2016. szeptember 11., vasárnap

8. Kiválasztott

"Tehát itt vagy, két lépés előre és állj őrt.
Minden heg egy új lecke.
Sosem hitték volna, hogy idáig eljutsz,
De mikor megfordulsz, oh, már körül is vesznek.
Ez egy leszámolás, és senki sem jön, hogy megmentsen téged.
De neked van valamid, ami nekik nincs.
Csak tartsd nyitva a szemed."
Taylor Swift



Izgatottan futottam át az értékelést. A beszélgetés után rögtön Hill irodájába mentem és elkértem a tőle a papírokat. Kiválóan teljesítettek, egy-két gyakorlati hibát leszámítva tökéletesen hajtották végre a feladatokat. Néhányuk eredményén meglepődtem, túlteljesítették magukat.
- A csapatmunka rendkívül figyelemreméltó – mondta Hill. – Teljes volt az összhang, pótolták a kiesett embert. Remek munkát végeztél.
- Nem csak az én érdemem – feleltem, de azért örültem a dicséretnek. – Biztos nincs szükségük további oktatásra?
- Nem, boldogulni fognak egyedül. Ben remek parancsnok, mindannyian felsőfokú képzést kaptak és fiatal koruk ellenére nagyon rátermettek. Az eredményük miatt hozta meg az értékelő bizottság azt a döntést, hogy nincs szükségük további felügyeletre.
- Ezért ment el Jack is, igaz? – kérdeztem. – Én pedig amúgy sem érnék rá bizonytalan ideig.
Az ügynöknő bólintott, én pedig szomorúan elmosolyodtam. A csapatom felnőtt, önállóak lettek. Most már egyedül kell szembeszállniuk a megpróbáltatásokkal, egyedül kell leküzdeniük az akadályokat.
- Meg tudják csinálni – vigasztalt Maria. Biztos látta rajtam, mit érzek. Ő vajon hány csapattól vett búcsút?
- Tudom – feleltem. Végül is egy Bosszúálló képezte ki őket, még ha csak részben is. Ott lesznek egymásnak. Beth minden kérdésre tudja a választ; Ryan, Annie mindenkit fel tud vidítani. Ben összefogja a csapatot, Will szintén. Hayley, Chris, Gabe, Ed, Tim és Liv majd vigyáz rájuk, Jen, Matt, Sophie és Drew, nos, mindannyian külön személyiségek, mégis egységet alkotnak. Egy nagy csapatot.
A társalgóba mentem abban a reményben, hogy ott találom a többieket. Nem kellett csalódnom, mindenki talpon volt. Nagyban folyt a jogar keresése, így én is a kezembe vettem egy számítógépet, egy mozdulattal átemeltem az eddigi információkat, és már bele is vetettem magam a kutatásba. Közben egy mosollyal üdvözöltem a csapatot, egyedül a kapitány tekintetének fogságában maradtam pár pillanatnál hosszabb ideig. Néma párbeszéd volt, gyors, mégis tartalmas és már folytattuk is a számunkra soha véget nem érő munkát. Az életünket.
Abból indultunk ki, hogy a Hydra sem tudja teljesen elrejteni a jogar gamma-sugárzását, csak tompítani, illetve késleltetni az érzékelhetőségét. Feljegyzések, adataink bőven voltak, ezeket még Bruce készítette a Helicarrieren 3 éve. Mikor még Lokival kellett szembenézniük. Mikor én még nem voltam itt. Azóta persze rengetegszer találkoztam ezekkel a számsorokkal, a gamma-sugár jelentős szerepet játszott az életemben. Többek között az aktiválta képességeimet adó szérumot.
Stark egy fejlettebb érzékelő összerakásán dolgozott, csatlakoztam hozzá. Ő utasítgatott, én pedig elvégeztem, amit mondott. Együtt alkottunk, mint a kiképzésem alatt. Megvolt az összhang, összedobtuk az ötleteinket. Ő forrasztott, én adtam az alapanyagot, ellenőriztem a műszereket. Ő programozott, én az adatokat töltöttem fel. Együttműködés, a csapat legfőbb erénye és legfontosabb feltétele. Mert enélkül sehol se lennénk.
