2016. augusztus 4., csütörtök

6. A labirintus (part 1)

"Az érzéseinkkel nem kormányozhatjuk az életünk hajóját, mert abból csak gyakori hajótörés sülne ki, nem más. Egy biztos iránytűre hagyatkozhatunk csak: arra, hogy mi a helyes."
Lucy Maud Montgomery




Magamra öltöttem sötétkék, szinte már fekete, testhez simuló, de nagy mozgásteret biztosító egyenruhámat, felhúztam térdig érő fekete bőrből készült, talpába beépített rakétával ellátott csizmámat, majd felcsatoltam ezüst asgardi páncélomat. Felkötöttem a derekamra vastag pántos övemet, mely gránátokat, elektrosokkolókat, könnygázcseppeket, 6 db Banner-féle bombát tartalmazott, ezenkívül külön rekeszben a Natashától kapott pisztolyom, és a Steve ajándékozta zsebkésem, valamint az övön belül tekerte körbe a derekamat egy kilőhető, nagy teherbírású kábel. A hátamra először egy teletöltött tegez, majd az íjam került összecsukott állapotban, végül sötétkékre színezett vibránium pajzsom, melyen fényes ezüst A betű hirdette a hovatartozásomat. Oldalra font hajamon szorosabbra húztam a gumit, kezemre a Romanoff-féle karkötők kerültek, és a szürke, fémből készült ujjatlan kesztyűim, tenyérrészén egy-egy reaktorral.
Egyik Bosszúálló sem viselt ennyi fegyvert, mint én. Mindannyian mással bántak utolérhetetlenül, én viszont a sokoldalúságom miatt voltam fontos. Meglepően könnyű volt a fegyverzet, először én is nehezebbre számítottam. Elsiklottam afölött a tény felett, hogy ez a S.H.I.E.L.D. Vagy legalábbis akkoriban az volt. A minőségi anyagok, légies tervezés és fejlett technika együttes ereje azonban fantasztikus végeredményt hozott. Így szabadon tudtam mozogni, nem terhelt súly, mégis mintha egész testet borító páncélt viseltem volna. Védve voltam a golyóktól, a pajzsom megóvta a lábamat és az íjamat is a töréstől.
Most nem Kate voltam, hanem a Kiválasztott. Egy és ugyanaz, közben mégis teljesen különböző. Egy fiatal lány és egy szuperhős egy személyben. Most nem roppanhattam össze a problémáim súlya alatt, nem irányíthatnak az érzelmek. A feladatomra kell koncentrálnom, az emberiségre gondolnom, minden tudásomat a világ megmentésére szentelni. Nem helyezhetem egyetlen ember érdekét a többi 7 milliárd elé. Még a szerelmemét sem. A baj csak az, hogy én képtelen vagyok erre. A gondolat, hogy fel kell áldoznom valamelyik barátom életét a nemes cél érdekében, lesújt és összetör. A tükörben látott erős nő képe szertefoszlik, már csak egy gondokkal küzdő lány marad. Viszont a szeme ugyanaz. Elszántság, makacsság és ragaszkodás csillog benne. Kiolthatatlanul.
Végigvonultam a folyosón, elismerő, de ugyanakkor fürkésző pillantások kereszttüzében, végül a leszálló pályán lyukadtam ki. A jó arc- és hangmemóriám mellett a helyfelismerő képességem is fejlettebb volt, így egy körbevezetés után már nem tévedtem el az épületben, megtaláltam volna bármelyik helységet. Bár azt nem állítom, hogy a legrövidebb úton jöttem, mivel egy ideig itt fogunk lakni, lesz időm alaposan körülnézni.
Clint már ott volt. Épp a Quinjet-et nézte át, mely számomra új darabnak tűnt. A mi igényeinknek megfelelően alakították át: magasított belső rész, középen egy asztal, körülötte masszív ülések, a két szárnyon kialakítottak egy-egy fülkét, hogy még több hely legyen. Minden berendezés stabilan lekötve, hogy ne vágódjanak hozzánk merészebb manőverek alkalmával.
- Segíthetek? – léptem oda a férfihoz, aki a pilótafülkében ülve a műszereket ellenőrizte.
- Milyen régen nem kérdezte ezt meg senki – mosolygott magában, de tagadólag rázta a fejét. – Köszönöm, minden rendben van! Jól felfegyverezted magad.
- Sose lehet tudni – feleltem. – Szeretek biztosra menni.
- A kapitánynak átkozott szerencséje van veled, még ha te nem is vagy tisztában ezzel – nézett mélyen a szemembe, engem pedig hirtelen olyan érzés fogott el, mintha az apám lenne. Clint valahogy sosem volt ennyire nyílt, most mégis felfedeztem a szemében valamit, amiről eddig nem tudtam, micsoda: aggodalom és gondoskodás, olyan, amit egy ügynök lelkében ritkán találni meg. Apai szeretetet. Hirtelen megértettem, hogy ő, ha nem is közvetlenül, de távolról mindig vigyázott rám. Reméltem, hogy egyszer kiderül, miért.
- Köszönöm! – öleltem át hálát adva a támogatásáért.
- Vigyázz magadra odabent! Itt még szükség van rád – bólintva ígértem meg, ugyanakkor elhatároztam, hogy ha az éltembe kerül is, nem hagyom, hogy bárki odavesszen. Éreztem, hogy ez csapda. Tudtam, de muszáj volt ezt a kockázatot vállalnunk.
