2017. május 17., szerda

A megbocsátás dala (off)

Üdv minden kedves idetévedőnek!
Először is annyit, hogy jó újra itt lenni. Eszméletlenül régen írtam már ide a blogra és sokszor még azon is elgondolkoztam, hogy végleg itt hagyom és nem fejezem be.
Az utóbbi időszak tele volt zsúfolva versenyekkel, dolgozatokkal, programokkal, így tetőzött az időhiány, ráadásul lelki és ihletválságon is keresztül mentem, szóval mind az írás, mind a blogolás jóformán kiesett az életemből. Hogy mi hozott vissza? Egy kedves komment, amiért nagyon hálás vagyok. Valójában a húgom hívta fel rá a figyelmemet, aki mindig is szívesen tévedt be ide, így ez a visszatérés az ő érdeme is. Remélem, hogy lassan vége a dolgozat szezonnak, és több időm maradt az írásra, így igyekszem majd visszatérni a régi kerékvágásba. Egyet viszont biztosan megígérhetek: befejezem a történetet!
Most egy nem bloghoz kapcsolódó novellával érkeztem, amit a családomnak írtam karácsonyra, olvassátok szeretettel! Köszönöm annak, aki kitartott mellettem ebben a hosszú kihagyásban és köszönöm mindenkinek, aki újonnan csatlakozik!
Jó olvasást!
Kate


A megbocsátás dala

 A telefonhívás pont indulás előtt érkezett. Kapkodva rohantam le a lépcsőn, miközben a szövetkabátomat gomboltam be, gondosan ügyelve a frizurám épségére. Nem akartam tönkretenni a fodrászok munkáját, melynek eredményeképpen most egy szépen beszárított szőke hajkorona keretezte az arcom.
  A mobilom a pulton hevert a konyhában, hangosan ontotta magából a zenét, mintha így próbálna meg sürgetni. Azonban, amikor a kijelzőre pillantottam, hirtelen lefagytam. Mindenkire számítottam, csak rá nem. Az öcsém volt.
  Egy végtelenül hosszúnak tűnő másodpercig csak bámultam a készüléket. Tudtam, mit akar mondani, és azt is, hogy én mit fogok rá válaszolni. Nem, nem most akartam megejteni ezt a beszélgetést. Az esti show műsor sztárvendége voltam, az emberek vidámságot, szeretetet várnak el tőlem. Nem akartam most összezuhanni. Ám a kezem akaratlanul is kinyúlt a készülék után. Soha nem várakoztattam meg az öcsémet, tartoztam neki ennyivel.
- Na, végre, azt hittem, már sosem veszed fel – mondta köszönés helyett, mikor megnyomtam a gombot. Hangja kedves és izgatott volt, láttam magam előtt, ahogy csillogó szemmel ül az ágyon és türelmetlenül dobol az ujjával, miközben a hívás kicsöng. Láttam magam előtt a mosolyát, mely még mindig ugyanolyan kedves volt és szerető. Mintha meg sem történt volna, ami történt. Mintha nem tettem volna tönkre mindent.
- Sokáig tartott leérni az emeletről – feleltem, miközben kitörni készülő könnyeimet próbáltam visszatartani, ugyanakkor akaratlanul elmosolyodtam a belőle áradó természetesség miatt. Híresség lévén ritkán adódott meg, hogy valaki így kezeljen.
- Megint sietsz valahová? – kérdezte enyhén csalódottan.
- Igen, fellépek az esti showban.
- Tudod, itthon is felléphetnél, nélküled mindig kiesünk a ritmusból – jegyezte meg, majd mielőtt félbeszakíthattam volna, gyorsan folytatta. – Anyáék vacsorát rendeznek 24-én, Mary is hazajön a családjával, mindenki itt lesz. Hidd el, mindannyian örülnénk, ha te is eljönnél!
- Nem – vágtam rá egyből kicsit erőteljesebben. Düh, csalódottság, sértettség vegyült a bűntudattal, szomorúsággal, fájdalommal. Le kellett ülnöm, úgy remegtek a lábaim. – Tudod, hogy képtelen vagyok rá.
- Rose, annak a napnak már több mint másfél éve – tört ki Ron. – Azt az estét egyikőtök sem gondolta komolyan! Már nagyon hiányzol nekik. Adj nekik egy esélyt, vagy ha nekik nem, hát akkor magadnak!
