2016. június 24., péntek

3. Brooklyn

"Van úgy, hogy valaki nagyon törődik a másikkal:
 azt hiszem, ezt hívják szeretetnek."
A. A. Milne


Nagyon mélyen aludhattam, mert az ajtónyitás hangjára sem ébredtem fel. Márpedig valaki volt rajtam kívül a lakásomban. Hang nélkül felkeltem az ágyról és felvettem az asztalról egy ollót. Tudom, nevetséges fegyver, de ha meg akartak volna ölni, már régen megtették volna.
Miközben az ajtóhoz lopakodtam, bőszen szidtam a bennem lévő vészcsengőt, amiért nem ébresztett fel. Márpedig ez végzetes hiba lehetett volna. Hallgatóztam. Furcsa hang ütötte meg a fülemet: egy ceruza sercegése a papíron. Valaki rajzolt. Megkönnyebbültem és visszaraktam az ollót a helyére. Már tudtam, ki a betörőm.
- Steve? – köszöntem halkan, mikor kinyitottam a hálószoba ajtaját.
- Sírtál, miközben aludtál – nézett fel a füzetből, majd letette a ceruzát. A papíron egy fekete-fehér rajz: két összekulcsolódott kéz. Egyszerű, őszinte, emberi, amilyen a kapitány is volt. Nem tökéletes katona, hanem egy jó ember. Fürkésző kék szeme az arcomat tanulmányozta. Letöröltem az odaszáradt könnycseppeket, eltűrtem a homlokomhoz ragadt hajszálakat, majd leültem mellé a kanapéra. – Mi a baj?
- Nem mehetek haza. Veszélyt jelentek az otthoniakra. Száműzött vagyok, hazátlan árva! – a szemem elhomályosult, a könnyeim újult erővel indultak meg a szemgödreimből vékony patakként az állam irányába, ahonnan esőcseppekként folytatták az útjukat átnedvesítve a ruháimat. Nem érthette a helyzetemet, ez más volt, mint a legtöbbjüké: a családom nem halt meg, de elvesztettem őket. Élnek, de ugyanakkor nem láthatom őket, nem lehetek velük. Nem győződhetek meg róla a saját szememmel, hogy biztonságban vannak, nem biztosíthatok nekik teljes körű védelmet. Csak a féltés marad és az aggodalom. A gyötrő félelem és a mardosó lelkiismeret. A hiány. A sebezhetőség.
- Nem mondhatom, hogy pontosan tudom, mit érzel. De a 70 évnyi halott idő nem múlt el nyomtalanul. A barátaim meghaltak, a hazám, a világ megváltozott. És Peggy, hozzá sokáig nem mehettem el, főképp magam miatt. Nemcsak a kezdet nehéz. Sokszor akkor jön rá az ember, hogy mit veszített, mikor már úgy érzi, minden rendben, helyesen döntött. Éreztem már azt, hogy jobb lenne feladni. Kiszállni, itt hagyni ezt az egészet és új életet kezdeni. De nem tudtam, mi tesz boldoggá és mihez kezdenék enélkül… - mutatott körbe a kapitány, belefoglalva a helyet, a várost, az eddigi élményeket; a szuperhősök világát. – Ezt nem lehet csak úgy itt hagyni, nyomtalanul elfelejteni. Újra előtör, a régi emlékek nem hagynak nyugodni. És mikor a világ újra ilyen helyzetbe kerül, kétségbeesetten kiált, érzed, hogy szükség van rád. Tudod, hogy nem a semmiért kaptál ilyen kiváltságot, képességet a jó megtételéhez, hanem azoknak a harcoknak a megvívásához, amit mások nem tudnának. Túlszárnyalod önmagad és rájössz újra és újra, hogy ez a hivatásod, az életed. Az életed, ami tele van nehézségekkel, küzdelmekkel, fájdalmakkal, halállal. Ezek hozzád tartoznak, a személyiséged, a lényed, a lelked részei. Megváltoztathatatlanul, örökre.
Sokáig ültem csöndben magam elé révedve, a hallottakon gondolkozva. Stevenek igaza volt. Minden szava súlyos volt az igazság terhétől és minden szava visszhangra talált bennem. Nem oszlatta el a szomorúságomat, nem változtatott meg hirtelen, nem lettem újra a régi vidám, naiv kislány, de megerősített. Megerősítette ingó elhatározásomat, magamnak tett eskümet, a döntésemet: hogy halálomig védem az embereket.
- Lehet, hogy tényleg pályát tévesztettél – mondtam halkan. Kiegyenesedtem és a kapitány vállára hajtottam a fejem, ő pedig gyengéden átfont a karjaival. Hatásos szónok volt, de nem az előre megfogalmazott, begyakorolt beszédek mestere. Nem, ő csak őszinte volt és elkötelezett.
- Áll még a mai program? – váltott témát, mikor érezte, hogy már megnyugodtam.
- 10 perc múlva indulhatunk – bontakoztam ki az ölelésből és a szobámba mentem. Kék csőfarmert, barna félcipőt, egy fehér, strasszokkal kirakott rövidujjú felsőt és egy bordó bőrdzsekit húztam, újrafontam a hajam, aztán kiválasztottam néhány fegyvert: Natashától kapott karkötőim ártalmatlan bizsunak tűntek, a derekamra csatolt öv elrejtette a zsebkést, egy apró pisztolyt és néhány elektrosokkolót. Mást nem vihettem magammal, ezeken kívül csak a puszta erőmre és a képzettségemre számíthattam. Pillantásom egy aranykeretes fekete-fehér fotóra esett, mely kiemelt helyet kapott a polcon: a dédnagymamám, Peggy Carter ajándéka. Steve Rogerst ábrázolta még kisemberként: emlékeztetett arra, hogy ki voltam és milyennek kell lennem, épp ezért volt fontos nekem.
Bezártam a bejárati ajtót, aztán lerohantam a lépcsőn. A ház előtt parkoló kocsimban Steve már csak rám várt. Kivételesen ő vezetett.
- Irány Brooklyn!  - jeleztem, hogy indulhatunk, mire bólintott és beindította a motort. A Brooklynba tartó emberekre hosszú, egyhangú autóút várt volna forgalmi dugókkal, piros lámpákkal, tömött autópályákkal. Mi viszont nem így utaztunk.
- Repülő-üzemmód bekapcsolva – közölte Jarvis. Stark megbütykölte a kocsit és beépítette Jarvis egyik régebbi prototípusát, így most ő az operációs rendszerem, a robotpilótám és ő vezérli a számítógépeket. – Az álcázó-berendezéshez szükséges energiaszint megvan!
- Kösz, Jarvis! – feleltem, miközben a levegőbe emelkedtünk és eltűntünk az emberek szeme elől.
- Utánanéztem néhány lehetséges lakásnak, közel a régi otthonodhoz – mondtam Steve-nek. – Ha végeztünk az általad választottakkal, megnézhetnénk azokat is – javasoltam.
- Rendben – mosolyodott el.
A cél egy brooklyni ingatlan vásárlása volt: Steve vissza akart költözni a szülővárosába. Csak a megfelelő lakás kiválasztása nem volt egyszerű. Meg persze nem akartam a kapitány egyedül hagyni az ingatlanosokkal, az ajánlataikkal és a rengeteg papírral. Nem mintha én jártasabb lettem volna ezekben a dolgokban, de kettőnket nehezebben verik át. Bár lehet, hogy jobb lett volna egy igazi üzletember segítségét kérni, mondjuk Tonyét, vagy Pepper-rel átnézetni a szerződéseket.
- Merre jársz? Már a vásárlást tervezed?
- Na, nem hiszem el, hogy ennyire ismersz!  - nevettem el magam. – Ennyire nem vagyok nyitott könyv!
- Az arcodra van írva. és egyfolytában tervezgeted, hogy mi legyen a következő lépés.
- Az ügynöki képzés átka. Egyfolytában pörög az agyam minden lehetőségre felkészülve. Sose lehet tudni, hogy mi fog történni.
Egy ideig csendben haladtunk, majd beszámoltunk egymásnak a jelenlegi munkánkról. Meséltem a legutóbbi küldetésekről, köztük a ma reggeliről is.
- Matt komolyan lelőtt egy kábítópisztollyal? – komorult el a kapitány arca, mire bólintottam. Igen, Mattnek hívták a fiút. A csapat tagjait nem kellett bemutatnom neki, néhányszor már meséltem róluk, mióta odakerültem. – Hogy hihette rád, hogy hidrás vagy?
- Fogalmam sincs. Talán nem látta az arcomat, mert épp Annie fölé hajoltam – tűnődtem. – De ennyi idő után illene felismernie.
- Remélem, hogy csak összetévesztett valakivel – hangja vészjóslóan csengett. Mindketten tudtuk, hogyha a fiú szánt szándékkal lőtt le, akkor csak az menthette meg az életemet, hogy nem normális töltény volt a fegyverben. És az a jobbik eset, hogy ő akart megölni. A rosszabbik, hogy Matt nem az, akinek hisszük: hanem egy beépített ember, egy bérgyilkos. Akinek én vagyok a célpontja. A legrosszabb eset, ha a Hydra bérelte fel.
Árnyék borult az arcomra erre a gondolatra. Mióta a fogságból kiszabadultam, óvatosabb lettem és a Hydra sem próbált elkapni. Rájöttek, hogy ez a feladat mégsem olyan egyszerű, mint gondolták. Ám az idő orvosság és a sebek lassan gyógyulnak, az emlék halványul és a figyelem lankad. Mert ezt a „merényletet” elkerülhettem volna. Ha nem Anni-re figyeltem volna, nem lettem volna kiszolgáltatott helyzetben és akkor könnyűszerrel háríthattam volna egy kezdő támadását.
