2016. augusztus 19., péntek

6. A labirintus (part 3)

"aknák lebegnek mindenütt, virraszt az érzékeny halál
s dagálykor néha síkos testével partraszáll."
Radnóti Miklós



Sebesen, szinte már futva haladtunk a labirintus kijárata felé. A csönd még mélyebb volt, visszafojtott harag vibrált a levegőben. Valami készült, az előbbi ajándék csak a kezdet volt. Igaza volt dr. Bannernek: egerek voltunk egy éhes macska játékában.
Ide-oda kapkodtam a fejem, hátha észreveszek valami jelet, egy apró rejtett fenyegetést, mely árulkodik a végső csapásról, de semmi nem változott. Ugyanolyan folyosók, mintha körbe-körbe rohangálnánk.
- Itt már jártunk – mondta ki a kapitány, mintha olvasna a gondolataimban, pedig valójában csak egy rugóra jár az agyunk.
- De az lehetetlen, a navigációs óra szerint jó irányba haladunk – néztem meg a kijelzőt. Ezek szerint már csak kétszáz méter volt hátra a kijáratig.
- Idefele csak egyszer láttam a falon ezt a jelet – bökött egy pár centi nagyságú koponyára, amit akár foltnak is nézhetett volna az ember. – Most ez a második – a kapitánynak nagyon jó megfigyelőképessége volt, hittem neki. Viszont nem értettem, hogy lehetséges ez. – Hallgasd csak!
Halk nesz ütötte meg a fülemet, mint mikor két fém súrolja egymást. Épp egy elágazásban álltunk, így megláttam: mozognak a falak! A labirintus folyton változott, mi pedig menthetetlenül eltévedtünk. Ki tudja, melyik részén lehetünk, mióta mehetünk hamis irányba. Megpróbáltam segítséget kérni a többiektől, de nem tudtam elérni őket, a rádió használhatatlan volt. Magunkra maradtunk.
Ami azt illeti, tökéletes csapda volt. Elzárt, a tájékozódásra nincs semmi célpontunk, a kommunikációt is blokkolják az acélfalak. Ilyen feltételek mellett napokig eltarthat, amíg kitalálunk. És sajnos ez volt a legkevesebb gondunk.
Az apró kattanás leplezte le. Ösztönösen a földre vetettem magam, így a gyilkos nyíl a fejem mellett süvített el. És nem csak egy jött. Oldalra gördültem, mire a kapitány felrántott a földről és berántott a másik folyosóba. Épp lélegzethez jutottam, amikor a talaj megingott és gyors iramban dőlni kezdett szakadékot nyitva. Az utolsó pillanatban ugrottunk át a túloldalra. Ekkor értettem meg: innen nem engednek ki. Úgyhogy megkezdődött a versenyfutás. A versenyfutás az életünkért.
- Mi a terv? – kérdeztem rohanás közben Steve-et.
- Próbálunk egyenesen haladni, így biztos eljutunk az egyik széléhez. Az oldalfalak nem acélból vannak, talán át tudjuk törni.
Ez egy hatalmas talán volt, de sajnos ez volt a legtöbb, amit tehettünk. Szélsebesen haladtunk, nem pihenhettünk, így talán elkerülhetünk néhány csapdát, illetve az utak elzáródását. A falak folyamatos mozgásban voltak, nehezen tudtuk tartani az irányt.
Egy nagyobb terembe értünk. Mögöttünk bezáródott a nyílás és sajnos úgy tűnt, itt nincs több kijárat. Bennragadtunk. Feszülten vártam az újabb csapást, ám nem érkeztek lövedékek. Azonban a falakból szivárogni kezdett valami folyadék és lassan kezdte belepni a padlót. A helyiség közepére rohantunk, ahol még volt szabad felület. Nem tudtam, mi ez, csak azt, hogy rendkívül veszélyes. Rémülten kapkodtam a fejem, ám nem nyílt kijárat. A folyadék már majdnem elért minket.
- Ölelj át! – támadt jó ötletem, mire a kapitány szeme is felcsillant, mikor megértette. Szorosan átkarolt, én pedig beindítottam a reaktorokat és felemelkedtünk. Most már mindent beborított a feketeség, mi pedig ott lebegtünk a plafon és a padló közt. Óvatosan beleejtettem a folyadékba egy apró pengét, mire úgy marta szét, mint a savak a szöveteket. Ez az anyag átmarta volna a vibrániumot is, a csontjaink egy szempillantás alatt megsemmisültek volna.
A sav emelkedett, fojtogató gőzök szabadultak fel, nem láttam, alig bírtam levegőt venni. Szorosabban öleltem át a kapitányt. Féltem, kevés esélyét láttam a menekülésnek. Mit tegyünk?! Nem végezhetjük így! Bár bevallom, szép lenne így együtt meghalni, de ennek még nincs itt az ideje. Még élnünk kell!
Óvatosan a túlsó fal felé irányítottam magunkat. Nem tudom, mit akartam elérni vele, de muszáj volt valamit tennem. Jeleztem Steve-nek, hogy vegye ki a pisztolyt a zsebemből, aztán golyót eresztettem a falba. Csak reménykedni tudtam, hogy eltalálok valami irányítót, vagy bármit, amitől megmozdul a fal. A hangot elnyelte a gőzfelhő, mely egyre sűrűbben burkolt be minket, a golyó ártalmatlanul pattant le az acélról.
Nem tudtam ordítani, tehetetlenül hullott le a fejem. Segítsetek! Alig maradt levegőnk, a folyadék mindjárt eléri a lábunkat. A fal nem mozdult. Steve a pajzsával verte az acélt, majd ököllel esett neki, de nem tehettünk semmit. Az utolsó reményfoszlány is elveszett. A sav marta a tüdőmet, vért köhögtem fel. Steve szemében kétségbeesett könnycseppet pillantottam meg. Akkor én is feladtam. Elhomályosult a látásom.

. . .

A csata a tetőpontjára hágott. A Bosszúállók minden erejüket beleadva küzdöttek, a Hydra is felsorakoztatta az embereit. Eddigi tapasztalataik alapján tudták, hogy a legénység létszáma jóval nagyobb, mint az gondolnák, ám most mintha a föld alól is emberek bújtak volna elő. Hangyabolyként vették körül őket. Egyre jobban az épület falához szorultak. Sólyomszem kifogyott a nyilából, most már csak kézitusával tudott segíteni. Natasha pisztolya minden másodperben elsült, lassan felemésztve a készleteket. Thor villámokat szórva lassította a tömeget, ám fáradni látszott, sebeiből vér folyt. Amerre Stark repült, bombák robbantak, apró rakéták értek célba. Hulk keresztülgázolt a tömegen, az ügynököket földbe taposta. Ám a tömeg mintha nem csökkent volna.
- Már nem tudjuk sokáig tartani – kiáltotta Natasha. – Stark, próbáld meg elérni Steve-et!
- Már próbáltam – felelte bonyolult manőverezés közben a Vasember. – Valami blokkolja a vonalat, idő kérdése, amíg megoldom.
- Azt hiszem, felesleges próbálkoznia – hallatszódott egy ismeretlen hang, miután idegen vonal kapcsolódott a csatornára. Kissé recsegett ugyan, de jól érthető volt. – Itt Josh Peterson, S.H.I.E.L.D. ügynök. A barátaik bajban vannak. A Hydra megsejthetett valamit a jelenlétemről, mert teljesen átvették a labirintus kezelésének kódjait. Egyedül nem jutnak ki onnan – szavait pillanatnyi dermedt csend követte, melyből kívülről nem lehetett észrevenni semmit. A Bosszúállók megtanulták elrejteni az érzelmeiket a rájuk nem méltó személyek elől. – Segítségre van szükségem a feltöréshez.
- Máris megyek – mondta Stark, a monitoron pedig megjelent egy piros jel, mely a férfi tartózkodási helyét mutatta. – Elbántok velük?
- Volt már ennél rosszabb – mosolyodott el Barton, Hulk pedig válaszul felordított, hangjától megremegtek a Hydra ügynökök. A zöld monstrum ellen még nem találtak hatásos fegyvert. Mindenből kiszabadult, minden lövést túlélt, és csak még jobban feldühödött. Így hát ők tovább küzdöttek, elterelve a figyelmet bennragadt társaikról.
Stark kieresztett még néhány rakétát. majd az épület falát kirobbantva berepült. Kihalt folyosókon száguldott, az ügynökök kinn voltak a réten. Akadálytalanul eljutott az irányítóig, ahol mindössze egyetlen ember tartózkodott: Josh Peterson.
- Nyitottam egy új vonalat, ezen könnyen rá tud csatlakozni a rendszerre – mutatott a monitorra a férfi köszönés helyett, miközben az ujjai fürgén jártak a billentyűzeten. Stark kibújt a páncéljából, majd őrként az ajtó mellé állította. – Megpróbáltam áttörni a védelmi rendszert, de úgy tűnik, túl jó munkát végeztem.
- Ezt maga tervezte? – szaladt fel Tony szemöldöke, amikor meglátta a bonyolult számsorokat, melyek masszív védelmet biztosítottak.