Ráztam a fejem, pedig tudtam, hogy úgysem látja. Vannak olyan sebek, amelyek az évek során egyre mélyülnek. Van, amit az idő múltával egyre nehezebb megtenni. Egyre nehezebb megbocsátani. Vagy bocsánatot kérni.
- Mondd meg anyáéknak, hogy üdvözlöm őket! Utaltam pénzt a számlájukra, az ajándékokat pedig már feladtam, holnap valószínűleg megkapjátok. Maryt is puszilom! Most mennem kell. Szia!
- Tudod, szerintem jobban örülnének neki, ha pénz helyett téged kapnának vissza – mondta Ron, majd köszönés nélkül lerakta.
Magamba roskadva ültem a széken, fejemet a kezembe temettem. Ki akartam zárni a hangokat, de azok a fejemben üvöltöttek. Újra ott voltam azon a napon, amikor a veszekedés történt.
Már kiskoromban felfigyeltek a tehetségemre, minden iskolai műsorban szerepeltem, mint színész, mint énekes. Jártam kórusba, én kaptam a legtöbb szólószerepet, majd gimiben egy banda is szerveződött körém. Részt vettünk a városi ünnepségeken, majd elkészült az első videónk, ami rövid idő alatt nagy siker lett. Imádtam ezt csinálni, a zene volt az életem. A hangomat önállóan fejlesztettem, a fellépéseket mi szerveztük, a mi készítettük a klipet, mi írtuk a dalokat, vagy épp mi csináltuk a feldolgozást. Függetlenek voltunk és mellette a sulit sem hanyagoltuk el. Épp ezért anyáék sokáig azt gondolták, hogy ez csak hobbi. Nem vették komolyan, amikor kijelentettem, hogy ezzel akarok foglalkozni. Persze, mondták, de előtte legyen egy rendes szakmád. Én persze nem akartam nekik csalódást okozni, így kiválóra érettségiztem, még ha ez azzal is járt, hogy fel kellett oszlatnom a bandát. Simán felvettek az egyetemre, az első évet végig is csináltam. Közben persze nem hagytam abba az éneklést, találtam egy menedzsert, aki tovább egyengette az utamat. Így adtam ki az első saját dalomat.
Nem sokkal utána megkeresett egy producer, hogy nem vállalnám-e el egy fim stáblistájához írt dal feléneklését. Azt hittem, leesem a székről, amikor meghallottam, mekkora összeget fizetnének érte. Tudtam, hogy ez bőven elég lenne, hogy kifizessük a hiteleket, illetve felújíthassuk a házat. Ráadásul ez jelenthetné a nagy áttörést a karrieremben. Aláírtam a szerződést.
 Az utazás előtt egy héttel jelentettem be, hogy halasztok egy félévet az egyemen, hogy legyen időm a munkálatokra. A fogadtatás nem olyan volt, mint amire számítottam. Apa a fejemhez vágta, hogy hogy van merszem a megkérdezésük nélkül aláírni egy szerződést, és engedély nélkül utazást tervezni egy másik kontinensre, miközben így is szűkösen élünk. Anya közölte, hogy még fiatal vagyok ehhez, a média pedig össze fog roppantani, elveszi a személyiségemet és mit képzelek, hogy ott hagyom az egyetemet! Apa tovább ordított, hogy ez a hála a gondoskodásért?! „Szállj már le a földre, egy álomvilágban élsz! Egy olyan személyiség, mint te, sosem lesz híresség!” Én meg visszaüvöltöttem, hogy már nem vagyok kiskorú, el tudom dönteni, hogy mit akarok csinálni. „Mindent a magam erejéből értem el, nincs jogotok beleszólni az életembe!” Majd odavágtam eléjük a papírokat, hogy lássák, értük teszem. Őket nem érdekli a pénz, mondták, de nem hajlandók eltűrni, ahogy tönkreteszem magam, mert most majd biztos olyan dolgokat fogok csinálni, amiket egyébként nem tennék, ezért, hogy fennmaradjak. Azt mondták, a hírnév meg fog rontani. Kétségbe vonták az elveimet, a tehetségemet és mindent, amit eddig elértem, megtiltották, hogy elutazzak. Dühtől remegve, döbbentem hallgattam az ordítozást. Nem, nem ezt vártam a szüleimtől. Azt hittem, támogatnak majd, de ehelyett alattomos módon hátbaszúrtak. Magamból kikelve álltam neki üvöltözni, hogy utálom őket és hogy csak sajnálják tőlem a sikert, mert ez nekik nem adatott meg. Az apám erre felpofozott. Megszégyenülve rohantam fel a szobámba hangosan becsapva magam mögött az ajtót. 5 perc alatt minden szüksége holmit bedobáltam a bőröndbe, hívtam egy taxit, majd nem törődbe a szüleim tiltakozásával, kiviharzottam a házból. Egyedül az öcsém jött utánam a reptérre, ő volt az egyetlen, aki értette, mit jelent ez a lehetőség nekem. Kért, hogy maradjak, ne menjek még el, majd ő beszél apáékkal, de én hajthatatlan voltam. Nincs szükségem rájuk, ha nem hisznek bennem.
