2016. augusztus 26., péntek

7. Barátság

"Nincs titkosabb, nemesebb ajándék az életben, mint a szűkszavú, megértő, türelmes és áldozatkész barátság."
Márai Sándor


Leszállásnál ébredtem fel, mikor a Quinjet földet ért. Az egyik oldalfülkébe fektettek, takarót is terítettek rám. Nem tudom, mikor aludhattam el, ám most furcsán gyengének éreztem magam. Mellettem dr. Banner térdelt, kezében egy infúziós zacskót tartott. A cső vége az én karomból állt ki.
- Mi történt? – a hangom reszelős volt, mikor megszólaltam. Hirtelen tört rám a roham, a köhögés teljes erőből tört fel a tüdőmből. Az egész testem rázkódott, a tenyeremet vért töltötte meg. Epe ízét éreztem a számban, a tüdőm égett, mintha sav marná. Nem tudtam abbahagyni, fulladoztam, nem kaptam levegőt. Láttam a kétségbeesett arcokat, de nem tudtam megnyugtatni őket. Csak köhögtem, a testem megpróbálta megszüntetni az irritáció forrását és amíg ez meg nem történt, senki nem tehetett semmit. Levegőt!
Aztán egyszer csak abbamaradt. A tüdőm elkínzottan kiáltott fel, amikor újra friss oxigén áramlott belé. Az arcom is kisimult, a vért a nekem nyújtott kendőbe töröltem. Legalább a mérgezett már nincs bennem.
- Túl sok mérget lélegeztél be – felelte még az előbbi kérdésemre a tudós.  – A sav felmarta a tüdődet, emiatt lett ez a rohamod. Egy órával ezelőtt pedig hirtelen lesápadtál, aztán elájultál. Pihenned kell! Az infúzió majd segít kimosni a szervezetedből a maradék méreganyagot.
- Nem hiszem el, hogy ez mindig velem történik – dohogtam magamban.
- Legalább önmagadat nem vesztetted el – nevetett Bruce. – Mindig sikerül az akció első napján ágynak esned.
- Ilyen a szerencsém: semmilyen – feleltem kényszeredetten mosolyogva, mert ezen már én is csak nevetni tudtam.
- Gyere, segítek bemenni – nyújtotta a karját, én pedig feltápászkodtam. Kissé imbolyogva sétáltam a tudós mellett a szobám felé. Hill aggodalmas pillantással fordult felém, ám megnyugtattam, hogy rendben leszek. Remélem.
A tudós mintha összement volna, vagy én nőttem megint, lassan elkerültem. Az arca nem változott, csak a haja lett hosszabb, melybe néhány ősz hajszál is keveredett. Bruce és Hulk csatája mindkettejük számára megerőltető volt, a fennmaradásért küzdöttek, legalábbis így gondoltam. A tudós nem szívesen beszélt erről a kényszerkapcsolatról.
Kinyitotta az ajtót és előre engedett. Megvárta, míg a fürdőszobában átcserélem a ruhám, majd felkötötte az infúziót.
- Legalább pár óráig maradj nyugton, és ha lehet, aludj egyet – kérte, mire bólintottam. Megfogadtam a tanácsát és mivel ismer, csak olyat ad, amit be is tudok tartani. Kizárt dolog lenne, hogy egy délutánnál tovább maradja az ágyban.
Bruce egy utolsó pillantással ellenőrzött, aztán magamra hagyott. Kibámultam a hatalmas üvegfalon és elmerültem a városban, a felhőkarcolók tömegében. Jó volt újra a magasból látni és újra a csapattal lenni. Mosolyogva zuhantam álomba.

. . .