- A legújabb munkám – bólintott Peterson. – Ám nem volt kész, amikor az igazgatóság bekérette. Úgy tűnik, befejezték. Bizonyára rájöttek, mivel tehetik még bonyolultabbá. Sose bíztak bennem teljesen, de kellettem nekik. Nos, mit szól hozzá? Meg tudja oldani?
- Gyerekjáték – mondta a Vasember és örült, hogy elfordítva volt az arca, ugyanis arra nem az volt írva. Közel sem volt egyszerű feladat. Ugyancsak érti a munkáját – jegyezte meg gondolatban. – Nem csoda, hogy lecsaptak rá.
- Hozzá tud férni a kamerákhoz? – kérdezte, miközben Jarvis segítségével apránként bontogatta a védelem gubancát. Most nem egyszerre ugrott neki az egésznek, ahhoz túl nagy volt, lépésenként kellett megsemmisítenie.
- Adjon pár percet – fordult a képernyő felé újból a férfi. A válla megroskadt, bizonyára megviselte az utóbbi pár nap. Stark értette, mit kockáztatott és becsülte érte. A küldetését, az álcáját adta fel, a parancsot tagadta meg, amikor úgy döntött, hogy segít nekik. És azzal, hogy ráhagyta a védelmi rendszer felszámolását, valószínűleg élete legnagyobb művéről mondott le. Erre vajon melyikük lenne képes?
A monitorokon ablakok villogtak, állapotjelzők mérték a haladást. Stark programok tömkelegét használta, vírusokat juttatott be cseppenként a rendszerbe. Közben persze adatokat is töltött le, nem távozhatnak üres kézzel. Egy perccel később azonban olyan látvány tárult a szeme elé, amitől elakadt a lélegzete: Josh megszerezte a kamerákat, és megtalálta a kapitányt és a lányt. Szélsebesen futottak, miközben a falak összezáródtak mögöttük. Aztán egy terembe értek, ahonnét nem volt kijárat. A folyadékot csak ezután vette észre.
- Ez mi? – kérdezte.
- Biológusok fejlesztették ki különböző vegyületekből. A neve csontmaró és még a fémet is szétmarja egyetlen cseppje. Az egyetlen, ami ellenáll neki az, amivel az acélfalakat bevonták.
Stark ujjai egy pillanatra megdermedtek a levegőben, aztán eddig soha nem látott sebességgel kezdte ütni a billentyűket. Elég volt ránézni Kate arcára, hogy tudja, nincs sok ideje. Most már egyszerre zúdított rá mindent a pajzsra, tudva, hogy így a Hydra értékes programokat ismerhet meg. De nem volt vesztenivalója: algoritmusokat még tud kitalálni, de a társaiból csak egy van.
- Ismeri az R50C481-es számsort? – bólintás volt a válasz. – Akkor csinálja!
A védelem lassan foszlott semmivé, túl lassan. A sav már majdnem elérte a terem közepén lebegő párt, a gőzök marni kezdték a ruháikat.
- Gyerünk már! – mormolta a Vasember. – Jarvis, egy utolsó löketet neki!
- Máris, uram – mintegy végszóra a számhalmaz úgy robbant szét, mint mikor követ hajítanak egy csapat madár közé: egyszerre eltűnnek. Csak töredezett, leszakadó foszlányok maradtak a programból. Övék volt az irányítás!
- Ne aggódj, Kate, most már vége! – suttogta Stark, majd nyitogatta az ajtókat egyenes kijáratot biztosítva ebből a pokolgépből.

. . .

Szilárd talajon értünk földet. A félelem lassan távozott a lelkemből, de a homály nem tűnt el a szememről. Botladozva követtem a kapitányt az előttünk nyíló ajtókon keresztül. Magamban hálát adtam annak, aki segített, bár nem tudtam biztosan, ki volt. Ösztönösen megtorpantam minden újabb folyosónál, féltem a csapdáktól, ám azok nem aktiválódtak.
Csak futottam, lassan már nem vettem tudomást a környezetemről. Megdörzsöltem a szemem, de nem lett tiszta a látásom. Mindent elmosódva láttam, így nem csoda, hogy orra vágódtam egy kábelben. Megrándítottam a bokám, ám ennek köszönhettem, hogy a dobócsillag mögöttem lepattant az acélról és nem a hátamba állt bele. Úgy tűnt, a Hydra próbálja visszaszerezni a labirintus irányítását. Nagy küzdelem játszódhatott le a vezérlésért, mert a falak a remegtek, a rejtett szerkezetek felbőgtek az ellentétes utasítások hatására.
Felpattantam és a tőlem telhető leggyorsabb iramra kapcsoltam, hogy utolérjem a kapitányt. Hatalmas ugrásokkal szeltem át a távolságot, szabadulni akartam innen. Az ösztöneimre, a többi érzékszervemre hagyatkoztam, elkerültem az ütközéseket. Már láttam a kijáratot, amikor megmozdultak a falak. A rések, a kijáratok egyre kisebbek lettek. Még gyorsabbra fogtam a tempót, szinte már repültem. Steve tartotta nekem az ajtót, én pedig átvetettem magam, mire az hangos csattanással bevágódott mögöttem. Kijutottunk.
- Csakhogy megvagytok – hallottam meg Tony hangját. A rádió újra működőképes lett. – Bocs, hogy megzavartam a romantikus pillanatot, de gondoltam, jobban örülnétek egymásnak ép bőrrel. És egyébként is, munka van odakint, nem szórakozás!
- Ezt pont te mondod? – nevettem fel megkönnyebbülten. – Mi a feladat?
- Hozzátok Mr. Hackerzsenit, én addig elintézem a gépet!
- Tony – állítottam meg. – Köszönjük!
- Szóra sem érdemes. De mozgás, nincs etyepetye.
Elvigyorodtam és éreztem, hogy vörös pír önti el az arcomat. Ilyenkor szívesen fejbekólintottam volna Tony Starkot. Ő legalább soha nem változik.
- Menjünk! Mr. Semmiszórakozás nem szereti a késlekedést – mosolyodott el a kapitány, aztán nekilódultunk.
Nem is kellett elmennünk az irányítóig, útközben összefutottunk Josh Petersonnal, aki mindössze egyetlen pendrive-val érkezett. Nem volt idő a formalitásokra, indultunk a kijárat felé. Steve haladt elöl, utána a hacker és én zártam a sort, fedeztem a csapatot. A látásom nem javult, mintha esőfüggönyön keresztül néztem volna a világra. Valami rettenetesen irritálta a tüdőmet, úgy éreztem, mintha apró szegecsekkel szurkálnák, vagy tüzes vassal égetnének apró lyukakat a szövetbe. Próbáltam nem törődni vele és a kijutásra koncentrálni.
Pár perc múlva elértük a kijáratot. Sajnos nem egyedül. Néhány ügynök őrizte az ajtót és a körülményeket tekintve nem volt lehetőségem kíméletesen bánni velük, így újabb emberek ismeretlen neve került fel az általam megöltek listájára. A mai napig nem tudok hidegvérrel ölni, minden egyes kiontott élet mély nyomot hagy bennem és rajtam is. Nehéz és az sem sokkal könnyíti meg, hogy az emberiségért teszem. Ők is az emberiség része, nincs jogom elvenni az életüket. Mondhatnám magamnak, hogy önvédelemből tettem, de az hazugság lenne. Akaratlanul is beleképzelem magam az elhunyt családtagjainak a helyébe. Elveszíteni valakit mindig fájdalmas. Én átéltem már a hozzám közelállók elvesztését és nem tudom elfelejteni azt a pillanatot. Ha tudnák, hogy én öltem meg a rokonukat, bizonyára gyűlölnének és megvetnének. Én pedig nem tudnék felhozni semmit a mentségemre.
Kint javában dúlt a csata. Jeleztünk Sólyomszemnek, mire a következő pillanatban felzúgott mellettünk a Quinjet. A Vasember felröpítette a pilótát, Thor Natashát vitte, Hulk pedig eltűnt az erdőben. Egy különleges kötél ereszkedett le, az informatikus ebbe kapaszkodott a kapitánnyal együtt. Én mellettük lebegtem, pajzsommal óvtam őket a lövésektől, amíg felhúzták őket, aztán a gép láthatatlanná válva elhagyta a területet.
Dr. Banner az erdőben várt minket egy letarolt tisztáson. Nem szólt semmit, csak fáradtan magára terített egy takarót és leült az egyik oldalfülkébe. Nem akartam zavarni, kénytelen voltam elviselni, hogy továbbra is rossz a szemem. Thor kérdő pillantására nemmel feleltem. A jogar biztosan nem volt itt.
- Üdvözlöm, Mr. Peterson – nyújtottam kezet a hackernek, aki kicsit megszeppenve állt a gép hátuljában. Számára furcsa néma beszédnek lehetett ugyanis tanúja, néhány pillantással és bólintással megbeszéltük, hogy a küldetés sikertelen volt és nem azt találtuk odabent, amit kellett volna. Hanem valami szörnyűséget.
- Köszönöm, hogy kihoztak onnan – viszonozta a kézfogást. – Nagy megtiszteltetés megismerni Önöket.
Hellyel kínáltam, aztán Stark gondjaira bíztam. Most nem volt erőm a beszélgetéshez, és úgy tűnt, a két számítógépzseni remekül kijön egymással. Lerogytam a másodpilóta székébe.
- Nem nézel ki túl jól – jegyezte meg Clint halkan. – Szerencséd, hogy csak a ruhád lyukadt ki.
Értetlenül néztem rá, aztán a karomra pillantottam. Az egyenruhámon foltokban átütött a bőröm, az anyag szabályosan lemaródott rólam. Tényleg nem sokon múlt, hogy a bőröm is hasonló sorsra jusson.
- Észre se vettem – vallottam be. Hallgatás volt a válasz, mely egyértelmű kérdést tett fel: Mi történt? – Borzalmas volt. Halottak, akik miattam vesztették el az életüket. Az én számomra készült meglepetés, mely a kísérletekben elhunytak hulláiból állt. Aztán a csapdák. Bábuk voltunk egy olyan játékban, melyben nem nyerhettünk. Minden lépés csak egy újabb esély volt a halálra, de nem állhattunk meg.
Akkor döbbentem rá, hogy a gépen síri csönd van, mindenki engem figyelt. Hallgatták a lassan előtörő szavakat, hallgattak engem.
- Idd meg – nyújtott felém egy poharat Natasha, amit hálásan elfogadtam. A víz üdítően csorgott le a torkomon, csak halvány utóíze árulta el, hogy gyógyszer van benne. Éreztem, hogy bizsereg a szemem, a homály lassan eloszlott róla. Nem tudom, mi volt ez, de sikerült hatástalanítania a gőzök mérgét. Elmosolyodva átadtam neki a helyet és a kapitányhoz mentem. Az ő ruhája is úgy nézett ki, mintha a tűz elkapta volna és foltokat égetett bele. Épp egy csúnya sebet próbált bekötni.
 - Steve – kivettem a kezéből a gézt és gyakorlott mozdulatokkal elkezdtem fertőtleníteni – köszönöm, amit a labirintusban mondtál.
- Komolyan gondoltam – mosolyodott el halványan, majd felszisszent, mivel véletlenül kissé erősebben nyomtam bele a gézt a sebbe. Bocsánatkérően húztam el a számat és folytattam a munkám. – Jól vagy?
- Úgyis tudod, hogy nem – feleltem őszintén. – De túlélem.
- Mint mindig.
- De csak mert mindig velem vagy – néztem mélyen a szemébe.
- Khm – köszörülte meg a torkát Stark mellénk lépve – remélem, nem zavartam meg valami fontosat – vigyorgott, miközben pontosan tudta, hogy igen, de nem haragudtam rá. Elvégre megmentette az életemet. Megint. – Kapitány, Mr. Peterson fontos információval rendelkezik, ami segíthet előkészíteni a következő küldetést. Beszélni szeretne magával.
Steve egy bólintással odébbállt, én viszont maradtam és hagytam, hogy Tony segítsen megszabadulni a fegyvereimtől.
- Láttad ugye? – törtem meg a csendet, habár tudtam a választ.
- Igen – bólintott – és hidd el, felejthetetlen volt. Gyönyörű, szívbemarkoló és borzalmas. Elég okot adott arra, hogy minél gyorsabban kijuttassalak titeket onnét.
Hirtelen öleltem át, fejemet a mellkasához szorítottam. Nem tudtam elég hálás lenni. Megértettem, újból és újból, amit mindig is tudtam: bármennyit is piszkált minket, végig szurkolt nekünk az első perctől kezdve és támogatta ezt a különleges kapcsolatot. Ő is részese lett, ahogy az egész csapat. Része az életemnek, része a világomnak.
A férfi viszonozta az ölelést és éreztem, hogy bármennyire is független, szüksége van a szeretetre. Meghatott, hogy aggódott értem, pont ő, a nagy Tony Stark. Valójában már rég nem volt az. Az egója sokat csökkent, megtanult csapatban gondolkozni. Megtanult igazán szeretni.


4 megjegyzés:

  1. Annyira jó Tonyt ilyen emberinek látni, valamiért annyira szeretem amikor az ő érzéseiről van szó, akár a könyvedben, vagy valamelyik filmben. ;)

    VálaszTörlés
  2. Talán azért érzed így, mert Tony nem az az érzelgős karakter és mikor kimutatja az érzéseit, úgy érzed, jobban megismered, és rájössz, hogy sokkal jobb ember, mint gondoltad volna. Én legalábbis így gondolom. :) Köszi, hogy írtál! :)

    VálaszTörlés
  3. Drága Kate!
    Mit is mondhatnék? Imádtam ezt a részt is. Az elején az Útvesztő jutott eszembe, aztán a Kocka -beteg egy film, még kiskoromban láttam, talán azért maradt meg, ahogy a sósav szétmarja a pasit. Na jó, elkalandoztam:D Nagyon tetszett, főleg a Tonys rész és hirtelen azt hittem, A S.H.I.E.L.D ügynökeiben lévő Peterson bukkant fel, de aztán rájöttem, hogy ő Mike. Oké, túl sokat beszélek, inkabb alszok végre:D Nagyon tetszett, várom a folytatást :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Peetagey!
      Jó, hogy mondod, el is felejtettem, hogy van egy Peterson a SHIELD-ben. Hirtelen ez a név jutott eszembe, nem mintáztam senkiről. Az Útvesztőt nem láttam a történet írása előtt, inkább Éhezők Viadala ihletésű volt, a Kockát pedig egyáltalán nem ismerem, bár lehet, hogy jobb is, az elmondásod alapján. ;) Köszönöm, hogy írtál! :)

      Törlés