2017. június 8., csütörtök

10. Ébredés

"Nem tudhatod, meddig élsz, s egyáltalán lesz-e időd eljutni utad végcéljához...?
Ezért menj mindennap tovább, sebes lábbakkal és szegényen is. Mert vándor vagy."
(Márai Sándor)





Gyorsan cselekedtek. Amint megkapták az érzékelő jelzését, teljes sebességgel a bázis felé süvítettek. Nem szóltak bele, amikor a lány kikapcsolta a rádióját, mégis aggodalommal figyelték a kamera felvételét.
 Stark kiiktatta azokat a megfigyelő-berendezéseket, melyek akadályozták Kate haladását, miközben a többiek előkészültek a támadásra. Tudták, hogyha megszólal a riasztó, gyorsnak kell lenniük. Ám a küldetés kicsit másképp zajlott, mint gondolták. Amikor Steve megpillantotta Jacket, elkomorodott. A keze ökölbe szorult, arra gondolva, hogy megint belegázoltak a lány lelkébe. Csakhogy amint alaposabban szemügyre vette az arcát, rájött, hogy valami nem stimmel. Ismerte ezt az élettelen tekintetet.
Tony észrevétlenül helyreállította a kommunikációt, így hallották a tudós és Kate között lezajló beszélgetést. Thor csodálta a lány kiállását, nyugodtságát. Nem volt félisten, mégis valami olyasfajta erő és hatalom sugárzott belőle. Ilyenkor nem az a lány volt, akivel együtt nevetnek, hanem egy felelősségteljes ügynök. Egy harcos, aki nem akar ölni.
Bruce a labort szemlélte. Ő is sejtette, hogy Kate nem ússza meg kínzás nélkül, de ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy a lány vállalta. Így inkább megpróbált előkészülni, hogy el tudja látni a sebeket. Csak attól félt, hogy nem lesz elég a magával hozott felszerelés.
Natasha összerezzent, ahogy a lányt körbeölelték a lángok. A kiképzése során sok mindent átélt, megtanulta kizárni a fájdalmat és ezt a tudását Kate-nek is megpróbálta átadni, ám abban kételkedett, hogy ez sikerült is.
A kapitány a képernyőre meredt, magában a lányért fohászkodott. Nem értette, miért tűri még mindig a megaláztatást és a fájdalmat. Aztán rájött, hogy az egész Jack miatt van. Kate még látott reményt arra, hogy jó útra térítse. Számára ez fontosabb volt, mint a teste épsége. Ez volt az a dolog, amit legjobban becsült a lányban: másokért, az emberekért élt.
Clint keze az indítókaron volt, amikor az izzó vas a lány bőréhez ért és megszólalt a jelzés. Száguldva megindultak, immár nem láthatatlanul. Az első lövések akkor érkeztek, amikor Banner gamma-sugár kilengést észlelt, és a következő pillanatban kék sugár robbantotta ki az épület falát. Kinyílt a rámpa, Vasember Amerika Kapitánnyal kiugrott a gépből. Stark lekötötte a Hydra figyelmét, míg Rogers berontott az épületbe. A romokban heverő helységben talált rá az ájult lányra. A láncok leolvadtak a kezéről, a pusztítás sokkal nagyobb volt, mint amire számított: a fél méter vastag betonfalat mintha lézerrel vágták volna ki. Nem tudta elképzelni, hogy ekkora energia szunnyadt a lányban. Ez egy nagyobb erejű kitörés volt, és ez valószínűleg nagyobb pusztítást is okozott a szervezetben.
Steve óvatosan felemelte az összeégett testet, közben pajzsával leterítette a támadó ügynököket. Elállták az útját, egyre többen jöttek.
- El kellene egy kis segítség – mondta a rádióba.
- Nocsak, kapitány, csak nem elfáradt a karja? – landolt mellette Stark, aztán amint körülnézett, elakadt a hangja. – A jó életbe…
Fedezte a férfit, amíg kijutott a szabadba. Szerencséjük volt, a bázis még nem tudott jelentős támadást indítani, a Bosszúállók gyorsabbak voltak.
- Keresd meg Jacket! – utasította a Vasembert Rogers.
- Én is elbeszélgetnék vele – értett egyet Stark, majd berepült. Egy fölborult asztal alatt talált rá a férfira. Alaposan beüthette a fejét, de súlyosabb sérülés nem látszott rajta. Tony búcsúzóul szétlőtt néhány még épségben lévő számítógépet és már süvített is ki az épületből. Időközben a kapitányt felhúzták a gépbe, így indultak is. És ezidő alatt csak 5 perc telt el.
Steve a karjában tartotta a lányt, mialatt Natasha nyomókötést tett a hasára. A vér egy pillanat alatt átáztatta a textilt. A tudós hűsítő folyadékot tett az arcán és a nyakán lévő égési sebekre, melyek egyszerre csillapították a fájdalmat és gyorsították az új bőrréteg növekedését. Ezután oxigénmaszkot tett a fejére, a sérülések mértékéből ítélve füstmérgezést is kapott. A kézfejébe szúrta a tűt, majd az infúzió csövét. Látta, hogy a lány teljesen kimerült. A hasába égetett sebre elég volt egyetlen pillantást vetnie, hogy lássa, ő nem tehet semmit. A hús teljesen elszenesedett, lehet, hogy a belső szervek is sérültek. Szakorvos kellett, minél gyorsabban.
Az út, a szituáció kísértetiesen hasonlított arra a napra, amikor Kate először esett a Hydra fogságába. Ugyanazt érezték, ugyanazt látták, ugyanúgy szenvedtek. És abban biztosak voltak, hogy nem véletlenül.