Steve mintha tudta volna, mire gondolok, folytatta:
- Ha valóban merénylet lett volna, akkor kihasználhatták volna, hogy visszamentél Annie-ért. Azt fordítják ellened, ami a legjobb benned: hogy nem hagyod cserben a barátaidat.
- Tudom. Néha muszáj lenne elengedni, de nem tudom, képes lennék-e rá – szomorodtam el. A gondolat, hogy otthagyjak valakit meghalni magam helyett, elviselhetetlen volt.
- Reméljük, nem kerül ilyen döntésre sor. De azért vigyázz magadra  - egyik kezével elengedte a kormányt és megszorította a kézfejemet. Hálás mosollyal köszöntem meg az aggódását, pedig tudtam, hogy úgyse fog menni és ezzel ő is tisztában volt. Vannak olyan dolgok, tények, melyeket nem mond ki az ember, még akkor sem, mikor mindenki tudja. Így marad némi remény és azt hazudhatja magának, hogy csak beképzeli az egészet. Néha jobb így…
Pár perc múlva megérkeztünk Brooklynba. Egy eldugott parkolóban ereszkedtünk le a földre, majd a zsúfolt utcákon haladtunk tovább a kikeresett címekhez. A városrész eléggé lezüllött, éjszaka nem volt tanácsos egyedül járkálni. Az alvilág híres banditái, drogbárói, maffiafőnökök laktak, működtek a szűk sikátorokban, nem volt meglepő, hogy annyi az eladó lakás, lepukkant nyomornegyed a környéken. Az ablakon kinézve beláttam ilyen helyekre: falfirkák, szeméthalmok, gyanús alakok. Itt még én se szívesen járkálnék, pedig meg tudnám védeni magam. Ha itt elkapnak valakit, az nem biztos előkerül.
Szerencsére nem minden rész volt ilyen: néhány terület egész kellemes, régies hangulatot árasztott, ahol szívesen laktak az emberek. Mi is egy ilyen lakótelepre tartottunk. Végigjártunk számtalan ingatlant és sorra húztuk ki őket a listáról. Drága, nem megfelelő környék, túl kicsi, rossz szomszédság, és rengeteg egyéb ok, ami miatt elvetettük őket. Mire végeztünk, már zsongott a fejünk a tulajdonosok és az ingatlanügynökök ajánlataitól, alkudozásaitól, a házak dicséretétől, így egy pihentető séta mellett döntöttünk. Kézen fogva bolyongtunk az utcákon. Steve itt nőtt fel, számára nem voltak ismeretlen utcák, és most olyanokat is mutatott, amiket még én sem láttam. Csak most tűnt fel, hogy a megszokott barna bőrdzsekijét viseli, amihez annyi emlék fűződik. A gyerekkoráról mesélt, a háborús évekről, a szüleiről. Csendben hallgattam, nem zavartam meg az emlékezésben, mely olykor fájdalmas volt, olykor vidám és olykor szomorú. A múltat felidézni nem egyszerű. Meg kell tanulni elfogadni, hogy megváltoztathatatlan és együtt kell élni vele. Mert formál, alakít és a részünkké vált.
Hamarosan érdeklődő, kitartóan vizslató tekintetetekre lettem figyelmes. Egy sűrűbben járt utcára érkeztünk, ahonnan az emberek már nem rohantak tova, de még nem volt akkora tömeg, hogy elvegyülhessünk. Csodálkozva mutogattak felénk, nem lepett meg, hogy felismertek.
- Azt hiszem, a lakásvásárlást egyelőre hanyagoljuk. Nem hiszem, hogy lenne pénzem egy megfelelőre – sóhajtott Steve.
- Szerintem nem a pénz a fő probléma – mondtam halkan, ám mivel a ki nem mondott kérdésre nem kaptam választ, nem firtattam tovább.
Késő délután volt, mire a kocsihoz értünk. Csakhogy nem egyedül. Még ki sem nyitottam az ajtót, amikor egy kattanást hallottam: egy zsebkés kinyitásának gyilkos hangját. Emberfeletti gyorsasággal pördültem meg és rántottam ki a pisztolyomat. Húsz-egynéhány helyi bandita kezdett körülvenni minket: nem képzett harcosok, de nehézfiúk. A kapitány az autó túloldalára került, anélkül nem jöhetett át, hogy el ne szabaduljon a pokol. Nem kétséges, hogy mi kerülnénk ki győztesen, ám egyikünk sem akart botrányt kavarni. A tömegből kivált egy fenyegetően vigyorgó, sötét tekintetű alak egy hosszú, fűrészes élű késsel a kezében. Nem ijedt meg a ráirányuló fegyvertől, de meglepte a hevességem.