Másfél év telt el azóta, másfél éve nem beszéltem a szüleimmel. Persze kerestek telefonon, de sosem vettem fel. Mindig elöntött a düh és a keserűség, képtelen lettem volna beszélni velük. Az egyetlen, akivel szóba álltam, az az öcsém volt. Neki meséltem el, milyen volt a stúdiózás, milyen volt, amikor először előadtam élőben a dalom, hogyan szerződtettek le, és miként váltam híressé. Mert az lettem, kitüntettek a Legjobb új előadó díjával, pár hónappal később pedig kiadtam az első albumomat. A dalaim témája mind egyedi volt, kivétel nélkül minden szöveget én írtam, melyeket a saját élettapasztalataim ihlettek.
A szüleim kételye nem valósult meg: nem lettem „kanapén fehérneműben fetrengő műnő”. Nem fogadtam el olyan felkéréseket, amelyek ellentmondtak az elveimnek. Persze, volt olyan eset, amikor közölték, hogyha nem vállalom el azt a jelenetet, akkor az egész projekttől elesem. Akkor meginogtam egy pillanatra, de dacból, hogy a szüleimnek ne legyen igaza, nemet mondtam. Mindezek ellenére azonban sikeres lettem, én pedig örültem a sikernek, mert így egyre több emberhez eljutottak a dalaim.
Rengeteg emberrel ismerkedtem meg, barátságokat kötöttem, de a magányomat nem tudták feledtetni. Mégis, mikor az öcsém ünnepek alkalmával hazainvitált, nemet mondtam. Képtelen voltam megbocsátani magamnak, azok után, amit a fejükhöz vágtam. Fájt a seb, amelyet a szavaik okoztak, a fájt, hogy nem bíztak bennem, hogy nem hitték, hogy képes vagyok megvalósítani az álmom. Fájt, hogy nem gondolták át, hogy nem engedték meg megmagyarázni, miért szeretném ezt ennyire. Fájt, hogy ilyen önző voltam és csak magamra gondoltam. Fájt, hogy így tönkrement az egész. Fájt a bűntudat.
A sofőröm dudálása térített magamhoz. Letöröltem a könnyeimet, majd kisiettem az ajtón. A húszperces autóúton sikerült némileg összeszednem magam. Ha én nem lehetek boldog, legalább másoknak okozzak örömet. Ez a taktika mindig enyhítette a mardosó lelkiismeretet és a magányt. Ezért is szerettem kórházakat látogatni. Gyógyír volt a lelkemnek, amikor megláttam a felderülő gyermekarcokat, a szülők hálás tekintetét, amikor sikerült felvidítanom egy-egy előadással a csemetéiket. Azok a pillanatok megerősítettek abban, hogy helyes utat választottam. Nekem ez a hivatásom, még ha a szüleim nem is látják be.
Amikor megérkeztem, a stylistok gyors igazítást végeztek a sminkemen, belebújtam a fellépő ruhámba, aztán bekísértek az elsötétített színpadra. Még manapság is izgultam a fellépések előtt, pedig már rutinosnak mondhattam magam. Ilyenkor mindig arra sok szeretetre gondoltam, amit a mögöttem álló csapattól, illetve rajongóktól kaptam. Azokra az e-mailekre, amelyekben leírták, hogy egy-egy dal mennyire megérintette őket vagy éppen átsegítette őket egy nehéz időszakon. Amiben leírták, hogy mennyire felnéznek rám, amiért híresen is őszinte és emberi tudtam maradni. Amelyekben köszönik, hogy megosztom velük ezeket az érzéseket. Ám most csak azokra tudtam gondolni, amiket nem küldtek el. Azokra a szavakra, amiket nem kaptam meg. Azokra az emberekre, akik most nincsenek itt. A szüleimre.
Ron azt mondta, hiányzom nekik. Akkor miért nem tudatják velem? Miért nem írnak nekem? Miért nem hívnak fel már régóta? Miért hagytak fel a próbálkozással? Minden keserűség és csalódás, amelyet eddig elfojtottam, most felszínre tört, így mikor meghallottam az első ütemeket, behunytam a szemem és hagytam, hogy minden, ami bennem van, beleáramoljon a dalba. Hagytam, hogy újra átéljem a veszekedést, a magányos estéket, a pofon fájdalmát, a haragot és a bűntudatot. A küzdelmeket, a kimerítő csatákat, a próbák utáni égő hangszálak fájdalmát. Az egyedüli hadakozást az árral szemben, amivel elértem, hogy ne akarjanak változtatni rajtam. Én voltam a lány dalban, aki addig nem találta meg a boldogságot, amíg nem bocsátott meg. Benne volt minden örömöm, mindem szomorúságom, minden érzés, amit valaha átéltem. A hangom pedig szárnyalt. Ez volt életem legtökéletesebb éneklése.
Amikor az utolsó hang is elhalt, a közönség egy emberként ugrott fel. Mindenki tapsolt, éljenzett még percekig, miközben én a számra szorított kézzel könnyeztem a színpadon. Gyónás volt az a dal. Bocsánatkérés és megbocsátás. Egy üzenet.
- Hát, azt hiszem, ehhez a produkcióhoz nem férnek szavak – állt meg mellettem a műsorvezető, mikor a taps elhalt. Az ő arcán, csakúgy, mint mindenkién, aki stúdióban volt, látszott, hogy mély benyomást tett rá a dal. Én pedig pont ezt akartam: érzéseket adni, közvetíteni, emlékeket föleleveníteni. Épp ezért tört össze anyáék véleménye: rájöttem, hogy nem ismernek. Azt hitték, a sikert űzöm, pedig nekem ez az érzelemközvetítés volt a célom. Csakhogy akkor előbbre tartottam ezt, mint a saját szüleimet.
Tavaly karácsonykor Mary, a nővérem is megpróbált meggyőzni, hogy menjek haza.
- Hagyd abba a makacskodást – mondta. – Tedd félre a sérelmeidet legalább egy napra és gyere el az ünnepekre! Nélküled nem ugyanaz.
- Oh, hát nem tudtad? – kérdeztem ironikusan, majd keserű gúnnyal folytattam – Ha hazamegyek, akkor sem lesz ugyanolyan, hisz elnyelt a média és műnőt faragtak belőlem.
- Rose, ne legyél már ilyen csacsi! – fakadt ki a nővérem. – Tudod jól, hogy csak azért mondták, mert aggódtak érted. A hírnév gyakran átok, csak kevesen tudják jól használni.
- És ebből az következik, hogy meg sem próbálhatom? – vágtam vissza. – Hátba szúrtak, Mary. Azt hittem, támogatni fognak, ehelyett elhordtak mindennek.
- Te meg elrohantál, esélyt sem adva nekik, hogy megmagyarázzák! Mindannyian hibáztatok, Rose, be kéne végre látnod. Hiába várod el, hogy megértsék, mit jelent ez neked, ha meg sem próbálod megértetni velük. Gyere haza, Annie-nek is hiányzol!
Annie az unokahúgom volt, Mary akkor féléves kislánya. Imádtam vele játszani, a kezembe venni és énekelni neki. Az én hangom volt az egyetlen, amitől mindig megnyugodott és elmosolyodott. Magam elé képzeltem ártatlan kis pofikáját és akkor meginogtam egy pillanatra, de akkor meghallottam anya hangját. Újra megkeményedett a hangom.
- Sajnálom, Mary – azzal kinyomtam.
Sosem gyűlöltem a szüleimet és talán ez volt a legnehezebb. Fájdalmat okoztunk egymásnak, de képtelen voltam tenni ellene. Ennek az oka voltaképpen a büszkeségem és a sértettségem volt. Nem akartam megalázkodni, mert úgy éreztem, azzal elfogadom a vereséget és megtagadom mindazt, amit elértem. Így a távozásom utáni fél év bizonyítással telt. Magamnak és a szüleimnek.
A következő év pedig fokozatos elfogadással. Sokat gondolkoztam azon, amit mondtak és rájöttem, hogyha nem oktatnak ki, nem tartanék itt. Ha nem lett volna bennem ekkora dac, hogy igenis nekem van igazam és a média nem tud megváltoztatni, akkor nem tartottam volna ilyen szilárdan magam. A most következő lépés a megbocsátás lenne, de féltem megtenni. Aztán eszembe jutott az öcsém. Neki is fájdalmat okoztam, még ha akaratlanul is, mert szétziláltam a családot, esélyt sem hagyva neki egy normális életre. Eddig bele se gondoltam, milyen lehet neki, hogy megosztva él köztem és a szüleink között. Nem akartam megint önző lenni.  Ha másért nem, érte meg kellett tennem végre.
- Mi motivált, hogy így sikerült az előadás? – kérdezte a műsorvezető. – Kire gondoltál közben?
- A szüleimre – feleltem halkan. Tudtam, hogy most van itt az ideje. – Üzenem nekik, hogy sajnálom, ami történt. És remélem, hogy egyszer megértik, miért döntöttem így.
Nem tudtam, nézik-e a műsort, nem tudtam, eljut-e hozzájuk az üzenet, de én hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Levonultam a színpadról és a műsor végét meg sem várva hazavitettem magam. A házban tárcsáztam a repteret, majd elkezdtem a cuccaimat behányni a bőröndbe. Furcsa, csak most tűnt fel, hogy mindent útra készen tartottam, csak el kellett rendeznem. Talán mindig vártam erre a pillanatra.
Egy hosszú repülőút, majd 3 órás kocsikázás után álmosan szálltam ki az autóból a havas járdára. Elmosolyodtam a feldíszített ház láttán, ugyanakkor görcsbe rándult a gyomrom. Féltem a találkozástól.
A bőröndömet a kapuban hagyva az ablakhoz osontam és belestem rajta. A családom a nappaliban ült, a tv-t nézték, de az nem tudtam kivenni, hogy mit. A szoba túlsó felében karácsonyfa világított, ugyanúgy feldíszítve, mint mikor kicsik voltunk.
A faajtóhoz óvakodtam, hangtalanul benyitottam és belopakodtam a házba. Ott megdöbbentett a változás. A pénz, amit hazaküldtem, jól lett felhasználva. Egybenyitották a konyhát és a nappalit, mindkettőt világos parketta borította. A falak meleg narancssárgák voltak, a konyhabútor hozzáillő fényes barna. A nappaliban a kandallóban vígan lobogott a tűz. A fal mellett apró rekeszekből álló könyvesszekrény futott végig: az, amelyikre mindig is vágytam. Ekkor valami különös melegség öntötte el a szívemet.
Aztán megláttam, mi megy a tv-ben: a tegnapi előadásom. Anyáék háttal ültek, de még így is láttam, hogy rázkódik a válla. Mary és a férje egymást átölelve könnyezve nézték a produkciót, Annie pedig táncikált. Az öcsém a szőnyegen ülve meredt a képernyőre. Mindenkit letaglózott, amit látott. És mindenki megértette, miért kell nekem ezt csinálnom.

Amikor vége lett, Ron tapsolni kezdett, majd azt vettem észre, hogy mindenki bekapcsolódik. Én meg csak álltam földbegyökerezett lábakkal és néztem a családom reakcióját. Éreztem a hiány, a megbánást. Nyoma sem volt a haragnak. Amikor elhangzott az üzenet, anya hangosan felsírt, mire az öcsém megfordult. A tekintete átsiklott a szüleim felett, végül megtalált engem. Az arca egy pillanatra lefagyott, mintha nem hinné el, amit lát, aztán hatalmas sebességgel felpattant, és örömujjongással a nyakamba ugrott. A könnyeim fátyolán át már csak annyit láttam, hogy mindenki feláll, egyre több kar fon körül, még Annie apró kezecskéi is átkulcsolták a lábamat. Mindenki ölelt, mindenki sírt és ezek a könnyek voltak azok, amik elmosták a sérelmeket. Amik elmosták az önzést, a fájdalmat, hogy helyüket átvegye a megbocsátás, az öröm és a szeretet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése