2016. június 12., vasárnap

2. Távol tőlem


"Ha elveszítitek a kapcsolatot a gyökereitekkel,
úgy érzitek, hogy az egész világgal elveszítitek a kapcsolatot."
Paulo Coelho



A folyó alatti hangárt már rendbetették, mióta a hordozók belezuhantak, így most ide tettem le a Quinjetet. Ez nem a sajátom volt, hanem egy szolgálati, ám már ez is hozzám nőtt. Felsiettem a vaslépcsőn a földszintre, aztán beléptem a liftbe. Kora reggel volt, a város most éledezett. A Triskelion üvegfalú liftjéből csodás kilátás nyílt Washingtonra és a napfelkeltére. Narancs, rózsaszín és sárga fények borították el az eget, a felhők arany köpenyt kaptak, majd előbukkant a vakító napkorong. Meleg fénye mosolyt csalt az arcomra, gyönyörködtem a látványban. A nyugalom átkarolt és elringatott, míg fölértem a kihallgató részlegre. Ezen a szinten rendezett be Hill egy irodát, mikor épp itt tartózkodik. A Helicarriert kivonták a forgalomból ismeretlen okok miatt, bár én sejtettem, hogy a Hidra miatt. Nekem hiányzott a bázis, de a mostani lakásomat sem becsülöm le.
Hill az íróasztalnál ült, a számítógépen dolgozott, mikor beléptem.
- Jó reggelt! – köszöntöttem, mire elmosolyodott. Még csak 6 óra volt, és ha belegondolok, hogy nemrég általában ilyenkor keltem, rögtön álmos leszek. Amióta az ügynökök életét élem, nincs túlságosan kiépítve a napirendem, bár azért próbálom valamelyest szabályozni, de már hozzászoktam. Ha azt mondják hajnali háromkor, hogy menni kell, akkor menni kell, ezt vállaltam is. – 30 fogoly, egy sebesült, adatok lementve – jelentettem.
- Szép munka! – dicsért meg az ügynöknő, de mintha árnyék futott volna végig az arcán. – Feladat teljesítve. És Kate, valaki beszélni akar veled – mutatott a szemközti ajtóra. Nem sokat tűnődtem azon, hogy ki lehet, csakis egyvalaki akarhat velem titokban találkozni: az igazgató.
A régi irodájába érkeztem. Nick Fury az üvegfal előtt állva a várost szemlélte. Háttal állt nekem, mégis ő szólalt meg először:
- Egy ügynök nem áldozhatja fel magát az ellenségért – megfordult, majd rám szegezte ép szemét. Sejtettem, hogy az akcióm híre előbb jut a fülébe, mint terveztem és azt is gondoltam, hogy nem lesz elragadtatva. Hangja komolyan csengett, de haragot és szemrehányást nem fedeztem fel benne.
- Uram – üdvözöltem egy biccentéssel. – Mindenki élve kijutott és 30 Hidra foglyot ejtettünk.
- Tudom. Viszont nem biztos, hogy mindig így lesz. Csak a Hidra emberei tartózkodtak a bázison, mégsem engedted felrobbantani, inkább kockára tetted az embereid életét és a küldetés sikerét. Miért? – kérdőn függesztette rám a tekintetét.
- Nem vagyok kegyetlen gyilkos, nem tudok hidegvérrel ölni, egyszerűen képtelen vagyok rá. A lehető legtöbb életet meg akarom kímélni és esélyt adni nekik. Esélyt, hogy megváltozzanak, hogy jó útra térjenek. Nem tudhatjuk, hogyan kerültek oda, lehet, hogy nem volt választásuk. Ha nem adunk nekik lehetőséget, akkor miben különbözünk a Hidrától? – a szívem hevesen dobogott a visszafojtott indulatoktól. Félénken vártam a kirohanásom következményeit, elvégre az igazgató döntésének, taktikájának megkérdőjelezésére nincs jogom. Viszont, amit a fogság alatt tapasztaltam, az hatással van minden tettemre. Én így láttam helyesnek és nehezen tudnak eltántorítani az igazamtól.
- Kate, - szólalt meg egy árnyalattal lágyabb hangon, amit furcsának találtam. Pedig már hallottam: az első találkozásunkkor – nem menthetsz meg mindenkit, főleg úgy nem, ha veszélybe sodrod a társaid életét. Mindazonáltal örülök, hogy így szemléled a dolgokat, ettől vagy különleges. Újra és újra bizonyítod, hogy jó döntés hoztam, még ha a Tanács ellenezte is – apró mosoly jelent meg az arcomon. A Tanács mit nem ellenez?
- Köszönöm, uram – feleltem. – Nagyon sok mindent kaptam az ön által felajánlott lehetőségtől és ezt szeretném törleszteni. De feltételezem, hogy nem ezért keresett meg. Megbízatása van számomra?
- Igen – ezzel letett az asztalra egy mappát. – A kiképzői munkát teljesítetted, máshol van rád szükség. Loki jogara még nincs a kezünkben és a napokban reményt kaptunk rá, hogy visszaszerezzük. Információk szivárogtak ki emberkísérletekről és egy bizonyos Strucker báróról, amik közelebb vihetnek a jogarhoz. Újra összeáll a csapat – jelentette be, mire nagyot dobbant a szívem örömömben.
- Az ön parancsára?
- Nem, én már nem parancsolok nektek. A S.H.I.E.L.D. összeomlott, már nem ugyanolyan, mint volt. A Bosszúállók külön egységként léteznek, jelenleg a kapitány parancsol nekik. Én csak egy öregember vagyok, akinek fontos a világ és az emberek biztonsága.
Ezzel a kijelentéssel Fury ledöbbentett. Azzal, hogy elismerte, hogy a S.H.I.E.L.D.-nek vége és elfogadta, hogy más lett a rendszer, valami elszakadt bennem. Én bíztam benne, hogy a szervezet újjáéledhet, de úgy tűnik, ez másképp valósult meg: a S.H.I.E.L.D. most már egyet jelent a Bosszúállókkal.
Nem tudtam mit mondani és Fury is lezártnak tekintette a beszélgetést, így hát fogtam az anyagot és elbúcsúztam:
- Viszontlátásra, igazgató úr – mire egy apró mosoly jelent meg a szája sarkában.
Beszálltam a föld alatt parkoló fekete sportkocsimba, amit Starktól kaptam ajándékba a születésnapomra. Nem volt olcsó ajándék, de az ő pénztárcájának meg se kottyant. Én mindenesetre hálás voltam érte. Végül is nem röpködhetek mindenhova.
A park felé vettem az utat. Ha igyekszem, még elérhetem a reggeli futást. Leállítottam a motort. A fegyvereimet a hátsó ülésre dobáltam, majd kiugrottam a kocsiból. A távolban megpillantottam Sam-et. Ha elég gyors vagyok, még lekörözhetem, gondoltam, aztán nekilódultam. Nem átlagos emberi sebességgel futottam, gyorsabb voltam, sokkal gyorsabb. 2 perces kilométereket produkáltam, ha mindent beleadtam, de a kapitány 1,5 perces ezrei még számomra is elérhetetlennek tűntek.
Elszáguldottam néhány koránkelő mellett, akik tátott szájjal bámultak utánam. A csizmám puha talpának köszönhetően hang nélkül suhantam a járdán. Olyan voltam, mint egy szellő. A hajam kibomlott a fonatból, ezért kiengedtem, mögöttem lobogott. A nap fénye bearanyozta a folyót, amikor átfutottam a hídon.
Megpillantottam az afroamerikait, már csak 100 méterre volt tőlem. Nem számított az érkezésemre. Pár másodperc alatt megtettem a távot.
- Jó reggelt! – kiáltottam, mialatt felgyorsítottam, majd felugrottam a levegőbe és Sam vállát segítségként használva átlendültem felette, aztán puhán landoltam és futottam is tovább. Hátranéztem, kíváncsi voltam a reakciójára: ledöbbent, aztán lemondóan legyintett, hogy javíthatatlan vagyok, de közben vigyorgott. Sikerült meglepnem. Örültem, hogy láthatom, egy hete nem voltam itthon, mert a küldetések és a kiképzések miatt az ottani központban kellett maradnom.
A fánál vártam meg, amíg megérkezett. Kezébe nyomtam egy ásványvizes palackot és vártam, hogy levegőhöz jusson.
- Hello, polihisztor! Hát téged is látni? – vigyorodott el, így előbukkantak fehér fogai. Válaszul belebokszoltam a vállába, majd felsegítettem a földről.
- Csak egy hétig voltam el, azelőtt meg 3 napot, és azelőtt…- megráztam a fejem. – Na jó, hagyjuk, tényleg régen voltam futni.
- Ne is mondd, már jó ideje senki nem mondogatja, hogy „baloldal”. Ami azt illeti, meg tudnám szokni – nevetett, mire vigyorogva átöleltem. – Van kedved reggelizni?
- Reméltem, hogy megkérdezed. Nagyon éhes vagyok – simogattam meg korgó gyomromat. – Hallod?
- Jól van, nálam találkozunk – mire bólintottam.
Elsétáltam az autómig, majd Wilson háza felé vettem az irányt. Ismerős volt az út, párszor már jártam erre. Nem bántam különösebben, hogy dugóba kerültem, türelmesen vártam, míg a lámpa zöldre vált. Közben megszokásból alaposan szemügyre vettem a környezetemet. A szomszéd autóban a sofőr elismerően bólogatott menő sportkocsim felé, az előttem lévő autóban a férfi idegesen markolta a kormányt. A sarkon lévő étteremben kiszúrtam egy reggeliző ügynököt, észrevettem a zebránál álló szomorú kislányt. Barátságosan intettem neki, mire elmosolyodott és visszaköszönt. Előttem felbőgtek a motorok és én is beletapostam a gázpedálba magam mögött hagyva a kereszteződét. Egész derűs lettem, jókedv uralkodott rajtam ezen a fáradt reggelen.
Leparkoltam a füvön, majd benyitottam Sam ajtaján. Egyenesen a konyhába mentem, és mivel hallottam, hogy zuhanyozik, megterítettem, főztem egy kávét és jóízűen nekiláttam a reggelinek. Úgy 5 perc múlva az afroamerikai frissen illatozva, tiszta ruhában kijött.
- Igazi kis háziasszony vagy – jegyezte meg a terített asztal láttán, mire megvontam a vállam. Régebben otthon is megcsináltam ezeket, bár igaz, hogy nem a reggelit.
Lassan falatoztam, ritkán van időm rendesen enni. Közben meséltem Sam-nek a munkámról, az osztagról, a küldetésekről. Ő beszámolt az új feladatáról: egy veteránokból álló csapat feje lett.
- Leszerelt katonákból alapítottak osztagot? – húztam fel a szemöldököm meglepetten.
- Igen. Fury felajánlotta nekik ezt a munkalehetőséget: nem kell újra a fronton lenniük, mégis a hazát szolgálják. Egy különálló taktikai csapat, a tapasztalatok sokszor segítenek egy-egy bevetés megtervezésében.
Bólintottam. Helyénvalónak találtam Nick toborzási módszerét: mindenki ott segítsen, ahol tud, amiben a legjobb.
- Steve? – kérdeztem némi szünet után.
- Jó ideje nem láttam. Sok küldetést kapott az utóbbi időben. Őt is valami hasonló feladattal bízták meg, mint téged, csak szerintem a világ túlsó végén.
Valami ilyesfajta válaszra számítottam, mégis azt hittem, hogy Wilson többet tud mondani. Ezek a bevetések elég titkosak, legtöbbször azt sem tudjuk, hol a másik. A világnak egyelőre nincs szüksége a Bosszúállókra, ezért máshogy tesszük hasznossá magunkat.
Segítettem Samnek elmosogatni, majd búcsút vettem tőle és a lakásom felé vettem az utam. Még nem tudtam rá otthonként gondolni. Nem, az igazi otthonom nagyon távol van. Távol a veszélyektől, távol a nyilvánosságtól. Távol tőlem.
Leparkoltam a ház mellett, majd felsiettem a lépcsőn. Miközben a kulcsomat keresgéltem, vágyakozó pillantást vetettem a szemközti ajtó felé. Nem volt otthon. Benyitottam a barna faajtón. Egy rövid folyosó vezetett a nappalihoz, ez volt a lakás központi tere. Egybe volt nyitva a konyhával, az étkezőnek kinevezett asztal a kettő között foglalt helyet.
Ledobtam az ágyamra a cuccom, aztán bevonultam a középméretű fürdőszobába. Nem volt kád, csak zuhanykabin, a falat narancsszínű csempe borította. Gyorsan lezuhanyoztam, tiszta ruhát húztam, elpakoltam a felszerelésem egy falba rejtett szekrénybe. Praktikus szerkezet volt, aki nem ismeri a helyét, sose találná meg.
Kiszedtem egy telefont, majd becsuktam és egy gombnyomással visszasüllyesztettem az égszínkék falba. Kitártam az ablakot, beengedtem a napfényt, amitől a szoba világosabbnak, derűsebbnek tűnt. Fáradtan rogytam le puha ágyamra, a lábaimat felhúztam törökülésbe, aztán kezembe vettem az előszedett telefont. Mindössze egyetlen vonalra volt rákötve, ötszörösen titkosítva, lenyomozhatatlanul: a családomhoz.
Miután visszanyertem az emlékezetemet, utánuk kérdezősködtem. Szerencsére Arnold Zola csak fenyegetőzött, de a kérésemre kirendeltek néhány ügynököt az őrzésükre. Ha ő tudta a lakcímüket, akkor már nem titok. Azt nem tehetem meg, hogy átköltöztetem őket, aztán elzárom őket a világtól, hisz nincsenek közvetlen veszélyben. Az egyetlen fenyegetést én jelentem számukra. Nehéz volt, de szinte teljesen elvágtam magam tőlük. Mióta véglegesen elvállaltam a munkát, azóta nem jártam otthon. Most pedig tárcsáztam a számot.
- Igen? – szólalt meg egy hang. Olyan régen hallottam, hogy könnyek gyűltek a szemembe.
- Anya, én vagyok – suttogtam, hogy a hangomon ne érződjön a sírás.
- Kate, már úgy aggódtunk érted! Jól vagy?
- Igen, nincs semmi baj, csak hallani akartam a hangotokat.
- Más lett a hangod. Felnőttél – az anyai szív mindig megérzi a változást, akár a tengeren túlról is. – Mikor tudsz hazajönni?- hangzott el az a kérdés, amelyet minden alkalommal feltesz. Mintha nem akarná elfogadni a választ.
- Nem mehetek haza – közöltem szomorúan. – Hidd el, anya, értetek teszem – hallottam, ahogy felsír a másik oldalon.
- Tudom, Kate – hangja mérhetetlenül fájdalmas volt, amitől a torkom összeszorult, alig kaptam levegőt. – Tudom és büszke vagyok rád. Vigyázz magadra!
- Ti is! – búcsúztam. – Anya, szeretlek!
- Én is kicsim! – aztán megszakadt a vonal.
Csak ültem, üres tekintettel bámultam magam elé, miközben a vállamat zokogás rázta. Elszakadtam otthonról, a szeretteimtől. Tudom, az én döntésem volt, úgy gondolom, helyesen cselekszem, de senki nem mondta, hogy ez ennyire fog fájni.
Végigdőltem az ágyon, az arcomat a párnába temettem. Folytak a könnyeim, patakokban csorogtak le az arcomon, olyan erősen tört rám a honvágy, mint még soha. Fájt az elszakadás, fájt a tudat, hogy veszélybe sodorhatom az életüket. Egyedül éreztem magam, pedig tudtam, hogy ez nem így van.
Egy idő után már nem tudtam, miért zokogok, minden fájdalom, szomorúság most jött ki rajtam. Így sírtam magam álomba, ahol újra otthon lehettem. Gyerekként. Boldogan.

4 megjegyzés:

  1. Hűha, ez nagyon jóra sikerült! :3 Alig várom, hogy kikerüljön a következő rész :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett! A következőt pedig igyekszem hamarabb hozni, most már lesz időm gépelni. ;)

      Törlés
  2. Imádom ;) és nagyon tetszenek az idézetek a fejezetek elején, szeretek így elkezdeni olvasni egy történetet :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! Úgy gondoltam, ideje egy kicsit újítani, így aztán jobban odafigyeltem irodalom órán, meg keresgéltem és gyűjtögettem idézeteket és ez lett az eredmenye. :)

      Törlés