2017. június 21., szerda

11. Ígéret

"Maga nem tudja, hány féle kapcsolat van, az emberek négy-öt fogalommal gondolkoznak, van barátság, szerelem, rokonszenv, bizalom...
De van más is, aminek nincsen neve. Van titkosabb és érthetetlenebb kapcsolat is, ami nem barátság, nem is szerelem, s mégis olyan forró és eleven, hogy nem lehet kitérni előle."
(Márai Sándor)


Amikor néhány óra múlva felébredtem, a kapitány ült az ágyam mellett papírokba mélyedve.
- Nem hiszem el, hogy nem unod, hogy mindig engem kell őrizned – szólítottam meg halkan.
- Hát, elég változatosan tudsz ágynak esni – nézett fel derűsen, majd megfogta a kezem. – Csak egy közös van mindegyikben: mindig meg akarsz menteni valakit.
- Jack? – kérdeztem. Restelltem, de eddig nem jutott eszembe, hogy utána érdeklődjek, de belegondolva, talán jobb is így. Még túl friss volt a seb.
- Őrizetben van – felelte Steve. – Nem sérült meg komolyabban. Érdeklődött utánad.
Nem tudtam, hogy megkönnyebbüljek-e. Lehet, hogy könnyebb lett volna, ha Jack nem éli túl. Mert azt nem tudtam neki elfelejteni, amit tett. Elárult.
- Láttátok az egészet? – bámultam a plafont. Nem akartam erről beszélni.
- Igen – bólintott Steve. – De abban nem vagyok biztos, hogy teljesen a maga ura volt.
- Aki a Hydrához szegődik, az sosem teljesen a maga ura, hanem az eszméé, amit képviselnek. Gyűlölnöm kéne őt. Azt kívánni, hogy bárcsak meghalt volna. Hogy bárcsak soha ne gondoltam volna a barátomnak – fakadt ki belőlem. És bárcsak sosem bíztam volna annyira meg benne – tettem hozzá gondolatban. – Gyűlölnöm kellene, amiért hátba szúrt és megmérgezte az emlékeimet. Gyűlölnöm kellene… - sóhajtottam.
- De az nem te lennél – egészített ki a kapitány.
- Pontosan. Az nem én lennék, hanem az, akit a Hydra akar. De nem leszek az.
Pedig néha annyival egyszerűbb lenne. Utat engedni a mélyről feltörő dühnek, a gyűlöletnek, teljesen átadni magad az önzésnek és a könnyebb utat választani. Néha egyszerűbb lenne elvonulni a felelősség elől, rápakolni másra és csak vakon követni az ösztönöket átgondolás nélkül. Néha egyszerűbb lenne nem vállalni a szenvedést, hanem meghagyni a másik embernek a fájdalmat. Néha egyszerűbb lenne nem érezni, elrohanni. Néha egyszerűbb lenne… De az emberben ott van a helyes döntés igénye, bennem pedig felerősítve is. Már döntöttem, melyik utat követem. És nem fogok letérni róla.
Steve megszorította a kezem, az ujjaink egymásba fonódtak. Ebben az érintésben benne volt a támogatás, a féltés, a szeretet. Furcsa érzés lett úrrá rajtam: pár hónappal ezelőtt másvalaki tartotta ugyanígy a kezem, az az érintés mégis más volt.

Amíg a csapat kiképzése tartott, mindössze egyszer küldtek nélkülük bevetésre. Akkor is teljesen egyedül; a feladat egy apró széf tartalmának ellopása volt. Nem is értettem, miért engem küldtek az elvégzésére.
A parancsot üzenet formájában kaptam, épp egy szabadnapon. Ami valójában nem az volt, csak nem kellett a srácokkal lennem. Gyakorlásra akartam szánni a napot, de letettem erről, mikor megkaptam a koordinátákat. Minden információt a rendelkezésemre bocsátottak: egy osztrák kastély, bál, minden szinten 20 mesterien képzett őr, háromzáras széf. Aztán még le is kellett szállítanom az ellopott tárgyat. Nos, a legnagyobb problémám az volt, hogy honnan szerzek báli ruhát?
