2016. július 8., péntek

4. Egy másik csapat

"Amikor időt és energiát fektetsz az emberek megismerésébe és a jó kapcsolatok kiépítésébe, az még nagyobb mértékben térül majd meg a kapcsolatok kialakítása után. És az ilyen pozitív, energikus környezetben az emberek készek a legtöbbet nyújtani magukból, mert tudják, hogy a vezető is a javukat akarja."
John C. Maxwell


Sötét volt már, mikor megérkeztem. Halkan letettem a gépet, majd bementem az épületbe. Jól ismert folyosókon haladtam végig a központ hátsó részéig, ahol az ügynökök szállása volt. Ide tartozott még egy nappalinak kikiáltott nagy terem, legtöbbször itt tartózkodtunk. Helyet kapott itt 2 nagy kanapé, néhány kényelmes fotel, egy nagy TV, egy üvegtetejű asztal és még pár otthonos holmi, bútor. Sokszor üldögéltünk itt egy-egy bevetés után, vagy mikor Jack elméleti oktatást tartott. A legtöbb tudnivalót megtűzdelte a tapasztalataival, vagy én idéztem fel egy hozzá tartozó eseményt. Ebben a szobában ismertem meg a legtöbbjük történetét, itt valahogy mindenki fesztelenül tudott beszélni magáról, a múltjáról. Kivéve engem és Jacket: mi nem tártunk fel minden részletet, sőt, a lehető legkevesebbet. Már annyira belénk égett a titoktartás, hogy akaratunk ellenére itt is alkalmaztuk, még akkor is, ha tudjuk, hogy megbízhatunk bennük.
Most is ebben a teremben találtam rájuk. Mind a tizenöten és Jack is itt beszélgetett. Egy darabig az ajtóban álltam, megvártam, amíg egyikük befejezi a mondanivalóját, majd beléptem.
- Sziasztok – köszöntöttem őket halkan, mire többen felálltak és a kanapéhoz kísértek. Mind körém gyűltek, akiknek a fotelokban nem jutott hely, azok a vastag, puha szőnyegre telepedtek le. Várakozóan néztek rám. Jackre pillantottam: szája mosolygott, szemében a tipikus „én megmondtam” – pillantás ült. Ledöbbentem. – Ti tudtátok, hogy jövök!
- Persze, Jack mondta, hogy ma még benézel – mondta Ryan, aki ugyancsak a szívemben nőtt világos hajával és örök jókedvével. – Na, meg persze mi is vártunk.
- Biztosak voltunk benne, hogy nem mész el búcsú nélkül – tette hozzá Liv. Ő volt a csapat egyetlen fekete hajú tagja, melyet hullámok tettek különlegessé.
- Ezen már meg sem lepődöm – sóhajtottam lemondóan. – Úgy látszik, ti előbb tudtátok, hogy ez az utolsó napom, mint én.
- Biztos nem lehetsz velünk holnap? – kérdezte Will. Egy évvel fiatalabb volt a többieknél, de kitartásával megállta a helyét. Sokszor fordult hozzám bíztatásért, nem volt túlságosan biztos magában. Önmagamra emlékeztetett ilyenkor, így elismételtem neki azokat a szavakat, amelyek nekem is erőt adtak.
- Nem – ráztam meg a fejem. – Nick személyesen adta a parancsot, mire holnap elkezditek a vizsgát, én már úton leszek New Yorkba.
- A Bosszúállókhoz? – kiáltott fel izgatottan Jen. Az biztos, hogy a legnagyobb rajongó ő. – Mármint tudjuk, hogy te is az vagy, de a többiekhez mész? Úgy szeretnék egyszer találkozni velük, az annyira – kereste a megfelelő szót – csodálatos lenne!
- Igen, nekem az volt – idéztem fel az első napomat a Helicarrieren. – Hihetetlen volt megpillantani azokat az embereket, akiknek az életemet köszönhetem, pedig addig a napig nem is sejtettem, milyen veszélyben forgott a Föld. Előttük állva úgy éreztem, nincs nálam szerencsésebb ember a világon, ám kételyek mardosták a szívemet. Kételkedtem magamban, a döntésemben és Fury választásának helyességében. Felmerült bennem a kérdés: mit keresek én itt? Nem tartoztam oda, mégis úgy fogadtak, mintha közülük való lennék. Ha nem így viszonyultak volna felém, most nem lennék itt. Épp ezért becsüljétek meg, hogy ilyen jó tanárotok van, mint Jack. Ő az oka annak, hogy ilyen remek csapattá kovácsolódtatok. Nem engedte, hogy elharapózzon bármilyen veszekedés, ha néha keményen, de belétek véste, hogy áldozatot kell hozni a cél érdekében, amelyet mindannyian választottunk.
