogy észrevesznek. Gyorsan a legközelebbi géphez ugrottam. Csatlakoztattam egy pendrive-ot, majd elindítottam a rajta lévő programot: hatékony vírus, ami tönkreteszi a biztonsági zárolást, közben pedig lementi az anyagot. Miközben beütöttem az aktiválási kódot, az agyam ezerrel pörgött, hogyan intézhetném el kíméletesen az itt tartózkodókat. Meg kell akadályoznom, hogy lövöldözni kezdjenek. Gyors, váratlan, hatásos fegyver kell. A személyzet már kezdett mozgolódni, a vírus megtette a dolgát. Behúzódtam egy szekrény mögé. Lekaptam az íjamat a hátamról és egy tompa nyilat illesztettem a húrra. A következő pillanatban a három ember egyként indult felém. Kilőttem a nyilat, mire két ember lesokkolva terült el a padlón. A harmadik pisztolyt kapott elő, már nem volt időm nyilat elővenni, ezért a pajzsomat vágtam hozzá. Nagy zendüléssel a falnak csapta a támadót.
- Tudom, azt mondtam, halkan – fordultam belépő társaim felé, akik enyhén szemrehányó pillantást vetettek rám. – Letöltés kész!
- Rendben, hagyjátok el az épületet! – hallottam Jack hangját az adóvevőből. – Bomba ki…
- Ne, várj! Nem robbanthatjuk fel csak úgy az épületet! Esélyük sincs, hogy megmentsék az életüket!
- De ezek Hidrások! Ez a küldetésünk, Kate ügynök! – nyomta meg a rangomat a férfi.
Megjelent előttem egy fiatalember arca. Tom. A Hidra tagja volt, mégis ő mentett meg. Őt nem az igazi cél, csak a tudomány érdekelte. Akármelyik bázison lehetnek ilyen emberek, akiket behálóznak, de nem ezt akarták. Nem hagyhattam ezeket az életeket megsemmisülni.
- Mindenki megérdemel egy második esélyt – feleltem halkan. – Csak 5 percet adj!
- 3 perc – mondta ellenkezést nem tűrő hangon. Néha úgy érzem, elfelejti, hogy én vagyok a parancsnok. – Bomba aktiválva! Kifelé!
- Nyomás! – indítottam el az ügynökeimet, én pedig a folyosó végén lévő vészgombhoz rohantam. Tudtam, hogy nehéz lesz a kijutás, de az áldozat kevesebb. Lenyomtam a gombot. Éles szirénahang szelte ketté a levegőt, piros fények villództak, az épület megélénkült. Fejvesztve rohangáló emberek, többnyire szakemberek tartottak a kijárat felé. 2 perc. A legrövidebb úton felsiettem a lépcsőn és kivetettem magam a szabadba. Az osztag kábítópisztolyokkal várta a kiáramló embereket, akik így ártalmatlanul terültek el a földön. Néhányan távolabb vitték őket az épülettől.
- Mindenki megvan? – kérdeztem. Jó arcmemóriával rendelkeztem, így feltűnt, hogy hiányzik valaki. 1 perc.
- Nem, Annie-t nem látom sehol! – zihálta két lövés között Jack.
- Bemegyek! – határoztam el magam. Hallottam a tiltakozást, de kizártam a fejemből. Bekapcsoltam a repülőszerkezetemet és besüvítettem a remegő épületbe. A lányra a keleti szárny sarkánál bukkantam rá: egy golyóval a combjában feküdt a földön. Rengeteg vért vesztett, de még élt. Nem tudtam volna időben kicipelni, így lézersugarat irányítottam a falra. Egy erős rúgással átszakítottam a darabot. Fölemeltem a lányt, a karját átvetettem a vállamon, majd a lyuk felé repültem. Törmelékdarabok potyogtak, éreztem a visszafojtott energiát. Kijutottunk az épületből, ám közel sem voltunk biztonságban. Egy pillanatra csend lett, elhallgattak a madarak, mint a kitörni készülő vulkán előtt. Aztán felrobbant a bunker. Lángoszlop csapott fel, láthatatlan hullám söpört végig a tájon magával ragadva az útjában állókat. A fejem egy fának csapódott, a számban megéreztem a vér sós ízét. Túléltük. Leeresztettem Annie-t a fűbe, amikor hallottam, hogy meghúznak egy ravaszt. Lökést éreztem a hátamon. Megdöbbenve fordultam meg: a saját emberem lőtt le. Eszméletlenül hanyatlottam a földre.

. . .

- Melyik marha nem ismeri fel a saját parancsnokát?
Jack hangja vastag falon hatolt át, mire eljutott az agyamig. Megrándult a szemhéjam, majd felnyitottam a szemem. A csapat tőlem pár lépésre állt, és a másodparancsnok láthatóan ideges volt. Az egyik fiú lehajtott fejjel előlépett és félve felém pillantott. Jack láthatóan arra készült, hogy jól leteremtse, ezt viszont meg akartam előzni. Zúgó fejjel felálltam és odatámolyogtam egy fához. A kábítólövedék még éreztette a hatását, bár úgy tűnt, csak pár percig voltam kiütve. Eredetileg órákra tervezték.
- Hagyjad, Jack! Nincs bajom – szólaltam meg, mire megkönnyebbülten fordult felém, ugyanakkor dühösen intett a fiú felé, ám belefojtottam a szót. – Háttal álltam, nem csodálom, hogy összetévesztett valakivel. Semmi baj. Arra jó volt, hogy megtanuljam: küldetésre ezentúl nem mehetek a páncélom nélkül – mosolyodtam el, mire a fiatal ügynök megkönnyebbült és elhalmozott a bocsánatkéréseivel.
- Jól vagy? – fordult felém aggodalmasan Jack.
- Én igen, Annie-nek viszont orvosi segítségre van szüksége – feleltem, majd kiegyenesedve felvettem a parancsnoki arckifejezésemet, mert bár fiatal voltam, volt egyfajta tekintélyem, még ha nem is ismerik a teljes történetem. A Kiválasztottról érdekes sztorik keringenek az ügynökök között, én pedig nem vettem a fáradtságot, hogy megerősítsem vagy letagadjam. – Hozzátok a foglyokat, aztán menjünk! Itt végeztünk.
Segítettem a sérült lányt felcipelni a gépre, majd helyet foglaltam a pilótaszékben. Vezethetett volna más is, de én jobb szerettem a kezemben tartani a dolgokat. Tisztában voltam a felerősített képességeimmel és tudtam, hogy kevés jobb pilóta van nálam. Azonkívül pedig szerettem vezetni, ilyenkor szabadon áramolhattak a gondolataim.
Eszembe jutott a téli kutatásunk. Sok idő telt el azóta és még mindig a Hidrával küzdünk. Külön küldetéseket vezetünk, apránként vesszük fel a harcot. Nem értem, mire várunk. Fury egyszerűen eltűnt a színről, nem tudok kapcsolatba lépni vele, pedig Hillnél is próbálkoztam. Belopakodtam az irodájába, de lefülelt. Láttam rajta, hogy számított rá, nem haragudott, ám kereken közölte, hogy Nick majd beszél velem, ha eljön az ideje.
Felépültem a sérülésemből, a lelkem roncsait is rendeztem valamennyire. Viszont nem voltam olyan, mint régen. Más lettem és ehhez még hozzá kell szoknom, el kellett fogadnom, hogy egy részem meghalt a Hidra fogságban. Fury is ezért küld ilyen kis feladatok elvégzésére.
Összerezzentem, mikor Jack leült a másodpilóta székébe a fejét csóválva.
- Nem helyesled, amit tettem, igaz? – kérdeztem halkan.
- Megértem, hogy nem akarsz fölöslegesen ölni, de te viszont meghallgathattál volna. Arra nem gondoltál, hogy nem biztos, hogy kijutsz abból a kavarodásból? Egy csapat ellenségért adtad volna az életed. Nem értelek.
- Erről nem szeretnék beszélni – hajtottam le a fejem. Még ma is látom magam előtt a holttestét, a vérrel átitatott köpenyét.
- Értem – bólintott a férfi. – Mindenesetre nem távoztunk üres kézzel: 30 fogollyal lettünk gazdagabbak.
Apró mosoly jelent meg az arcomon, ezt elismerésnek vettem. Eszembe jutott az első találkozásunk. Pár héttel azután, hogy kiengedtek a kórházból, szolgálatra jelentkeztem. Elég erősnek éreztem magam és már hiányzott a munka. Hill közben mással is tárgyalt és nem tűnt túl nyugodtnak, így rákérdeztem, hogy mi a baj. Kiderült, hogy egy osztagot megtámadtak gyakorlatozás közben, a kimenekítő csapat nem érkezett meg időben. Nem akarnak foglyokat ejteni, kegyetlenül lemészárolnak mindenkit. Erősítést kérnek.
- Hol vannak? – tudakoltam, mikor megtudtam, hogy tizenéveseket mészárolnak le.
- Átküldöm a koordinátákat – legyintett lemondóan Hill, mikor látta, hogy nem tud lebeszélni róla.
Felkaptam az egyenruhám, a fegyvereimet, felrohantam a tetőre, majd bekapcsoltam a turbógyorsítót. Kilőttem magam a cél felé. Tudtam, hogy nincs sok időm, és egyedül nem biztos, hogy elég leszek, de a meglepetés ereje óriási lehet, csak jól ki kell használni.
Már láttam az embereket, a rendszer segítségével beazonosítottam a támadókat. A karvédőm szelepje felnyílt és apró töltények lökődtek ki a célpontok felé. Meglepve néztek fel, mikor egy sor ellenséges ügynököt összeesett. Nagy porfelhőt keltve csapódtam a földbe, lekaptam az íjamat és emberfeletti gyorsasággal lődöztem ki a nyilaimat, nem tévesztve a célpontokat. Sikerült elterelnem a támadók figyelmét a csapatról, a megmaradt ügynökök felém közeledtek. Nem bíztam a véletlenre, kibiztosítottam egy gránátot és a tömegbe dobtam. Az utolsókat kézi tusában intéztem el.
Nagyot sóhajtva tűrtem el a hajamat, melynek néhány tincse kibomlott a fonatból és az arcomra tapadt. Körülnéztem. Sebesült fiatalok segítették fel egymást a földről, közben csodálkozva pillantottak rám. Nem törődve a rám szegeződő tekintetekkel egy férfihoz ballagtam, aki sejtéseim szerint a parancsnok lehetett. Szőke haja összekoszolódott, arca piszkos volt, a vállán lőtt seb éktelenkedett. Dr. Banner kiválóan megtanította, hogyan kell ellátni az ilyen sebeket, így a kezemben egy adag gézzel letérdeltem mellé. Szó nélkül felvágtam a ruha szövetét és nyomókötést erősítettem a karjára.
- Nem vészes, túlélem. Köszönöm! Maga lenne az erősítés? – kérdezte, ahogy felült.
- Miért, több emberre számított? – mosolyodtam el halványan, majd felhúztam a földről.
- Hát, ha ilyen ember érkezik, akkor megelégszem eggyel is. Jack Moseley – nyújtott kezet.
- Kate Elect.
- Összeraktam a képet. Megtiszteltetés találkozni önnel, főleg ilyen hatásos belépő után. Srácok, nagy tapsot a Kiválasztottnak!
A fiatal önkéntesek felszabadították a kezüket és megéljeneztek. Én pedig ott álltam a tisztás közepén és nem tudtam, mit csináljak. Örültem a dicséretnek, de nem voltam hozzászokva ilyen ünnepléshez. Hisz csak azt tettem, ami a munkám. Úgyhogy bekapcsoltam a rakétáimat és pörögve felemelkedtem. Intettem, aztán elsüvítettem Washington felé. Útközben jelentést tettem Hillnek, aki jót mulatott rajtam. Megegyeztünk, hogy mivel ezzel a csapattal már úgy is összeismerkedtem, ide oszt be kiképzőtisztnek, tanácsadónak és parancsnoknak. Először tiltakoztam, nem akartam egyedül lenni, a Bosszúállók tagjaként velük szerettem volna lenni, ám Maria meggyőzött, ehhez jó érzéke van. Közölte, hogy ez még a felépülési szakaszom, ne erőltessem meg magam és így legalább velem egykorúakkal lehetek. Igaza volt, már kezdtem érezni, hogy a hasam még nem jött teljesen helyre. Így hát Jack mellett kötöttem ki.
Szótlanul ültünk a pilótaszékekben. Az én gondolataimat még az előbbi küldetés kötötte le, a férfi fejében viszont nem láthattam bele. Azon tűnődtem, hogyan téveszthettek össze egy hidrással. Igaz, hogy egyszerű fekete terepruha volt rajtam, de nem nézek ki kegyetlen harcosnak. Majd szólok ez ügyben, hogy vizsgálják meg a fiút, mert ha nem bírja az ilyen helyzeteket, jobb lenne áthelyezni egy könnyebb csapatba.
Annie hangosan felnyögött a gép hátsó részében, ahová fektették. Oxigénpalackra volt kötve, elállítottuk a vérzést, ám eddig nem akart feléledni. Aranyos lány volt, kicsit rám emlékeztetett, bár én nem voltam ilyen nagyhangú. Mindketten hátrafordultunk, de csak egy dolgot tehettünk: minél gyorsabban orvoshoz kellett juttatnunk. Nem tudom, hogyan lőtték meg, de a golyó közelről kerülhetett a testébe, mert roncsolta a csontot is. Úgy tűnt, nem elég a fájdalomcsillapító, pedig kétszeres adagot kapott.
Finoman letettem a gépet egy tisztásra. Tőlünk 200 méterre helyezkedett el az egyik kiképzőközpont. Nemrég még egyszerű támaszpontként üzemelt, most viszont szükség volt minden épületre. Az utóbbi hónapokban sok időt töltöttem itt, az újoncok betanítása hosszú folyamat. Nem értem, Hill miből gondolta, hogy alkalmas vagyok rá. Könnyen elveszítem a türelmem, makacs és önfejű voltam, ezenkívül volt még néhány olyan tulajdonságom, amik nem épp szolgáltak egy-egy tanár érdemére. Mégis jól kijöttem a srácokkal, pedig idősebb generációhoz vagyok szokva. Jólesett, hogy egyfajta tisztelettel viszonyultak felém, de éreztem, hogy az én helyem nem itt van. Amiatt, amit átéltem, máshogy nézek, kezelek pár dolgot és ezt ők gyakran nem értik, ahogy Jack sem.
A csapat tulajdonképpen egy elit alakulat volt. Egy bizonyos feladatra koncentráltak: a maradék Hidra bázisok kiiktatására. Ők voltak a modern Howling Commando. Kíváncsiságomhoz híven utánajártam a tagok családi hátterének és nem egynél fedeztem fel, ha nem is közeli, de rokoni kapcsolatot az eredeti alakulat tagjaival. Ők pont a felmenőik miatt jelentkeztek a S.H.I.E.L.D.-hez.
Leeresztettem a rámpát. A srácok egy ágyon kitolták Annie-t és a központ felé siettek. Jack is összeszedte a holmiját, de az ajtóból még visszafordult.
- Ha van kedved, csatlakozhatnál hozzánk! Holnap nagy nap áll előttük, örülnének a támogatásodnak.
- Csak ők? – gondoltam magamban, majd kedvesen visszautasítottam. – Kösz, Jack, de még be kell ugranom Hillhez. És az a helyzet, hogy megígértem valakinek, hogy segítek neki.
- Értem – mosolyodott el a férfi és elballagott az épület felé. Én pedig beindítottam a motort és már süvítettem is Washington felé.


4 megjegyzés:

  1. Óóó, istenem, ma annyi tételen rúgtam át magam, hogy már egy egyszerű sziát is értelmezni akartam és gondolkozni, mit mondhatnék róla. Erre feljövök ide, látom, hogy új rész és azonnal rávetettem magam! Köszönöm, hogy ellazítottál és egy kicsit pihentettél a történettel! Várom a folytatást :33

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én köszönöm, ezzel a kommenttel nagy örömöt okoztál! Kitartást a sulihoz, már nincs sok vissza! :-)

      Törlés