. . .

Helen Cho arca elkomorult, ahogy megpillantotta a lányt és már is nekiállt, hogy beüzemelje a gépét. Steve finoman az asztalra fektette Kate-et, nem engedte el a kezét. Együtt nézték, ahogy a gép újraalkotja a lány bőrét. A folyamat lassú volt, mert a húst is pótolni kellett, a sejtek nagy része elégett. A seb tenyérnyi kiterjedésű és majdnem 2 cm mély volt. Millimétereken múlott, hogy nem érte el a gyomrot.
Thor végigsimított a sérült arcon. Bőrébe égett a szenvedés, pirosan lüktetett, tűzforró volt. Vizes borogatást helyezett rá, hűsíteni próbálta. Félisten volt, ráadásul herceg, sosem alacsonyodott le az ápolók szintjére, most mégis megtette. Testvéreként szerette a lányt.
A tudós az életjeleket vizsgálta, miközben az orvosok ellátták a sérüléseket. Az agy állapota nem változott, a szérum is stabilizálódott. Viszont pótolni kellett a vérveszteséget.
Natasha szemrebbenés nélkül tűrte, ahogy a csövet bejuttatták a karjába. Nem érzett fájdalmat. Figyelte, ahogy a vér a vékony csövön kis tégelyekbe folyik. Az ő vértípusa egyezett meg a lányéval, önként jelentkezett.
- Rendbe jön? – kérdezte Bruce-tól.
- Kómában van – felelte a férfi. – A teste meg fog gyógyulni, de az állapotát, a teljes kimerültséget tekintve nem az a kérdés, hogy fel fog-e ébredni, hanem, hogy fel akar-e ébredni.

. . .

A kapitány figyelte az alvó lányt. Egyenletesen lélegzett és azóta, hogy visszakerült a szobájába, az arca is kisimult. Sebes és összeégett volt, de nyugodt. Mély, pihentető álom volt ez, segítette a gyógyulást. Steve tudta, hogy Kate képes lenne leküzdeni ezt a sérülést, ám az utóbbi napok megviselték. Fájt neki az árulás, a sorozatos csapások. Pihenésre volt szüksége, hogy feldolgozza ezeket. Mert a lány más volt, mint ők. Mert bár felnőtt, legbelül még túl fiatal volt ehhez az élethez.
Clint is betért a lányhoz. Körbenézett a szobában és a szeme megakadt egy fekete-fehér fényképen: a kapitányt ábrázolta. Elmosolyodott. Kate és Steve kapcsolata különleges volt, része a csapatnak. Része az ő életének. Ahogy visszarakta a helyére a képet, a keret szétcsúszott a kezében. Egy másik fényképet húzott elő: a lány családját ábrázolta. Évekkel ezelőtti nyaraláson készülhetett. Sólyomszem értette, miért óvja őket ennyire Kate. Óvatosan visszarakta a képet.
- Kitartás, kislány! – súgta neki, majd elhagyta a szobát.
Kate állapota stabil maradt. Nem romlott, nem is javult. „Harcol a testével – mondta Dr. Banner. – Meg kell győznie, hogy képes felébredni, de ebben még ő sem biztos.”
A változás azonban már másnap beköszöntött. Sápadt arca megtelt élettel, a lélegzetvétele felgyorsult. A szervezete csak úgy szívta magába a gyógyuláshoz szükséges folyadékot az infúzióból, a gyulladt bőrfelüleletek már nem vöröslöttek annyira. Kate élni akart.

. . .

Megrándult a szemhéjam, ahogy elérte a meleg napsugár. Csukott szemmel a fény felé fordítottam az arcomat és hagytam, hogy simogassa a nap. Magamban elmosolyodtam, eszembe jutottak a reggelek a Helicarrieren.
- Pont, mint régen, igaz? – hallottam meg egy hangot a másik oldalról. Tony volt. – Te és a kapitány mániákusan ragaszkodtok a régi dolgokhoz.
- Az egy felejthetetlen nyár volt – feleltem, magam is meglepődve a hangom tisztaságán.
- Ahogy elnézem, sokkal jobban vagy – bólintott fáradtan. Nem tudom, mióta ülhetett itt. – Tessék, Bruce üzeni, hogy idd ki, ha felébredtél – nyomott a kezembe egy poharat. Elfintorodtam, ahogy megéreztem a gyógyszer ízét. De legalább nem tabletta. – Riasszam a többieket?
- Nem, majd megyek én – ráztam meg a fejem. – Muszáj összeszednem magam.
- Nem ártana – vigyorodott el Stark. – Üdv újra itt, kislány!
- Már nem vagyok kislány – morogtam, de közben nevettem.
- De ha utánaszámolunk, lehetnél a lányom, szóval hívhatlak kislánynak – mondta kioktató hangon. Ha nem lett volna tű a karomban, hozzávágtam volna a párnámat, ám így csak egy lesújtó pillantással jutalmaztam, amit persze nem vett komolyan. Én sem.
És attól kezdve minden fájdalmam ellenére ragyogtam. Nyugodt voltam és kipihent, boldog, amiért visszataláltam az életbe. A Hydrát ugyan nem győztem le, de nem hódoltam be Struckernek, nem sikerült megnyomorítania. Ami nem öl meg, az megerősít, szokták mondani. Így ezt a csatát én nyertem És igazán szeretek győzni.
Meglepődtem, milyen könnyen ültem fel: nem volt kötés a derekamon! Gyorsan felhajtottam a pólóm és döbbenten meredtem a hasamra: a bőr még új volt, halványrózsaszín, puha és makulátlan. Nyoma sem volt rajta a sebnek. Örömkönnyek futották el a szememet. Köszönöm, suttogtam magam elé. Eltűnt a Hydra bélyege és vele együtt minden, ami hozzáláncolt!
Óvatosan kihúztam a csövet a kezemből, majd a fürdő felé indultam. Összeszorított szájjal tűrtem a fájdalmat, ami belém hasított. A bőröm megfeszült minden mozdulatra, az égés utóhatása erős volt. Ezt kibírom, volt már rosszabb. Aztán a tükörben megpillantottam az arcom: foltokban vörös volt, de már nem lángolt, néhol hámlott róla a bőr. Húzódott, ahogy mozgattam az arcizmaimat, de már gyógyult. Emlékeztető, hogy a Hydra nem alszik és nem kegyelmez. Csakhogy itt nem bánthatnak.
Kifésültem leégett hajamat, már, ami megmaradt belőle. Jó pár centivel rövidebben keretezte az arcomat. Ehhez is hozzá kellett szoknom. Edzőruhát húztam, még mindig azokat hordtam, amiket a kiképzésem alatt. Starknak tényleg igaza volt: ragaszkodom a régi dolgokhoz. Emlékeztetnek arra, honnan jöttem és mennyi mindent köszönhetek a Bosszúállóknak.
Kissé bizonytalan léptekkel hagytam el a szobát, nem akartam és nem is tudtam megterhelni a gyomrom. Tudtam, hogy Bruce azonnal visszaparancsolna az ágyba, ha kiülne az arcomra a fájdalom, de lehet, hogy anélkül is megteszi. Tekintve, hogy 2 napja még egy égetett lyuk tátongott rajtam, nem kéne talpon lennem. Viszont ki akartam végre törni ebből az ördögi körből, az önsajnálatból, a szenvedés és a megsemmisülés öleléséből. El akartam hagyni a depresszió, a lelki romok mélybe húzó sötétségét. Legalább egy kis időre.
Stark diadalittasan elvigyorodott, ahogy megálltam a labor ajtajában.
- Látod, én megmondtam – mondta a tudósnak, aki egy ismeretlen ázsiai nővel beszélgetett. – Makacs lány.
- Azt meg kell hagyni – bólintott Banner, miután magához tért a döbbenetből. – Hogy érzed magad?
- Jobban – eresztettem meg egy apró mosolyt, amennyire a sérüléseim megengedték. – Az viszont felettébb érdekelne, hogy rakták rendbe a hasamat? Egyszerűen bámulatos.
- Bemutatom Dr. HelenChot – intett a nő felé a tudós, akit egy biccentéssel üdvözöltem. – Nos, az ő gépe a saját sejtjeidből újraalkotta a húsodat és a bőrödet. Ezért vagy még életben.
- Hálás vagyok a segítségéért – néztem a nőre. – A találmánya zseniális.
- Örülök, hogy segíthettem – mosolyodott el és már bele is merült a munkájába. Ő a tudománynak élt.
Bruce vizsgálatai és utasításlistája után elhagytam a labort. Úgy döntöttem, szívok egy kis friss levegőt, ám nem jutottam el odáig. Az egyik kanyarban megszédültem és ha Thor nem kap el, a földön találtam volna magam.
- Minden rendben? – jelent meg előttem az asgardi szőke feje.
- Igen, csak azt hiszem, kicsit elhamarkodtam a dolgokat – feleltem és megpróbáltam felegyenesedni. Nem ment.
- Segítek – mondta a félisten, azzal felkapott. Meg se kottyant neki a súlyom. Magamban jót mulattam az irigykedő pillantásokon, amiket a szobámig tartó rövid úton kaptam. Hát, nem mindenki utazhat egy félisten karjában.
- Sajnálom, hogy még mindig nincs meg a jogar – szólaltam meg, mikor lerakott az ágyra. – Jó régóta keresed, én pedig eltérítettem a csapatot a saját – hirtelen nem találtam a megfelelő szót – „problémáim” felé.
- Előbb-utóbb úgyis megtaláljuk – mosolyodott el Thor, majd megkomolyodott az arca. – Ami pedig a tesseractot illeti, nem értem, hogyan működik benned, de ismerem az erejét. Tudom, milyen pusztítást képes véghezvinni. Nem csak kívül. Szóval légy óvatos. Veszélyes.
- Igyekszem – ígértem. Thornál jobban kevesen ismerik a kockát, jobb, ha megfogadom a tanácsát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése