2016. július 22., péntek

5. Bosszúállók Torony

"Olykor a sors visszafordíthatatlanul megindul egy adott irányba, akárcsak a homokvihar. (...) Amikor véget ér, magad sem érted, hogyan szabadulhattál meg élve belőle. Vagyis valójában még abban sem lehetsz egészen biztos, hogy egyáltalán elhaladt már fölötted. Csak egy dolog világos: túl ezen most már nem az vagy, mint aki voltál, mielőtt ide beléptél volna. Igen, a viharnak ez az értelme."






Egy napsugár finom simogatására ébredtem. Egyedül feküdtem a saját ágyamban. Az éjjeliszekrényen ott voltak a búcsúajándékok; remegő kézzel kutattam át, de a gyűrűt nem találtam. Felültem, mire éles fájdalom hasított a fejembe, szédülni kezdtem. Akkor éreztem így magam, miután kábító lövedéket kaptam. Az agyam gyorsan kapcsolt, nagy kő esett el a szívemről: csak álmodtam az egészet. Úgy tűnt, a kábító hatás kicsit később jött ki rajtam, de lehet, hogy még a fogság lelki hatásai miatt van.
Hideg vízzel mostam meg az arcom, mire kitisztult a fejem. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy nem történt meg, így utólag visszatekintve az egész olyan valószínűtlennek tűnt. Ugyanakkor bennem maradt a félsz, hogy ilyen bármikor megtörténhet. Nem mintha olyan különleges szépség lennék, de mint Fury is mondta, van bennem valami, ami megfogja az embereket.
Elhessegettem ezeket a gondolatokat, a pakolásra koncentráltam. A felszerelésem táskáját mindig útra készen tartottam, csak pár dolgot kellett még beraknom. Civil ruhákra nem nagyon lesz szükségem, de muszáj volt vinnem, mert egy darabig a toronyban fogunk lakni. A munka mellett nem nagyon értem rá vásárolgatni, a ruhatáram mégis gyakran bővült újabb darabokkal. Fogalmam sem volt, hogy ki intézi ezt, de alaposan tanulmányozhatta az ízlésem, mert mindegyik tetszett és tökéletesen illett rám. Csak azt sajnáltam, hogy nem tudom kinek megköszönni.
A konyhában összedobtam egy egyszerű reggelit, ittam egy pohár tejeskávét, elmosogattam, majd befejeztem a pakolást. A Nicktől kapott mappába még nem sikerült belenéznem, de mégis későbbre halasztottam. Előhúztam a falba rejtett számítógépet és videóhívást kezdeményeztem. Pár másodperc múlva Will feje jelent meg a képernyőn.
- Üdv, Kate! – vigyorgott, az arcán mintha megkönnyebbülést láttam volna. Nagyon izgult. – Reméltem, hogy még beszélhetünk.
- A lábad is remeg? – kérdeztem, mire bólintott. Pont, mint én. – Nyugi, menni fog! A többiek merre vannak?
- Egy perc és itt lesznek – lépett közelebb Beth, ám fel sem nézett a papírokból. – Ryan szétkürtölte mindenkinek, hogy hívtál minket.
- Nem is ő lenne, ha nem szólt volna – mosolyodtam el. – Annie, jobban vagy? – pillantottam meg a tolószékét.
- Be nem állt a szája, többet beszél, mint előtte – válaszolt helyette Liv, mire Annie sértődött képet vágott, de a szeme vidám volt.
- Mind itt vagyunk – jelentette Ed, aki utoljára érkezett Drew-val.
- Nos, akkor egy utolsó jótanács: mindegyikőtök arra erősítsen rá, amiből a legjobb. Ne keseredjetek el, ha valami nem sikerül elsőre, a legjobb tudásotok szerint csináljátok végig! A csapatos pályán pedig ne feledjétek, hogy a csapatmunka a legfontosabb! A gyakorlaton nagyon jó eredményt értetek el, ezt a felállást alkalmazzátok: Ben, te leszel a parancsnok; Gabe, Hayley, Chris, Sophie, ti intézzétek el a védőket; Jen, Liv, Matt, Tim, ti vagytok a lövészek; Beth, Drew, Ryan, Will, Ed, a tiétek a stratégia megtervezése, a megfigyelés és a számítógépek kiiktatása! Az odaúton tegyétek fel egymásnak a kérdéseiteket, és ha valamiben nem vagytok biztosak, beszéljétek meg közösen. Én tudom, hogy képesek vagytok rá.
- Indulás! – hallottam meg Jack kiáltását a másik szobából.
- Menjetek – búcsúzóul intettem, majd megszakítottam a hívást. Kissé én is izgultam, pedig nem kellett féltenem őket.
A megbeszéltek szerint a kapitánnyal együtt megyünk New Yorkba. Még volt negyed órám a kitűzött indulásig, így az ágyamon ülve kezembe vettem Fury papírjait. Különböző Hidra bázisok technikai adatai, utalások a jogarra, emberkísérletekre mutató jelek, mind-mind összegyűjtve. És egy fényképes adatlap egy bizonyos Strucker báróról, a Hidra fő rosszfiújáról. Tudós, fő szakterülete és érdeklődési tárgya a földönkívüli eszközök, a biológia és az emberkísérletek.
Loki jogarát tudtommal a tesseract ereje működteti, arról viszont a Hydra rendelkezik feljegyzésekkel még a ’40-es évekből. De akkor miért nem fegyvergyártásra használják? Talán utánozni akarják dr. Bannert és a kocka energiájával szuperképességekkel rendelkező embereket létrehozni? De arról nem tudhatnak, mi rejlik bennem. Akkor viszont félreértelmeztük az egészet? Lehet, hogy a jogar nem is tesseract energiáját őrzi?
Tűnődésemből kopogás riasztott fel. Gyorsan összecsaptam a papírokat, a mappát becsúsztattam a táskámba és sietve ajtót nyitottam. Steve állt az ajtóban, mellette a holmija, kezében apró dobozkát tartott: azt, amiről álmodtam. Vagy legalábbis azt hittem. Vagy inkább azt akartam hinni.
Meredten bámultam a kezére, majd hirtelen megtántorodtam. Mint egy hideg zuhany, áramütésként ért a felismerés.
- Hát mégis megtörtént? – suttogtam. Nem akartam, hogy igaz legyen, de a kapitány nem hagyott a kegyes hazugságok könnyed felhőjén utazni. Egy bólintással visszarántott a kegyetlen valóságba. Nem sírtam, a könnyeimből már kifogytam, csak álltam tanácstalanul. Nem tudtam, hogyan fogok kimászni ebből a képzeletbeli gödörből, a feladat megoldhatatlannak tűnt. Ebben a helyzetben nem várhattam mástól segítséget, most magamra maradtam. Egy újabb teherrel: egy újabb emberért vállalt felelősséggel.
- Jól vagy? – lépett mellém Steve, mire összerezzentem.
- Igen – feleltem, bár ez nem volt igaz. – Csak egy kis időre van szükségem, hogy ezt feldolgozzam. De most induljunk!
- Még, hogy nem vagy erős – dörmögte a kapitány, mire halványan elmosolyodtam.
Inkább csak jó színésznő, tettem hozzá gondolatban, de örültem a támogatásának. Felmentünk a tetőre, bepakoltunk, aztán indultunk is New York felé.

. . .

A Bosszúállók Torony. Meg kell mondanom, hogy fejlettebb, mint a Stark Torony, de nekem örökre az marad. Üvegépület, a tetején kék A betű hirdeti az épület tulajdonosait és funkcióját. A szerkezetet egy kicsit átalakították, így a leszállóhely nagyobb lett és jobban hasonlított egy hangár bejáratára. Ámulva néztem ki a Quinjet ablakán, elképesztő látvány volt.
- Jól megváltozott – jegyezte meg a kapitány, miközben megkerültem az épületet, hogy szemügyre vehessem.
- Úgy tűnik, a torony velünk együtt formálódik, fejlődik – feleltem, majd befordultam a leszálló felé és letettem a gépet.
- Üdvözlöm önöket a Bosszúállók Toronyban – hallatszott egy ismerős géphang, mialatt kiszálltunk a Quinjetből. Ő legalább a régi volt.
- Kösz, Jarvis – mondtam, majd körülnéztem. Egy nyitott térben álltunk, csak a fejünk felett húzódott fal. A pálya széléhez sétálva letekintettem a mélybe. Szerettem repülni, jártam már ennél magasabban is, de most enyhe szédülés fogott el, így egy lépést hátráltam. Nem félelem volt, csak halvány lehelete. Tartottam attól, hogy túlságosan előredőlök, elvesztem az egyensúlyom és kizuhanok. És akkor bármennyire is Bosszúálló vagyok, nem élném túl. Senki nem lenne olyan gyors, hogy megmentsen. New York utcái végezném az autók kerekei alatt. Megráztam a fejem, hogy elűzzem ezeket a gondolatokat, melyek árnyékot borítottak a lelkemre.
- Hát, itt vagytok! – hallottam meg egy vidám hangot, mire a felhők eltűntek az arcomról, mosolyogva fordultam a nyíló ajtó felé. – Legyetek üdvözölve!
- Tony, jó újra hallani a hangod – öleltem át. Nem ugrottam a nyakába, csak erősen magamhoz szorítottam. Ő is régi volt, rajta nem látszott változás. Vagy csak nem akarta, hogy látszódjon.
- Már kezdtelek hiányolni, Kate. Nem volt kit pátyolgatni – vigyorodott el, mire tettetett haraggal vállba bokszoltam. – Látom, elhoztad a jégkirálynőt is.
- Örülök, hogy látom, Stark – nyújtott kezet a Steve.
- Én úgyszintén, kapitány – rázta meg Steve jobbját a Vasember. – Kerüljetek beljebb! – invitált be minket. – Kissé át lett alakítva, de könnyű eligazodni.
A benti helységek lenyűgözőek voltak: jól felszerelt laborok, kényelmes lakosztályok, informatikai termek, irodák, műhelyek. Stark körbekalauzolt minket az épületben, mely kevéssé hasonlított régi önmagára. Útközben rengeteg tudóssal, ügynökkel, mérnökkel találkoztunk, a nyüzsgés a Helicarrierre emlékeztetett.
- A legjobbat a végére tartogattam – mondta Stark, majd benyitott egy ajtón. Ámulva fordultam körbe: egy nagy terembe értünk, melynek még a padlója is üvegből volt. Kényelmes kanapék, egy „kis” bárpult, több szint, üvegasztalok, billiárdasztal, hangulatos lámpák, sőt az ablaknál egy teleszkóp is állt.
- Hát ez elképesztő!
- Jó, de azért csukd be a szád! Egy darabig itt fogtok lakni – szólalt meg egy női hang mögülem.
- Nat! Rég láttalak – öleltem magamhoz az ügynöknőt. Majdnem egy év telt el az utolsó közös bevetés óta. – Tetszik az új frizurád! – elmosolyodott, ám ahogy a szemembe nézett, elkomorult a tekintete.
- Minden rendben? – kérdezte halkan. Tisztában volt vele, hogy valami egyáltalán nincs rendjén, valami baj van.
- Később beszélhetünk? – mondtam, mikor észrevettem, hogy többen tartanak felénk. Natasha bólintott, én pedig mosolyt varázsoltam az arcomra.
- Üdvözlöm, dr. Banner – köszöntöttem a tudóst, aki barátságosan elmosolyodott. Épp szólásra nyitotta volna a száját, ám én megelőztem. – Nem, nem tapasztaltam semmi rendellenességet, a vérképem nem változott és azóta nem juttattak belém semmilyen inhibitor anyagot.
- Reméltem is – nyugtázta gyors elemzésemet a tudós, de én tudtam, hogy úgyis megvizsgál.
- Fogadd üdvözletemet, Lady Kate – hajtott fejet Thor halvány mosollyal, én pedig meghajlással viszonoztam a köszöntést. A többiek egy pillanatra mintha lefagytak volna, mozdulatlanul meredtek ránk. Döbbent tekintetüket látva kirobban belőlem a nevetés.
- Lady Kate? Ez új – szólalt meg Sólyomszem. – Mindig tele vagy meglepetésekkel.
- Ez egy érdekes történet, máskor elmesélem – feleltem.
- Ajánlom is – mondta szigorúan Clint, majd kaptam tőle egy gyors ölelést. – Jó újra látni. Hidd el, nincs nálad jobb tanítvány. Egyikük sem hallgat akkora figyelemmel és teljesen el vannak ájulva, hogy egy Bosszúállótól tanulhatnak.
- Én is el voltam – szúrtam közbe.
- De te nem zuhantál ki a szimulátorból, azért, hogy utána Sólyomszem emeljen fel és tartson a karjaiban – na, erre nem tudtam mit mondani, csak elnevettem magam, mikor elképzeltem az esetet. Én tényleg nem voltam ilyen.
Becipeltem a nekem kijelölt szobába a cuccom, majd lerogytam az ágyra, de szinte azonnal fel is pattantam, mert megláttam az asztalon egy apró tárgyat: egy adóvevőt. Formára olyan volt, mint amilyet most használok, de masszívabb volt, fejlettebb és a jelképünkkel dekorálták. Állandó kapcsolat hetünk között, titkos vonal Hillhez és egy szabad csatorna, mely bárhova csatlakoztatható. Ráadásul akár mindhárom működhet egyszerre. Stark fejlesztései egyre jobbak.
Az ablaknál állva elgondolkozva néztem New York utcáit. A város nem változott: ugyanúgy felhőkarcolók és nyüzsgő emberek tömege. Pedig tudják, hogy a világ másmilyen, mint amilyennek képzelik. Emiatt kellett felszámolni a S.H.I.E.L.D.-et; mert az államférfiak úgy hitték, a mi hibánk, hogy ilyen lett a világ. Pedig nem, csak részben. Az új világok, a földönkívüliek megjelenése átformálta a szervezetet, vele együtt az emberiséget is, de erről már nem mi tehetünk. Az ilyen hatalmakat nem tudjuk kordában tartani, ráadásul egy teljesen emberi szervezet is megnehezíti a munkánkat, leköti az összes figyelmünket. Sokáig volt béke, rossz előérzetem volt. Valami vagy valaki munkálkodik a háttérben, akinek köze van a tesseracthoz.
 Amióta kiderült, hogy a kocka energiája bennem kering, kerülöm az injekciós tűket. Nem érzek semmi testi változást és nem tudom irányítani, de megértettem, hogy hatalmas erőt képviselek. Egy élő fegyver vagyok, melyet senki nem tud használni. És remélem, hogy nem is fog.
Bár a S.H.I.E.L.D. felszámolása voltaképpen kimerült a névváltoztatásban és új emberek toborzásában, nem lett olyan, mint a régi szervezet. Igaz, most úgy működik, hogy kívülről mindenki látja, de belülről senki. Nyitott könyv, melyet senki nem tud elolvasni. Egy maszkos hős, aki soha nem fedi fel az igazi arcát.
Gondolataimból Hill adóvevőben felcsendülő hangja riasztott fel, én pedig az utasításait követve a Stark műhelye melletti terembe mentem. A padlót fekete járólap borította, középen egy fémből készült asztal kapott helyet, melyen számítógép állt. Ez valójában nem terem volt, csupán egy elkerített rész. Ugyan semmiben sem hasonlított rá, mégis a Helicarriren lévő tárgyalóasztalra emlékeztetett. Az is egy kis sziget volt az irányítás szívében a Bosszúállók számára.
Natasha ült a gépnél, a többiek körülötte álltak. Én is csatlakoztam hozzájuk.

- Legutóbbi észleléseink szerint emberkísérleteket folytattak egy eddig titkos angliai bázison – kezdte Barton az adatok összefoglalását. Mindig így csináltuk: összegyűjtöttük, amink van, majd ezt használva megterveztük a támadást. Logikus következtetések, tények és hírek elemzése, sikeres akció. Ez a S.H.I.E.L.D. Vagyis ez volt a S.H.I.E.L.D. Ma már Bosszúállók Központ. – Strucker ugyan nincs a helyszínen, de egy bizonyos dr. List 1 órája érkezett a bázisra.
- Földalatti bázis, titkos bejáratok, kanyargós, rendezetlen folyosók – sorolta Romanoff.
- És egy sereg ölésre szakosodott katona – pillantott Stark a monitorra, mely a létesítmény technikai adatait mutatta. Az itt elhelyezett őrök létszáma magasabb volt, mint egy normál bázis személyzete. Sokkal magasabb. – Sima ügy.
- Miért kell mindennek a föld alatt lennie? – dörmögte a tudós halkan. Nem bírta a bezártságot. Ami azt illeti, én sem voltam oda érte. Hiányzott a természetes fény, a szabad levegő. Börtönt, fogságot idéztek ezek a helyek.
- Honnan van ennyi információnk? – kérdeztem. A Hydrától szokatlan volt ennyi kiszivárgott adat.
- Beépített ember – hallottam meg Hill hangját, mire megfordultam és mosollyal üdvözöltem. Ő viszonozta és már folytatta is a mondandóját. – Az egyik legjobb hackerünknek sikerült dr.List bizalmába férkőzni, jelenleg ő irányítja a biztonsági rendszert.
- Tehát gond nélkül kinyithatja a kapukat – vonta le a következtetést Thor. Az asgardi gyorsan beletanult a földi dolgokba és rá kellett jönnünk, hogy az ottani technika és taktika nem is olyan sokban különbözik a földitől. – Nagy bátorság lakhat benne, ha ilyen kockázatot vállalt.
- Sajnos egyre fogy az ilyen emberek száma – mondta Maria és hangjában fáradtság árnyalatára figyeltem fel.
- Tehát a jogar feltehetően ott található és ha igen, minden bizonnyal a bázis legőrzöttebb részén -  tértem vissza a terv kidolgozásához.
- Nézzétek! – Stark kiterített egy fekete lapot, majd egy műszerrel átemelte rá az épület alaprajzát így egy 3D-s kivetítésben láthattuk azt. – Ha eltávolítjuk a felső emeleteket és csak a legalsó szintet nézzük, és kivesszük ezt… - ujjai fürgén jártak, a felesleges tereptárgyak folyamatosan tűntek el a képről, míg csak egy falcsoport maradt, mely pontosan olyan volt, mint egy…
- Labirintus! – hajolt közelebb dr. Banner.- Az egész alsó szint olyan, mint egy labirintus és a jogar minden bizonnyal a közepén van.
- Jarvis, oldd meg a feladványt! – utasította Tony a számítógépet. Mondjuk, szerintem Jarvis több volt, mint egy számítógép vagy program. Egyszer már megkérdeztem Tonyt, hogy miért pont így nevezte el. Nem lepett meg, hogy válaszként Edwin Jarvis, Howard Stark inasának a nevét kaptam, aki nem mellesleg Peggy Carterrel is együtt dolgozott. Stark szavaiból kivettem, hogy kedvelte az inast, az ő emlékére nevezte el így Jarvist.
Nem kellett sokáig várnunk, fél perc múlva egy vékony élénkpiros vonal jelezte a helyes útvonalat. Hosszú volt és bonyolult, átkanyargott az épület egész területén, mire célhoz ért.
- Nincs rövidebb? Vagy valami titkos út? Nem hiszem, hogy ennyit gyalogolnának a jogarért – Steve hangja kétkedő volt és én is osztottam a véleményét. Kizárt, hogy a Hidra fejesei ennyit kutyagoljanak egy vacak joystickért. És ha megtámadnák a létesítményt, szinte lehetetlen észrevétlenül kihozni. Vagy egyáltalán időben kihozni.
- Nincs más út, uram – felelte Jarvis. – Ha akarja, tehetek még egy próbát – megvártuk, amíg újból lefut a keresés, de az eredmény változatlan volt. – Sajnálom, uram, nem találtam másik megoldást.
- Ez csapda – szaladt ki a számon. – Nem lehet más. Valami trükk biztos van a dologban. Valami, amiről nincs tudomásunk, valami, amivel ők könnyebben eljuthatnak a jogarig. Már ha ott van.
- Olyan ez, mint amikor a macska játszik az egérrel – szólalt meg dr. Banner. – Mielőtt megenné, elszórakozik vele. Élvezi, ahogy ide-oda futkos rémületében, tudja, hogy úgysincs esélye elmenekülni. Nekem ez egyre rosszabbnak tűnik.
- Annyira azért nem vészes a helyzet, Bruce – fordult felé Natasha. Meglepett, hogy a keresztnevén szólítja, de örültem, hogy a csapatszellem erősebb lett. – De találó a hasonlat. Jól meg kell tervezni a be- és kijutást. Steve?
Mindenki várakozóan tekintett a kapitányra. A csapat teljes mértékben bízott benne, tudtuk, hogy a stratégia és a taktika megtervezésében nagy tehetség.
- Az alsó szinthez legközelebbi bejárat a déli oldalon van – kezdte felvázolni a tervet. – Áltámadást indítunk az északi oldalon, így egy csapat észrevétlenül behatolhat. Stark, iktassa ki a kamerákat, Banner, Barton és Kate tereljék el a figyelmet, amíg én, Thor és Natasha bemegyünk. Amint beérünk a labirintusba…
- Én is megyek – jelentettem ki határozottan. Azután, hogy annyi mindenen keresztülmentem, azt hinné az ember, hogy elég volt a kockázatokból. Ez így van, de nem hagyhattam a barátaimat egyedül. Tudtam, miért nem akar a kapitány magával vinni, láttam a szemében. Tegnap kétszer próbáltak megölni, összetörték a lelkem, közel sem voltam olyan állapotban, hogy a Hydra borzalmaival is harcolni tudjak. És ha ez csapda, nem kétséges, kinek és milyen céllal állították: nekem. Steve legszívesebben itt hagyott volna, de tudta, hogy azt nem teheti meg.
- Nem, nem jössz. Szükség van rád odakint – mondta a kapitány. Hangja szigorúan csengett, de halkan hozzátette – Kate, meghalhatsz.
- Van rosszabb a halálnál: ha te élsz és a barátaid halottak, mert te nem harcoltál – körbenéztem a döbbent arcokon. Soha nem voltam még ilyen komor, nem így néztem a dolgokat. Hol van már az a mosolygós kislány, aki az élet pozitív oldalát nézte. Ott marad a Hydránál és már sosem kapom vissza. Eddig az életemért harcoltam, most kész lennék meghalni. A barátaimért. A családomért. A szerelemért. Az emberekért.
A rám szegeződő szemekből sok mindent kiolvastam: csodálatot, tiszteletet, szánalmat, megértést és büszkeséget. Ők is tudták, amit én, érezték és értették. Steve-re pillantottam. Erre nem tudott mit mondani, megadóan sóhajtott. Mert igazam volt.
- Akkor Stark, Barton, Banner és Romanoff az elterelő csapat, Kate és Thor velem jönnek a labirintusba. Stark, mentse le az útvonalat, Barton készítse elő a gépet! Fél órán belül indulunk!

4 megjegyzés:

  1. Tetszik,jó hogy újra együtt van a csapat. Nagyon várom Kate és Nat beszélgetését,remélem hamar sort kerítesz rá ;)😊

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! Jön majd az a beszélgetés, előbb egy jó kis akció! ;)

      Törlés
  2. Drága Kate!
    Nagyon jó felvezetője volt a csatának, alig várom a következő részt. :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Peetagey!
      Köszönöm a szavaidat, de el kell, hogy keserítselek: ez még nem az a csata. Az előtt még sok minden más lesz, mert nem akartam egyből az Ultron korára ugrani,de egyelőre nem árulok el többet! :)

      Törlés