2016. augusztus 26., péntek

7. Barátság

"Nincs titkosabb, nemesebb ajándék az életben, mint a szűkszavú, megértő, türelmes és áldozatkész barátság."
Márai Sándor


Leszállásnál ébredtem fel, mikor a Quinjet földet ért. Az egyik oldalfülkébe fektettek, takarót is terítettek rám. Nem tudom, mikor aludhattam el, ám most furcsán gyengének éreztem magam. Mellettem dr. Banner térdelt, kezében egy infúziós zacskót tartott. A cső vége az én karomból állt ki.
- Mi történt? – a hangom reszelős volt, mikor megszólaltam. Hirtelen tört rám a roham, a köhögés teljes erőből tört fel a tüdőmből. Az egész testem rázkódott, a tenyeremet vért töltötte meg. Epe ízét éreztem a számban, a tüdőm égett, mintha sav marná. Nem tudtam abbahagyni, fulladoztam, nem kaptam levegőt. Láttam a kétségbeesett arcokat, de nem tudtam megnyugtatni őket. Csak köhögtem, a testem megpróbálta megszüntetni az irritáció forrását és amíg ez meg nem történt, senki nem tehetett semmit. Levegőt!
Aztán egyszer csak abbamaradt. A tüdőm elkínzottan kiáltott fel, amikor újra friss oxigén áramlott belé. Az arcom is kisimult, a vért a nekem nyújtott kendőbe töröltem. Legalább a mérgezett már nincs bennem.
- Túl sok mérget lélegeztél be – felelte még az előbbi kérdésemre a tudós.  – A sav felmarta a tüdődet, emiatt lett ez a rohamod. Egy órával ezelőtt pedig hirtelen lesápadtál, aztán elájultál. Pihenned kell! Az infúzió majd segít kimosni a szervezetedből a maradék méreganyagot.
- Nem hiszem el, hogy ez mindig velem történik – dohogtam magamban.
- Legalább önmagadat nem vesztetted el – nevetett Bruce. – Mindig sikerül az akció első napján ágynak esned.
- Ilyen a szerencsém: semmilyen – feleltem kényszeredetten mosolyogva, mert ezen már én is csak nevetni tudtam.
- Gyere, segítek bemenni – nyújtotta a karját, én pedig feltápászkodtam. Kissé imbolyogva sétáltam a tudós mellett a szobám felé. Hill aggodalmas pillantással fordult felém, ám megnyugtattam, hogy rendben leszek. Remélem.
A tudós mintha összement volna, vagy én nőttem megint, lassan elkerültem. Az arca nem változott, csak a haja lett hosszabb, melybe néhány ősz hajszál is keveredett. Bruce és Hulk csatája mindkettejük számára megerőltető volt, a fennmaradásért küzdöttek, legalábbis így gondoltam. A tudós nem szívesen beszélt erről a kényszerkapcsolatról.
Kinyitotta az ajtót és előre engedett. Megvárta, míg a fürdőszobában átcserélem a ruhám, majd felkötötte az infúziót.
- Legalább pár óráig maradj nyugton, és ha lehet, aludj egyet – kérte, mire bólintottam. Megfogadtam a tanácsát és mivel ismer, csak olyat ad, amit be is tudok tartani. Kizárt dolog lenne, hogy egy délutánnál tovább maradja az ágyban.
Bruce egy utolsó pillantással ellenőrzött, aztán magamra hagyott. Kibámultam a hatalmas üvegfalon és elmerültem a városban, a felhőkarcolók tömegében. Jó volt újra a magasból látni és újra a csapattal lenni. Mosolyogva zuhantam álomba.

. . .

Kora este ébredtem fel. Az infúzió teljesen lecsöpögött, sokkal jobban éreztem magam. Óvatosan kiszedtem a karomból a csövet, aztán elhagytam a szobám. Melegítő felsőt terítettem a hátamra és a leszálló pálya felé igyekeztem, szerettem volna friss levegőt szívni. Kiléptem a hűvösbe, és még épp láthattam, ahogy a Nap utolsó sugárnyalábjai végigszánkáznak az épületeken és megcsillannak az üvegablakokon. Mikor még otthon éltem, akkor voltam a naplementékért. Szerettem a rengeteg színt, a felhők aranyát, melyek rózsaszínbe váltanak át, a Nap lángoló tűzgömbjét, az egybefolyó fényeket. Mindig más és más, de örökké gyönyörű.
Milyen rég is volt, amikor utoljára otthoni naplementét láthattam. Másfél éve nem mentem haza, másfél éve nem hallhattam a családom hangját, nem érinthettem őket. Nem tudom, hogyan élik meg. Engem itt lefoglal a munka, kaptam egy másik családot. Ők ugyan nem helyettesítik az igazi szüleimet, de könnyebb elviselni a távolságot. Otthon viszont nem pótol engem senki, helyettem nem segít nekik senki. Ők is egyedül vannak.
- A családodra gondolsz? – szólított meg egy női hang. Natasha.
- Honnan tudtad? – lepődtem meg.
- Olyankor különleges kifejezés ül ki az arcodra. A távolba révedsz, mintha újra velük lennél. És sírsz – mutatott az arcomon legördülő könnycseppre.
- Te is túl jól ismersz – mosolyodtam el. – És gondolom, szakmai ártalom – mire bólintott. A jó megfigyelőképesség alap volt az ügynököknél.
- Nem vagy éhes? – húzott elő egy csomagot a háta mögül. – Letelepedtünk oda, ahol eddig álltunk és falatozni kezdtünk. Natasha szendvicseket hozott, melyek pont olyanok voltak, mint a Helicarrieren készültek. Mintha tudta volna, hogy mi jár a fejemben, megszólalt:
- Olyan távolinak tűnik az a nyár, mégis újra látlak magam előtt. Sokat nőttél, sokat változtál, viszont ugyanolyan makacsul ragaszkodsz hozzánk.
- Ez nem is fog változni – mosolyodtam el. – Néha elbizonytalanodom, de elég megerősítést kapok, hogy helyesen döntöttem – ám amint kimondtam ezeket a szavakat, elkomorult a tekintetem. Lassan folytattam. – Viszont, ha egy nap alatt kétszer törnek az életedre, eléggé megrendül az önbizalmad. Gyengének éreztem magam, könnyen elkapható áldozatnak. Aztán ott volt Jack, aki megkérte a kezem – megremegett a hangom és nem bírtam tovább. Natasha szelíden átkarolt, így próbált megnyugtatni. – Én nem akartam, hogy ez legyen.
- Nem akarod megbántani, mert úgy érzed, azzal tönkretennéd, igaz? – fogalmazta meg Nat azt, ami nekem nem sikerült. Nem akartam összetörni Jack szívét, de nem mondhatok neki igent. Mert én mást szeretek. – Különleges hatással vagy az emberekre, mert te magad is különleges vagy, és ezért ők hoznak olyan döntéseket, amivel túlszárnyalják önmagukat. Ezek miatt pedig néha szenvedniük kell, de olyankor nem te vagy a hibás. Mert ők döntöttek így. Igen, felelősséggel tartozol értük, a szeretetükért cserébe. De egy hazugsággal csak tönkretennéd őket. Ők így szeretnek, egyszerűen, őszintén, és ha igazán szeretnek, akkor elfogadják a te döntésedet is.
Néztem a sötétbe boruló várost, a felgyulladó fényeket, hallgattam a sosem szűnő zajokat, és arra gondoltam, hogy Nat-nek igaza lehet. De akkor is nehéz. Nehéz szembesülni önmagammal. Sosem akartam olyan lány lenni, aki mindenkit magába bolondít, csak egy lelki társra vágytam. És most mégis azt tapasztalom, hogy a kisugárzásom megfogja az embereket. Magam miatt szeretnek. A Kiválasztottat és a lányt, aki nem szuperhős.

. . .


Aznap este Stark félrevonta a kapitányt a laborjában, miután a lány aludni ment.
- Mi a baj Kate-tel? – kérdezte halkan. – Mintha nem önmaga lenne.
A kapitány bólintott, majd előhúzott a zsebéből egy apró dobozkát és átnyújtotta a férfinak.
- Megkérted a kezét? – kerekedett el a szeme, mikor megpillantotta a gyűrűt. Öröm csillant meg a tekintetében és valami megmagyarázhatatlan gyengédséggel nézett a gyűrűre.
- Nem én voltam – felelte fagyosan Steve Rogers.
- Tessék? – ütődött meg Stark. – Úgy érted, valaki megkérte Kate kezét és az nem te voltál?
- Igen – bólintott szomorúan a kapitány. Most először tűnt nyúzottnak az évek folyamán. – Annak az osztagnak a másodparancsnoka, melynek részben Kate volt a kiképzője.
- De nincs egy éve, hogy ismeri őt. Ez gyorsan ment. Túl gyorsan.
- Kate teljesen összetört, ő sem érti az egészet. Sírva jött át az éjszaka közepén, aztán reggel azt hitte, hogy az egészet csak álmodta. Remélem az, hogy a csapattal lehet, segít majd neki.
És a távolság – gondolta Stark, majd hangosan csak ennyit mondott. – Majd csak túl lesz rajta. A szérum miatt gyorsabban gyógyul.
- A szérum nem hat az érzelmekre és a lelki sebekre, még ha az agyra igen is – vetette ellen Rogers. – Azt mondta, időre van szüksége, hogy feldolgozza, de félek, hogy ez nem múlik el nyomtalanul.

. . .

Már szinte el is felejtettem, milyen lázasnak lenni. Hogy milyen rossz, amikor az ember több réteg takaró alatt is vacog a hidegtől, a tagjait remegés rázza, miközben belül lángol. Ma így ébredtem, felkelni is alig volt erőm. Legszívesebben visszabújtam volna az ágyba és átaludtam volna a napot. Ám ez csak pillanatnyi elgyengülés volt, nem engedhettem meg magamnak. Felkeltem, megmostam tűzforró arcomat, bekaptam pár falatot, majd lenyeltem egy lázcsillapító kapszulát. Hatásos gyógyszer volt, felgyorsította az állapotom javulását, ugyanakkor nem izzadtam tőle, mint a hagyományos lázcsillapítóktól. Ezután hívást kezdeményeztem. Csak pár másodpercet kellett várnom, aztán megjelent egy arc a képernyőn.
- Na végre, már azt hittem, elfelejtettél minket – nézett rám rosszalló arckifejezéssel Ryan.
- Hisz csak egy napja mentem el – mentegettem magam vigyorogva. Jólesett, hogy hiányoztam nekik.
- Ryan csak úgy ég a vágytól, hogy beszámolhasson az eredményünkről – hallottam meg Beth hangját.
- Már több órája fenn van, hogy ő lehessen az első, aki beszél veled – érkezett meg Liv is.
- Ez téves megállapítás – rázta a fejét Ryan. – A kanapén aludtam, a képernyő előtt.
- Ajaj, Ben hogy engedhette ezt meg? Nem volt féltékeny? – hangos nevetéssel jutalmazták a beszólásom, Ryan és Ben pedig fülig vörösödött. – Na, jól van, kíváncsi vagyok, mondjátok!
Egymás szavába vágva mesélték el, hogy milyen volt a vizsga. Akadálypálya, csapatos és egyéni stratégiai feladatok, logikai feladatsorok, gyakorlatok, egy bázis elfoglalása. Nagyon összetettnek tűnt, rengeteg feladvánnyal és hibalehetőséggel. Nem volt egyszerű.
- Hidd el, Kate, mi mindent megtettünk, de amit az imitált bázisnál láttunk, az borzalmas volt – fejezte be Hayley a mesélést. – Olyan valódinak tűnt, az ellenfeleink régen beépített Hydra ügynökök voltak, és használták az ott szerzett tapasztalataikat.
- Féltetek? – tettem fel a kérdést, bár nem hittem, hogy válaszolnak.
- Én igen – vallotta be Tim. Nem nézett fel. – Nem volt ott senki tapasztalt, ha valami baj történt volna, csak magunkra számíthattunk.
- De szerencsére nem lett baj – szólalt meg Ed. – Én mindenesetre örülök, hogy túl vagyunk rajta.
- Azt mondták, ma délután kapjuk meg az értékelést – szúrta közbe Jen. – Esetleg te nem tudod?
- Nem, nem tudom – ráztam meg a fejem.  – Én azért büszke vagyok rátok! Senki nem sérült meg és minden rendben ment. De nehogy azt higgyétek, hogy vége. Csak most kezdődik az igazi kihívás.
- Hé, hova lett az optimizmus? Kate, teljesen megölöd a jókedvemet! – felnevettem Tim szemrehányásán és mosolyt erőltettem az arcomra.
- Annie hogy van? – váltottam témát.
- Jól vagyok, bár legszívesebben futnék – mosolygott a háttérben. – Irtó unalmas egész nap tolószékben ülni. Bár bevallom, érdekes beszélgetéseket lehet folytatni a vizsgaközpontban dolgozó biztonságiakkal.
- Ezt úgy érti, hogy mialatt mi a pályán küszködtünk, ő pattogatott kukoricával az ölében végignézte az egészet és jókat röhögött rajtunk – magyarázta Sophie.
- Az nagyon vicces volt, amikor Gabe és Chris ugyanazt a puskát szemelték ki. Gabe szó szerint lesöpörte Chris a pályáról, aki hatalmasat esett.
- Ez volt a szerencsém – tette hozzá Chris, aki csak nevetett az eseten.
- Így a neki szánt elektrosokkoló pont Gabe-et kapta telibe – mondta Drew. – Egyből kidőlt.
- És Matt lövése? Az hatalmas volt! 100 méterről eltalálta a kilincset és szétroncsolta – dicsérte Annie a fiút, én pedig biztatóan rámosolyogtam, jelezve, hogy nem haragszom rá és elismerésképpen. Meghatott, hogy mindenki elmondta, a másik miben volt jó, senki nem magát dicsérte. Én már tudtam, hogy nagyon jó csapat lesznek. Szinte verhetetlenek.
- Jack? – tudakoltam a pillanatnyi csöndben. Nem jelent meg, ahogy vártam, és ezen egyáltalán nem csodálkozom.
- Nincs itt – felelte Ben. – Tegnap velünk utazott, aztán a parancsnokságon feladatot kapott.
- Értem – magamat viszont nem. Halvány csalódottságot éreztem, amiért nem beszélhettem vele, bár azt nem tudtam, mit mondhatnék neki. – Jól van, élvezzétek ki a szabadnapot! Majd még beszélünk – kezdtem búcsúzkodni, ám Jen közbevágott.
- Nem hívnád ide valamelyik Bosszúállót? Ugye nem feledkeztél meg a találkáról?
- Dehogyis – nevettem. – Csak most még nem lehet. Közel sem végeztünk a munkával – azt már nem tettem hozzá, hogy a túlélésünk sincs biztosítva. Ha a Hydra ilyen könnyen meglepetést tud okozni, akkor nagyon gyorsan ki kell találnunk valamit. Vagy egyszerűen csak nekem kéne tudnom elengedni és nem belevetni magam a csapdáikba.
- Vigyázz magadra – szólalt meg Matt, mire felkaptam a fejem. – A Hydra nagyon sokféle módon tud szenvedést okozni.
- Vigyázok – bólintottam. Addig nem engedtem el a fiú tekintetét, amíg a képernyő el nem sötétült. Kerestem az okot, valami jelet. Mert abban biztos voltam, hogy ez nem sablonszöveg volt. Hanem figyelmeztetés.

2016. augusztus 19., péntek

6. A labirintus (part 3)

"aknák lebegnek mindenütt, virraszt az érzékeny halál
s dagálykor néha síkos testével partraszáll."
Radnóti Miklós



Sebesen, szinte már futva haladtunk a labirintus kijárata felé. A csönd még mélyebb volt, visszafojtott harag vibrált a levegőben. Valami készült, az előbbi ajándék csak a kezdet volt. Igaza volt dr. Bannernek: egerek voltunk egy éhes macska játékában.
Ide-oda kapkodtam a fejem, hátha észreveszek valami jelet, egy apró rejtett fenyegetést, mely árulkodik a végső csapásról, de semmi nem változott. Ugyanolyan folyosók, mintha körbe-körbe rohangálnánk.
- Itt már jártunk – mondta ki a kapitány, mintha olvasna a gondolataimban, pedig valójában csak egy rugóra jár az agyunk.
- De az lehetetlen, a navigációs óra szerint jó irányba haladunk – néztem meg a kijelzőt. Ezek szerint már csak kétszáz méter volt hátra a kijáratig.
- Idefele csak egyszer láttam a falon ezt a jelet – bökött egy pár centi nagyságú koponyára, amit akár foltnak is nézhetett volna az ember. – Most ez a második – a kapitánynak nagyon jó megfigyelőképessége volt, hittem neki. Viszont nem értettem, hogy lehetséges ez. – Hallgasd csak!
Halk nesz ütötte meg a fülemet, mint mikor két fém súrolja egymást. Épp egy elágazásban álltunk, így megláttam: mozognak a falak! A labirintus folyton változott, mi pedig menthetetlenül eltévedtünk. Ki tudja, melyik részén lehetünk, mióta mehetünk hamis irányba. Megpróbáltam segítséget kérni a többiektől, de nem tudtam elérni őket, a rádió használhatatlan volt. Magunkra maradtunk.
Ami azt illeti, tökéletes csapda volt. Elzárt, a tájékozódásra nincs semmi célpontunk, a kommunikációt is blokkolják az acélfalak. Ilyen feltételek mellett napokig eltarthat, amíg kitalálunk. És sajnos ez volt a legkevesebb gondunk.
Az apró kattanás leplezte le. Ösztönösen a földre vetettem magam, így a gyilkos nyíl a fejem mellett süvített el. És nem csak egy jött. Oldalra gördültem, mire a kapitány felrántott a földről és berántott a másik folyosóba. Épp lélegzethez jutottam, amikor a talaj megingott és gyors iramban dőlni kezdett szakadékot nyitva. Az utolsó pillanatban ugrottunk át a túloldalra. Ekkor értettem meg: innen nem engednek ki. Úgyhogy megkezdődött a versenyfutás. A versenyfutás az életünkért.
- Mi a terv? – kérdeztem rohanás közben Steve-et.
- Próbálunk egyenesen haladni, így biztos eljutunk az egyik széléhez. Az oldalfalak nem acélból vannak, talán át tudjuk törni.
Ez egy hatalmas talán volt, de sajnos ez volt a legtöbb, amit tehettünk. Szélsebesen haladtunk, nem pihenhettünk, így talán elkerülhetünk néhány csapdát, illetve az utak elzáródását. A falak folyamatos mozgásban voltak, nehezen tudtuk tartani az irányt.
Egy nagyobb terembe értünk. Mögöttünk bezáródott a nyílás és sajnos úgy tűnt, itt nincs több kijárat. Bennragadtunk. Feszülten vártam az újabb csapást, ám nem érkeztek lövedékek. Azonban a falakból szivárogni kezdett valami folyadék és lassan kezdte belepni a padlót. A helyiség közepére rohantunk, ahol még volt szabad felület. Nem tudtam, mi ez, csak azt, hogy rendkívül veszélyes. Rémülten kapkodtam a fejem, ám nem nyílt kijárat. A folyadék már majdnem elért minket.
- Ölelj át! – támadt jó ötletem, mire a kapitány szeme is felcsillant, mikor megértette. Szorosan átkarolt, én pedig beindítottam a reaktorokat és felemelkedtünk. Most már mindent beborított a feketeség, mi pedig ott lebegtünk a plafon és a padló közt. Óvatosan beleejtettem a folyadékba egy apró pengét, mire úgy marta szét, mint a savak a szöveteket. Ez az anyag átmarta volna a vibrániumot is, a csontjaink egy szempillantás alatt megsemmisültek volna.
A sav emelkedett, fojtogató gőzök szabadultak fel, nem láttam, alig bírtam levegőt venni. Szorosabban öleltem át a kapitányt. Féltem, kevés esélyét láttam a menekülésnek. Mit tegyünk?! Nem végezhetjük így! Bár bevallom, szép lenne így együtt meghalni, de ennek még nincs itt az ideje. Még élnünk kell!
Óvatosan a túlsó fal felé irányítottam magunkat. Nem tudom, mit akartam elérni vele, de muszáj volt valamit tennem. Jeleztem Steve-nek, hogy vegye ki a pisztolyt a zsebemből, aztán golyót eresztettem a falba. Csak reménykedni tudtam, hogy eltalálok valami irányítót, vagy bármit, amitől megmozdul a fal. A hangot elnyelte a gőzfelhő, mely egyre sűrűbben burkolt be minket, a golyó ártalmatlanul pattant le az acélról.
Nem tudtam ordítani, tehetetlenül hullott le a fejem. Segítsetek! Alig maradt levegőnk, a folyadék mindjárt eléri a lábunkat. A fal nem mozdult. Steve a pajzsával verte az acélt, majd ököllel esett neki, de nem tehettünk semmit. Az utolsó reményfoszlány is elveszett. A sav marta a tüdőmet, vért köhögtem fel. Steve szemében kétségbeesett könnycseppet pillantottam meg. Akkor én is feladtam. Elhomályosult a látásom.

. . .

A csata a tetőpontjára hágott. A Bosszúállók minden erejüket beleadva küzdöttek, a Hydra is felsorakoztatta az embereit. Eddigi tapasztalataik alapján tudták, hogy a legénység létszáma jóval nagyobb, mint az gondolnák, ám most mintha a föld alól is emberek bújtak volna elő. Hangyabolyként vették körül őket. Egyre jobban az épület falához szorultak. Sólyomszem kifogyott a nyilából, most már csak kézitusával tudott segíteni. Natasha pisztolya minden másodperben elsült, lassan felemésztve a készleteket. Thor villámokat szórva lassította a tömeget, ám fáradni látszott, sebeiből vér folyt. Amerre Stark repült, bombák robbantak, apró rakéták értek célba. Hulk keresztülgázolt a tömegen, az ügynököket földbe taposta. Ám a tömeg mintha nem csökkent volna.
- Már nem tudjuk sokáig tartani – kiáltotta Natasha. – Stark, próbáld meg elérni Steve-et!
- Már próbáltam – felelte bonyolult manőverezés közben a Vasember. – Valami blokkolja a vonalat, idő kérdése, amíg megoldom.
- Azt hiszem, felesleges próbálkoznia – hallatszódott egy ismeretlen hang, miután idegen vonal kapcsolódott a csatornára. Kissé recsegett ugyan, de jól érthető volt. – Itt Josh Peterson, S.H.I.E.L.D. ügynök. A barátaik bajban vannak. A Hydra megsejthetett valamit a jelenlétemről, mert teljesen átvették a labirintus kezelésének kódjait. Egyedül nem jutnak ki onnan – szavait pillanatnyi dermedt csend követte, melyből kívülről nem lehetett észrevenni semmit. A Bosszúállók megtanulták elrejteni az érzelmeiket a rájuk nem méltó személyek elől. – Segítségre van szükségem a feltöréshez.
- Máris megyek – mondta Stark, a monitoron pedig megjelent egy piros jel, mely a férfi tartózkodási helyét mutatta. – Elbántok velük?
- Volt már ennél rosszabb – mosolyodott el Barton, Hulk pedig válaszul felordított, hangjától megremegtek a Hydra ügynökök. A zöld monstrum ellen még nem találtak hatásos fegyvert. Mindenből kiszabadult, minden lövést túlélt, és csak még jobban feldühödött. Így hát ők tovább küzdöttek, elterelve a figyelmet bennragadt társaikról.
Stark kieresztett még néhány rakétát. majd az épület falát kirobbantva berepült. Kihalt folyosókon száguldott, az ügynökök kinn voltak a réten. Akadálytalanul eljutott az irányítóig, ahol mindössze egyetlen ember tartózkodott: Josh Peterson.
- Nyitottam egy új vonalat, ezen könnyen rá tud csatlakozni a rendszerre – mutatott a monitorra a férfi köszönés helyett, miközben az ujjai fürgén jártak a billentyűzeten. Stark kibújt a páncéljából, majd őrként az ajtó mellé állította. – Megpróbáltam áttörni a védelmi rendszert, de úgy tűnik, túl jó munkát végeztem.
- Ezt maga tervezte? – szaladt fel Tony szemöldöke, amikor meglátta a bonyolult számsorokat, melyek masszív védelmet biztosítottak.
- A legújabb munkám – bólintott Peterson. – Ám nem volt kész, amikor az igazgatóság bekérette. Úgy tűnik, befejezték. Bizonyára rájöttek, mivel tehetik még bonyolultabbá. Sose bíztak bennem teljesen, de kellettem nekik. Nos, mit szól hozzá? Meg tudja oldani?
- Gyerekjáték – mondta a Vasember és örült, hogy elfordítva volt az arca, ugyanis arra nem az volt írva. Közel sem volt egyszerű feladat. Ugyancsak érti a munkáját – jegyezte meg gondolatban. – Nem csoda, hogy lecsaptak rá.
- Hozzá tud férni a kamerákhoz? – kérdezte, miközben Jarvis segítségével apránként bontogatta a védelem gubancát. Most nem egyszerre ugrott neki az egésznek, ahhoz túl nagy volt, lépésenként kellett megsemmisítenie.
- Adjon pár percet – fordult a képernyő felé újból a férfi. A válla megroskadt, bizonyára megviselte az utóbbi pár nap. Stark értette, mit kockáztatott és becsülte érte. A küldetését, az álcáját adta fel, a parancsot tagadta meg, amikor úgy döntött, hogy segít nekik. És azzal, hogy ráhagyta a védelmi rendszer felszámolását, valószínűleg élete legnagyobb művéről mondott le. Erre vajon melyikük lenne képes?
A monitorokon ablakok villogtak, állapotjelzők mérték a haladást. Stark programok tömkelegét használta, vírusokat juttatott be cseppenként a rendszerbe. Közben persze adatokat is töltött le, nem távozhatnak üres kézzel. Egy perccel később azonban olyan látvány tárult a szeme elé, amitől elakadt a lélegzete: Josh megszerezte a kamerákat, és megtalálta a kapitányt és a lányt. Szélsebesen futottak, miközben a falak összezáródtak mögöttük. Aztán egy terembe értek, ahonnét nem volt kijárat. A folyadékot csak ezután vette észre.
- Ez mi? – kérdezte.
- Biológusok fejlesztették ki különböző vegyületekből. A neve csontmaró és még a fémet is szétmarja egyetlen cseppje. Az egyetlen, ami ellenáll neki az, amivel az acélfalakat bevonták.
Stark ujjai egy pillanatra megdermedtek a levegőben, aztán eddig soha nem látott sebességgel kezdte ütni a billentyűket. Elég volt ránézni Kate arcára, hogy tudja, nincs sok ideje. Most már egyszerre zúdított rá mindent a pajzsra, tudva, hogy így a Hydra értékes programokat ismerhet meg. De nem volt vesztenivalója: algoritmusokat még tud kitalálni, de a társaiból csak egy van.
- Ismeri az R50C481-es számsort? – bólintás volt a válasz. – Akkor csinálja!
A védelem lassan foszlott semmivé, túl lassan. A sav már majdnem elérte a terem közepén lebegő párt, a gőzök marni kezdték a ruháikat.
- Gyerünk már! – mormolta a Vasember. – Jarvis, egy utolsó löketet neki!
- Máris, uram – mintegy végszóra a számhalmaz úgy robbant szét, mint mikor követ hajítanak egy csapat madár közé: egyszerre eltűnnek. Csak töredezett, leszakadó foszlányok maradtak a programból. Övék volt az irányítás!
- Ne aggódj, Kate, most már vége! – suttogta Stark, majd nyitogatta az ajtókat egyenes kijáratot biztosítva ebből a pokolgépből.

. . .

Szilárd talajon értünk földet. A félelem lassan távozott a lelkemből, de a homály nem tűnt el a szememről. Botladozva követtem a kapitányt az előttünk nyíló ajtókon keresztül. Magamban hálát adtam annak, aki segített, bár nem tudtam biztosan, ki volt. Ösztönösen megtorpantam minden újabb folyosónál, féltem a csapdáktól, ám azok nem aktiválódtak.
Csak futottam, lassan már nem vettem tudomást a környezetemről. Megdörzsöltem a szemem, de nem lett tiszta a látásom. Mindent elmosódva láttam, így nem csoda, hogy orra vágódtam egy kábelben. Megrándítottam a bokám, ám ennek köszönhettem, hogy a dobócsillag mögöttem lepattant az acélról és nem a hátamba állt bele. Úgy tűnt, a Hydra próbálja visszaszerezni a labirintus irányítását. Nagy küzdelem játszódhatott le a vezérlésért, mert a falak a remegtek, a rejtett szerkezetek felbőgtek az ellentétes utasítások hatására.
Felpattantam és a tőlem telhető leggyorsabb iramra kapcsoltam, hogy utolérjem a kapitányt. Hatalmas ugrásokkal szeltem át a távolságot, szabadulni akartam innen. Az ösztöneimre, a többi érzékszervemre hagyatkoztam, elkerültem az ütközéseket. Már láttam a kijáratot, amikor megmozdultak a falak. A rések, a kijáratok egyre kisebbek lettek. Még gyorsabbra fogtam a tempót, szinte már repültem. Steve tartotta nekem az ajtót, én pedig átvetettem magam, mire az hangos csattanással bevágódott mögöttem. Kijutottunk.
- Csakhogy megvagytok – hallottam meg Tony hangját. A rádió újra működőképes lett. – Bocs, hogy megzavartam a romantikus pillanatot, de gondoltam, jobban örülnétek egymásnak ép bőrrel. És egyébként is, munka van odakint, nem szórakozás!
- Ezt pont te mondod? – nevettem fel megkönnyebbülten. – Mi a feladat?
- Hozzátok Mr. Hackerzsenit, én addig elintézem a gépet!
- Tony – állítottam meg. – Köszönjük!
- Szóra sem érdemes. De mozgás, nincs etyepetye.
Elvigyorodtam és éreztem, hogy vörös pír önti el az arcomat. Ilyenkor szívesen fejbekólintottam volna Tony Starkot. Ő legalább soha nem változik.
- Menjünk! Mr. Semmiszórakozás nem szereti a késlekedést – mosolyodott el a kapitány, aztán nekilódultunk.
Nem is kellett elmennünk az irányítóig, útközben összefutottunk Josh Petersonnal, aki mindössze egyetlen pendrive-val érkezett. Nem volt idő a formalitásokra, indultunk a kijárat felé. Steve haladt elöl, utána a hacker és én zártam a sort, fedeztem a csapatot. A látásom nem javult, mintha esőfüggönyön keresztül néztem volna a világra. Valami rettenetesen irritálta a tüdőmet, úgy éreztem, mintha apró szegecsekkel szurkálnák, vagy tüzes vassal égetnének apró lyukakat a szövetbe. Próbáltam nem törődni vele és a kijutásra koncentrálni.
Pár perc múlva elértük a kijáratot. Sajnos nem egyedül. Néhány ügynök őrizte az ajtót és a körülményeket tekintve nem volt lehetőségem kíméletesen bánni velük, így újabb emberek ismeretlen neve került fel az általam megöltek listájára. A mai napig nem tudok hidegvérrel ölni, minden egyes kiontott élet mély nyomot hagy bennem és rajtam is. Nehéz és az sem sokkal könnyíti meg, hogy az emberiségért teszem. Ők is az emberiség része, nincs jogom elvenni az életüket. Mondhatnám magamnak, hogy önvédelemből tettem, de az hazugság lenne. Akaratlanul is beleképzelem magam az elhunyt családtagjainak a helyébe. Elveszíteni valakit mindig fájdalmas. Én átéltem már a hozzám közelállók elvesztését és nem tudom elfelejteni azt a pillanatot. Ha tudnák, hogy én öltem meg a rokonukat, bizonyára gyűlölnének és megvetnének. Én pedig nem tudnék felhozni semmit a mentségemre.
Kint javában dúlt a csata. Jeleztünk Sólyomszemnek, mire a következő pillanatban felzúgott mellettünk a Quinjet. A Vasember felröpítette a pilótát, Thor Natashát vitte, Hulk pedig eltűnt az erdőben. Egy különleges kötél ereszkedett le, az informatikus ebbe kapaszkodott a kapitánnyal együtt. Én mellettük lebegtem, pajzsommal óvtam őket a lövésektől, amíg felhúzták őket, aztán a gép láthatatlanná válva elhagyta a területet.
Dr. Banner az erdőben várt minket egy letarolt tisztáson. Nem szólt semmit, csak fáradtan magára terített egy takarót és leült az egyik oldalfülkébe. Nem akartam zavarni, kénytelen voltam elviselni, hogy továbbra is rossz a szemem. Thor kérdő pillantására nemmel feleltem. A jogar biztosan nem volt itt.
- Üdvözlöm, Mr. Peterson – nyújtottam kezet a hackernek, aki kicsit megszeppenve állt a gép hátuljában. Számára furcsa néma beszédnek lehetett ugyanis tanúja, néhány pillantással és bólintással megbeszéltük, hogy a küldetés sikertelen volt és nem azt találtuk odabent, amit kellett volna. Hanem valami szörnyűséget.
- Köszönöm, hogy kihoztak onnan – viszonozta a kézfogást. – Nagy megtiszteltetés megismerni Önöket.
Hellyel kínáltam, aztán Stark gondjaira bíztam. Most nem volt erőm a beszélgetéshez, és úgy tűnt, a két számítógépzseni remekül kijön egymással. Lerogytam a másodpilóta székébe.
- Nem nézel ki túl jól – jegyezte meg Clint halkan. – Szerencséd, hogy csak a ruhád lyukadt ki.
Értetlenül néztem rá, aztán a karomra pillantottam. Az egyenruhámon foltokban átütött a bőröm, az anyag szabályosan lemaródott rólam. Tényleg nem sokon múlt, hogy a bőröm is hasonló sorsra jusson.
- Észre se vettem – vallottam be. Hallgatás volt a válasz, mely egyértelmű kérdést tett fel: Mi történt? – Borzalmas volt. Halottak, akik miattam vesztették el az életüket. Az én számomra készült meglepetés, mely a kísérletekben elhunytak hulláiból állt. Aztán a csapdák. Bábuk voltunk egy olyan játékban, melyben nem nyerhettünk. Minden lépés csak egy újabb esély volt a halálra, de nem állhattunk meg.
Akkor döbbentem rá, hogy a gépen síri csönd van, mindenki engem figyelt. Hallgatták a lassan előtörő szavakat, hallgattak engem.
- Idd meg – nyújtott felém egy poharat Natasha, amit hálásan elfogadtam. A víz üdítően csorgott le a torkomon, csak halvány utóíze árulta el, hogy gyógyszer van benne. Éreztem, hogy bizsereg a szemem, a homály lassan eloszlott róla. Nem tudom, mi volt ez, de sikerült hatástalanítania a gőzök mérgét. Elmosolyodva átadtam neki a helyet és a kapitányhoz mentem. Az ő ruhája is úgy nézett ki, mintha a tűz elkapta volna és foltokat égetett bele. Épp egy csúnya sebet próbált bekötni.
 - Steve – kivettem a kezéből a gézt és gyakorlott mozdulatokkal elkezdtem fertőtleníteni – köszönöm, amit a labirintusban mondtál.
- Komolyan gondoltam – mosolyodott el halványan, majd felszisszent, mivel véletlenül kissé erősebben nyomtam bele a gézt a sebbe. Bocsánatkérően húztam el a számat és folytattam a munkám. – Jól vagy?
- Úgyis tudod, hogy nem – feleltem őszintén. – De túlélem.
- Mint mindig.
- De csak mert mindig velem vagy – néztem mélyen a szemébe.
- Khm – köszörülte meg a torkát Stark mellénk lépve – remélem, nem zavartam meg valami fontosat – vigyorgott, miközben pontosan tudta, hogy igen, de nem haragudtam rá. Elvégre megmentette az életemet. Megint. – Kapitány, Mr. Peterson fontos információval rendelkezik, ami segíthet előkészíteni a következő küldetést. Beszélni szeretne magával.
Steve egy bólintással odébbállt, én viszont maradtam és hagytam, hogy Tony segítsen megszabadulni a fegyvereimtől.
- Láttad ugye? – törtem meg a csendet, habár tudtam a választ.
- Igen – bólintott – és hidd el, felejthetetlen volt. Gyönyörű, szívbemarkoló és borzalmas. Elég okot adott arra, hogy minél gyorsabban kijuttassalak titeket onnét.
Hirtelen öleltem át, fejemet a mellkasához szorítottam. Nem tudtam elég hálás lenni. Megértettem, újból és újból, amit mindig is tudtam: bármennyit is piszkált minket, végig szurkolt nekünk az első perctől kezdve és támogatta ezt a különleges kapcsolatot. Ő is részese lett, ahogy az egész csapat. Része az életemnek, része a világomnak.
A férfi viszonozta az ölelést és éreztem, hogy bármennyire is független, szüksége van a szeretetre. Meghatott, hogy aggódott értem, pont ő, a nagy Tony Stark. Valójában már rég nem volt az. Az egója sokat csökkent, megtanult csapatban gondolkozni. Megtanult igazán szeretni.


2016. augusztus 10., szerda

6. A labirintus (part 2)

"S lángok lobognak és kihúnynak lassan s mindörökre
katonák lelke száll most a fényes délkörökre"
Radnóti Miklós



A bázis nyüzsgött, mint egy hangyaboly. Emberek bújtak elő a föld alól, az épület minden ajtaján ügynökök rajzottak ki. Robbanások hangja rázta meg a terepet, a lövedékek becsapódásakor remegés futott végig a földön. Egy nagy háború újabb csatája volt ez.
Mi pedig vártunk. Néma csöndben, egyikünk sem szólalt meg. Lélekben felkészültem, hogy mi várhat ránk a labirintusban. Azért volt veszélyes, mert ismeretlen. És mások irányítják. Szerintem több volt, mint egyszerű labirintus. Nem tudtam, mi van benne és ez tette félelmetessé.
- Kamerák kiiktatva, tiétek a terep – szólalt meg az adóvevőben Stark hangja.
Gyorsan összenéztünk egy utolsó biztatás erejéig és már cselekedtünk is. Átrepültünk, a kapitány átugrott a kerítés felett, majd puhán landoltunk a túloldalon. Pár másodperc alatt megtettük az épülettől elválasztó távolságot. Egy hátsó raktárajtót szemeltünk ki a belépésre. A falhoz simulva megvártuk, amíg Steve a pajzsával egy csapással kettészeli a zárat. Hiába, a vibrániumnak nem sok minden tud ellenállni.
Beléptünk az ajtón. Egy üres helységbe érkeztünk, a riadó miatt az őrök is elhagyták a raktárt. Ide hozták a különböző számítástechnikai eszközöket, melyek még összeszerelésre várnak. Többek között azért is ezt a bejáratot választottuk, mert így egyértelműen jeleztük a szándékunkat a beépített ügynökünknek. Az őrök eltávolításában is az ő keze lehetett, ő felel ezért a helységért. Csak remélni tudtam, hogy időben ki tudjuk vinni. Sokat kockáztatott, az életével játszik. Ahogy mi is. Úgy általában mindig.
Megvártuk, amíg elhalnak a katonai bakancsok puffanásai, aztán kiléptünk a folyosóra. A labirintus bejárata a következő bal kanyar után volt. Nem vacakoltunk a rejtőzéssel, a gyorsaság fontosabb volt. Ahogy számítottunk rá, a kapu nem volt védtelen. Tíz fegyveres őr állt rendíthetetlenül a kétszárnyú ajtó előtt. Messziről látszott rajtuk, hogy a legjobbak közé tartoznak. Thor habozás nélkül kiugrott a sarok mögül és elhajította a pörölyét, mire ketten nagyot csattanva az ajtónak csapódtak. Földi mértékkel mérve lehettek akármilyen kiváló emberek, egy asgardi számára nem voltak kihívás. Thor volt a mi páncélunk, egy védőbástya, ő képviselte az erőt és a vakmerőséget.
Mi sem hagytunk időt a tüzelésre. A kapitány a pajzsát hajította el, kézitusában győzte le az ellenfeleit. Az én késem is célba talált, dárdámat beakasztottam az egyik ügynök lába közé és egyetlen rántással felborítottam. Egy jobb horog elég volt, hogy harcképtelen legyen. Miután minden ügynök a padlón volt, az ajtóhoz léptünk. Ez áttörhetetlen volt, úgyhogy most én következtem. A nyitókódok a hálózaton voltak elrejtve, nekem meg kellett találnom. Sajnos ez korántsem volt olyan egyszerű feladat, mint amilyennek hangzott. Miniatűr billentyűzetet szedtem le az övemről, melyet a telefonomhoz csatlakoztattam, majd nekiláttam. Bemagolt kódok sorozatát ütögettem le, az ujjaim sebesen mozogtak a billentyűkön. Csak erre koncentráltam, kizártam a külvilágot. Szokatlanul könnyű volt a bejutás, feltörő kombinációk sorozatát hagyhattam ki és ugorhattam a kereső kódokhoz. Stark nagyon leamortizálta a védekezést.
Ám egyszer csak kemény ellenállásba ütköztem. Masszív számfal, egy hacker számára is hosszú munka lett volna. Megpróbáltam átfúrni, de minduntalan visszalökött. Ekkor kezdtem el kétségbeesni. Muszáj lesz hamar bejutnunk, már nem sokáig maradunk észrevétlenek.  Sorozatosan ostromoltam, de nem voltam profi, a bonyolult kombinációkat nem ismertem. Épp segítséget akartam kérni Starktól, megkockáztatva a lelepleződést, amikor felvillant egy időablak. 15, 14, 13… Egy apró kapu nyílt a számfalon, melyet csak egy „fátyol” védett. 6, 5, 4… Gyorsan leütöttem a megfelelő billentyűket, aztán enter. Épp csak, de átjutottam. Magamban megköszöntem Josh Petersonnak a segítséget, mert tudtam, hogy csak ő adhatta ezt a löketet, aztán csináltam is tovább.
Pár percen belül megtaláltam a nyitókódokat, megszereztem a retinafelvételt. Épp nyitottam az ajtót, amikor éles szirénahang hasította ketté a levegőt. Futó csoport bukkant fel a sarok mögül, ám a lövedékek már a csukott ajtóba csapódtak, melyről ártalmatlanul lepattantak. Csak másodpercek kérdése volt, hogy áttörik, annyi idő alatt pedig nem tudom törölni a kódokat.
- Menjetek, majd én feltartom őket – mondta Thor, mire hálásan bólintottam. Sok időt vesztenénk, ha meg kellene küzdenünk velük és a labirintusban kevés esélyünk lenne ellenük.
Lerohantunk a lépcsőn, miközben a félisten a mjölnirt forgatva várta a támadást. Golyót eresztettem néhány utunkba kerülő ügynök lábába, egy alapos fejbe veréstől - a kapitánynak köszönhetően - elterültek a padlón. Már csak egyetlen ajtón kellett átjutnunk. Benn voltunk a labirintusban.
Fehér fénnyel megvilágított, két méter széles, acélfalú folyosóra érkeztünk, mely a végén háromfelé ágazott. A navigációs óra kivetítette a térképet, jelölte a helyes utat. Óvatosan haladtunk csapdáktól tartva, de ugyanakkor gyorsan. Nem akartam sok időt itt tölteni. Úgy éreztem, megfulladok, alig volt hely, természetes fény sehol. Nem volt klausztrofóbiám, ettől a helytől mégis kirázott a hideg. Olyan volt, mint egy börtön vagy egy kórterem az elmegyógyintézetben. Nem értettem, miért akarnak ilyen szorongást keltő helyen dolgozni a Hidra emberei. Mintha nem csak a maguk számára készítették volna.
A labirintus nagyobb volt, mint amilyennek az alaprajzon tűnt. Rengeteg folyosó és elágazás. Néhol egész termekre bukkantunk, máskor ajtók tűntek fel a falakon. Sebesen haladtunk, mégis lassan közeledtünk csak a célunk felé. Úgy éreztem, mintha vánszorogna az idő. A levegő súlyos volt, a másodpercek ólomsúllyal botladoztak, fegyvereink összekoccanásának hangja fájdalmasan verődött vissza a falról. Sűrű volt a csend.
Felzárkóztam Steve mellé, féltem egyedül menni. Hátamba fúródott tekinteteket éreztem, de mikor megfordultam, nem láttam semmit. Üldözési mániám se volt, most mégis úgy éreztem, nem vagyunk egyedül.
- Lelkileg akarnak megtörni – suttogtam, pedig itt úgyse hallhatta senki, mégis minimálisra csökkentettem a hangerőmet. – Kiráz a hideg ettől a helytől.
- Én sem barátkoztam meg vele – bólintott a kapitány. – De nyugi, mindjárt ott vagyunk!
A szagot éreztem meg először. Dögletes bűz, rothadó testek szaga. Befordultunk az utolsó saroknál, ez volt a labirintus közepe. Célhoz értünk. Aztán megláttam és a szám elé kaptam a kezem: egy nagy terembe jutottunk, melynek közepén kórházi ágyak álltak, rajtuk fehér holttestek egymás mellé zsúfolva, fekete zsákokkal leterítve. Némelyik már bomlásnak indult, émelyítő bűzt árasztottak. A kíséretekbe belehalt emberek maradványai voltak ezek. Csak a maradványaik: a legtöbb elvesztette emberi mivoltát. Kiütések, sebek borították a végtagjaikat, varratok egy-egy szerv eltávolítása után, arcuk fájdalmas grimaszba torzult. Szenvedtek és nem önként.
Elfordultam, mikor megroggyant a térdem. Felkavarodott a gyomrom, a falnak dőlve próbáltam úrrá lenni a rosszullétemen, amikor észrevettem: A kamerát, ami rám irányult és a feliratot a legközelebbi holttesten: „A felfedezés megkívánja a kísérletezést”. Tüzes vassal égették a bőrébe, billogként viselte. És akkor már tudtam, hogy nekem szánták ezt a meglepetést. Miattam történt ez az egész felhajtás. Legszívesebben a hajamat tépve, törve-zúzva tomboltam volna, mint egy őrült, ám tudtam, hogy nem tehetem. Mert pont ezt a reakciót várják. Meg akarnak törni, összeroppantani. Én viszont mást válaszoltam: kihúztam magam, emelt fővel tisztelegtem a halottak előtt, mert katona mivoltuk nem volt kérdéses. Mindegyikük nyakában ott lógott a dögcédula. Aztán hozzávágtam a pajzsomat a kamerához, mely millió apró darabra tört. Ahogy az önuralmam is. A padlóra rogytam és csak remegtem. Táncoltam a rend és a káosz, az őrület és az épelméjűség határán, és nem tudtam, hol fogok leesni.
- Én kellek nekik, még mindig engem akarnak – emeltem a tekintetem a kapitányra, akit ennyire nem viselt meg a látvány. Ő több mindent látott már, mint én.
- Láttam – bólintott, miközben odajött mellém. – Tudom, milyenek és átérzem a helyzeted. De ha most feladod és engeded, hogy ők irányítsanak, akkor hiába volt ez a rengeteg áldozat. Hiába volt minden fájdalom, hiába küzdötted le az akadályokat, hiába haltak meg annyian. Légy hű magadhoz, ne add fel önmagad, ne engedj nekik! Légy erős, nézz szembe velük és ne fuss el! Nem leszel egyedül.
Hálásan viszonoztam a pillantását, bólintással köszöntem meg a támogatását. Igaza volt, nem hagyhattam, hogy ők győzzenek. Nem lehetek gyenge, tartoztam ennyivel az embereknek. És a világnak.
Steve karjára támaszkodva felálltam és most már undorodás nélkül néztem a halottakra. Most már senki nem tudja megmondani, kik voltak, hogyan kerültek ide, volt-e családjuk. Ők csak áldozatok voltak. A háború ártatlan áldozati, akiknek nem kellett volna meghalniuk.
- Menjünk – szakítottam el a tekintetem a testekről. – Nincs itt jogar és lehet, hogy kinn szükség van ránk.

. . .


Thor várt. Kezében a pöröllyel mereven nézte az ajtót. Már csak másodpercek kérdése volt, hogy kinyissák és üldözőbe vegyék a lányt és a kapitányt. Csakhogy előbb át kell jutniuk rajta, ami nem fog sikerülni. Az emberek furcsák – gondolta a félisten – Szánalmasan gyengék az univerzumhoz képest, ezt mégsem képesek elfogadni. Ugyanakkor makacsok és kitartóak. Egy virágzó bolygót tudhatnak a magukénak és képesek fejlődni. Az életük rövid, elhanyagolható egy félisten éveihez képest, mégis csodás. Hihetetlen dolgokat visznek véghez, csak nem mindegy, melyik oldalon. Ő pedig azért van itt, hogy a jó oldalt támogassa.
Az ajtó szétfeszült, a résen fegyveresek özönlöttek be. Thor nem várta meg, hogy lőjenek. Megpörgette a mjölnirt, mire az emberek hangos nyekkenéssel a plafonhoz csapódtak. Egyetlen rúgásától dominóként dőltek az ügynökök, a fegyvereik koppantak a padlón. A felé hajított gránátot elkapta és szélsebesen visszadobta, így a csapat közepébe robbant.
- Ne mondjátok, hol marad a kihívás? – kiáltotta diadalittasan. Egy pillanatra mintha visszament volna az időben, újra az a fiatal és harcra vágyó trónörökös volt, legyőzhetetlennek érezte magát. Élvezte a csatát, egy kicsit újra gyerek lehetett, felelősség és egy birodalom kormányzásának súlya nélkül. A félisten megrázta a fejét ezekre a gondolatokra. Már nem lehet a régi, a változás volt az az áldozat, amit mindenkinek meg kellett hoznia, ha az emberiség védelmére esküszik fel. Nagyobb erő, nagyobb felelősséggel jár.
Az első golyó ártalmatlanul lepattant a páncéljáról, ám a következő súrolta a felkarját, felkarcolva a bőrét. Felszisszent, bár nem okozott fájdalmat, mégis bosszantotta, hogy nem figyelt oda. Mesterlövészek vették célba, nem egyszerű töltényekkel.  A földet érő lövedékek felrobbantak, tűzfelhőbe burkolták az asgardit. Thor felordított, az életösztön feléledt benne. Ez már komolyabb kihívás volt. A füst elvakította, találomra hajította el a pörölyt. Hangos kiáltás jelezte a találatot, ám válaszul felbőgött egy géppisztoly és szórni kezdte a lövedékeket a férfi felé. Thor bőrét sörétek lyuggatták át, a fájdalom mégis elhanyagolható volt, elnyomta a düh és a tudat, hogy meg kell védeni a barátait. Kinyújtott kezébe visszaröppent a mjölnir, villámok cikáztak az alakja körül. Elektromos sugarak lövelltek mindenfelé, az ügynökök holtan estek össze. Nem is olyan rossz – gondolta Thor, majd kitekintett a folyosóra, ám az üres volt. Egyelőre.
- Jól csapattad, öregem – hallotta meg Stark hangját az adóvevőben. – Majdnem sikerült kiütnöd a rendszerünket a túlterhelés miatt.
- Hisz én nem is terheltem le a rendszert – vonta fel a szemöldökét a félisten.
- De a villámlás igen – sóhajtotta lemondóan a Vasember. – Mi a helyzet Kate-tel és kapitánnyal?
- Benn vannak a labirintusban.
- És te nem mentél velük? Az nem túl jó.
- Nem érem el őket – kapcsolódott be Natasha. – Megszűnt a vétel.
- És egyre többen jönnek – tette hozzá Clint. – Thor, jól jönne a segítség idekinn.
- De mi lesz Kate-tel és a kapitánnyal? Egyedül vannak a labirintusban – az ügynöknő hangjában enyhe aggodalom csendült. Nem hiába próbálta elérni a lányt, rossz előérzete volt. Márpedig az ő kiképzésén tökélyre fejlesztették a hatodik érzékét is.
- Nem mehetünk utánuk. Az ajtó bezárult, ha megpróbálnánk feltörni, az összes ügynököt odavonzanánk és a megmaradt számítógépes irányítóval ki tudja, milyen programokat indíthatnak el odabent. Csak azzal segíthetjük őket, ha minimálisra csökkentjük a veszélyeztető tényezőket – mondta Stark.
- Vagyis?
- Vagyis elintézzük a Hydra ügynökeit, miközben megpróbálok hozzáférni az irányítókhoz és a labirintus adataihoz.

- Rendben, kimegyek – bólintott Thor, majd egy utolsó pillantást vetett a lépcsőre, bezárta a külső ajtót és rohant is kifelé. Csakhogy nem vette észre a sötétben megbúvó árnyat. akinek gúnyosan villant a szeme a félisten távozására. Aztán lenyomott egy rejtett kart.

2016. augusztus 9., kedd

Blogger Award 2016

Sziasztok!
Csak egy gyors bejegyzés, mielőtt indulok nyaralni (ne aggódjatok, ha lesz wifi, márpedig, ha nem, akkor teremtek, de lesz fejezet), szóval nagy meglepetésként ért, de jelölve lettem az Angel Blogdesign versenyén! Nagyon szépen köszönöm Peetagey Smile-nak a jelölést, még mindig tátom a számat!!
Nos, nem kérem, hogy szavazzatok rám, de ha úgy gondoljátok, hogy a történet megérdemli, akkor szívesen fogadom a szavazatot és rettenetesen hálás vagyok érte! Ahogy minden kattintásért, türelemért és támogatásért!! :)
Itt a link, válogassátok ki a kedvenceiteket: https://angelblogdesign00.blogspot.hu/2016/08/blogger-award-2016.html?m=1

Itt pedig szavazhattok: http://angelblogdesign00.blogspot.hu/2016/08/szavazas-blogger-award-2016_82.html?

2016. augusztus 4., csütörtök

6. A labirintus (part 1)

"Az érzéseinkkel nem kormányozhatjuk az életünk hajóját, mert abból csak gyakori hajótörés sülne ki, nem más. Egy biztos iránytűre hagyatkozhatunk csak: arra, hogy mi a helyes."
Lucy Maud Montgomery




Magamra öltöttem sötétkék, szinte már fekete, testhez simuló, de nagy mozgásteret biztosító egyenruhámat, felhúztam térdig érő fekete bőrből készült, talpába beépített rakétával ellátott csizmámat, majd felcsatoltam ezüst asgardi páncélomat. Felkötöttem a derekamra vastag pántos övemet, mely gránátokat, elektrosokkolókat, könnygázcseppeket, 6 db Banner-féle bombát tartalmazott, ezenkívül külön rekeszben a Natashától kapott pisztolyom, és a Steve ajándékozta zsebkésem, valamint az övön belül tekerte körbe a derekamat egy kilőhető, nagy teherbírású kábel. A hátamra először egy teletöltött tegez, majd az íjam került összecsukott állapotban, végül sötétkékre színezett vibránium pajzsom, melyen fényes ezüst A betű hirdette a hovatartozásomat. Oldalra font hajamon szorosabbra húztam a gumit, kezemre a Romanoff-féle karkötők kerültek, és a szürke, fémből készült ujjatlan kesztyűim, tenyérrészén egy-egy reaktorral.
Egyik Bosszúálló sem viselt ennyi fegyvert, mint én. Mindannyian mással bántak utolérhetetlenül, én viszont a sokoldalúságom miatt voltam fontos. Meglepően könnyű volt a fegyverzet, először én is nehezebbre számítottam. Elsiklottam afölött a tény felett, hogy ez a S.H.I.E.L.D. Vagy legalábbis akkoriban az volt. A minőségi anyagok, légies tervezés és fejlett technika együttes ereje azonban fantasztikus végeredményt hozott. Így szabadon tudtam mozogni, nem terhelt súly, mégis mintha egész testet borító páncélt viseltem volna. Védve voltam a golyóktól, a pajzsom megóvta a lábamat és az íjamat is a töréstől.
Most nem Kate voltam, hanem a Kiválasztott. Egy és ugyanaz, közben mégis teljesen különböző. Egy fiatal lány és egy szuperhős egy személyben. Most nem roppanhattam össze a problémáim súlya alatt, nem irányíthatnak az érzelmek. A feladatomra kell koncentrálnom, az emberiségre gondolnom, minden tudásomat a világ megmentésére szentelni. Nem helyezhetem egyetlen ember érdekét a többi 7 milliárd elé. Még a szerelmemét sem. A baj csak az, hogy én képtelen vagyok erre. A gondolat, hogy fel kell áldoznom valamelyik barátom életét a nemes cél érdekében, lesújt és összetör. A tükörben látott erős nő képe szertefoszlik, már csak egy gondokkal küzdő lány marad. Viszont a szeme ugyanaz. Elszántság, makacsság és ragaszkodás csillog benne. Kiolthatatlanul.
Végigvonultam a folyosón, elismerő, de ugyanakkor fürkésző pillantások kereszttüzében, végül a leszálló pályán lyukadtam ki. A jó arc- és hangmemóriám mellett a helyfelismerő képességem is fejlettebb volt, így egy körbevezetés után már nem tévedtem el az épületben, megtaláltam volna bármelyik helységet. Bár azt nem állítom, hogy a legrövidebb úton jöttem, mivel egy ideig itt fogunk lakni, lesz időm alaposan körülnézni.
Clint már ott volt. Épp a Quinjet-et nézte át, mely számomra új darabnak tűnt. A mi igényeinknek megfelelően alakították át: magasított belső rész, középen egy asztal, körülötte masszív ülések, a két szárnyon kialakítottak egy-egy fülkét, hogy még több hely legyen. Minden berendezés stabilan lekötve, hogy ne vágódjanak hozzánk merészebb manőverek alkalmával.
- Segíthetek? – léptem oda a férfihoz, aki a pilótafülkében ülve a műszereket ellenőrizte.
- Milyen régen nem kérdezte ezt meg senki – mosolygott magában, de tagadólag rázta a fejét. – Köszönöm, minden rendben van! Jól felfegyverezted magad.
- Sose lehet tudni – feleltem. – Szeretek biztosra menni.
- A kapitánynak átkozott szerencséje van veled, még ha te nem is vagy tisztában ezzel – nézett mélyen a szemembe, engem pedig hirtelen olyan érzés fogott el, mintha az apám lenne. Clint valahogy sosem volt ennyire nyílt, most mégis felfedeztem a szemében valamit, amiről eddig nem tudtam, micsoda: aggodalom és gondoskodás, olyan, amit egy ügynök lelkében ritkán találni meg. Apai szeretetet. Hirtelen megértettem, hogy ő, ha nem is közvetlenül, de távolról mindig vigyázott rám. Reméltem, hogy egyszer kiderül, miért.
- Köszönöm! – öleltem át hálát adva a támogatásáért.
- Vigyázz magadra odabent! Itt még szükség van rád – bólintva ígértem meg, ugyanakkor elhatároztam, hogy ha az éltembe kerül is, nem hagyom, hogy bárki odavesszen. Éreztem, hogy ez csapda. Tudtam, de muszáj volt ezt a kockázatot vállalnunk.
Megérkeztek a többiek is. Natasha és Steve új, fejlettebb egyenruhát viselt, Tonynak is új páncélja volt, mely ugyan nem sokban tért el a többi 42-től, apró változások észrevehetőek voltak. Bruce egyszerű ruhában a kezét tördelve érkezett. Egyedül Thor volt a régi, de ő is változott: egyre inkább hasonlított a földi emberekre, ugyanakkor méltóságteljesebb volt, letagadhatatlanul félisten. Vakmerő, áldozatkész, rettenthetetlen és makacs.
- Indulás – mondta Sólyomszem, miközben egy gombnyomással becsukta a rámpát és már süvítettünk is Európa felé.
Romanoff a másodpilóta székén foglalt helyet, a doktor elvonult az egyik oldalfülkébe valami tanulmányt böngészve, Thor csak állt és az ablakon keresztül fürkészte az eget, míg én és a kapitány Starkkal együtt a számítógép köré gyűltünk. Steve a monitort nézte, tanulmányozta a létesítmény elhelyezkedését, adatait.
- Ezek szerint 10 mérföldön belül bemérik a lopakodó járműveket is – mondta.
- De pont emiatt nem érzékelik a vadászgépnél kisebb célpontokat – szúrta közbe Natasha.-  És a mi rendszerünket 5 mérföldnél előbb nem tudják észrevenni.
- Akkor a terv a következő: hárman kiszállunk 5 mérföldre a déli bejárattól. Barton kerülje meg a területet és az ellenkező oldalon kezdjétek meg a támadást. Szerezzetek meg annyi adatot, amennyit csak lehet. Ezalatt mi észrevétlenül behatolunk. Stark iktassa ki a kamerákat és a riasztórendszert! Mi foglalkozunk a jogarral.
- Rátöltöttem a navigációs órára a helyes útvonalat – nyújtott át 3 masszív nagy kijelzős karórát Tony. – Átnézettem Jarvissal az anyagot, úgy tűnik, a labirintusról nagyon kevés infónk van. Tulajdonképpen kimerül az alaprajzban. Vigyázzatok, számíthattok meglepetésekre!
- És a jogarral is óvatosan – szólalt meg a tudós. – Elnézve ezeket a számokat – mutatta fel a tanulmányt – ez valami más, mint amivel eddig találkoztunk.
- Pontosan hol van a létesítmény? – kérdezte Thor.
- Greenwich mellett pár mérföldnyire – felelte Clint, mire a félisten felkapta a fejét.
- Nem meglepő – fordulta felé. – A Hydra előszeretettel választ olyan helyeket, ahol már felbukkantak földönkívüli jelenségek. Mint például Greenwich. Úgy gondolják, ha sötét tündéreknek fontos volt ez a hely, akkor az számukra is jelentőségteljes.
A következő egy órát az egyik fülkébe vonulva töltöttem kezemben egy átlátszó képernyőjű számítógéppel. Hill átküldte a „téglánk” személyleírását és fényképeit, ezeket tanulmányoztam. Ha sikerülne valahogy kapcsolatba lépni vele Hydra tudta nélkül, az megkönnyítené a bejutást. Ugyanakkor gondoskodnunk kell a kijuttatásáról, mert így sokkal könnyebben lelepleződhet. 35 év körüli férfi volt, vonásai kemények, haja sötét, szeme kék. A neve Josh Peterson, 15 éve dolgozik a S.H.I.E.L.D.-nél. Egy Árhullám nevű hackerszervezettől vették át, miután feltörte a Triskelion védelmi rendszerét pusztán szórakozásból. 1 éve vállalta el a kettős ügynök szerepét. A Hydránál gyorsan lépkedett feljebb a ranglétrán, 3 hónap múlva a jelenlegi bázis biztonsági főnökének nevezték ki. A jelentéseket elég egyedi módon továbbítja: meghackelte a saját maga által tervezett kódolást és kialakított egy titkosított vonalat, melynek a létezését a Hydra nem is sejti, ugyanis a saját a saját vonalaik leárnyékolják, miközben ellátják árammal. Igazán zseniális, jegyeztem meg magamban. Csak az a gond, hogy így mi sem férhetünk hozzá, mert a feltörés legkisebb jelére törlődik és más nem férhet hozzá: csak ő és akinek az üzeneteket küldi. Ezért csak remélni tudtam, hogy nem bukik le.
Hátradőltem az ülésen és kibámultam a felettem lévő ablakon. Úgy éreztem, hogy ezt az egészet csak álmodom. Hogy meg sem történt a valóságban. A szeretet, a fájdalom, az élmények, amiket kaptam, átéltem messze felülmúlják a valóságot, álomszerűek. Néha képtelen vagyok felfogni és befogadni. Megráztam a fejem, hogy elűzzem ezeket a gondolatokat. A feladatra kell koncentrálnom. Ahogy végignéztem a többieken, a különlegességükön és egységükön, visszazökkentem a valóságba és a kétségeket mintha elfújták volna. A tekintetem találkozott a kapitányéval, mire mindketten elmosolyodtunk. Odasétáltam mellé és a vállára hajtottam a fejem, együtt néztünk ki az üvegen túlra, a felhők birodalmába. Ő volt a támaszom, a védelmezőm, életem egyik legfontosabb személye.
- Jó rátok nézni – szólalt meg halkan Stark. Most az egyszer nem csipkelődött. Körülpillantva láttam, hogy a mindannyiuk ajkán halvány mosoly játszik, mint mikor egy kellemes emléket idéz fel valaki. Én is éreztem: a megnyugtató, igaz szerelem betöltötte a teret, körülölelt mindenkit, elrepítve minket egy távoli boldogság felé.

. . .

Egy óra múlva feltünedeztek előttünk Nagy-Britannia szigeteinek körvonalai, nemsokára pedig a monitoron is megjelent a célpont, jelezve, hogy már csak 30 mérföldnyire vagyunk onnan. A hármasunk készülődni kezdett. A leszállóhelynek egy fákkal körülvett tisztást néztünk ki, pontosan szembe és 5 mérföldnyire a déli bejárattól. A rámpa lassan kinyílt, én pedig egy gyors mosoly után kiugrottam a gépből társaimat követve. Nem volt nagy ugrás, kb. 20 méter. A kapitány ejtőernyő nélkül puhán landolt a földön, míg Thor viszonylag keményen csapódott a talajba, én pedig az utolsó pár méteren a rakétákkal tompítottam az érkezésemet. Mire felnéztünk, a Quinjetnek nyoma sem volt. Gyors tempóban haladtunk a fák közt. A szemüvegem érzékelőjét átállítottam a megfigyelő rendszerek, rejtett kamerák keresésére, míg a számítógépes Stark-féle szupertelefonom a hőérzékelőket vizsgálta, így sikerült elkerülnünk, hogy idő előtt lelepleződjünk. Öt mérföld számunkra nem nagy távolság, mégis félúton tartottunk, amikor Sólyomszem jelentkezett:
- Kapitány, készen állunk!
- Kezdjék meg a támadást! – adta ki az utasítást Steve. – Stark, jelezzen, ha kiiktatta a kamerákat!
- Vettem – hangzott a válasz, mi pedig folytattuk az előrenyomulást.
Az akció rám eső része kísértetiesen hasonlított a tegnapi bevetésre. Észrevétlen behatolás, számunkra fontos dolog megszerzése. Csak most nem én voltam a parancsnok. Erre a gondolatra eszembe jutott az osztagom, vagyis most már a volt osztagom. És Jack…
Megbotlottam egy faágban, úgyhogy leállítottam a gondolatmenetet. Bocsánatkérően néztem a társaimra, bár így is csak minimális zajt csaptam. Mint mikor egy őz patája egy kiálló gyökérhez csapódik. Úgy láttam, a csapat közelsége és munkája jó hatással van rám, nem értem rá a problémáimmal foglalkozni. Csapatként, egységben mindent egyszerűbb megoldani.
A fák sűrűje ritkulni kezdett és nemsokára kivehettük a bázis körvonalait is. Őröket nem láttunk, de egy osztag épp ott masírozott el a kerítés mellett. Észak felé tartottak. Követtem az irányt a tekintetemmel és akkor megláttam: az épület túlsó vége felett egy Quinjet tüzelt, a lövedékek nyomán lángok csaptak fel. Ordítás és csatazaj hangja hatolt el hozzánk. Hydra ügynökök tartottak a behatolók fellé, a déli oldal teljesen kiürült. Itt az idő.
- Tony, hogy állsz?
. . .

Amint a hármas elhagyta a Quinjetet, ők már szálltak is tovább láthatatlanul, közben pedig felkészültek a harcra. Natasha ruháján és karkötőjén felizzottak az elektromos szalagok, Stark táskája szétnyílt, majd a páncél felvette a testének alakját. Barton kiengedte és élesítette a rakétákat, a tudós viszont ülve maradt a helyén. Elérték az északi oldalt, élesen irányt váltottak. Egy másodpercig egy helyben lebegtek, aztán átlépték a képzeletbeli kör határát, melyen túl már nem voltak észrevétlenek. Csak egy régóta kívánt préda egy éhes oroszlánfalkának.
Egy pillanattal később rejtett ajtók nyíltak ki és tüzelni kezdtek rájuk. Rakéták, bombák, a legkülönfélébb lövedékek röpködtek körülöttük, miközben Sólyomszem minden tudását beleadva lavírozott köztük. A gépet ugyan védte egy erőtérszerű pajzs, mely megakadályozta, hogy beléjük csapódjanak a lövedékek, ám ez minden egyes találattal gyengült. Barton hirtelen oldalra rántotta a gépet, hogy kikerüljön egy ágyúgolyónyi elektromos bombát, amely lebénította volna az egész irányítási rendszert. A tudós, aki idegességében nem övelte be magát rendesen, a gép falának csapódott a lendülettől, a következő pillanatban pedig már az ellenkező oldalra került. A férfi lélegzetvétele felgyorsult, mikor a háta Natasha térdének vágódott. A tudós zihált, homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, karján megfeszültek az izmok az erőlködéstől. Szólni akart, ám csak artikulátlan hörgés hagyta el a torkát.
Romanoff észrevette, hogy valami nincs rendben. Látta már ilyennek a férfit…
- Clint! Nyisd ki a rámpát! – kiáltotta, közben nem vette le a szemét Bannerről, aki egyre közelebb sodródott a gép hátulja felé.
- Mindjárt odaérünk! – felelte a pilóta két fordulás között.
- Zöld kód van! – Barton erre nem tétovázott, rácsapott a gombra, ám épp akkor bukkant fel előttük egy Quinjet. Bevetette minden tűzerejét, folyamatosan tüzelt, a lövedékek hangosan koppantak a golyóálló üvegen. Sólyomszem hirtelen felrántotta a gépet, a többiek pedig tehetetlenül nézték, ahogy a tudós kizuhan a nyitott rámpán.
- Bruce! – kiáltott Natasha, szeme a férfit kutatta. Ekkor felhangzott egy üvöltés, melybe beleremegett a levegő.
- Épségben földet ért a nagyfiú – mutatott Stark a zöld monstrumra, aki keresztülgázolt mindenen, kidöntve az útjában álló fákat rohant a fehér épület felé, megtisztítva egy jókora sávot. – Itt az ideje, hogy mi is beszálljunk a buliba. Romanoff?
Az ügynöknő Stark mellé állt a rámpára. Csatlakozott hozzájuk Sólyomszem, aki robotpilótára állította a gépet, miután kiengedett egy rakétát a generátor felé.
- Indulás! – A Vasember arcán becsukódott a sisak, majd felkapva az ügynököket kivetette magát a Qinjetből, mely irányt változtatott és eltűnt horizonton.
A bázis felé repültek, alacsonyan, hogy ne tudják bemérni őket. Az épületegyüttes egy nagy tisztáson feküdt, drótkerítéssel körülvéve, mely stabilabb, erősebb és veszélyesebb volt, mint amilyennek látszott. Egyszerű gyárépület látszatát keltette, ezért maradhatott sokáig észrevétlen és jelentéktelen. Az épület keleti oldalán egy nagy generátor magasodott a fák fölé. Ugyan ez csak részben látta el energiával és árammal a gépeket, de Stark remélte, hogy így könnyebb lesz hozzáférni a kamerákhoz. A generátor falába a rakéta léket ütött, nem hatolt be akadálytalanul, de elég mennyiségű hatóanyag került bele, így lassan, de kezdett túlhevülni.
A Vasember elengedte Romanoffot, aki két férfi vállán landolt, majd onnan elrugaszkodva egy újabb ügynököt terített le, majd egy kecses hátraszaltóval érkezett a talajra. Olyan volt, mint egy balett-táncos. Előhúzta a pisztolyát, a felé rohanó férfit pontosan a szeme között találta el, egy másikat a karkötőjével sokkolt le. Lebukott egy homlokára irányuló puska csöve elől és gyors mozdulattal állon öklelte a támadót. A Fekete Özvegy erős volt, gyilkos, veszélyes és gyönyörű.
Barton a tetőn kapott helyett. Rogyasztással tompította a becsapódás erejét, és már kapta is le a nyilat a hátáról. Egy ügynök térdhajlatába fúródott, aki egy fájdalmas kiáltással összerogyott. A nyíl felrobbant, a tehetetlen test közelében lévő emberek hátraestek a hullámtól. Az ügynök éles szeme felmérte a terepet és már cselekedett is. Lövedék bénította le a 100 méterre lévő férfi kézfejét, melyből egy gyilkos döfésre emelt kés hullott ki. Sólyomszem pontos volt, halálos és rendkívüli.
Hulk ezalatt zúzott. Ordítása megremegtette a levegőt, mikor szúnyogcsípés értékű lövedékek pattogzottak a bőrén. Egyetlen lendítéssel 10 embert kent a falhoz. Csontok roppantak, ügynökök futamodtak meg. Egy tank gördült elő és célba vette a monstrumot. A szörny nem várta meg, amíg tüzel. Egyetlen ugrással áthidalta a köztük lévő távolságot, és csépelni kezdte a tankot. Ökölcsapásai ugyan bezúzták az oldalát, de nem tudta felnyitni. Akkor nekiveselkedett, karján kidagadtak az izmok, a lába árkot vájt a földbe, a tankot pedig felemelte és az épület felé hajította. Átszakította a falat, ahogy hangos dörrenéssel becsapódott. Hulk dühös volt, erős és rettenthetetlen.
Stark épp állba ökleléssel küldött a levegőbe egy hidrást, amikor a generátor felrobbant.  Hatalmas robaj rázta meg a levegőt, energiahullám söpört végig. Tűz csapott fel, körbeölelve a generátor maradványait.
- Na, most én jövök – jegyezte meg Stark, majd elemelkedett a földtől és az épület mellé repült, ahol a legerősebb volt a vétel. – Jarvis, kapcsolódj rá a hálózatra!
- Máris, uram! Indítom az R-42-es programot.
- Csapd hozzá az S20-as kódokat – pillantott rá a kijelzőn megjelenő adatokra a férfi. – Az jól lefoglalja őket egy időre.
- Úgy látom, önt is, uram – mondta Jarvis, mikor a páncél súlyos találatot jelzett. Megpróbálták elektromos bombákkal túlhevíteni a rendszerét, amint észrevették a számítógépes behatolást. Válaszképp Stark jól odapörkölt nekik.
- Küldd rájuk a legújabb fejlesztést, az tönkrevágja a vezetékeket! Ezt azért – fordult a felé tartó csapathoz – mert megpróbáltátok kiütni Jarvist!
Vállán kinyílt a rakétatartó szelep és már indultak is a célpontok felé: a legsűrűbb embertömegek közepébe, akik ennek hatására sorra dőltek ki.
- Tony, hogy állsz? – halotta meg Kate hangját, miközben egy hajszállal került el egy rakétát.
- 100% uram, a feltörés sikeres. Ön uralja a kamerákat – felelte helyette Jarvis.

- Hiába, zseni vagyok – az volt. És milliomos, playboy és emberbarát, ezenfelül tudós és jóbarát.