- Emlékszem a vizsga előtti napokat gyakorlással töltöttem. A barátaim nem voltak a hajón, nem tudtam senkitől bíztatást és tanácsot kérni. Rettenetesen izgultam, nem akartam kudarcot vallani. Legszívesebben ott hagytam volna az egészet, de eszembe jutottak a kapitány szavai: „Ha futni kezdesz, nem hagynak megállni. Ki kell állni támadni, nem lehet örökké futni.” Ezt jól jegyezzétek meg és soha ne adjátok fel! Mert ha mi megtesszük, akkor ki fogja megvédeni az embereket? Tartsatok össze támogassátok egymást, dolgozzatok csapatként! Egy ember nem tudja felvenni a harcot az egész világgal szemben. Én most elmegyek, de ettől még maradjatok ugyanilyenek.
- Először nem akartam idejönni, azt hittem egy másik csapat nem tud úgy befogadni, mint ahova tartozom. De azóta sem bántam meg, hogy végül belementem. Veletek más volt, de nem rosszabb. Furcsa volt, hogy felnéztetek rám, tőlem kértetek tanácsot, mert bármennyire is idősebbnek nézek ki, nem sokan vagytok fiatalabbak nálam. Sok kalandunk volt, újra átélhettem a saját kiképzésem. Ugyanazokat a kételyeket, félelmet és makacsságot láttam a szemetekben, amiket én is éreztem. Köszönöm nektek ezt a lehetőséget!
Végignéztem a figyelemmel hallgató arcokon. Fájt a szívem, hogy itt kell hagynom őket, de tudtam, hogy az igazi helyem nem itt van. A mellettem ülő Chris és Hayley átölelt, én pedig magamhoz szorítottam őket. Hiányozni fog ez a páros, jó volt látni, ahogy a barátságukból szerelem lett.
- Milyen rég is volt, amikor először találkoztunk Kate-tel – törte meg a csendet Ben. – Ahogy berobbant és kiiktatott mindenkit, pedig már azt hittük, végünk. Olyan gyorsan eltűnt, hogy azt hittem, álmodom.
- Még aznap megfogadtad, hogy ha mégegyszer meglátod, elveszed feleségül – szólt közbe Sophie, mire a társaság hahotázásban tört ki, Ben pedig fülig pirult, ami még inkább nevetésre sarkallt minket.
- És arra emlékeztek, amikor Gabe beszorult a szellőzőbe, mert annyira teletömte az övét fegyverekkel? – kérdezte Annie. Ő is ott ült egy fotelben. Már nem volt sápadt, de rövidnadrágja nem takarta el a hatalmas kötést a combján. Neki eltolták a vizsgaidőpontját.
- Azt mondták, hogy legyen elegendő mennyiségű töltény – méltatlankodott Gabe, aki amúgy is nagydarab, de csupaszív fiú volt. – És egyébként is, gyakorlat volt! Te pedig kiütötted Jacket egy serpenyővel!
- Még ma is félve megyek be a konyhába – jegyezte meg Jack növelve a társaság jókedvét.
- De a favorit akkor is Matt. Öregem – veregette vállon Tim a fiút – én a helyedben óvakodnék Kate-től. Nem lennék a közelében, ha jegelő van nála.
- Te még senkit nem fektettél ki? – fordult felém Beth. Halkszavú lány volt, de a csapat esze.
- Úgy nem, mint az előbbiek, csak szándékosan – feleltem, mire 30 szem szegeződött rám. – Amikor dr. Bannerrel töltöttem egy napot, a kiképzés ahhoz a részéhez érkeztünk, ahol megismerkedtem Hulkkal. A nagy monstrum harcolni hívott. Én nem akartam belemenni, de muszáj volt védekeznem. Minden tudásomat be kellett vetnem, hogy ne törjön össze. Ám amikor egy fának csapódtam, elveszítettem a fejem és alattomosabb módszerekhez folyamodtam. Hozzávágtam néhány könnygázcseppet és füstszórót, ami elhomályosította a látását, de ugyanakkor rettenetesen feldühítette. Akkorát ordított, hogy majdnem beszakadt a dobhártyám. A lábát kábellel körbecsavarva elbuktattam, majd a pajzsomért indultam. Akkor megtanultam és azóta nem feledem: soha ne fordíts hátat az ellenfelednek! Egy kéz nyúlt utánam a füstből és a földre rántott. Hulk ott fújtatott felettem, az ökle egy méterre az arcomtól, tajtékzott a dühtől. Olyan félelem járt át, amit remélem, sosem kell megtapasztalnotok, bár ebben a munkában ez elkerülhetetlen.
- Akkor azt hiszem, Kate a nyertes – jelentette be Ed, mire az elbeszélés okozta feszültség szertefoszlott, mint mikor elfújják a füstöt.
- Na és arra ki emlékszik, mikor Chris és Hayley fogadásból beindították az extrém pályát? – kezdett bele a sztorizgatásba újra Drew. – Jól leszidtátok őket engedetlenségért, aztán meg nem tudtatok megszólalni az eredményeik láttán.
Hát igen, balhés társaság volt, de egyetlen egy eset sem sült el rosszul, mindből tanultak valamit. Felváltva, egymás szavába vágva elevenítették fel az együtt töltött időt még egy órán keresztül, aztán elérkezett a búcsú ideje.
- Ne maradjatok fenn sokáig – mondtam, mire elhúzták a szájukat, de tudtam, hogy a távozásom után fél órával már az ágyban lesznek. – Ne feledjétek: kitartás! Ígérem, ha mind átmentek a vizsgán, szervezek egy találkozót a Bosszúállókkal – mire hangos éljenzés tört ki, majd egyenként megöleltek, én pedig mindenkinek mondtam pár bíztató szót. – Még látjuk egymást – intettem az ajtóból.
- Kikísérlek – ajánlotta fel Jack ,amit hálásan fogadtam.
Kiléptünk a hűvös esti levegőbe. Megdöbbentett a csillagok mennyisége. Ide nem értek el a nagyvárosi fények, nem volt akkora a fényszennyezés. Mások voltak a csillagképek, mint ott, ahonnan jöttem.
- Ritkán látni hétköznapi ruhában – jegyezte meg Jack.
- Nekem is fura, pedig azelőtt ez volt a normális. Most már többször van rajtam ügynöki ruha. Ez az életem és nemsokára a srácoké is. Vigyázz majd rájuk, Jack! Még nem tudják, milyen is ez igazából.
- Te már igen? – kérdezte a férfi, pedig láttam, hogy tudja a választ. Bólintottam. A Hydra okozta heg sem a hasamon, sem a lelkemben nem gyógyult be egészen és nem is fog soha. Eltörölhetetlen, örök bélyeg. Jack várt, hátha folytatom, de én erről nem akartam beszélni, így csak felhúztam a pólómat, hogy láthassa a heget. A köldököm felett 10 cm hosszú csíkként futott végig. Megértően bólintott. – Meghazudtolod a korod, felnőtt vagy, többet tapasztaltál, mint a legtöbb ügynök.
- Az ilyen kiváltságot nem adják ingyen – mondtam, miközben a gépemhez sétáltunk.
- Sajnálom is, hogy elmész. Kevesen mondhatják el magukról, hogy veled dolgozhatnak. Az én munkámat is megkönnyítetted. Azelőtt nem voltak ilyen engedelmesek, de a te szavadra sokat adnak.
- Az igazi helyem nem itt van, de örülök, hogy veletek lehettem. Vigyázz magadra! – kezdtem búcsúzni.
- Kate! – fogta meg a karom és visszahúzott. – Nemcsak a srácokra voltál nagy hatással – nézett mélyen a szemembe. Ne, fohászkodtam magamban, de ő folytatta. – Hanem rám is. Tudom, hogy nem lehet, látom a szemedben, de nem akartam, hogy úgy menj el, hogy nem tudod.
- Jack… - elakadt a hangom, ő is közbevágott.
- Ne, ne mondj semmit. Megérdemled Amerika Kapitányt és azt is tudom, hogy szereted, de bennem akkor is élni fog a remény. És ha egyszer el kell engedned, én akkor is itt leszek. Várok rád.
- Köszönöm – öleltem át szorosan. Nem voltam a szavak embere, így ebbe sűrítettem bele minden hálámat az elfogadásáért, az élményekért és amiért így viszonyul hozzám. Az az igazság, hogy tudtam a lelkem mélyén, hogy így érez és féltem a naptól, amikor megmondja.
- A srácok engem bíztak meg vele, hogy adjam ezt át  - nyújtott egy kis csomagot. – Egy apró búcsúajándék. És most menj, holnap hosszú napod lesz!
- Még visszajövök – láttam, hogy a szemében könnyek csillogtak. Lábujjhegyre álltam és búcsúcsókot adtam az arcára, majd beszálltam a gépbe.
Halvány mosollyal intettem Jack-nek, aki visszaköszönt kissé féloldalas mosolyával, melyet első találkozásunkkor is kaptam tőle. Felszálltam. Kitekintve az ablakon ott láttam az egész csapatot, lámpásokkal integettek utánam. Könnyezve száguldottam Washington felé. Nem, ezt az egyet nem akartam: kétfelé húz a szívem. Miért ilyen nehéz az élet? Magam sem értettem a felindulásomat, meghatározhatatlan érzések kavarogtak bennem.
Landoltam a tetőn, majd bementem a lakásba. Az ágyamra telepedtem és kibontottam a búcsúcsomagot. Egy nagy fényképet találtam benne egy vidám pillanatot megörökítve és mindenkitől egy-egy apróság, amelyekről név nélkül is meg tudtam állapítani, hogy kitől van, mert egy közös emlék volt. Azonkívül találtam egy kisebb dobozt is a csomag belsejében. Jacktől, mondta a felirat. Kinyitottam és elakadt a lélegzetem: egy gyűrű volt benne.

