2016. augusztus 10., szerda

6. A labirintus (part 2)

"S lángok lobognak és kihúnynak lassan s mindörökre
katonák lelke száll most a fényes délkörökre"
Radnóti Miklós



A bázis nyüzsgött, mint egy hangyaboly. Emberek bújtak elő a föld alól, az épület minden ajtaján ügynökök rajzottak ki. Robbanások hangja rázta meg a terepet, a lövedékek becsapódásakor remegés futott végig a földön. Egy nagy háború újabb csatája volt ez.
Mi pedig vártunk. Néma csöndben, egyikünk sem szólalt meg. Lélekben felkészültem, hogy mi várhat ránk a labirintusban. Azért volt veszélyes, mert ismeretlen. És mások irányítják. Szerintem több volt, mint egyszerű labirintus. Nem tudtam, mi van benne és ez tette félelmetessé.
- Kamerák kiiktatva, tiétek a terep – szólalt meg az adóvevőben Stark hangja.
Gyorsan összenéztünk egy utolsó biztatás erejéig és már cselekedtünk is. Átrepültünk, a kapitány átugrott a kerítés felett, majd puhán landoltunk a túloldalon. Pár másodperc alatt megtettük az épülettől elválasztó távolságot. Egy hátsó raktárajtót szemeltünk ki a belépésre. A falhoz simulva megvártuk, amíg Steve a pajzsával egy csapással kettészeli a zárat. Hiába, a vibrániumnak nem sok minden tud ellenállni.
Beléptünk az ajtón. Egy üres helységbe érkeztünk, a riadó miatt az őrök is elhagyták a raktárt. Ide hozták a különböző számítástechnikai eszközöket, melyek még összeszerelésre várnak. Többek között azért is ezt a bejáratot választottuk, mert így egyértelműen jeleztük a szándékunkat a beépített ügynökünknek. Az őrök eltávolításában is az ő keze lehetett, ő felel ezért a helységért. Csak remélni tudtam, hogy időben ki tudjuk vinni. Sokat kockáztatott, az életével játszik. Ahogy mi is. Úgy általában mindig.
Megvártuk, amíg elhalnak a katonai bakancsok puffanásai, aztán kiléptünk a folyosóra. A labirintus bejárata a következő bal kanyar után volt. Nem vacakoltunk a rejtőzéssel, a gyorsaság fontosabb volt. Ahogy számítottunk rá, a kapu nem volt védtelen. Tíz fegyveres őr állt rendíthetetlenül a kétszárnyú ajtó előtt. Messziről látszott rajtuk, hogy a legjobbak közé tartoznak. Thor habozás nélkül kiugrott a sarok mögül és elhajította a pörölyét, mire ketten nagyot csattanva az ajtónak csapódtak. Földi mértékkel mérve lehettek akármilyen kiváló emberek, egy asgardi számára nem voltak kihívás. Thor volt a mi páncélunk, egy védőbástya, ő képviselte az erőt és a vakmerőséget.
Mi sem hagytunk időt a tüzelésre. A kapitány a pajzsát hajította el, kézitusában győzte le az ellenfeleit. Az én késem is célba talált, dárdámat beakasztottam az egyik ügynök lába közé és egyetlen rántással felborítottam. Egy jobb horog elég volt, hogy harcképtelen legyen. Miután minden ügynök a padlón volt, az ajtóhoz léptünk. Ez áttörhetetlen volt, úgyhogy most én következtem. A nyitókódok a hálózaton voltak elrejtve, nekem meg kellett találnom. Sajnos ez korántsem volt olyan egyszerű feladat, mint amilyennek hangzott. Miniatűr billentyűzetet szedtem le az övemről, melyet a telefonomhoz csatlakoztattam, majd nekiláttam. Bemagolt kódok sorozatát ütögettem le, az ujjaim sebesen mozogtak a billentyűkön. Csak erre koncentráltam, kizártam a külvilágot. Szokatlanul könnyű volt a bejutás, feltörő kombinációk sorozatát hagyhattam ki és ugorhattam a kereső kódokhoz. Stark nagyon leamortizálta a védekezést.
Ám egyszer csak kemény ellenállásba ütköztem. Masszív számfal, egy hacker számára is hosszú munka lett volna. Megpróbáltam átfúrni, de minduntalan visszalökött. Ekkor kezdtem el kétségbeesni. Muszáj lesz hamar bejutnunk, már nem sokáig maradunk észrevétlenek.  Sorozatosan ostromoltam, de nem voltam profi, a bonyolult kombinációkat nem ismertem. Épp segítséget akartam kérni Starktól, megkockáztatva a lelepleződést, amikor felvillant egy időablak. 15, 14, 13… Egy apró kapu nyílt a számfalon, melyet csak egy „fátyol” védett. 6, 5, 4… Gyorsan leütöttem a megfelelő billentyűket, aztán enter. Épp csak, de átjutottam. Magamban megköszöntem Josh Petersonnak a segítséget, mert tudtam, hogy csak ő adhatta ezt a löketet, aztán csináltam is tovább.
Pár percen belül megtaláltam a nyitókódokat, megszereztem a retinafelvételt. Épp nyitottam az ajtót, amikor éles szirénahang hasította ketté a levegőt. Futó csoport bukkant fel a sarok mögül, ám a lövedékek már a csukott ajtóba csapódtak, melyről ártalmatlanul lepattantak. Csak másodpercek kérdése volt, hogy áttörik, annyi idő alatt pedig nem tudom törölni a kódokat.
- Menjetek, majd én feltartom őket – mondta Thor, mire hálásan bólintottam. Sok időt vesztenénk, ha meg kellene küzdenünk velük és a labirintusban kevés esélyünk lenne ellenük.
Lerohantunk a lépcsőn, miközben a félisten a mjölnirt forgatva várta a támadást. Golyót eresztettem néhány utunkba kerülő ügynök lábába, egy alapos fejbe veréstől - a kapitánynak köszönhetően - elterültek a padlón. Már csak egyetlen ajtón kellett átjutnunk. Benn voltunk a labirintusban.
Fehér fénnyel megvilágított, két méter széles, acélfalú folyosóra érkeztünk, mely a végén háromfelé ágazott. A navigációs óra kivetítette a térképet, jelölte a helyes utat. Óvatosan haladtunk csapdáktól tartva, de ugyanakkor gyorsan. Nem akartam sok időt itt tölteni. Úgy éreztem, megfulladok, alig volt hely, természetes fény sehol. Nem volt klausztrofóbiám, ettől a helytől mégis kirázott a hideg. Olyan volt, mint egy börtön vagy egy kórterem az elmegyógyintézetben. Nem értettem, miért akarnak ilyen szorongást keltő helyen dolgozni a Hidra emberei. Mintha nem csak a maguk számára készítették volna.
A labirintus nagyobb volt, mint amilyennek az alaprajzon tűnt. Rengeteg folyosó és elágazás. Néhol egész termekre bukkantunk, máskor ajtók tűntek fel a falakon. Sebesen haladtunk, mégis lassan közeledtünk csak a célunk felé. Úgy éreztem, mintha vánszorogna az idő. A levegő súlyos volt, a másodpercek ólomsúllyal botladoztak, fegyvereink összekoccanásának hangja fájdalmasan verődött vissza a falról. Sűrű volt a csend.
Felzárkóztam Steve mellé, féltem egyedül menni. Hátamba fúródott tekinteteket éreztem, de mikor megfordultam, nem láttam semmit. Üldözési mániám se volt, most mégis úgy éreztem, nem vagyunk egyedül.