Kora este ébredtem fel. Az infúzió teljesen lecsöpögött, sokkal jobban éreztem magam. Óvatosan kiszedtem a karomból a csövet, aztán elhagytam a szobám. Melegítő felsőt terítettem a hátamra és a leszálló pálya felé igyekeztem, szerettem volna friss levegőt szívni. Kiléptem a hűvösbe, és még épp láthattam, ahogy a Nap utolsó sugárnyalábjai végigszánkáznak az épületeken és megcsillannak az üvegablakokon. Mikor még otthon éltem, akkor voltam a naplementékért. Szerettem a rengeteg színt, a felhők aranyát, melyek rózsaszínbe váltanak át, a Nap lángoló tűzgömbjét, az egybefolyó fényeket. Mindig más és más, de örökké gyönyörű.
Milyen rég is volt, amikor utoljára otthoni naplementét láthattam. Másfél éve nem mentem haza, másfél éve nem hallhattam a családom hangját, nem érinthettem őket. Nem tudom, hogyan élik meg. Engem itt lefoglal a munka, kaptam egy másik családot. Ők ugyan nem helyettesítik az igazi szüleimet, de könnyebb elviselni a távolságot. Otthon viszont nem pótol engem senki, helyettem nem segít nekik senki. Ők is egyedül vannak.
- A családodra gondolsz? – szólított meg egy női hang. Natasha.
- Honnan tudtad? – lepődtem meg.
- Olyankor különleges kifejezés ül ki az arcodra. A távolba révedsz, mintha újra velük lennél. És sírsz – mutatott az arcomon legördülő könnycseppre.
- Te is túl jól ismersz – mosolyodtam el. – És gondolom, szakmai ártalom – mire bólintott. A jó megfigyelőképesség alap volt az ügynököknél.
- Nem vagy éhes? – húzott elő egy csomagot a háta mögül. – Letelepedtünk oda, ahol eddig álltunk és falatozni kezdtünk. Natasha szendvicseket hozott, melyek pont olyanok voltak, mint a Helicarrieren készültek. Mintha tudta volna, hogy mi jár a fejemben, megszólalt:
- Olyan távolinak tűnik az a nyár, mégis újra látlak magam előtt. Sokat nőttél, sokat változtál, viszont ugyanolyan makacsul ragaszkodsz hozzánk.
- Ez nem is fog változni – mosolyodtam el. – Néha elbizonytalanodom, de elég megerősítést kapok, hogy helyesen döntöttem – ám amint kimondtam ezeket a szavakat, elkomorult a tekintetem. Lassan folytattam. – Viszont, ha egy nap alatt kétszer törnek az életedre, eléggé megrendül az önbizalmad. Gyengének éreztem magam, könnyen elkapható áldozatnak. Aztán ott volt Jack, aki megkérte a kezem – megremegett a hangom és nem bírtam tovább. Natasha szelíden átkarolt, így próbált megnyugtatni. – Én nem akartam, hogy ez legyen.
- Nem akarod megbántani, mert úgy érzed, azzal tönkretennéd, igaz? – fogalmazta meg Nat azt, ami nekem nem sikerült. Nem akartam összetörni Jack szívét, de nem mondhatok neki igent. Mert én mást szeretek. – Különleges hatással vagy az emberekre, mert te magad is különleges vagy, és ezért ők hoznak olyan döntéseket, amivel túlszárnyalják önmagukat. Ezek miatt pedig néha szenvedniük kell, de olyankor nem te vagy a hibás. Mert ők döntöttek így. Igen, felelősséggel tartozol értük, a szeretetükért cserébe. De egy hazugsággal csak tönkretennéd őket. Ők így szeretnek, egyszerűen, őszintén, és ha igazán szeretnek, akkor elfogadják a te döntésedet is.
Néztem a sötétbe boruló várost, a felgyulladó fényeket, hallgattam a sosem szűnő zajokat, és arra gondoltam, hogy Nat-nek igaza lehet. De akkor is nehéz. Nehéz szembesülni önmagammal. Sosem akartam olyan lány lenni, aki mindenkit magába bolondít, csak egy lelki társra vágytam. És most mégis azt tapasztalom, hogy a kisugárzásom megfogja az embereket. Magam miatt szeretnek. A Kiválasztottat és a lányt, aki nem szuperhős.

. . .


Aznap este Stark félrevonta a kapitányt a laborjában, miután a lány aludni ment.
- Mi a baj Kate-tel? – kérdezte halkan. – Mintha nem önmaga lenne.
A kapitány bólintott, majd előhúzott a zsebéből egy apró dobozkát és átnyújtotta a férfinak.
- Megkérted a kezét? – kerekedett el a szeme, mikor megpillantotta a gyűrűt. Öröm csillant meg a tekintetében és valami megmagyarázhatatlan gyengédséggel nézett a gyűrűre.
- Nem én voltam – felelte fagyosan Steve Rogers.
- Tessék? – ütődött meg Stark. – Úgy érted, valaki megkérte Kate kezét és az nem te voltál?
- Igen – bólintott szomorúan a kapitány. Most először tűnt nyúzottnak az évek folyamán. – Annak az osztagnak a másodparancsnoka, melynek részben Kate volt a kiképzője.
- De nincs egy éve, hogy ismeri őt. Ez gyorsan ment. Túl gyorsan.
- Kate teljesen összetört, ő sem érti az egészet. Sírva jött át az éjszaka közepén, aztán reggel azt hitte, hogy az egészet csak álmodta. Remélem az, hogy a csapattal lehet, segít majd neki.
És a távolság – gondolta Stark, majd hangosan csak ennyit mondott. – Majd csak túl lesz rajta. A szérum miatt gyorsabban gyógyul.
- A szérum nem hat az érzelmekre és a lelki sebekre, még ha az agyra igen is – vetette ellen Rogers. – Azt mondta, időre van szüksége, hogy feldolgozza, de félek, hogy ez nem múlik el nyomtalanul.

. . .

Már szinte el is felejtettem, milyen lázasnak lenni. Hogy milyen rossz, amikor az ember több réteg takaró alatt is vacog a hidegtől, a tagjait remegés rázza, miközben belül lángol. Ma így ébredtem, felkelni is alig volt erőm. Legszívesebben visszabújtam volna az ágyba és átaludtam volna a napot. Ám ez csak pillanatnyi elgyengülés volt, nem engedhettem meg magamnak. Felkeltem, megmostam tűzforró arcomat, bekaptam pár falatot, majd lenyeltem egy lázcsillapító kapszulát. Hatásos gyógyszer volt, felgyorsította az állapotom javulását, ugyanakkor nem izzadtam tőle, mint a hagyományos lázcsillapítóktól. Ezután hívást kezdeményeztem. Csak pár másodpercet kellett várnom, aztán megjelent egy arc a képernyőn.
- Na végre, már azt hittem, elfelejtettél minket – nézett rám rosszalló arckifejezéssel Ryan.
- Hisz csak egy napja mentem el – mentegettem magam vigyorogva. Jólesett, hogy hiányoztam nekik.
- Ryan csak úgy ég a vágytól, hogy beszámolhasson az eredményünkről – hallottam meg Beth hangját.
- Már több órája fenn van, hogy ő lehessen az első, aki beszél veled – érkezett meg Liv is.
- Ez téves megállapítás – rázta a fejét Ryan. – A kanapén aludtam, a képernyő előtt.
- Ajaj, Ben hogy engedhette ezt meg? Nem volt féltékeny? – hangos nevetéssel jutalmazták a beszólásom, Ryan és Ben pedig fülig vörösödött. – Na, jól van, kíváncsi vagyok, mondjátok!
Egymás szavába vágva mesélték el, hogy milyen volt a vizsga. Akadálypálya, csapatos és egyéni stratégiai feladatok, logikai feladatsorok, gyakorlatok, egy bázis elfoglalása. Nagyon összetettnek tűnt, rengeteg feladvánnyal és hibalehetőséggel. Nem volt egyszerű.
- Hidd el, Kate, mi mindent megtettünk, de amit az imitált bázisnál láttunk, az borzalmas volt – fejezte be Hayley a mesélést. – Olyan valódinak tűnt, az ellenfeleink régen beépített Hydra ügynökök voltak, és használták az ott szerzett tapasztalataikat.
- Féltetek? – tettem fel a kérdést, bár nem hittem, hogy válaszolnak.
- Én igen – vallotta be Tim. Nem nézett fel. – Nem volt ott senki tapasztalt, ha valami baj történt volna, csak magunkra számíthattunk.
- De szerencsére nem lett baj – szólalt meg Ed. – Én mindenesetre örülök, hogy túl vagyunk rajta.
- Azt mondták, ma délután kapjuk meg az értékelést – szúrta közbe Jen. – Esetleg te nem tudod?
- Nem, nem tudom – ráztam meg a fejem.  – Én azért büszke vagyok rátok! Senki nem sérült meg és minden rendben ment. De nehogy azt higgyétek, hogy vége. Csak most kezdődik az igazi kihívás.
- Hé, hova lett az optimizmus? Kate, teljesen megölöd a jókedvemet! – felnevettem Tim szemrehányásán és mosolyt erőltettem az arcomra.
- Annie hogy van? – váltottam témát.
- Jól vagyok, bár legszívesebben futnék – mosolygott a háttérben. – Irtó unalmas egész nap tolószékben ülni. Bár bevallom, érdekes beszélgetéseket lehet folytatni a vizsgaközpontban dolgozó biztonságiakkal.
- Ezt úgy érti, hogy mialatt mi a pályán küszködtünk, ő pattogatott kukoricával az ölében végignézte az egészet és jókat röhögött rajtunk – magyarázta Sophie.
- Az nagyon vicces volt, amikor Gabe és Chris ugyanazt a puskát szemelték ki. Gabe szó szerint lesöpörte Chris a pályáról, aki hatalmasat esett.
- Ez volt a szerencsém – tette hozzá Chris, aki csak nevetett az eseten.
- Így a neki szánt elektrosokkoló pont Gabe-et kapta telibe – mondta Drew. – Egyből kidőlt.
- És Matt lövése? Az hatalmas volt! 100 méterről eltalálta a kilincset és szétroncsolta – dicsérte Annie a fiút, én pedig biztatóan rámosolyogtam, jelezve, hogy nem haragszom rá és elismerésképpen. Meghatott, hogy mindenki elmondta, a másik miben volt jó, senki nem magát dicsérte. Én már tudtam, hogy nagyon jó csapat lesznek. Szinte verhetetlenek.
- Jack? – tudakoltam a pillanatnyi csöndben. Nem jelent meg, ahogy vártam, és ezen egyáltalán nem csodálkozom.
- Nincs itt – felelte Ben. – Tegnap velünk utazott, aztán a parancsnokságon feladatot kapott.
- Értem – magamat viszont nem. Halvány csalódottságot éreztem, amiért nem beszélhettem vele, bár azt nem tudtam, mit mondhatnék neki. – Jól van, élvezzétek ki a szabadnapot! Majd még beszélünk – kezdtem búcsúzkodni, ám Jen közbevágott.
- Nem hívnád ide valamelyik Bosszúállót? Ugye nem feledkeztél meg a találkáról?
- Dehogyis – nevettem. – Csak most még nem lehet. Közel sem végeztünk a munkával – azt már nem tettem hozzá, hogy a túlélésünk sincs biztosítva. Ha a Hydra ilyen könnyen meglepetést tud okozni, akkor nagyon gyorsan ki kell találnunk valamit. Vagy egyszerűen csak nekem kéne tudnom elengedni és nem belevetni magam a csapdáikba.
- Vigyázz magadra – szólalt meg Matt, mire felkaptam a fejem. – A Hydra nagyon sokféle módon tud szenvedést okozni.
- Vigyázok – bólintottam. Addig nem engedtem el a fiú tekintetét, amíg a képernyő el nem sötétült. Kerestem az okot, valami jelet. Mert abban biztos voltam, hogy ez nem sablonszöveg volt. Hanem figyelmeztetés.