. . .

Felriadtam az éjszaka közepén. Zavaros képek követték egymást az álmomban és nem vártam meg, mi lesz a vége. Az ágyon feküdtem ugyanabban a ruhában, mint amiben egész nap voltam. Jack búcsúajándékának hatására álomba sírtam magam, ám egyre csak a gyűrű lebegett a szemem előtt. Az érzések kavarogtak bennem, nem hagytak nyugodni, de egy valami világos lett: nem vagyok többé gyerek. Eddig élt bennem a régi énemből valami, amit megőriztem, ám ez a gyerek most már halott. A fogság óta az volt, csak nem vettem észre, ám most világosan elém tárták: felnőtt lettem és más.
Nem bírtam magamban tartani, valakivel beszélnem kellett erről. Feldagadt szemekkel kitámolyogtam a lakásból és bekopogtam a szemben lévő ajtón. Pár másodperc múlva megpillantottam a kapitányt. Szeme tágra nyílt, amint meglátott, gondolom, szörnyen festhettem összegubancolódott hajjal, kisírt szemekkel, gyűrött ruhákban.
- Bejöhetek? – kérdeztem, de a hangom sírásba fulladt.
- Igen. Mi a baj, Kate? – vezetett be a nappaliba. Lerogytam a szoba közepén és csak zokogtam. Képtelen voltam bármit mondani, a könnyek beszéltek helyettem. A kapitány leült mellém és átölelt. Én pedig sírtam, rázkódtam a karjaiban, az arcomon folyó patakokból öntözve a mellkasát.
 Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mire egy kicsit lenyugodtam. Felnéztem az aggódó szempárba, majd előhúztam a dobozkát és átnyújtottam neki. Még rajta volt a cédula.
- Steve – mondtam remegő hangon – én nem tudom, mit csináljak. Még gyerek vagyok, túl fiatal!
- Ezt ma adta neked? – forgatta a kezében, mire bólintottam. Nem nézett fel. – Már nagyon régóta nem vagy gyerek. Gyere, feküdj le! Nehéz napod volt.
- Én ezt nem értem. Fogalmam sem volt, hogy ennyire… - motyogtam, miközben a kapitány felemelt.  – Én ezt nem akartam!  - tudtam, mi történik azokkal az emberekkel, akik megszeretnek: szenvednek. Steve szeret, és ezért érzi a fájdalmaimat, Tom szeretett, vagy legalábbis azt a felszínt, amit belőlem látott és meghalt. Nem akartam, hogy Jack is így járjon. Nem akartam, hogy még valaki szenvedjen. Nem akartam, hogy két ember is így szeressen. Nem akartam, hogy választanom kelljen.
- Steve, nem akarok egyedül lenni. Velem maradsz?
- Ameddig szeretnéd – felelte, majd lerakott az ágyra és betakart. – Most pedig aludj, felejtsd el ezt egy darabig!
Más volt a hangja: szomorúság és féltés keveredett benne. Felnézve láttam, hogy nedves a szeme. Nem akart elveszíteni.
- Én téged szeretlek – suttogtam. Ezután úgy csókolt meg, mint még soha: hosszan, őszintén, féltve, reménykedve. Nagyon szeretett.

4 megjegyzés:

  1. Na végre egy csupa érzelmes rész!
    Drága Kate!
    Tudom, előbb a megszólítást illik írni, aztán a szöveget, de kikívánkozott belőlem!:D Mindegyik részedben van valami: akció, érzelem, felvezetés, néha keveredve. De ilyen tömény mennyiségben még nem találkoztam, és éppen ideje volt! Tökéletesen időzítetted, tetszett, hogy Steve ott van vele, támogatja, szereti.
    Szóval a lényeg: bármilyen 'átlagosra' is sikerült a rész, jó, hogy nem volt benne semmi akció, az előző fejezet után furcsán is hatott volna. Na jó, nem pofátlankodok tovább itt a nagy észrevételeimmel, mert egyáltalán nem azok! :"D
    Nagyon tetszett a rész :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Peetagey!
      Egyáltalán nem zavartak az észrevételek, sőt rettenetesen örülök neki! Ilyen hosszúságú kommentet ritkán kapok és az, hogy valaki veszi fáradtságot, hogy mindezt elmondja, hát az hatalmas elismerés! Megnyugtatlak, nagyon sok ilyen rész lesz még a történetben, nagyon szeretek ilyneket írni, csak hát ugye a Bosszúállóknak nem mindig van nyugtuk...
      Köszönöm, hogy írtál és nagyon örülök, hogy tetszett! :)

      Törlés
  2. Nagyon imádtam ezt a részt, Jacktől erre egyáltalán nem számítottam, jó kis meglepetést okoztál! És annyira jól átadtad Kate érzéseit először a búcsúzással, majd ezzel a szeretet dologgal kapcsolatban! ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát, ami azt illeti én magam is meglepődtem! Azt hiszem túl sok romantikus filmet nézettek velem, amikor ezt a részt írtam. Mindenesetre örülök, hogy az érzéseket sikerült jól átadnom, köszönöm, hogy írtál! :)

      Törlés