Megérkeztek a többiek is. Natasha és Steve új, fejlettebb egyenruhát viselt, Tonynak is új páncélja volt, mely ugyan nem sokban tért el a többi 42-től, apró változások észrevehetőek voltak. Bruce egyszerű ruhában a kezét tördelve érkezett. Egyedül Thor volt a régi, de ő is változott: egyre inkább hasonlított a földi emberekre, ugyanakkor méltóságteljesebb volt, letagadhatatlanul félisten. Vakmerő, áldozatkész, rettenthetetlen és makacs.
- Indulás – mondta Sólyomszem, miközben egy gombnyomással becsukta a rámpát és már süvítettünk is Európa felé.
Romanoff a másodpilóta székén foglalt helyet, a doktor elvonult az egyik oldalfülkébe valami tanulmányt böngészve, Thor csak állt és az ablakon keresztül fürkészte az eget, míg én és a kapitány Starkkal együtt a számítógép köré gyűltünk. Steve a monitort nézte, tanulmányozta a létesítmény elhelyezkedését, adatait.
- Ezek szerint 10 mérföldön belül bemérik a lopakodó járműveket is – mondta.
- De pont emiatt nem érzékelik a vadászgépnél kisebb célpontokat – szúrta közbe Natasha.-  És a mi rendszerünket 5 mérföldnél előbb nem tudják észrevenni.
- Akkor a terv a következő: hárman kiszállunk 5 mérföldre a déli bejárattól. Barton kerülje meg a területet és az ellenkező oldalon kezdjétek meg a támadást. Szerezzetek meg annyi adatot, amennyit csak lehet. Ezalatt mi észrevétlenül behatolunk. Stark iktassa ki a kamerákat és a riasztórendszert! Mi foglalkozunk a jogarral.
- Rátöltöttem a navigációs órára a helyes útvonalat – nyújtott át 3 masszív nagy kijelzős karórát Tony. – Átnézettem Jarvissal az anyagot, úgy tűnik, a labirintusról nagyon kevés infónk van. Tulajdonképpen kimerül az alaprajzban. Vigyázzatok, számíthattok meglepetésekre!
- És a jogarral is óvatosan – szólalt meg a tudós. – Elnézve ezeket a számokat – mutatta fel a tanulmányt – ez valami más, mint amivel eddig találkoztunk.
- Pontosan hol van a létesítmény? – kérdezte Thor.
- Greenwich mellett pár mérföldnyire – felelte Clint, mire a félisten felkapta a fejét.
- Nem meglepő – fordulta felé. – A Hydra előszeretettel választ olyan helyeket, ahol már felbukkantak földönkívüli jelenségek. Mint például Greenwich. Úgy gondolják, ha sötét tündéreknek fontos volt ez a hely, akkor az számukra is jelentőségteljes.
A következő egy órát az egyik fülkébe vonulva töltöttem kezemben egy átlátszó képernyőjű számítógéppel. Hill átküldte a „téglánk” személyleírását és fényképeit, ezeket tanulmányoztam. Ha sikerülne valahogy kapcsolatba lépni vele Hydra tudta nélkül, az megkönnyítené a bejutást. Ugyanakkor gondoskodnunk kell a kijuttatásáról, mert így sokkal könnyebben lelepleződhet. 35 év körüli férfi volt, vonásai kemények, haja sötét, szeme kék. A neve Josh Peterson, 15 éve dolgozik a S.H.I.E.L.D.-nél. Egy Árhullám nevű hackerszervezettől vették át, miután feltörte a Triskelion védelmi rendszerét pusztán szórakozásból. 1 éve vállalta el a kettős ügynök szerepét. A Hydránál gyorsan lépkedett feljebb a ranglétrán, 3 hónap múlva a jelenlegi bázis biztonsági főnökének nevezték ki. A jelentéseket elég egyedi módon továbbítja: meghackelte a saját maga által tervezett kódolást és kialakított egy titkosított vonalat, melynek a létezését a Hydra nem is sejti, ugyanis a saját a saját vonalaik leárnyékolják, miközben ellátják árammal. Igazán zseniális, jegyeztem meg magamban. Csak az a gond, hogy így mi sem férhetünk hozzá, mert a feltörés legkisebb jelére törlődik és más nem férhet hozzá: csak ő és akinek az üzeneteket küldi. Ezért csak remélni tudtam, hogy nem bukik le.
Hátradőltem az ülésen és kibámultam a felettem lévő ablakon. Úgy éreztem, hogy ezt az egészet csak álmodom. Hogy meg sem történt a valóságban. A szeretet, a fájdalom, az élmények, amiket kaptam, átéltem messze felülmúlják a valóságot, álomszerűek. Néha képtelen vagyok felfogni és befogadni. Megráztam a fejem, hogy elűzzem ezeket a gondolatokat. A feladatra kell koncentrálnom. Ahogy végignéztem a többieken, a különlegességükön és egységükön, visszazökkentem a valóságba és a kétségeket mintha elfújták volna. A tekintetem találkozott a kapitányéval, mire mindketten elmosolyodtunk. Odasétáltam mellé és a vállára hajtottam a fejem, együtt néztünk ki az üvegen túlra, a felhők birodalmába. Ő volt a támaszom, a védelmezőm, életem egyik legfontosabb személye.
- Jó rátok nézni – szólalt meg halkan Stark. Most az egyszer nem csipkelődött. Körülpillantva láttam, hogy a mindannyiuk ajkán halvány mosoly játszik, mint mikor egy kellemes emléket idéz fel valaki. Én is éreztem: a megnyugtató, igaz szerelem betöltötte a teret, körülölelt mindenkit, elrepítve minket egy távoli boldogság felé.