Végül is útnak indultam. Saját géppel mentem, tartottam magam a leírtakhoz: szigorúan titkos. Steve nem volt itthon, ő is küldetésen volt, mástól nemigen tudtam elköszönni. Furcsa volt egyedül lenni a gépben, de legalább volt időm megszervezni az akciót. Az ablakra vetítve megnézhettem a széf pontos helyét, kiválasztottam az útvonalat. Már csak az őrjáratokat kellett megfigyelnem és kitalálni, hogyan töröm fel a zárakat. Kellett egy nyitókód, illetve egy kulcs. A harmadik zár a retinaszkenner volt, azt megoldom. Erre jó egy multifunkciós Stark-féle telefon. Vagy egy szemüveg.
Egy hotel tetején parkoltam a vadászgépemmel, szobát is vettem ki, bár tudtam, hogy nem fogok itt aludni. Mindenesetre átöltözni jó volt. Végignéztem magamon a tükörben: a vékony fehér anyagból készült ruha követte a vonalaimat, alul pedig alig bővült, széles pántja nem hagyta fedetlenül a vállaimat. Hajamat laza kontyba kötöttem, elől néhány tincs begöndörítve szabadon maradt. Arcomon minimális smink, épp csak kiemeltem a szememet; lábamon magassarkú szandált viseltem. Pörögtem egyet. Az biztos, hogy senki nem gondolná, hogy ügynök vagyok. Törékenyebbnek, tisztábbnak tűntem a ruha által. Épp ezért nem sok fegyvert vittem magammal, csak a Natasha-féle karkötőimet, a pisztolyom és a késemet. Nem akartam harcolni, a cél az észrevétlenség volt.
Bérelt kocsival mentem a kastélyhoz, a lehető legközelebb parkolva a bejárathoz, arra az esetre, ha hirtelen kéne távoznom. Leadtam a kabátomat a ruhatárban, majd beléptem a bálterembe, kezemben egy apró borítéktáskával. Kellemes zene szólt, a zenekar a terem jobb sarkában foglalt helyet. Estélyibe öltözött nők és szmokingos férfiak beszélgettek, kezükben pezsgőspohárral, körülállva a táncparkettet. Néhányan felém fordultak, végigmértek, majd folytatták a társalgást. Németül. Legalább lesz alkalmam gyakorolni, a legutóbbi német megszólalásom óta sokat fejlődtem és csiszoltam az akcentusomon is.
Magamban bosszankodtam, amiért egyedül küldtek ide. Ha már bálba kell jönnöm, legalább egy férfikísérőt adhattak volna mellém. Így kissé nehezebb elvegyülni, főleg, ha nem ismerek senkit. Sosem tudtam jól improvizálni. Kezemben egy pohár pezsgővel átsétáltam a süteményes asztalhoz; innen lehetett a legjobban átlátni a termet. Tekintetemmel a széftulajdonost, vagyis a házigazdát kerestem. Szükségem volt a szemére. És hogy a kulcsot, meg a kódot hogyan szerzem meg, az még jó kérdés volt. Mindenesetre lángvágót hoztam magammal.
Keringő következett. Elmerengve néztem a táncoló párokat, az egymásba fonódó tekinteteket, pörgő szoknyákat, boldog mosolyokat. Nem voltam még ilyen bálon azelőtt, mégis gyönyörűnek, páratlannak találtam.
- Felkérhetem egy táncra? – állt meg mellettem egy világos hajú fiatalember. A házigazda. Itt a kiváló alkalom.
- Természetesen – fogadtam el mosolyogva a karját, majd bevezetett a táncparkettre. Ügyesen táncolt, magabiztosan vezetett, én pedig követtem. Érdeklődve figyelte az arcomat, ezért egy idő után viszonoztam a tekintetét. Azonnal elmosolyodott, mosolyt csalva az én arcomra is. Utáltam tettetni magam, vagy hazudni olyanoknak, akik nem ártottak nekem. De a munkával járt.
- Ez az első bálja? – kérdezte, miközben tovább forogtunk.
- Igen, még nem voltam ilyen estélyen – feleltem. Őszintén. – Miből találta ki?
- A fehér mindig is az elsőbálozók színe volt. És ne vegye sértésnek, de kissé elveszettnek tűnt.
- Egyedül érkeztem és nem sok mindenkit ismerek – bólintottam. – Voltaképpen csak önt.
- Legalább nem kell tartanom a vetélytársaktól – jegyezte meg féloldalas mosollyal, mire felnevettem. – Volna kedve feljönni a galériába? Ott nincs ekkora nyüzsgés, kényelmesen le tudna ülni.
- Igazán kedves Öntől – fogadtam el a meghívást. A galériától nem messze volt a széf. És amúgy sem illettem bele az előkelő társaságba, a fiatalságommal lógtam ki.
A galéria tulajdonképpen egy páholy volt, néhány fotellal, asztalokkal, kilátással a bálra. Mögötte erkély, ami a kastély parkjára nézett. Kellemesen hűvös levegő áramlott be a nyitott ajtón. Kisebb társaság ült az asztaloknál, a vendéglátó szűkebb baráti köre. Hellyel kínáltak, amit elfogadtam. A beszélgetés főleg üzleti ügyekről szólt, illetve a diplomaták jellegzetes életmódjáról. Széleskörű kiképzésemnek köszönhetően hozzá tudtam szólni a témához, közgazdászként mutatkoztam be. Ám ahogy egyre mélyebbre merültünk a témában, úgy nőtt az esélye, hogy le fogok bukni. Az egyik férfi szinte itta a szavaimat, lopva figyelte minden mozdulatomat. Egy idő után úgy éreztem, ideje menni. Megcsörrent a mobilom. Bocsánatkérő mosollyal fordultam a jelenlevőkhöz, a házigazda felé fordítottam a képernyőt, elég ideig, hogy elkészüljön a retinafelvétel.
- A munka itt is megtalál. Mutatna egy helyet, ahol nyugodtan telefonálhatok? – kértem.
- Természetesen – állt fel készségesen, majd elvezetett egy kihalt folyosóra. – Itt nem fogják zavarni. Visszatalál?
- Igen, köszönöm – mosolyodtam el, majd megvártam, amíg elfordul a sarkon és már indultam is a szoba felé. Nem volt messze, elkerültem minden őrjáratot. Meglepetésemre az ajtó nyitva állt, valaki már felfeszítette a zárat és hatástalanította a riasztót. Vagyis inkább megsemmisítette. Kibiztosított pisztollyal léptem be a szobába, ám a helyiségben nem tartózkodott senki. Pedig biztos voltam benne, hogy már járt itt valaki.
Sietve a széfhez léptem. A kulcsot nem volt időm megszerezni, de nem hiába hoztam magammal a lángvágót: a lakatot gyorsan elintéztem. Következhetett a számkód, ez volt a legnehezebb rész. Rögtön elindítottam egy kódfeltörő programot, itt az ujjlenyomat-olvasó nem segített. Direkt megszüntettek minden ilyen jellegű „segítséget”. Azzal viszont mázlim volt, hogy a széfhez csatlakozott egy számítógépes rendszer. Úgyhogy már csak idő kérdése volt, csakhogy abból volt a legkevesebb. Bármikor a keresésemre indulhatnak, ha úgy ítélik meg, hogy sokáig telefonálok. Legrosszabb esetben majd az ablakon távozom. Zölden villogó lámpa jelezte, hogy a feltörés sikeres. (Örök hálám, Tony!) Feltűnt a retinaszkenner, mire odatartottam a felvételt. Kinyílt a széf. Nem tudom, mire számítottam, de nem erre: a páncélszekrényben egy halom német nyelvű akta volt.
Léptek dobogása hallatszott, sietnem kellett. Bevágtam a széf ajtaját, majd kezemben a papírokkal az ablakhoz léptem. Hangtalanul léptem ki a párkányra, megborzongtam a hűvös esti levegőtől. Tudtam, hogy nem kellett volna magassarkúban jönnöm! A szobában kivágódott egy ajtó, másodpercek kérdése volt, hogy felfedeznek. Lépésenként araszoltam a párkányon, a szél belekapott a ruhámba. Túl lassú voltam, csak fél kézzel tudtam kapaszkodni. Megcsúsztam. A szandálom sarka beakadt egy kiszögellésbe, elvesztettem az egyensúlyom. Ijedtem tágra nyílt a szemem, amikor valaki elkapta a karomat és felhúzott a tetőre.
- Buck? – egyenesedtem fel és meglepetten néztem a megmentőmre.
- Steve hívott mindig így – mosolyodott el, aztán a tetőn parkoló kétszemélyes gép felé intett. – El kell tűnnünk!
Igaza volt. Biztonsági őrök, fegyveresek rohantak ki a táncteremből, az épület felbolydult. Ideje volt indulni. Gyorsan beszálltam, aztán már ott sem voltunk.
- Te küldted az üzenetet, igaz? – kérdeztem. Összeállt a kép.