- Lelkileg akarnak megtörni – suttogtam, pedig itt úgyse hallhatta senki, mégis minimálisra csökkentettem a hangerőmet. – Kiráz a hideg ettől a helytől.
- Én sem barátkoztam meg vele – bólintott a kapitány. – De nyugi, mindjárt ott vagyunk!
A szagot éreztem meg először. Dögletes bűz, rothadó testek szaga. Befordultunk az utolsó saroknál, ez volt a labirintus közepe. Célhoz értünk. Aztán megláttam és a szám elé kaptam a kezem: egy nagy terembe jutottunk, melynek közepén kórházi ágyak álltak, rajtuk fehér holttestek egymás mellé zsúfolva, fekete zsákokkal leterítve. Némelyik már bomlásnak indult, émelyítő bűzt árasztottak. A kíséretekbe belehalt emberek maradványai voltak ezek. Csak a maradványaik: a legtöbb elvesztette emberi mivoltát. Kiütések, sebek borították a végtagjaikat, varratok egy-egy szerv eltávolítása után, arcuk fájdalmas grimaszba torzult. Szenvedtek és nem önként.
Elfordultam, mikor megroggyant a térdem. Felkavarodott a gyomrom, a falnak dőlve próbáltam úrrá lenni a rosszullétemen, amikor észrevettem: A kamerát, ami rám irányult és a feliratot a legközelebbi holttesten: „A felfedezés megkívánja a kísérletezést”. Tüzes vassal égették a bőrébe, billogként viselte. És akkor már tudtam, hogy nekem szánták ezt a meglepetést. Miattam történt ez az egész felhajtás. Legszívesebben a hajamat tépve, törve-zúzva tomboltam volna, mint egy őrült, ám tudtam, hogy nem tehetem. Mert pont ezt a reakciót várják. Meg akarnak törni, összeroppantani. Én viszont mást válaszoltam: kihúztam magam, emelt fővel tisztelegtem a halottak előtt, mert katona mivoltuk nem volt kérdéses. Mindegyikük nyakában ott lógott a dögcédula. Aztán hozzávágtam a pajzsomat a kamerához, mely millió apró darabra tört. Ahogy az önuralmam is. A padlóra rogytam és csak remegtem. Táncoltam a rend és a káosz, az őrület és az épelméjűség határán, és nem tudtam, hol fogok leesni.
- Én kellek nekik, még mindig engem akarnak – emeltem a tekintetem a kapitányra, akit ennyire nem viselt meg a látvány. Ő több mindent látott már, mint én.
- Láttam – bólintott, miközben odajött mellém. – Tudom, milyenek és átérzem a helyzeted. De ha most feladod és engeded, hogy ők irányítsanak, akkor hiába volt ez a rengeteg áldozat. Hiába volt minden fájdalom, hiába küzdötted le az akadályokat, hiába haltak meg annyian. Légy hű magadhoz, ne add fel önmagad, ne engedj nekik! Légy erős, nézz szembe velük és ne fuss el! Nem leszel egyedül.
Hálásan viszonoztam a pillantását, bólintással köszöntem meg a támogatását. Igaza volt, nem hagyhattam, hogy ők győzzenek. Nem lehetek gyenge, tartoztam ennyivel az embereknek. És a világnak.
Steve karjára támaszkodva felálltam és most már undorodás nélkül néztem a halottakra. Most már senki nem tudja megmondani, kik voltak, hogyan kerültek ide, volt-e családjuk. Ők csak áldozatok voltak. A háború ártatlan áldozati, akiknek nem kellett volna meghalniuk.
- Menjünk – szakítottam el a tekintetem a testekről. – Nincs itt jogar és lehet, hogy kinn szükség van ránk.

. . .


Thor várt. Kezében a pöröllyel mereven nézte az ajtót. Már csak másodpercek kérdése volt, hogy kinyissák és üldözőbe vegyék a lányt és a kapitányt. Csakhogy előbb át kell jutniuk rajta, ami nem fog sikerülni. Az emberek furcsák – gondolta a félisten – Szánalmasan gyengék az univerzumhoz képest, ezt mégsem képesek elfogadni. Ugyanakkor makacsok és kitartóak. Egy virágzó bolygót tudhatnak a magukénak és képesek fejlődni. Az életük rövid, elhanyagolható egy félisten éveihez képest, mégis csodás. Hihetetlen dolgokat visznek véghez, csak nem mindegy, melyik oldalon. Ő pedig azért van itt, hogy a jó oldalt támogassa.
Az ajtó szétfeszült, a résen fegyveresek özönlöttek be. Thor nem várta meg, hogy lőjenek. Megpörgette a mjölnirt, mire az emberek hangos nyekkenéssel a plafonhoz csapódtak. Egyetlen rúgásától dominóként dőltek az ügynökök, a fegyvereik koppantak a padlón. A felé hajított gránátot elkapta és szélsebesen visszadobta, így a csapat közepébe robbant.
- Ne mondjátok, hol marad a kihívás? – kiáltotta diadalittasan. Egy pillanatra mintha visszament volna az időben, újra az a fiatal és harcra vágyó trónörökös volt, legyőzhetetlennek érezte magát. Élvezte a csatát, egy kicsit újra gyerek lehetett, felelősség és egy birodalom kormányzásának súlya nélkül. A félisten megrázta a fejét ezekre a gondolatokra. Már nem lehet a régi, a változás volt az az áldozat, amit mindenkinek meg kellett hoznia, ha az emberiség védelmére esküszik fel. Nagyobb erő, nagyobb felelősséggel jár.
Az első golyó ártalmatlanul lepattant a páncéljáról, ám a következő súrolta a felkarját, felkarcolva a bőrét. Felszisszent, bár nem okozott fájdalmat, mégis bosszantotta, hogy nem figyelt oda. Mesterlövészek vették célba, nem egyszerű töltényekkel.  A földet érő lövedékek felrobbantak, tűzfelhőbe burkolták az asgardit. Thor felordított, az életösztön feléledt benne. Ez már komolyabb kihívás volt. A füst elvakította, találomra hajította el a pörölyt. Hangos kiáltás jelezte a találatot, ám válaszul felbőgött egy géppisztoly és szórni kezdte a lövedékeket a férfi felé. Thor bőrét sörétek lyuggatták át, a fájdalom mégis elhanyagolható volt, elnyomta a düh és a tudat, hogy meg kell védeni a barátait. Kinyújtott kezébe visszaröppent a mjölnir, villámok cikáztak az alakja körül. Elektromos sugarak lövelltek mindenfelé, az ügynökök holtan estek össze. Nem is olyan rossz – gondolta Thor, majd kitekintett a folyosóra, ám az üres volt. Egyelőre.
- Jól csapattad, öregem – hallotta meg Stark hangját az adóvevőben. – Majdnem sikerült kiütnöd a rendszerünket a túlterhelés miatt.
- Hisz én nem is terheltem le a rendszert – vonta fel a szemöldökét a félisten.
- De a villámlás igen – sóhajtotta lemondóan a Vasember. – Mi a helyzet Kate-tel és kapitánnyal?
- Benn vannak a labirintusban.
- És te nem mentél velük? Az nem túl jó.
- Nem érem el őket – kapcsolódott be Natasha. – Megszűnt a vétel.
- És egyre többen jönnek – tette hozzá Clint. – Thor, jól jönne a segítség idekinn.
- De mi lesz Kate-tel és a kapitánnyal? Egyedül vannak a labirintusban – az ügynöknő hangjában enyhe aggodalom csendült. Nem hiába próbálta elérni a lányt, rossz előérzete volt. Márpedig az ő kiképzésén tökélyre fejlesztették a hatodik érzékét is.
- Nem mehetünk utánuk. Az ajtó bezárult, ha megpróbálnánk feltörni, az összes ügynököt odavonzanánk és a megmaradt számítógépes irányítóval ki tudja, milyen programokat indíthatnak el odabent. Csak azzal segíthetjük őket, ha minimálisra csökkentjük a veszélyeztető tényezőket – mondta Stark.
- Vagyis?
- Vagyis elintézzük a Hydra ügynökeit, miközben megpróbálok hozzáférni az irányítókhoz és a labirintus adataihoz.

- Rendben, kimegyek – bólintott Thor, majd egy utolsó pillantást vetett a lépcsőre, bezárta a külső ajtót és rohant is kifelé. Csakhogy nem vette észre a sötétben megbúvó árnyat. akinek gúnyosan villant a szeme a félisten távozására. Aztán lenyomott egy rejtett kart.

4 megjegyzés:

  1. Mi. Az. Isten. Volt. Ez?
    Drága Kate!
    Hát... Hűha! Elég érdekes rész lett ez, a befejezés pedig hihetetlen. Kíváncsi vagyok, ki lehetett az, bár van sejtésem, illetve Thor sorsa is érdekel azért. Na meg a többieké. Jaj istenem, várom a folytatást! ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm!! :) Hidd el, lesz itt még izgalom, a Hydra sosem volt kispályás! Hozom a következő részt, amint tudom. ;)

      Törlés
  2. Így befejezni ;) nagyon jó lett,mint mindig :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! És tudod, hogy ez szokásommá vált ;)

      Törlés