2016. július 22., péntek

5. Bosszúállók Torony

"Olykor a sors visszafordíthatatlanul megindul egy adott irányba, akárcsak a homokvihar. (...) Amikor véget ér, magad sem érted, hogyan szabadulhattál meg élve belőle. Vagyis valójában még abban sem lehetsz egészen biztos, hogy egyáltalán elhaladt már fölötted. Csak egy dolog világos: túl ezen most már nem az vagy, mint aki voltál, mielőtt ide beléptél volna. Igen, a viharnak ez az értelme."






Egy napsugár finom simogatására ébredtem. Egyedül feküdtem a saját ágyamban. Az éjjeliszekrényen ott voltak a búcsúajándékok; remegő kézzel kutattam át, de a gyűrűt nem találtam. Felültem, mire éles fájdalom hasított a fejembe, szédülni kezdtem. Akkor éreztem így magam, miután kábító lövedéket kaptam. Az agyam gyorsan kapcsolt, nagy kő esett el a szívemről: csak álmodtam az egészet. Úgy tűnt, a kábító hatás kicsit később jött ki rajtam, de lehet, hogy még a fogság lelki hatásai miatt van.
Hideg vízzel mostam meg az arcom, mire kitisztult a fejem. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy nem történt meg, így utólag visszatekintve az egész olyan valószínűtlennek tűnt. Ugyanakkor bennem maradt a félsz, hogy ilyen bármikor megtörténhet. Nem mintha olyan különleges szépség lennék, de mint Fury is mondta, van bennem valami, ami megfogja az embereket.
Elhessegettem ezeket a gondolatokat, a pakolásra koncentráltam. A felszerelésem táskáját mindig útra készen tartottam, csak pár dolgot kellett még beraknom. Civil ruhákra nem nagyon lesz szükségem, de muszáj volt vinnem, mert egy darabig a toronyban fogunk lakni. A munka mellett nem nagyon értem rá vásárolgatni, a ruhatáram mégis gyakran bővült újabb darabokkal. Fogalmam sem volt, hogy ki intézi ezt, de alaposan tanulmányozhatta az ízlésem, mert mindegyik tetszett és tökéletesen illett rám. Csak azt sajnáltam, hogy nem tudom kinek megköszönni.
A konyhában összedobtam egy egyszerű reggelit, ittam egy pohár tejeskávét, elmosogattam, majd befejeztem a pakolást. A Nicktől kapott mappába még nem sikerült belenéznem, de mégis későbbre halasztottam. Előhúztam a falba rejtett számítógépet és videóhívást kezdeményeztem. Pár másodperc múlva Will feje jelent meg a képernyőn.
- Üdv, Kate! – vigyorgott, az arcán mintha megkönnyebbülést láttam volna. Nagyon izgult. – Reméltem, hogy még beszélhetünk.
- A lábad is remeg? – kérdeztem, mire bólintott. Pont, mint én. – Nyugi, menni fog! A többiek merre vannak?
- Egy perc és itt lesznek – lépett közelebb Beth, ám fel sem nézett a papírokból. – Ryan szétkürtölte mindenkinek, hogy hívtál minket.
- Nem is ő lenne, ha nem szólt volna – mosolyodtam el. – Annie, jobban vagy? – pillantottam meg a tolószékét.
- Be nem állt a szája, többet beszél, mint előtte – válaszolt helyette Liv, mire Annie sértődött képet vágott, de a szeme vidám volt.
- Mind itt vagyunk – jelentette Ed, aki utoljára érkezett Drew-val.
- Nos, akkor egy utolsó jótanács: mindegyikőtök arra erősítsen rá, amiből a legjobb. Ne keseredjetek el, ha valami nem sikerül elsőre, a legjobb tudásotok szerint csináljátok végig! A csapatos pályán pedig ne feledjétek, hogy a csapatmunka a legfontosabb! A gyakorlaton nagyon jó eredményt értetek el, ezt a felállást alkalmazzátok: Ben, te leszel a parancsnok; Gabe, Hayley, Chris, Sophie, ti intézzétek el a védőket; Jen, Liv, Matt, Tim, ti vagytok a lövészek; Beth, Drew, Ryan, Will, Ed, a tiétek a stratégia megtervezése, a megfigyelés és a számítógépek kiiktatása! Az odaúton tegyétek fel egymásnak a kérdéseiteket, és ha valamiben nem vagytok biztosak, beszéljétek meg közösen. Én tudom, hogy képesek vagytok rá.
- Indulás! – hallottam meg Jack kiáltását a másik szobából.
- Menjetek – búcsúzóul intettem, majd megszakítottam a hívást. Kissé én is izgultam, pedig nem kellett féltenem őket.
A megbeszéltek szerint a kapitánnyal együtt megyünk New Yorkba. Még volt negyed órám a kitűzött indulásig, így az ágyamon ülve kezembe vettem Fury papírjait. Különböző Hidra bázisok technikai adatai, utalások a jogarra, emberkísérletekre mutató jelek, mind-mind összegyűjtve. És egy fényképes adatlap egy bizonyos Strucker báróról, a Hidra fő rosszfiújáról. Tudós, fő szakterülete és érdeklődési tárgya a földönkívüli eszközök, a biológia és az emberkísérletek.