- Látjátok, fiúk, én megmondtam, hogy harcias a kiscsaj – nevetett fel rekedten, mire a társaság is felröhögött. Felfordult a gyomrom, mert ekkora távolságból is megcsapott az alkohol és a mosdatlanság szagának émelyítő keveréke, perverz pillantásaik pedig még egy lapáttal rátettek.
- Mit akarnak? – szegeztem neki a kérdést, közben pedig kiengedtem a karvédőimet.
- Az autójuk jó áron elkelne és a csinos kis pofiját elnézve, ma este jót fogunk szórakozni – válaszolt undorítóan mocskos hangon, mire elhűlt bennem a vér erre a gondolatra.
- Egy ujjal sem érhetnek hozzá – vágott vissza a kapitány, amiért nagyon hálás voltam neki. Én képtelen voltam megszólalni. Egy gyors pillantást vetett a pisztolyomra, majd ökölbe szorította a kezét. Elraktam a pisztolyt, majd harci állást vettem fel. Közös megegyezéssel nem akartunk vért ontani, elég lesz nekik, ha alaposan elpáholjuk őket.
- Nézzétek csak, fiúk, a szőke herceg akadékoskodik! Majd mi móresre tanítjuk – azzal a banda ránk vetette magát. Két részre váltak: egy nagyobb tömeg a kapitányt foglalta le, míg páran engem akartak becserkészni. Nem hagytam, hogy hozzám érjenek, támadásba lendültem. A kocsit dobbantónak használva felugrottam és lábbal előre az egyik férfi mellkasára érkeztem, mire elterült a földön. Kettő alól kirúgtam a lábát, egyet jobb egyenessel küldtem padlóra. Eztán belátták, hogy keményebb vagyok, mint gondolták, így többen otthagyták a kapitányt és átpártoltak az én támadóimhoz. Egy nagydarab ember késsel közeledett. A rúgások nem hatottak rá, helyette olyat lökött rajtam, hogy hátraestem és a kezemet végighorzsoltam a köveken. Felugrottam, de addigra odaért. Lebuktam a fejem felé lendített kés elől és fürgén a háta mögé kerültem. Teljes erőmből a térdhajlatába bokszoltam, mire felordított és összerogyott.
Nem értem rá tovább vele foglakozni, mert még közel sem fogytak el a banditák. Új trükköt vetettem be: gyorsabb voltam, mint ők, így kicsúsztam a kezeik közül és sokkolókat használva lebénítottam őket, majd a kapitány segítségére siettem. Körülötte kifeküdtek az emberek, de sokan vették körbe. A kézen átfordulás lendületével a lábam közé fogtam az egyik ember nyakát és lerántottam a földre. Egy másikat a karjánál fogva rántottam el. Félregurultam a nekem szánt penge elől, ám így túl messzire kerültem. Valaki átkulcsolta a nyakamat és a falnak szorított. Hiába ökleltem az állába, csak még jobban feldühödött. Megélezett pengét illesztett a szám vonalára.
- Harcias kedvünkben vagyunk, he? De most csak vergődik, mint egy madárka! Egy pillanat alatt elroppanthatnám a nyakát, ha akarnám. De én tudom, ki maga és hogy másoknak sokat érne. Úgyhogy maradjon nyugton, különben átszabom az arcát – azzal végighúzta a kést az ajkamon.
Vér patakzott az államon, sós, fémes íze megtöltötte a számat. Hörögve próbáltam levegőhöz jutni és az ujjait lefejteni a nyakamról. A zsebében kotorászott, sejtettem, hogy valami altató után. Minden szabad porcikámat mozgásra kényszerítettem, így sikerült gyomorszájon rúgnom. Megvonaglott az arca, de nem engedett el. Miből van ez az ember?!
Lassan az utolsó levegőfoszlány is elhagyta a küzdő tüdőmet, én pedig ugyanolyan oxigénhiányos állapotba kerültem, mint mikor Starkkal átléptünk a chitaurik világába. A szemem elé homály borult, már csak elmosódott alakot láttam, aki futva közeledett felém. Egyetlen pontra koncentráltam, nem akartam elveszíteni az eszméletemet. Egy ököl csapását láttam a nyakamat szorító kéz könyökhajlatára, csont roppanását hallottam. A férfi vasmarka elengedett, lecsúsztam a földre. Kapkodtam a levegőt, tisztuló tekintetemmel láttam, ahogy a kapitány leütötte a merénylőt. Mire visszaért hozzám, elmúlt a hányingerem és a szédülésem, a szívem dübörgése alábbhagyott.
- Jól vagy? – guggolt le mellém Steve. Ruháján szakadások, de más sérülés nem látszott rajta.
- Igen – töröltem le az ajkamról az odaszáradt vért. – Túlélem.
- Szép seb – húzta végig az ujját a homlokomon. Kés szántotta végig, de észre sem vettem mostanáig.
- De az a legrosszabb és ezt neked köszönhetem. Megint csak tartozom – mosolyodtam el, majd a segítségével fölálltam és elmentem az autóig.
- Nem tartozol – szállt be a volán mögé. Szemét mélyen az enyémbe fúrta, hangja komoly maradt. – Ha nem kéne adósságot törlesztenem, akkor is megtettem volna.
- Tudom, - csúszott ki a számon, mire elmosolyodott, én pedig a vállára hajtottam a fejem. – Buckyról semmi hír?
- Semmi, nyomtalanul eltűnt. De mint mondta, még viszontlátjuk.
Csöndben repültünk a lenyugvó nap fényében, mely különös árnyalatot kölcsönzött az arcunknak. A támadáson gondolkoztam: igaz, a kocsimért tényleg jó árat fizettek volna, de azért ennyire nem lehetnek vakok, hogy nem ismerik fel Amerika Kapitányt. Ez több, mint gyanús. És az a férfi, ő tudta, ki vagyok. Vajon kinek akart elvinni? A Hidra nem folyamodna ilyen kétes módszerekhez, tudhatták, hogy elbánunk velük. Értelmetlen volt az egész. Megráztam a fejem, hogy elhessegessem ezeket a talányokat. Egy napon két merénylet még nekem is sok volt.
 Lenyitottam a napellenzőt és a tükörben megvizsgáltam a homlokomon lévő sebet. Közepesen mély, hosszú vágás volt, a szérumnak köszönhetően már kezdett összehúzódni. Megnyugodtam, hogy nem kell összevarrni. Az alsó ajkamon lévő vágás csak felületi volt, de a szám legapróbb mozzanatára is fájt. Az elsősegély dobozból halásztam egy seb-összehúzó tapaszt. Érdekesen mutatott a számon, de tapasztalatból tudtam, hogy negyedóra alatt eltünteti az ilyen típusú sérüléseket. Nálam legalábbis.
Leparkoltunk a házunk előtt. A lámpák már égtek, pedig még világos volt Washington utcáin. Fölmentünk a lépcsőn, a kapitány bekísért a lakásomba is.
- Segítek ellátni a sebedet – mondta, én pedig ráhagytam. Jólesett, hogy valaki gondoskodik rólam; a családomra emlékeztetett.
Jóddal kitisztítottam a bőrömben lévő vájatot, majd bekente egy S.H.I.E.L.D. tudósok által kifejlesztett kenőccsel, mely egyszerre fertőtlenít, nyugtatja a bőrt és regenerál, hámosít. Figyeltem Steve-et, miközben dolgozott. Biztos volt a keze, jól begyakorolt mozdulatokat láttam, mégis felfedeztem benne valami gyöngédséget, amikor hozzámért. Keze alig érintett, mint a fuvallat, úgy simította végig a homlokom. Sose gondoltam volna, hogy erős karjaiban ilyen óvatosság és finomság rejtőzik. Ezek nem egy szuperhős mozdulatai voltak, ezek egy kisemberé. Valakié, aki megbecsüli az erőt, amit kapott és megőrizte a régi gyengeségét, mert tudja, hogy az teszi erőssé.
A kezelést egy fedőtapasz illesztésével fejezte be, mely annyira illet a bőrömhöz, hogy messziről nem is látszott.
- Bámulatos vagy, Steve – fontam át a karjaimmal. – Azt hittem, már ismerlek, de mindig tudsz valami újat mutatni.
- Te mondod? Tele vagy meglepetésekkel, olyan erő és tartás lakozik benned, amelyet egyikünk sem remélt. Felülmúltál minden elvárást.
- Mit vártál egy maximalistától? – kacsintottam, majd leugrottam a konyhapultról. – Megyek, még nem ért véget a nap.
- Hová mész? Pihenned kéne.
- Fury új megbízatást adott, újra összeáll a csapat. El kell búcsúznom az én kis osztagomtól, mert mint kiderült, a mai volt az utolsó napom. És holnap fontos vizsgán kell helytállniuk, szeretnék egy utolsó támaszt nyújtani.
- Látom, igencsak megszeretted őket – mosolyodott el. Nem volt benne féltékenység, csak büszkeség. Büszke volt rám!
- Magam sem hittem volna – feleltem. – És én is átéltem. A támogatások nélkül nem sikerült volna vizsga. Jó éjt, Steve! Holnap találkozunk – csókot nyomtam az arcára, majd felmentem a tetőre. Beszálltam a vadászgépembe és a nagyvárosi forgalomban alig hallhatóan felzúgott egy motor hangja. Én pedig már süvítettem is a kiképzőközpont felé.

Sziasztok!
Tudom, arra számítottatok, hogy hamarabb hozom a részt, lévén, hogy nyár van. Csakhogy elég nehéz úgy gépelni, hogy a tesód lenyúlja a laptopot. Engesztelésül viszont kaptatok egy jó hosszú fejezetet.
Ami jó hír, hogy hamarosan befejezem a történetet és akkor teljes erőbedobással állhatok neki gépelni. Ha meg tudom szerezni a gépet. ;)
Köszönöm és köszöntöm az új feliratkozókat, remélem, nem fognak csalódni továbbra sem! :) Szeretnék ezúton is mindenkinek kellemes, élményekben gazdag nyarat kívánni!

Ui.: Ti is nézitek a foci EB-t? És ha igen, kinek szurkoltok? :)

Kate Avengers

4 megjegyzés:

  1. Drága Kate!
    Ez a rész is valami fantasztikus volt! Nagyon jó ötlet volt, hogy beletettél valami hétköznapi dolgot, mégis a munkájuk is részt kapott. Arra azért kíváncsi vagyok, hogy kik lehettek a fickók és miért jötte!:D

    Ui: #HUN

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Peetagey!
      Örülök, hogy így gondolod, reméltem, hogy a kevésbé Bosszúállókhoz illő rész is elnyeri majd a tetszéseteket! :) A bandáról meg majd szó esik még, bár az is igaz, hogy még jó sokára. De egyszer kiderül. :)
      Ui.: #Hun #Germany #Götze

      Törlés
  2. Nagyon jó fejezet lett,megérte rá várni. ;)
    És nézem,Magyarország a befutó nálam. ;):D:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, nagyon örülök, hogy tetszett! :)
      Hajrá magyarok! :D És ha véletlenül kiesnének, akkor jöhetnek a németek! ;)

      Törlés