. . .

Egy óra múlva feltünedeztek előttünk Nagy-Britannia szigeteinek körvonalai, nemsokára pedig a monitoron is megjelent a célpont, jelezve, hogy már csak 30 mérföldnyire vagyunk onnan. A hármasunk készülődni kezdett. A leszállóhelynek egy fákkal körülvett tisztást néztünk ki, pontosan szembe és 5 mérföldnyire a déli bejárattól. A rámpa lassan kinyílt, én pedig egy gyors mosoly után kiugrottam a gépből társaimat követve. Nem volt nagy ugrás, kb. 20 méter. A kapitány ejtőernyő nélkül puhán landolt a földön, míg Thor viszonylag keményen csapódott a talajba, én pedig az utolsó pár méteren a rakétákkal tompítottam az érkezésemet. Mire felnéztünk, a Quinjetnek nyoma sem volt. Gyors tempóban haladtunk a fák közt. A szemüvegem érzékelőjét átállítottam a megfigyelő rendszerek, rejtett kamerák keresésére, míg a számítógépes Stark-féle szupertelefonom a hőérzékelőket vizsgálta, így sikerült elkerülnünk, hogy idő előtt lelepleződjünk. Öt mérföld számunkra nem nagy távolság, mégis félúton tartottunk, amikor Sólyomszem jelentkezett:
- Kapitány, készen állunk!
- Kezdjék meg a támadást! – adta ki az utasítást Steve. – Stark, jelezzen, ha kiiktatta a kamerákat!
- Vettem – hangzott a válasz, mi pedig folytattuk az előrenyomulást.
Az akció rám eső része kísértetiesen hasonlított a tegnapi bevetésre. Észrevétlen behatolás, számunkra fontos dolog megszerzése. Csak most nem én voltam a parancsnok. Erre a gondolatra eszembe jutott az osztagom, vagyis most már a volt osztagom. És Jack…
Megbotlottam egy faágban, úgyhogy leállítottam a gondolatmenetet. Bocsánatkérően néztem a társaimra, bár így is csak minimális zajt csaptam. Mint mikor egy őz patája egy kiálló gyökérhez csapódik. Úgy láttam, a csapat közelsége és munkája jó hatással van rám, nem értem rá a problémáimmal foglalkozni. Csapatként, egységben mindent egyszerűbb megoldani.
A fák sűrűje ritkulni kezdett és nemsokára kivehettük a bázis körvonalait is. Őröket nem láttunk, de egy osztag épp ott masírozott el a kerítés mellett. Észak felé tartottak. Követtem az irányt a tekintetemmel és akkor megláttam: az épület túlsó vége felett egy Quinjet tüzelt, a lövedékek nyomán lángok csaptak fel. Ordítás és csatazaj hangja hatolt el hozzánk. Hydra ügynökök tartottak a behatolók fellé, a déli oldal teljesen kiürült. Itt az idő.
- Tony, hogy állsz?
. . .

Amint a hármas elhagyta a Quinjetet, ők már szálltak is tovább láthatatlanul, közben pedig felkészültek a harcra. Natasha ruháján és karkötőjén felizzottak az elektromos szalagok, Stark táskája szétnyílt, majd a páncél felvette a testének alakját. Barton kiengedte és élesítette a rakétákat, a tudós viszont ülve maradt a helyén. Elérték az északi oldalt, élesen irányt váltottak. Egy másodpercig egy helyben lebegtek, aztán átlépték a képzeletbeli kör határát, melyen túl már nem voltak észrevétlenek. Csak egy régóta kívánt préda egy éhes oroszlánfalkának.
Egy pillanattal később rejtett ajtók nyíltak ki és tüzelni kezdtek rájuk. Rakéták, bombák, a legkülönfélébb lövedékek röpködtek körülöttük, miközben Sólyomszem minden tudását beleadva lavírozott köztük. A gépet ugyan védte egy erőtérszerű pajzs, mely megakadályozta, hogy beléjük csapódjanak a lövedékek, ám ez minden egyes találattal gyengült. Barton hirtelen oldalra rántotta a gépet, hogy kikerüljön egy ágyúgolyónyi elektromos bombát, amely lebénította volna az egész irányítási rendszert. A tudós, aki idegességében nem övelte be magát rendesen, a gép falának csapódott a lendülettől, a következő pillanatban pedig már az ellenkező oldalra került. A férfi lélegzetvétele felgyorsult, mikor a háta Natasha térdének vágódott. A tudós zihált, homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, karján megfeszültek az izmok az erőlködéstől. Szólni akart, ám csak artikulátlan hörgés hagyta el a torkát.
Romanoff észrevette, hogy valami nincs rendben. Látta már ilyennek a férfit…
- Clint! Nyisd ki a rámpát! – kiáltotta, közben nem vette le a szemét Bannerről, aki egyre közelebb sodródott a gép hátulja felé.
- Mindjárt odaérünk! – felelte a pilóta két fordulás között.
- Zöld kód van! – Barton erre nem tétovázott, rácsapott a gombra, ám épp akkor bukkant fel előttük egy Quinjet. Bevetette minden tűzerejét, folyamatosan tüzelt, a lövedékek hangosan koppantak a golyóálló üvegen. Sólyomszem hirtelen felrántotta a gépet, a többiek pedig tehetetlenül nézték, ahogy a tudós kizuhan a nyitott rámpán.
- Bruce! – kiáltott Natasha, szeme a férfit kutatta. Ekkor felhangzott egy üvöltés, melybe beleremegett a levegő.
- Épségben földet ért a nagyfiú – mutatott Stark a zöld monstrumra, aki keresztülgázolt mindenen, kidöntve az útjában álló fákat rohant a fehér épület felé, megtisztítva egy jókora sávot. – Itt az ideje, hogy mi is beszálljunk a buliba. Romanoff?
Az ügynöknő Stark mellé állt a rámpára. Csatlakozott hozzájuk Sólyomszem, aki robotpilótára állította a gépet, miután kiengedett egy rakétát a generátor felé.
- Indulás! – A Vasember arcán becsukódott a sisak, majd felkapva az ügynököket kivetette magát a Qinjetből, mely irányt változtatott és eltűnt horizonton.
A bázis felé repültek, alacsonyan, hogy ne tudják bemérni őket. Az épületegyüttes egy nagy tisztáson feküdt, drótkerítéssel körülvéve, mely stabilabb, erősebb és veszélyesebb volt, mint amilyennek látszott. Egyszerű gyárépület látszatát keltette, ezért maradhatott sokáig észrevétlen és jelentéktelen. Az épület keleti oldalán egy nagy generátor magasodott a fák fölé. Ugyan ez csak részben látta el energiával és árammal a gépeket, de Stark remélte, hogy így könnyebb lesz hozzáférni a kamerákhoz. A generátor falába a rakéta léket ütött, nem hatolt be akadálytalanul, de elég mennyiségű hatóanyag került bele, így lassan, de kezdett túlhevülni.
A Vasember elengedte Romanoffot, aki két férfi vállán landolt, majd onnan elrugaszkodva egy újabb ügynököt terített le, majd egy kecses hátraszaltóval érkezett a talajra. Olyan volt, mint egy balett-táncos. Előhúzta a pisztolyát, a felé rohanó férfit pontosan a szeme között találta el, egy másikat a karkötőjével sokkolt le. Lebukott egy homlokára irányuló puska csöve elől és gyors mozdulattal állon öklelte a támadót. A Fekete Özvegy erős volt, gyilkos, veszélyes és gyönyörű.
Barton a tetőn kapott helyett. Rogyasztással tompította a becsapódás erejét, és már kapta is le a nyilat a hátáról. Egy ügynök térdhajlatába fúródott, aki egy fájdalmas kiáltással összerogyott. A nyíl felrobbant, a tehetetlen test közelében lévő emberek hátraestek a hullámtól. Az ügynök éles szeme felmérte a terepet és már cselekedett is. Lövedék bénította le a 100 méterre lévő férfi kézfejét, melyből egy gyilkos döfésre emelt kés hullott ki. Sólyomszem pontos volt, halálos és rendkívüli.
Hulk ezalatt zúzott. Ordítása megremegtette a levegőt, mikor szúnyogcsípés értékű lövedékek pattogzottak a bőrén. Egyetlen lendítéssel 10 embert kent a falhoz. Csontok roppantak, ügynökök futamodtak meg. Egy tank gördült elő és célba vette a monstrumot. A szörny nem várta meg, amíg tüzel. Egyetlen ugrással áthidalta a köztük lévő távolságot, és csépelni kezdte a tankot. Ökölcsapásai ugyan bezúzták az oldalát, de nem tudta felnyitni. Akkor nekiveselkedett, karján kidagadtak az izmok, a lába árkot vájt a földbe, a tankot pedig felemelte és az épület felé hajította. Átszakította a falat, ahogy hangos dörrenéssel becsapódott. Hulk dühös volt, erős és rettenthetetlen.
Stark épp állba ökleléssel küldött a levegőbe egy hidrást, amikor a generátor felrobbant.  Hatalmas robaj rázta meg a levegőt, energiahullám söpört végig. Tűz csapott fel, körbeölelve a generátor maradványait.
- Na, most én jövök – jegyezte meg Stark, majd elemelkedett a földtől és az épület mellé repült, ahol a legerősebb volt a vétel. – Jarvis, kapcsolódj rá a hálózatra!
- Máris, uram! Indítom az R-42-es programot.
- Csapd hozzá az S20-as kódokat – pillantott rá a kijelzőn megjelenő adatokra a férfi. – Az jól lefoglalja őket egy időre.
- Úgy látom, önt is, uram – mondta Jarvis, mikor a páncél súlyos találatot jelzett. Megpróbálták elektromos bombákkal túlhevíteni a rendszerét, amint észrevették a számítógépes behatolást. Válaszképp Stark jól odapörkölt nekik.
- Küldd rájuk a legújabb fejlesztést, az tönkrevágja a vezetékeket! Ezt azért – fordult a felé tartó csapathoz – mert megpróbáltátok kiütni Jarvist!
Vállán kinyílt a rakétatartó szelep és már indultak is a célpontok felé: a legsűrűbb embertömegek közepébe, akik ennek hatására sorra dőltek ki.
- Tony, hogy állsz? – halotta meg Kate hangját, miközben egy hajszállal került el egy rakétát.
- 100% uram, a feltörés sikeres. Ön uralja a kamerákat – felelte helyette Jarvis.

- Hiába, zseni vagyok – az volt. És milliomos, playboy és emberbarát, ezenfelül tudós és jóbarát.

4 megjegyzés:

  1. Drága Kate!
    Hol az istenben van a folytatásom?! Tudni akarom már most, kevés volt ez a csata, kell még *.* Imadtam a Clintes jelenetet, ez nagyon kellett bele! A 'Tonys' végén pedig muszáj volt nevetnem:D Várom a folytatást :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Peetagey!
      Ne aggódj, lesz még csata bőven, csak egybe rettenetesen hosszú lett volna. Ígérem, most nem kell két hetet várnod a folytatásra! Köszönöm a szavaidat! :)

      Törlés
  2. Nagyon jó lett a rész, mint mindig, tetszett, hogy a csapat ezen részéből mindenki kapott egy ilyen kisebb "blokkot". ;)
    Kérdés:most így az Árhullámról jutott eszembe,te ismered a SHIELD ügynökei sorozatot, ha nézed, mi a véleményed róla?
    Ui:imádom Cap és Kate közös pillanatait, nem csöpögnek a nyáltól, de mégis annyira megvan a varázsuk. ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örülök,hogy tetszett,szeretek mindenkiről egy kicsit külön írni, hiszen fontos részei a történetnek. Steve és Kate, gondolom,nem meglepő, hogy az ő szálukat is imádom írni :D
      A SHIELD-et végignéztem, szerettem is meg szereplőket, meg érdekes volt a cselekmény, de néha nekem már sok volt. Például a boncolások, meg a kísérletek, brrr... És én inkább a Marvel reálisabb oldalát kedvelem (értds Cap 2), ez pedig túl misztikus volt, meg az a földönkívüli...Mindegy angol gyakorlásnak kiváló, de kedvencem akkor is az Agent Carter, annál nincs jobb :D

      Törlés