Clint és Natasha a kémcsatornákat ellenőrizték, adásokat próbáltak elfogni, új vonalakat feltörni. Meglepő volt látni, hogy a Hydra széles skálát használ a hírközlésre, a legmodernebbtől a kőkori technikának számító Morse-jelzésekig. Úgy tűnik, a S.H.I.E.L.D.-be beépült ügynökök átvitték a módszert, mert jónak és használhatónak tartották. Igazuk volt, mindenre fel kell készülni.
Bruce különböző számításokat végzett, olyan bonyolult képleteket oldott meg, hogy elkerekedett a szemem. Bevezetett ugyan a fizika rejtelmeibe, de ha egy életen keresztül tanulnék is, akkor sem lennék olyan képzett, mint ő. Nem volt hozzá érzékem, nem volt bennem olyan lelkesedés a tudományok iránt, ami őt jellemezte. Amikor Starkkal beszélget tudósnyelven, olyankor általában csak pislogok, amíg el nem magyarázzák leegyszerűsítve, hogy miről van szó, mert az rengeteg tudományos kifejezés, befejezetlen félmondatok nem az erősségem.
Steve a papírokba mélyedt. Megbarátkozott ugyan a számítógépekkel, mégis jobban szerette a hagyományos jelentéseket. Ami azt illeti, néha számomra is áttekinthetőbbek voltak, de az biztos, hogy a digitális keresés gyorsabb.
- Mit gondolsz – álltam meg mellette és kibámultam az ablakon – a következő helyen is ilyen „meglepetéssel” fognak várni?
- Fel kell rá készülni – bólintott. – Talán jobb lenne, ha nem jönnél… De ez kizárt dolog, igaz? – enyhe keserűséget láttam halvány mosolyában. Hiába, ismert.
- Csak tudnám, mit akarnak vele elérni. Ez a legrosszabb az egészben: nem tudom, mivel játszok a kezükre, nem tudom, mit kéne tennem, hogy ne érjék el a céljukat. És a fő kérdés: miért vagyok még mindig ilyen fontos nekik?
- Szerintem ezt egyedül te nem tudod.
Várakozva néztem rá, de nem folytatta. Nyitva hagyta a kérdést, azt akarta, hogy én jöjjek rá. Mert ha megértem, az egy újabb lépést jelent a felnőtté válás felé. Egy lépés önmagam megismerése felé.
- Kapásunk van – jelentette Natasha, mire az asztal köré gyűltünk, ahová kivetítették az eredményt. – Elfogtunk egy üzenetet, mely megemlíti Strucker tartózkodási helyét.
- Bemértük az üzenet sugárzásának a helyét, megegyezik a közölt koordinátákkal – tette hozzá Sólyomszem. – Mindössze fél órával ezelőtt küldték, háromszorosan letitkosítva, egy alig használt rejtett csatornán.
- Akkor hogyhogy érzékeltük? – kapta fel a fejét dr. Banner.
- Mert az én kütyüim verhetetlenek – mondta Stark a hangjában nem kevés dicsekvéssel.
- Vagy azt akarják, hogy oda menjünk – szólalt meg Steve. Elkomolyodtam, mert innen már nem volt nehéz kitalálni, hogy mit akarnak: engem. És nagyon jól tudják, hogy ezt én is tudom. Épp ezért elkeserítő a helyzet: ez egy olyan vizsga, amin ha elbukok, meghalok, ha pedig kiállom a próbát, bebizonyítom a Hydrának, hogy erősebb vagyok, mint gondolták és csak még jobban kézre akarnak majd keríteni. Ez pedig azt vonja maga után, hogy aki velem van, az nem lesz biztonságban. Nem tudom, a két lehetőség közül melyik a rosszabb.
Azt nem tehetem meg, hogy csendben lapulva megvárom, amíg ennek a vége. Gyáva lennék, megszegném az eskümet. Az egyet jelentene a hivatásom feladásával. Amit nem tehetek meg, mert tartozom ennyivel mindenkinek.
Kimondatlanul lebegett felettem a végítélet, mindenki tudta, hogy a Hydra nem adja fel, amíg térdre nem kényszerítjük. És ezt addig nem tudjuk megtenni, amíg vannak újabb fegyvereik. Ami jelen esetben a jogar, és ami benne van. Úgyhogy vissza kell szereznünk. Így hát csak ennyit mondtam:
- Induljunk! – aztán a szobám felé vettem az irányt, hogy magamra öltsem a felszerelésem. Én voltam a Kiválasztott és megfogadtam, hogy a Hydra nem fog legyőzni. És mivel igen makacs vagyok, az akaratomat legtöbbször keresztülviszem. Csak az a baj, hogy nem mindig.

. . .

A repülő ablakából bámultam, ahogy az Atlanti-óceán elsuhan alattunk. Megint Európába tartottunk, úgy tűnik, a Hydra újabban itt tevékenykedett. Néztem a hatalmas víztömeget és arra gondoltam, hogy mi vagyok én ahhoz képest. Jelentéktelen. Ugyanakkor mások számára rendkívül fontos. Figyeltem, ahogy a felhők megnyílnak előttünk, a fehér páraréteg elborította a látóhatárt. Apró sóhajjal nekiláttam, hogy ellenőrizzem a fegyvereimet. Készenléti állapotba helyeztem őket, megvizsgáltam a tölténytárakat. A pajzsom ott állt a kapitányé mellett. Míg az övén egy nemzet szimbóluma ragyogott, addig az enyémet egy csapat jelvénye díszítette, jelezve hovatartozásomat.
Az úticélunk egy német kisváros melletti titkos támaszpont volt. Nem volt labirintus, mégis lélekben megpróbáltam felkészülni a legrosszabbra. Nem tudtam, milyen csapás vár még rám.
- Mi a terv, kapitány? – kérdezte Clint, miközben előretolta a sebességszabályzót.
- Várnak minket, de még így is meglephetjük őket – mondta Steve, én pedig kíváncsian figyeltem. - Az elterelő hadművelet kevés, tanultak a múltkori esetből. Arra viszont nem számítanak, hogy nem fogunk odamenni – felhúztam a szemöldököm. – Csak Kate.
Igaza volt. Ez az én harcom, az én küldetésem, nekem kell megküzdenem vele. Egyből megértettem, hogy mit akar a kapitány. Az egyetlen segítséget adja, amit nyújthat: a láthatatlanságot. Így bólintottam.
- Kockázatos – szólalt meg Natasha. Próbálta leplezni, de a hangjában aggodalom bujkált. – Egyedül egy bázis ellen… A múltkor majdnem belehaltál.
- De csak majdnem és ezt nektek köszönhetem. Most viszont ez az egyetlen esélyem arra, hogy véget vessek ennek a terrornak. Ideje szembenéznem Struckerrel.
- Képes vagy rá, Lady Kate – mosolyodott el Thor biztatóan, amit hálásan viszonoztam.
- Lőtávolból fedezünk – mondta Stark. – Ha bármi van, csak jelezz és érkezik az erősítés. De mivel te ezt képes vagy a végsőkig halogatni, van itt valami más is. Ez egy különleges jelzőkészülék – nyújtott át egy apró szerkezetet, amit felcsatolt a fülem mögé. – Nem lehet kiiktatni, nem szükséges hozzáérned, hogy aktiválódjon.
- Méri a pulzusod és az agyhullámaidat, érzékeli a félelmet, így végső esetben magától beindul – tette hozzá Bruce.
- Köszönöm – feleltem, majd nekiláttam az előkészületeknek. A navigációs órára rátöltöttem az alaprajzot, ezt előtte alaposan áttanulmányoztam. Nem volt konkrét útitervem, csak a bárót akartam megtalálni. Próbáltam kitalálni, hova tervezi a találkozót, hogy még véletlenül se oda menjek; a saját laborjában akartam meglepni. Felkészületlenül akartam érni. Eleget ártott már nekem. Most én következem. És mivel nem néz olyan őrültnek, hogy egyedül besétáljak egy főhadiszállásra azok után, amin keresztül mentem, nálam van az ütőkártya. Csak jól kell kijátszanom.
Felcsatoltam a csuklómra egy apró szerkezetet, ami megakadályozza, hogy a radarok érzékeljenek. A kamerák kikerülése már az én gondom lesz. Indulásra készen álltam a rámpára.
- Vigyázz magadra!  - lépett mellém a kapitány. Nem volt nyugodt, hogy egyedül megyek, de nem volt választása.
- Nem szándékozom meghalni – eresztettem meg egy halvány mosolyt. – Csak arra kérlek, hogy mondj el egy imát értem.
Azzal kiugrottam a gépből. Pár másodpercig csak zuhantam, a gravitáció húzott a föld felé, majd bekapcsoltam a kesztyű és a csizma rakétáját és szélvészként szeltem a levegőt. Az agyam átkapcsolt egy másik üzemmódba: csak a küldetésre koncentráltam, más nem létezett.
Úgy döntöttem, a gyorsaságot és a meglepetést használom fegyverként. Nem szándékoztam megvárni, amíg kiiktatnak minden érzékelőt, inkább olyan sebességgel manővereztem a szemüvegem által kivetített érzéksávok között, hogy ha véletlenül bele is lógtam volna valamelyikbe, nem tudtak volna rögzíteni semmit. A vakfoltokat használtam, ezeken haladtam. Olyan voltam, mint egy szellő.
Pár másodperccel később landoltam egy vakfolton az épület keleti sarkában. Néhány másodpercig mozdulatlanul simultam a falhoz, megvártam, amíg a számítógépem megvizsgálja a kamerák hatáskörét, mozgását. Ahogy sejtettem, az sem volt hibátlan: egyetlen pillanatra szabadon hagyta az ajtót. Ennyi idő állt a rendelkezésemre két lehetőséggel: vagy ennyi idő alatt jutok be, vagy ennyi idő alatt juttatok be egy drónt, ami megzavarja az ellenőrzési rendszert. Az első őrültség volt, a második a végzetes lelepleződés. Tudják, hogy eljövünk és egy mesterséges zavar azonnal felfedne. Kikapcsoltam az adóvevőt, hogy semmi ne zavarhasson. Jó, kapu kilőve, találok más megoldást, nem fogsz ki rajtam Strucker. Őrültté tehetsz, de nem leszek rabszolga.
Nem húzhattam tovább az időt, az őrjárat hamarosan ideér. Erre diadalmasan elmosolyodtam: meg volt az új tervem. Felröppentem, hangtalanul, majd a közeli facsoport felé vettem az irányt. A magasból fedeztem fel a két itteni járőrt. Habozás nélkül lecsaptam, így mire feltűnt nekik, hogy valaki őrülten száguld feléjük, már nem volt idejük riasztani: a lendülettől egy-egy fának csapódtak. Egy-egy altató, és már biztosítva volt az észrevétlenség. Mire felébrednek, addigra már késő lesz. A rádiókat elvettem, így legalább értesülök a hadműveletekről.
Nagy szerencsémre az egyik járőr egy nő volt. Páncélomra a golyóálló mellénye került, a puha, lábamra simuló csizmára könnyen ráfért egy katonai bakancs, kezembe gépfegyver került. A pajzsomat és az íjamat a gépen hagytam, a páncél ezek nélkül is feltűnő volt. Ki kellett találnom, hogy vegyüljek el. Több megoldás közül választhattam: egy álcával egyenesen Struckerhez sietek, vagy többszöri átalakulással észrevétlenebbül jutok el hozzá. Az utóbbi mellett döntöttem. Megnyomtam egy gombot, mire az arcomra simuló maszk elváltoztatta az arcvonásaimat. Nem volt belőle túl sok a tulajdonunkban, különleges esetekben használtuk. Mint most.
Elvettem a nő telefonját is, ezzel rá tudtam csatlakozni az adatbázisra és megkerestem egy tiszt fényképét, aki jelenleg is a bázison tartózkodott. Meg is találtam a megfelelőt, amit gyorsan letöltöttem és már indultam is. Parancs érkezett: Struckerhöz rendelték a két járőrt. Magamban elmotyogtam egy „köszönöm”-öt, csakis Tony keze lehetett a dologban.
Határozott léptekkel haladtam át a kapun, álltam a pillantásokat. Talán félnem kellett volna, amiért újra ilyen helyzetbe kerültem és legutóbb sem távoztam sértetlenül, ám az utóbbi napok megpróbáltatásai megacéloztak. Magyarázatot akartam és véget vetni ennek. Így hát megállíthatatlanul törtettem a célom felé. Az egyik kanyarban befordultam egy raktár helységbe és egy gombnyomással újból elváltoztattam az arcom. Az egyik rejtett zsebből apróra összehajtogatott szőke paróka került elő, melyet felhelyeztem és folytattam az utamat.
Struckernek külön irodája, laborja volt, de ezenkívül még 5 helyen tartózkodhatott. Az irodáját fegyveresek őrizték és nem hinném, hogy ott akart volna velem társalogni. A labort azon okból zártam ki, hogy azt a múltkor ellőtték és a Hydra elég ötletes, ha szenvedést kell okozni, nem alkalmazzák kétszer ugyanazt. A nekem szánt „meglepetés” minden bizonnyal az épület északi végében lévő kihallgatóban lesz. Hogy ezt miből gondoltam? A megszerzett adatokból kiderült, hogy a napokban szállították ide egy bizonyos tudós papír alapú feljegyzéseit. A név sokatmondó volt: Wissenschaftler. Ő volt a csali. Tudták, hogy miatta el fogok jönni. Arra viszont nem számítanak, hogy a mellette lévő irányítóba fogok váratlanul betoppanni.
A szembejövők száma egyre fogyott, senki nem állított meg, a felvett arcforma egyszerre volt gyönyörű és félelmetes. Nem az enyém.
Külső szemlélőnek úgy tűnhetett, hogy egyedül dolgozom, valójában a csapat távolról végigkísért, egy miniatűr kamera felvételén követhették az eseményeket és kisegítettek: eltérítettek néhány kamerát; rövidebb, biztonságosabb útalternatívákat küldtek, illetve azért is hálás voltam, hogy nem kérdőjelezték meg a döntéseimet. Ideje egyedül is boldogulnom. Az irányítóba a szellőzőn keresztül terveztem bejutni. Nem repestem az örömtől, hogy ilyen szűk helyeken kell mászkálnom, így a lehető legrövidebb szakaszt választottam. Egy sarokra az ajtótól egy elhagyatott folyosón volt a karbantartói szoba. Itt ütöttem le az első embert az épületben. Képzettebb volt, mint egy szerelőtől várná az ember, de nem eléggé. Ahhoz nem volt elég gyors, hogy elkerülje a figyelemelterelőnek szánt első ütés után villámgyorsan az ellentétes oldalról érkező másodikat. A fejét beverte egy asztalba és egy altatólövedékkel megspékelve órákra eszméletlen lett. Én pedig észrevétlenül bemásztam a szellőzőcsőbe. A haladásomat meggyorsítottam a rakétákkal, óvatosan lavírozva a szűk járatban, vigyázva, hogy ne érjek a falakhoz és ne keltsek zajt. Együtt szálltam a levegővel, ugyanolyan hangtalanul. Golyóálló mellényt nem hoztam magammal, a bakancs is került rólam, így jobban elfértem, nem jelezhetett eltömődést a szerver. Reményeim szerint Stark zavarta az érzékelőket, hogy ne bukjak le.
A kijárat a plafonról nyílt, beláthattam a helyiséget. Meg is találtam, akit kerestem, háttal állt nekem. Apró lángvágóval kilazítottam a rácsot, amíg már éreztem, hogy egy rántástól kiszakad. Mindezt pillanatok alatt. Levettem a parókát, leszedtem a maszkot, kezembe fogtam a pisztolyomat és nagy levegőt véve kiemeltem a rácsot. Árnyékként lebegtem be a terembe és egyenesen a báró nyakához tartottam a fegyver csövét.
- Kezeket fel! – parancsoltam nyugodt hangon.
Egy pillanatra megmerevedett, elégedetten nyugtáztam, hogy sikerült meglepnem, majd engedelmeskedett és megfordult.
- Ugyan, Ms. Elect, tudom, hogy úgysem lő le – gúnyolódott diadalmas mosollyal.
- Rosszul gondolja – egy lépést közeledtem és a homlokához nyomtam a fegyvert. – Még nem lövöm le. Legszívesebben most golyót röpítenék a fejébe, de az nem én lennék, hanem az, akivé át akartak formálni. Úgyhogy most válaszolni fog a kérdéseimre.
- Úgy is itt az ideje, hogy beszélgessünk – mondta Strucker, aki közönyös tekintettel állta a pisztoly csövét a homlokán.
- Csak egy kicsit máshogy – szólalt meg mögöttem egy hang, mire lefagytam. Hallottam a kibiztosított puskát, a közeledő lépteket, mégsem emiatt döbbentem le ennyire. – Ereszd le a fegyvert!
Lassan fordultam meg. Egy talpig feketébe öltözött Hydra ügynök állt előttem, aki nem volt más, mint Jack.

6 megjegyzés:

  1. Szija! Neeee! Erre nem számítottam,hogy Jack lesz az áruló. Omg. Nagyon várom a folytatást!! :D Reméljük, hogy sikerül kijutnia onnan épségben.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Gondoltam, hogy nagy meglepetés lesz, örülök, hogy tetszett a rész! :) A folytatásról csak annyit, hogy ez a Hydra és azt hiszem, ezzel mindent elmondtam...

      Törlés
  2. Tudtam, tudtam, tudtam!
    Drága Kate!
    Ne haragudj, hogy még csak most volt időm írni, a suli és a betegség kicsit elveszi az időmet. Nagyon tetszett ez a rész is és annyira tudtam, hogy az a féreg áruló lesz! Na jó, sejtettem. Esetleg egy halovány tipp volt... De ebbe most ne menjünk bele... :3
    Nagyon várom a folytatást! *.*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Peetagey!
      Hidd el, a suli mindenkinek elveszi az idejét, főleg a brutális órarend (7 törim és 6 matekom van egy héten!). Kitartást a sulihoz! :)
      A folytatásról pedig annyit, hogy lehet, hogy később érkezik, mert jövő héten cserediák érkezik hozzánk, biztos nem lesz időm gépelni, de igyekszem. Köszönöm, hogy írtál!! :)

      Törlés
  3. Nagyon jó lett mint mindig, imádom Kate akciójeleneteit, és az a mocsok Jack! Ha Kate nem üti le a srácot, akkor én fogom ;) Sulihoz pedig kitartást mindenkinek! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Úgy látom, Jack-et senki nem zárta a szívébe, pedig messze még a történet vége. Én meg szeretek akciójelenetet írni, mert mindegyik egy új kihívás, hogy ne legyen ugyanolyan, mint az előző, és megfeleljen Kate képességeinek. Neked is kitartást, köszi, hogy írtál! :)

      Törlés