Loki jogarát tudtommal a tesseract ereje működteti, arról viszont a Hydra rendelkezik feljegyzésekkel még a ’40-es évekből. De akkor miért nem fegyvergyártásra használják? Talán utánozni akarják dr. Bannert és a kocka energiájával szuperképességekkel rendelkező embereket létrehozni? De arról nem tudhatnak, mi rejlik bennem. Akkor viszont félreértelmeztük az egészet? Lehet, hogy a jogar nem is tesseract energiáját őrzi?
Tűnődésemből kopogás riasztott fel. Gyorsan összecsaptam a papírokat, a mappát becsúsztattam a táskámba és sietve ajtót nyitottam. Steve állt az ajtóban, mellette a holmija, kezében apró dobozkát tartott: azt, amiről álmodtam. Vagy legalábbis azt hittem. Vagy inkább azt akartam hinni.
Meredten bámultam a kezére, majd hirtelen megtántorodtam. Mint egy hideg zuhany, áramütésként ért a felismerés.
- Hát mégis megtörtént? – suttogtam. Nem akartam, hogy igaz legyen, de a kapitány nem hagyott a kegyes hazugságok könnyed felhőjén utazni. Egy bólintással visszarántott a kegyetlen valóságba. Nem sírtam, a könnyeimből már kifogytam, csak álltam tanácstalanul. Nem tudtam, hogyan fogok kimászni ebből a képzeletbeli gödörből, a feladat megoldhatatlannak tűnt. Ebben a helyzetben nem várhattam mástól segítséget, most magamra maradtam. Egy újabb teherrel: egy újabb emberért vállalt felelősséggel.
- Jól vagy? – lépett mellém Steve, mire összerezzentem.
- Igen – feleltem, bár ez nem volt igaz. – Csak egy kis időre van szükségem, hogy ezt feldolgozzam. De most induljunk!
- Még, hogy nem vagy erős – dörmögte a kapitány, mire halványan elmosolyodtam.
Inkább csak jó színésznő, tettem hozzá gondolatban, de örültem a támogatásának. Felmentünk a tetőre, bepakoltunk, aztán indultunk is New York felé.

. . .

A Bosszúállók Torony. Meg kell mondanom, hogy fejlettebb, mint a Stark Torony, de nekem örökre az marad. Üvegépület, a tetején kék A betű hirdeti az épület tulajdonosait és funkcióját. A szerkezetet egy kicsit átalakították, így a leszállóhely nagyobb lett és jobban hasonlított egy hangár bejáratára. Ámulva néztem ki a Quinjet ablakán, elképesztő látvány volt.
- Jól megváltozott – jegyezte meg a kapitány, miközben megkerültem az épületet, hogy szemügyre vehessem.
- Úgy tűnik, a torony velünk együtt formálódik, fejlődik – feleltem, majd befordultam a leszálló felé és letettem a gépet.
- Üdvözlöm önöket a Bosszúállók Toronyban – hallatszott egy ismerős géphang, mialatt kiszálltunk a Quinjetből. Ő legalább a régi volt.
- Kösz, Jarvis – mondtam, majd körülnéztem. Egy nyitott térben álltunk, csak a fejünk felett húzódott fal. A pálya széléhez sétálva letekintettem a mélybe. Szerettem repülni, jártam már ennél magasabban is, de most enyhe szédülés fogott el, így egy lépést hátráltam. Nem félelem volt, csak halvány lehelete. Tartottam attól, hogy túlságosan előredőlök, elvesztem az egyensúlyom és kizuhanok. És akkor bármennyire is Bosszúálló vagyok, nem élném túl. Senki nem lenne olyan gyors, hogy megmentsen. New York utcái végezném az autók kerekei alatt. Megráztam a fejem, hogy elűzzem ezeket a gondolatokat, melyek árnyékot borítottak a lelkemre.
- Hát, itt vagytok! – hallottam meg egy vidám hangot, mire a felhők eltűntek az arcomról, mosolyogva fordultam a nyíló ajtó felé. – Legyetek üdvözölve!
- Tony, jó újra hallani a hangod – öleltem át. Nem ugrottam a nyakába, csak erősen magamhoz szorítottam. Ő is régi volt, rajta nem látszott változás. Vagy csak nem akarta, hogy látszódjon.
- Már kezdtelek hiányolni, Kate. Nem volt kit pátyolgatni – vigyorodott el, mire tettetett haraggal vállba bokszoltam. – Látom, elhoztad a jégkirálynőt is.
- Örülök, hogy látom, Stark – nyújtott kezet a Steve.
- Én úgyszintén, kapitány – rázta meg Steve jobbját a Vasember. – Kerüljetek beljebb! – invitált be minket. – Kissé át lett alakítva, de könnyű eligazodni.
A benti helységek lenyűgözőek voltak: jól felszerelt laborok, kényelmes lakosztályok, informatikai termek, irodák, műhelyek. Stark körbekalauzolt minket az épületben, mely kevéssé hasonlított régi önmagára. Útközben rengeteg tudóssal, ügynökkel, mérnökkel találkoztunk, a nyüzsgés a Helicarrierre emlékeztetett.
- A legjobbat a végére tartogattam – mondta Stark, majd benyitott egy ajtón. Ámulva fordultam körbe: egy nagy terembe értünk, melynek még a padlója is üvegből volt. Kényelmes kanapék, egy „kis” bárpult, több szint, üvegasztalok, billiárdasztal, hangulatos lámpák, sőt az ablaknál egy teleszkóp is állt.
- Hát ez elképesztő!
- Jó, de azért csukd be a szád! Egy darabig itt fogtok lakni – szólalt meg egy női hang mögülem.
- Nat! Rég láttalak – öleltem magamhoz az ügynöknőt. Majdnem egy év telt el az utolsó közös bevetés óta. – Tetszik az új frizurád! – elmosolyodott, ám ahogy a szemembe nézett, elkomorult a tekintete.
- Minden rendben? – kérdezte halkan. Tisztában volt vele, hogy valami egyáltalán nincs rendjén, valami baj van.
- Később beszélhetünk? – mondtam, mikor észrevettem, hogy többen tartanak felénk. Natasha bólintott, én pedig mosolyt varázsoltam az arcomra.
- Üdvözlöm, dr. Banner – köszöntöttem a tudóst, aki barátságosan elmosolyodott. Épp szólásra nyitotta volna a száját, ám én megelőztem. – Nem, nem tapasztaltam semmi rendellenességet, a vérképem nem változott és azóta nem juttattak belém semmilyen inhibitor anyagot.
- Reméltem is – nyugtázta gyors elemzésemet a tudós, de én tudtam, hogy úgyis megvizsgál.
- Fogadd üdvözletemet, Lady Kate – hajtott fejet Thor halvány mosollyal, én pedig meghajlással viszonoztam a köszöntést. A többiek egy pillanatra mintha lefagytak volna, mozdulatlanul meredtek ránk. Döbbent tekintetüket látva kirobban belőlem a nevetés.
- Lady Kate? Ez új – szólalt meg Sólyomszem. – Mindig tele vagy meglepetésekkel.
- Ez egy érdekes történet, máskor elmesélem – feleltem.
- Ajánlom is – mondta szigorúan Clint, majd kaptam tőle egy gyors ölelést. – Jó újra látni. Hidd el, nincs nálad jobb tanítvány. Egyikük sem hallgat akkora figyelemmel és teljesen el vannak ájulva, hogy egy Bosszúállótól tanulhatnak.
- Én is el voltam – szúrtam közbe.
- De te nem zuhantál ki a szimulátorból, azért, hogy utána Sólyomszem emeljen fel és tartson a karjaiban – na, erre nem tudtam mit mondani, csak elnevettem magam, mikor elképzeltem az esetet. Én tényleg nem voltam ilyen.
Becipeltem a nekem kijelölt szobába a cuccom, majd lerogytam az ágyra, de szinte azonnal fel is pattantam, mert megláttam az asztalon egy apró tárgyat: egy adóvevőt. Formára olyan volt, mint amilyet most használok, de masszívabb volt, fejlettebb és a jelképünkkel dekorálták. Állandó kapcsolat hetünk között, titkos vonal Hillhez és egy szabad csatorna, mely bárhova csatlakoztatható. Ráadásul akár mindhárom működhet egyszerre. Stark fejlesztései egyre jobbak.
Az ablaknál állva elgondolkozva néztem New York utcáit. A város nem változott: ugyanúgy felhőkarcolók és nyüzsgő emberek tömege. Pedig tudják, hogy a világ másmilyen, mint amilyennek képzelik. Emiatt kellett felszámolni a S.H.I.E.L.D.-et; mert az államférfiak úgy hitték, a mi hibánk, hogy ilyen lett a világ. Pedig nem, csak részben. Az új világok, a földönkívüliek megjelenése átformálta a szervezetet, vele együtt az emberiséget is, de erről már nem mi tehetünk. Az ilyen hatalmakat nem tudjuk kordában tartani, ráadásul egy teljesen emberi szervezet is megnehezíti a munkánkat, leköti az összes figyelmünket. Sokáig volt béke, rossz előérzetem volt. Valami vagy valaki munkálkodik a háttérben, akinek köze van a tesseracthoz.
 Amióta kiderült, hogy a kocka energiája bennem kering, kerülöm az injekciós tűket. Nem érzek semmi testi változást és nem tudom irányítani, de megértettem, hogy hatalmas erőt képviselek. Egy élő fegyver vagyok, melyet senki nem tud használni. És remélem, hogy nem is fog.
Bár a S.H.I.E.L.D. felszámolása voltaképpen kimerült a névváltoztatásban és új emberek toborzásában, nem lett olyan, mint a régi szervezet. Igaz, most úgy működik, hogy kívülről mindenki látja, de belülről senki. Nyitott könyv, melyet senki nem tud elolvasni. Egy maszkos hős, aki soha nem fedi fel az igazi arcát.
Gondolataimból Hill adóvevőben felcsendülő hangja riasztott fel, én pedig az utasításait követve a Stark műhelye melletti terembe mentem. A padlót fekete járólap borította, középen egy fémből készült asztal kapott helyet, melyen számítógép állt. Ez valójában nem terem volt, csupán egy elkerített rész. Ugyan semmiben sem hasonlított rá, mégis a Helicarriren lévő tárgyalóasztalra emlékeztetett. Az is egy kis sziget volt az irányítás szívében a Bosszúállók számára.
Natasha ült a gépnél, a többiek körülötte álltak. Én is csatlakoztam hozzájuk.

- Legutóbbi észleléseink szerint emberkísérleteket folytattak egy eddig titkos angliai bázison – kezdte Barton az adatok összefoglalását. Mindig így csináltuk: összegyűjtöttük, amink van, majd ezt használva megterveztük a támadást. Logikus következtetések, tények és hírek elemzése, sikeres akció. Ez a S.H.I.E.L.D. Vagyis ez volt a S.H.I.E.L.D. Ma már Bosszúállók Központ. – Strucker ugyan nincs a helyszínen, de egy bizonyos dr. List 1 órája érkezett a bázisra.
- Földalatti bázis, titkos bejáratok, kanyargós, rendezetlen folyosók – sorolta Romanoff.
- És egy sereg ölésre szakosodott katona – pillantott Stark a monitorra, mely a létesítmény technikai adatait mutatta. Az itt elhelyezett őrök létszáma magasabb volt, mint egy normál bázis személyzete. Sokkal magasabb. – Sima ügy.
- Miért kell mindennek a föld alatt lennie? – dörmögte a tudós halkan. Nem bírta a bezártságot. Ami azt illeti, én sem voltam oda érte. Hiányzott a természetes fény, a szabad levegő. Börtönt, fogságot idéztek ezek a helyek.
- Honnan van ennyi információnk? – kérdeztem. A Hydrától szokatlan volt ennyi kiszivárgott adat.
- Beépített ember – hallottam meg Hill hangját, mire megfordultam és mosollyal üdvözöltem. Ő viszonozta és már folytatta is a mondandóját. – Az egyik legjobb hackerünknek sikerült dr.List bizalmába férkőzni, jelenleg ő irányítja a biztonsági rendszert.
- Tehát gond nélkül kinyithatja a kapukat – vonta le a következtetést Thor. Az asgardi gyorsan beletanult a földi dolgokba és rá kellett jönnünk, hogy az ottani technika és taktika nem is olyan sokban különbözik a földitől. – Nagy bátorság lakhat benne, ha ilyen kockázatot vállalt.
- Sajnos egyre fogy az ilyen emberek száma – mondta Maria és hangjában fáradtság árnyalatára figyeltem fel.
- Tehát a jogar feltehetően ott található és ha igen, minden bizonnyal a bázis legőrzöttebb részén -  tértem vissza a terv kidolgozásához.
- Nézzétek! – Stark kiterített egy fekete lapot, majd egy műszerrel átemelte rá az épület alaprajzát így egy 3D-s kivetítésben láthattuk azt. – Ha eltávolítjuk a felső emeleteket és csak a legalsó szintet nézzük, és kivesszük ezt… - ujjai fürgén jártak, a felesleges tereptárgyak folyamatosan tűntek el a képről, míg csak egy falcsoport maradt, mely pontosan olyan volt, mint egy…
- Labirintus! – hajolt közelebb dr. Banner.- Az egész alsó szint olyan, mint egy labirintus és a jogar minden bizonnyal a közepén van.
- Jarvis, oldd meg a feladványt! – utasította Tony a számítógépet. Mondjuk, szerintem Jarvis több volt, mint egy számítógép vagy program. Egyszer már megkérdeztem Tonyt, hogy miért pont így nevezte el. Nem lepett meg, hogy válaszként Edwin Jarvis, Howard Stark inasának a nevét kaptam, aki nem mellesleg Peggy Carterrel is együtt dolgozott. Stark szavaiból kivettem, hogy kedvelte az inast, az ő emlékére nevezte el így Jarvist.
Nem kellett sokáig várnunk, fél perc múlva egy vékony élénkpiros vonal jelezte a helyes útvonalat. Hosszú volt és bonyolult, átkanyargott az épület egész területén, mire célhoz ért.
- Nincs rövidebb? Vagy valami titkos út? Nem hiszem, hogy ennyit gyalogolnának a jogarért – Steve hangja kétkedő volt és én is osztottam a véleményét. Kizárt, hogy a Hidra fejesei ennyit kutyagoljanak egy vacak joystickért. És ha megtámadnák a létesítményt, szinte lehetetlen észrevétlenül kihozni. Vagy egyáltalán időben kihozni.
- Nincs más út, uram – felelte Jarvis. – Ha akarja, tehetek még egy próbát – megvártuk, amíg újból lefut a keresés, de az eredmény változatlan volt. – Sajnálom, uram, nem találtam másik megoldást.
- Ez csapda – szaladt ki a számon. – Nem lehet más. Valami trükk biztos van a dologban. Valami, amiről nincs tudomásunk, valami, amivel ők könnyebben eljuthatnak a jogarig. Már ha ott van.
- Olyan ez, mint amikor a macska játszik az egérrel – szólalt meg dr. Banner. – Mielőtt megenné, elszórakozik vele. Élvezi, ahogy ide-oda futkos rémületében, tudja, hogy úgysincs esélye elmenekülni. Nekem ez egyre rosszabbnak tűnik.
- Annyira azért nem vészes a helyzet, Bruce – fordult felé Natasha. Meglepett, hogy a keresztnevén szólítja, de örültem, hogy a csapatszellem erősebb lett. – De találó a hasonlat. Jól meg kell tervezni a be- és kijutást. Steve?
Mindenki várakozóan tekintett a kapitányra. A csapat teljes mértékben bízott benne, tudtuk, hogy a stratégia és a taktika megtervezésében nagy tehetség.
- Az alsó szinthez legközelebbi bejárat a déli oldalon van – kezdte felvázolni a tervet. – Áltámadást indítunk az északi oldalon, így egy csapat észrevétlenül behatolhat. Stark, iktassa ki a kamerákat, Banner, Barton és Kate tereljék el a figyelmet, amíg én, Thor és Natasha bemegyünk. Amint beérünk a labirintusba…
- Én is megyek – jelentettem ki határozottan. Azután, hogy annyi mindenen keresztülmentem, azt hinné az ember, hogy elég volt a kockázatokból. Ez így van, de nem hagyhattam a barátaimat egyedül. Tudtam, miért nem akar a kapitány magával vinni, láttam a szemében. Tegnap kétszer próbáltak megölni, összetörték a lelkem, közel sem voltam olyan állapotban, hogy a Hydra borzalmaival is harcolni tudjak. És ha ez csapda, nem kétséges, kinek és milyen céllal állították: nekem. Steve legszívesebben itt hagyott volna, de tudta, hogy azt nem teheti meg.
- Nem, nem jössz. Szükség van rád odakint – mondta a kapitány. Hangja szigorúan csengett, de halkan hozzátette – Kate, meghalhatsz.
- Van rosszabb a halálnál: ha te élsz és a barátaid halottak, mert te nem harcoltál – körbenéztem a döbbent arcokon. Soha nem voltam még ilyen komor, nem így néztem a dolgokat. Hol van már az a mosolygós kislány, aki az élet pozitív oldalát nézte. Ott marad a Hydránál és már sosem kapom vissza. Eddig az életemért harcoltam, most kész lennék meghalni. A barátaimért. A családomért. A szerelemért. Az emberekért.
A rám szegeződő szemekből sok mindent kiolvastam: csodálatot, tiszteletet, szánalmat, megértést és büszkeséget. Ők is tudták, amit én, érezték és értették. Steve-re pillantottam. Erre nem tudott mit mondani, megadóan sóhajtott. Mert igazam volt.
- Akkor Stark, Barton, Banner és Romanoff az elterelő csapat, Kate és Thor velem jönnek a labirintusba. Stark, mentse le az útvonalat, Barton készítse elő a gépet! Fél órán belül indulunk!

2016. július 8., péntek

4. Egy másik csapat

"Amikor időt és energiát fektetsz az emberek megismerésébe és a jó kapcsolatok kiépítésébe, az még nagyobb mértékben térül majd meg a kapcsolatok kialakítása után. És az ilyen pozitív, energikus környezetben az emberek készek a legtöbbet nyújtani magukból, mert tudják, hogy a vezető is a javukat akarja."
John C. Maxwell


Sötét volt már, mikor megérkeztem. Halkan letettem a gépet, majd bementem az épületbe. Jól ismert folyosókon haladtam végig a központ hátsó részéig, ahol az ügynökök szállása volt. Ide tartozott még egy nappalinak kikiáltott nagy terem, legtöbbször itt tartózkodtunk. Helyet kapott itt 2 nagy kanapé, néhány kényelmes fotel, egy nagy TV, egy üvegtetejű asztal és még pár otthonos holmi, bútor. Sokszor üldögéltünk itt egy-egy bevetés után, vagy mikor Jack elméleti oktatást tartott. A legtöbb tudnivalót megtűzdelte a tapasztalataival, vagy én idéztem fel egy hozzá tartozó eseményt. Ebben a szobában ismertem meg a legtöbbjük történetét, itt valahogy mindenki fesztelenül tudott beszélni magáról, a múltjáról. Kivéve engem és Jacket: mi nem tártunk fel minden részletet, sőt, a lehető legkevesebbet. Már annyira belénk égett a titoktartás, hogy akaratunk ellenére itt is alkalmaztuk, még akkor is, ha tudjuk, hogy megbízhatunk bennük.
Most is ebben a teremben találtam rájuk. Mind a tizenöten és Jack is itt beszélgetett. Egy darabig az ajtóban álltam, megvártam, amíg egyikük befejezi a mondanivalóját, majd beléptem.
- Sziasztok – köszöntöttem őket halkan, mire többen felálltak és a kanapéhoz kísértek. Mind körém gyűltek, akiknek a fotelokban nem jutott hely, azok a vastag, puha szőnyegre telepedtek le. Várakozóan néztek rám. Jackre pillantottam: szája mosolygott, szemében a tipikus „én megmondtam” – pillantás ült. Ledöbbentem. – Ti tudtátok, hogy jövök!
- Persze, Jack mondta, hogy ma még benézel – mondta Ryan, aki ugyancsak a szívemben nőtt világos hajával és örök jókedvével. – Na, meg persze mi is vártunk.
- Biztosak voltunk benne, hogy nem mész el búcsú nélkül – tette hozzá Liv. Ő volt a csapat egyetlen fekete hajú tagja, melyet hullámok tettek különlegessé.
- Ezen már meg sem lepődöm – sóhajtottam lemondóan. – Úgy látszik, ti előbb tudtátok, hogy ez az utolsó napom, mint én.
- Biztos nem lehetsz velünk holnap? – kérdezte Will. Egy évvel fiatalabb volt a többieknél, de kitartásával megállta a helyét. Sokszor fordult hozzám bíztatásért, nem volt túlságosan biztos magában. Önmagamra emlékeztetett ilyenkor, így elismételtem neki azokat a szavakat, amelyek nekem is erőt adtak.
- Nem – ráztam meg a fejem. – Nick személyesen adta a parancsot, mire holnap elkezditek a vizsgát, én már úton leszek New Yorkba.
- A Bosszúállókhoz? – kiáltott fel izgatottan Jen. Az biztos, hogy a legnagyobb rajongó ő. – Mármint tudjuk, hogy te is az vagy, de a többiekhez mész? Úgy szeretnék egyszer találkozni velük, az annyira – kereste a megfelelő szót – csodálatos lenne!
- Igen, nekem az volt – idéztem fel az első napomat a Helicarrieren. – Hihetetlen volt megpillantani azokat az embereket, akiknek az életemet köszönhetem, pedig addig a napig nem is sejtettem, milyen veszélyben forgott a Föld. Előttük állva úgy éreztem, nincs nálam szerencsésebb ember a világon, ám kételyek mardosták a szívemet. Kételkedtem magamban, a döntésemben és Fury választásának helyességében. Felmerült bennem a kérdés: mit keresek én itt? Nem tartoztam oda, mégis úgy fogadtak, mintha közülük való lennék. Ha nem így viszonyultak volna felém, most nem lennék itt. Épp ezért becsüljétek meg, hogy ilyen jó tanárotok van, mint Jack. Ő az oka annak, hogy ilyen remek csapattá kovácsolódtatok. Nem engedte, hogy elharapózzon bármilyen veszekedés, ha néha keményen, de belétek véste, hogy áldozatot kell hozni a cél érdekében, amelyet mindannyian választottunk.
- Emlékszem a vizsga előtti napokat gyakorlással töltöttem. A barátaim nem voltak a hajón, nem tudtam senkitől bíztatást és tanácsot kérni. Rettenetesen izgultam, nem akartam kudarcot vallani. Legszívesebben ott hagytam volna az egészet, de eszembe jutottak a kapitány szavai: „Ha futni kezdesz, nem hagynak megállni. Ki kell állni támadni, nem lehet örökké futni.” Ezt jól jegyezzétek meg és soha ne adjátok fel! Mert ha mi megtesszük, akkor ki fogja megvédeni az embereket? Tartsatok össze támogassátok egymást, dolgozzatok csapatként! Egy ember nem tudja felvenni a harcot az egész világgal szemben. Én most elmegyek, de ettől még maradjatok ugyanilyenek.
- Először nem akartam idejönni, azt hittem egy másik csapat nem tud úgy befogadni, mint ahova tartozom. De azóta sem bántam meg, hogy végül belementem. Veletek más volt, de nem rosszabb. Furcsa volt, hogy felnéztetek rám, tőlem kértetek tanácsot, mert bármennyire is idősebbnek nézek ki, nem sokan vagytok fiatalabbak nálam. Sok kalandunk volt, újra átélhettem a saját kiképzésem. Ugyanazokat a kételyeket, félelmet és makacsságot láttam a szemetekben, amiket én is éreztem. Köszönöm nektek ezt a lehetőséget!
Végignéztem a figyelemmel hallgató arcokon. Fájt a szívem, hogy itt kell hagynom őket, de tudtam, hogy az igazi helyem nem itt van. A mellettem ülő Chris és Hayley átölelt, én pedig magamhoz szorítottam őket. Hiányozni fog ez a páros, jó volt látni, ahogy a barátságukból szerelem lett.
- Milyen rég is volt, amikor először találkoztunk Kate-tel – törte meg a csendet Ben. – Ahogy berobbant és kiiktatott mindenkit, pedig már azt hittük, végünk. Olyan gyorsan eltűnt, hogy azt hittem, álmodom.
- Még aznap megfogadtad, hogy ha mégegyszer meglátod, elveszed feleségül – szólt közbe Sophie, mire a társaság hahotázásban tört ki, Ben pedig fülig pirult, ami még inkább nevetésre sarkallt minket.
- És arra emlékeztek, amikor Gabe beszorult a szellőzőbe, mert annyira teletömte az övét fegyverekkel? – kérdezte Annie. Ő is ott ült egy fotelben. Már nem volt sápadt, de rövidnadrágja nem takarta el a hatalmas kötést a combján. Neki eltolták a vizsgaidőpontját.
- Azt mondták, hogy legyen elegendő mennyiségű töltény – méltatlankodott Gabe, aki amúgy is nagydarab, de csupaszív fiú volt. – És egyébként is, gyakorlat volt! Te pedig kiütötted Jacket egy serpenyővel!
- Még ma is félve megyek be a konyhába – jegyezte meg Jack növelve a társaság jókedvét.
- De a favorit akkor is Matt. Öregem – veregette vállon Tim a fiút – én a helyedben óvakodnék Kate-től. Nem lennék a közelében, ha jegelő van nála.
- Te még senkit nem fektettél ki? – fordult felém Beth. Halkszavú lány volt, de a csapat esze.
- Úgy nem, mint az előbbiek, csak szándékosan – feleltem, mire 30 szem szegeződött rám. – Amikor dr. Bannerrel töltöttem egy napot, a kiképzés ahhoz a részéhez érkeztünk, ahol megismerkedtem Hulkkal. A nagy monstrum harcolni hívott. Én nem akartam belemenni, de muszáj volt védekeznem. Minden tudásomat be kellett vetnem, hogy ne törjön össze. Ám amikor egy fának csapódtam, elveszítettem a fejem és alattomosabb módszerekhez folyamodtam. Hozzávágtam néhány könnygázcseppet és füstszórót, ami elhomályosította a látását, de ugyanakkor rettenetesen feldühítette. Akkorát ordított, hogy majdnem beszakadt a dobhártyám. A lábát kábellel körbecsavarva elbuktattam, majd a pajzsomért indultam. Akkor megtanultam és azóta nem feledem: soha ne fordíts hátat az ellenfelednek! Egy kéz nyúlt utánam a füstből és a földre rántott. Hulk ott fújtatott felettem, az ökle egy méterre az arcomtól, tajtékzott a dühtől. Olyan félelem járt át, amit remélem, sosem kell megtapasztalnotok, bár ebben a munkában ez elkerülhetetlen.
- Akkor azt hiszem, Kate a nyertes – jelentette be Ed, mire az elbeszélés okozta feszültség szertefoszlott, mint mikor elfújják a füstöt.
- Na és arra ki emlékszik, mikor Chris és Hayley fogadásból beindították az extrém pályát? – kezdett bele a sztorizgatásba újra Drew. – Jól leszidtátok őket engedetlenségért, aztán meg nem tudtatok megszólalni az eredményeik láttán.
Hát igen, balhés társaság volt, de egyetlen egy eset sem sült el rosszul, mindből tanultak valamit. Felváltva, egymás szavába vágva elevenítették fel az együtt töltött időt még egy órán keresztül, aztán elérkezett a búcsú ideje.
- Ne maradjatok fenn sokáig – mondtam, mire elhúzták a szájukat, de tudtam, hogy a távozásom után fél órával már az ágyban lesznek. – Ne feledjétek: kitartás! Ígérem, ha mind átmentek a vizsgán, szervezek egy találkozót a Bosszúállókkal – mire hangos éljenzés tört ki, majd egyenként megöleltek, én pedig mindenkinek mondtam pár bíztató szót. – Még látjuk egymást – intettem az ajtóból.
- Kikísérlek – ajánlotta fel Jack ,amit hálásan fogadtam.
Kiléptünk a hűvös esti levegőbe. Megdöbbentett a csillagok mennyisége. Ide nem értek el a nagyvárosi fények, nem volt akkora a fényszennyezés. Mások voltak a csillagképek, mint ott, ahonnan jöttem.
- Ritkán látni hétköznapi ruhában – jegyezte meg Jack.
- Nekem is fura, pedig azelőtt ez volt a normális. Most már többször van rajtam ügynöki ruha. Ez az életem és nemsokára a srácoké is. Vigyázz majd rájuk, Jack! Még nem tudják, milyen is ez igazából.
- Te már igen? – kérdezte a férfi, pedig láttam, hogy tudja a választ. Bólintottam. A Hydra okozta heg sem a hasamon, sem a lelkemben nem gyógyult be egészen és nem is fog soha. Eltörölhetetlen, örök bélyeg. Jack várt, hátha folytatom, de én erről nem akartam beszélni, így csak felhúztam a pólómat, hogy láthassa a heget. A köldököm felett 10 cm hosszú csíkként futott végig. Megértően bólintott. – Meghazudtolod a korod, felnőtt vagy, többet tapasztaltál, mint a legtöbb ügynök.
- Az ilyen kiváltságot nem adják ingyen – mondtam, miközben a gépemhez sétáltunk.
- Sajnálom is, hogy elmész. Kevesen mondhatják el magukról, hogy veled dolgozhatnak. Az én munkámat is megkönnyítetted. Azelőtt nem voltak ilyen engedelmesek, de a te szavadra sokat adnak.
- Az igazi helyem nem itt van, de örülök, hogy veletek lehettem. Vigyázz magadra! – kezdtem búcsúzni.
- Kate! – fogta meg a karom és visszahúzott. – Nemcsak a srácokra voltál nagy hatással – nézett mélyen a szemembe. Ne, fohászkodtam magamban, de ő folytatta. – Hanem rám is. Tudom, hogy nem lehet, látom a szemedben, de nem akartam, hogy úgy menj el, hogy nem tudod.
- Jack… - elakadt a hangom, ő is közbevágott.
- Ne, ne mondj semmit. Megérdemled Amerika Kapitányt és azt is tudom, hogy szereted, de bennem akkor is élni fog a remény. És ha egyszer el kell engedned, én akkor is itt leszek. Várok rád.
- Köszönöm – öleltem át szorosan. Nem voltam a szavak embere, így ebbe sűrítettem bele minden hálámat az elfogadásáért, az élményekért és amiért így viszonyul hozzám. Az az igazság, hogy tudtam a lelkem mélyén, hogy így érez és féltem a naptól, amikor megmondja.
- A srácok engem bíztak meg vele, hogy adjam ezt át  - nyújtott egy kis csomagot. – Egy apró búcsúajándék. És most menj, holnap hosszú napod lesz!
- Még visszajövök – láttam, hogy a szemében könnyek csillogtak. Lábujjhegyre álltam és búcsúcsókot adtam az arcára, majd beszálltam a gépbe.
Halvány mosollyal intettem Jack-nek, aki visszaköszönt kissé féloldalas mosolyával, melyet első találkozásunkkor is kaptam tőle. Felszálltam. Kitekintve az ablakon ott láttam az egész csapatot, lámpásokkal integettek utánam. Könnyezve száguldottam Washington felé. Nem, ezt az egyet nem akartam: kétfelé húz a szívem. Miért ilyen nehéz az élet? Magam sem értettem a felindulásomat, meghatározhatatlan érzések kavarogtak bennem.
Landoltam a tetőn, majd bementem a lakásba. Az ágyamra telepedtem és kibontottam a búcsúcsomagot. Egy nagy fényképet találtam benne egy vidám pillanatot megörökítve és mindenkitől egy-egy apróság, amelyekről név nélkül is meg tudtam állapítani, hogy kitől van, mert egy közös emlék volt. Azonkívül találtam egy kisebb dobozt is a csomag belsejében. Jacktől, mondta a felirat. Kinyitottam és elakadt a lélegzetem: egy gyűrű volt benne.

. . .

Felriadtam az éjszaka közepén. Zavaros képek követték egymást az álmomban és nem vártam meg, mi lesz a vége. Az ágyon feküdtem ugyanabban a ruhában, mint amiben egész nap voltam. Jack búcsúajándékának hatására álomba sírtam magam, ám egyre csak a gyűrű lebegett a szemem előtt. Az érzések kavarogtak bennem, nem hagytak nyugodni, de egy valami világos lett: nem vagyok többé gyerek. Eddig élt bennem a régi énemből valami, amit megőriztem, ám ez a gyerek most már halott. A fogság óta az volt, csak nem vettem észre, ám most világosan elém tárták: felnőtt lettem és más.
Nem bírtam magamban tartani, valakivel beszélnem kellett erről. Feldagadt szemekkel kitámolyogtam a lakásból és bekopogtam a szemben lévő ajtón. Pár másodperc múlva megpillantottam a kapitányt. Szeme tágra nyílt, amint meglátott, gondolom, szörnyen festhettem összegubancolódott hajjal, kisírt szemekkel, gyűrött ruhákban.
- Bejöhetek? – kérdeztem, de a hangom sírásba fulladt.
- Igen. Mi a baj, Kate? – vezetett be a nappaliba. Lerogytam a szoba közepén és csak zokogtam. Képtelen voltam bármit mondani, a könnyek beszéltek helyettem. A kapitány leült mellém és átölelt. Én pedig sírtam, rázkódtam a karjaiban, az arcomon folyó patakokból öntözve a mellkasát.
 Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mire egy kicsit lenyugodtam. Felnéztem az aggódó szempárba, majd előhúztam a dobozkát és átnyújtottam neki. Még rajta volt a cédula.
- Steve – mondtam remegő hangon – én nem tudom, mit csináljak. Még gyerek vagyok, túl fiatal!
- Ezt ma adta neked? – forgatta a kezében, mire bólintottam. Nem nézett fel. – Már nagyon régóta nem vagy gyerek. Gyere, feküdj le! Nehéz napod volt.
- Én ezt nem értem. Fogalmam sem volt, hogy ennyire… - motyogtam, miközben a kapitány felemelt.  – Én ezt nem akartam!  - tudtam, mi történik azokkal az emberekkel, akik megszeretnek: szenvednek. Steve szeret, és ezért érzi a fájdalmaimat, Tom szeretett, vagy legalábbis azt a felszínt, amit belőlem látott és meghalt. Nem akartam, hogy Jack is így járjon. Nem akartam, hogy még valaki szenvedjen. Nem akartam, hogy két ember is így szeressen. Nem akartam, hogy választanom kelljen.
- Steve, nem akarok egyedül lenni. Velem maradsz?
- Ameddig szeretnéd – felelte, majd lerakott az ágyra és betakart. – Most pedig aludj, felejtsd el ezt egy darabig!
Más volt a hangja: szomorúság és féltés keveredett benne. Felnézve láttam, hogy nedves a szeme. Nem akart elveszíteni.
- Én téged szeretlek – suttogtam. Ezután úgy csókolt meg, mint még soha: hosszan, őszintén, féltve, reménykedve. Nagyon szeretett.