6 megjegyzés:

  1. Imádtam Tony első reakcióját a gyűrűre ;) jó rész lett!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát igen, Tony drukkolt nekik, még ha ezt nem is hangoztatta ;) Köszi, hogy írtál! :)

      Törlés
  2. Drága Kate!
    Nagyon jó volt, hogy hazajöttem, leültem a gép elé a kajámmal és már olvashattam is az új részt! Bruce nekem hatalmas kedvenc, hiszen imádom Mark Ruffalot, így különösen tetszett a jelenet, amikor segített Kate-nek, mert élesebben jelent meg előttem ez a kép, mint a többi. Tony és Steve beszélgetése is fantasztikus volt, mert végre azt éreztem, hogy sokkal jobb barátok, mint azt mutatják. Na meg, van egy sanda gyanúm, hogy Stark tud valami a kapitány lánykérési terveiről. A csapat beszélgetése is nagyon tetszett, egyre jobban megszeretem őket! Matt viszont nagyon furcsa volt a végén, és azonnal gyanúba sodorta magát, úgyhogy én figyelem!:DD
    Nagyon várom a következő részt! :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Peetagey!
      Először is köszönöm ezt a ritka hosszúságú kommentet, el sem tudod hinni, milyen jó érzés, amikor látod, hogy másnak is átjön az, ami a sorok mögött van! Lesznek még olyab részek, amiben Bruce van a középpontban, ezt megígérhetem. :) Steve és Tony kapcsolata engem kezdettől fogva érdekelt, hisz mindketten vezéregyéniségek, kíváncsi voltam, hogy férnek meg egymás mellett. Ehhez persze kölcsönös alázatra és lemondásra van szükség, ami viszont közelebb hozza őket egymáshoz. És persze ott van a múltjuk...(róluk egy órát tudnék rizsázni, szóval inkább haladjunk). Matt kijelentése nem véletlen és ezt Kate is tudja, és mint te is, Kate is figyeli a fiút. Ki ne tenné, ha egyszer már szándékosan lelőtte? Na mindegy, a következő részekben jó nagy meglepetésekre számíthattok! :)

      Törlés
  3. Szija! Nagyon tetszett a fejezet es az elozo ket evad is. Waa. Kivamcsi vagyok h mi lesz. Peter elegge lebuktatta magat. Remelem hamarosan rendbe jon Kate. Kivancsi vagyok a folytatasra! 😊

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Örülök, hogy megragadott a történet, hamarosan minden kiderül! Köszönöm, hogy írtál! :)

      Törlés