- Igen, szükségem volt egy kis segítségre – bólintott. Úgy beszélgettünk, mintha jól ismertük volna egymást, pedig valójában csak egyszer találkoztunk. Azon a borzalmas éjszakán.
- Mégis mik ezek? – forgattam meg a kezemben lévő papírkötegeket, ám ahogy kinyitottam, már nem szorultam válaszra. Az első oldalon egy fémkar vázlatát pillantottam meg.
- Próbálok minden adatot megsemmisíteni, ami hozzám kötődik. Illetve próbálom megérteni, ami velem történt, mert nem emlékszem mindenre. Sok a homályos folt.
- De akkor mire kellettem én? Egyedül is megszerezhetted volna a papírokat.
- Csak beszélgetni szerettem volna – felelte halkan, miközben letette a gépet a szálloda tetejére. – Tudod, nem voltam benne biztos, hogy eljössz. Nem voltam benne biztos, hogy felépültél. Mert arra a napra tisztán emlékszem.
Furcsa volt a hangja; már nem élettelen, érzelemmentes, hanem együttérző. Tudja, min mentem keresztül.
- Miután kiszakadt belőlem a Tesseract energiája, kómába estem. Többórás műtét után sikerült összevarrniuk a gyomromat, csak másnap tértem magamhoz. Nehezen törtem elő a sötétségből. Ám az ébredés nem hozott megnyugvást: nem voltak emlékeim. Az az egy év mintha nem is lett volna. Kérdések özönlöttek a fejemben megválaszolatlanul és az állapotom napról napra rosszabb lett. Megismertem a magányt, a teljes megsemmisülést. És miközben a testem gyógyult, belül nőtt a homály, pusztított a gleccser. Hetekig tengődtem így. amikor teljesen kétségbeestem és magam sem tudom, de néhány momentum, néhány apró jel hatására visszanyertem az emlékeimet.
- De magadat nem – emelte fel Bucky a fejét és a szememet kutatta.
- Nem, egy részem ottmaradt a Hydránál és sosem kaptam vissza – a szeme sarkában apró könnycsepp jelent meg.
- Vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be – az arcán szomorúság tükröződött, nyomot hagyott rajta a sok szenvedés, amiben része volt. Olyan nyomot, amit csak az vehet észre, aki maga is átélte. Óvatosan megérintettem a karját. Értettem, min megy keresztül. Keresgélni az emlékek között, összerakni a régi életünket apró darabkákból emberpróbáló feladat. És az eredmény sosem tökéletes, a régi énünket sosem kaphatjuk vissza. Ezt pedig rendkívül nehéz elfogadni.
Bucky ujjai átkulcsolták az enyémeket, némán néztünk egymás szemébe. Ezt csak mi érthettük és ez örökre összeköt minket. Két összetört és tönkretett ember szövetsége és barátsága volt ez. Néma eskü, örök hűség, hogy akiket szeretünk, soha ne tapasztalják meg ezt. Egy szent fogadalom, mely végigkísér minket egész életünkön.
- Indulnod kéne – törte meg a csendet a férfi.
- Tudom – de nem akartam elmenni. – Nem tudok segíteni, igaz?
- Nem. Ez az én harcom, nekem kell megtalálnom az emlékeimet – mosolyodott el szomorúan. – Már nem tudok sokáig elrejtőzni és azt hiszem, ha újra találkozunk, már nem lesz időnk beszélgetni. De erre az ígéretre szükségem volt.
- Ég veled, Bucky! – szálltam ki a Quinjetből, majd még utoljára visszafordultam. – Tudod, hogy találsz meg.
- Vigyázz magadra! – búcsúzott el a férfi, aztán elengedte a kezemet.
- Sajnos, sosem arról voltam híres – mosolyodtam el. – Isten veled! – suttogtam magam elé, miközben felszállt a gép. Hosszan néztem utána. A szél lebegtette fehér ruhámat, mintha szállnék. És úgy is volt:  a lelkem egy része Buckyval szállt, hogy óvja és soha ne feledje az esküjét. Soha ne feledje őt.


Steve-nek sosem beszéltem erről a találkozásról. Nem kellett tudnia róla és tudtam, hogy Bucky sem akarná. Tovább figyeltem, ahogy a kapitány a papírokba merül. Még most sem adta fel a keresést. A barátságot, a múltat nem tudta elengedni és ezt becsültem benne. Nem hagyta veszni az igazi értékeket. Nem hagyta kárba veszni az áldozatokat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése