2017. július 3., hétfő

12. Sokovia

"Valahol messze, messze a átható események előtt kezdődik a háború;
természetesen az emberek lelkében kezdődik és mire hadszíntér lesz belőle,
halottakkal és ágyúkkal, füstölgő házromokkal, 
addig az emberek lélekben már belenyugodtak."
Márai Sándor
A reggel az edzőteremben talált rám, hajnal óta a céltáblákat lőttem, bokszzsákot ütögettem, nyújtottam. Csupa olyan dolgot csináltam, ami kíméli a hasamat, mégis segít fejlődni. Erősebbé akartam válni. Törhetetlenné. Gyémánttá.
Lábadozásom egy hétig tartott. Ennyi kellett, hogy újra megerősödjenek az izmok, hogy teljesen helyrejöjjön a seb. A jogar keresése tovább folyt; Stark tökéletesítette a műveleteket, Clint és Natasha a Hydra kommunikációs vonalait figyelte. Most nem akartunk hibázni, biztosra akartunk menni. Ahhoz képest, hogy milyen kicsi a Föld a világegyetemhez viszonyítva, Strucker jól elrejtette a jogart.
Furcsán éreztem magam. Mintha most kezdődne el valami. Mintha most kezdődne el egy újabb szakasz: az utolsó. Éreztem, hogy közelít a vége. Közeleg a befejezés. Már nincs sok időm. És ahogy napról napra egyre tudatosult bennem, úgy kezdtem el egyre jobban aggódni. És félni. Valami készült. És tudtam, hogy akárhogy végződik, számomra végzetes következményei lesznek. Visszafordíthatatlanok.
Nem tudom, mi okozhatta ezeket a gondolatokat. Látszólag nem változott semmi, ezért megpróbáltam bemagyarázni magamnak, hogy csak túlgondolom a dolgokat. Nem tudtam becsapni magam.
Pár nyugodt nap következett. Próbáltam minél több időt a csapattal tölteni, mindenben segítettem, amiben tudtam. Rengeteget beszélgettünk. Apró semmiségekről, komoly dolgokról, régi emlékekről. Néha csak hallgattam őket, ahogy régen. Ahogy ők szerettek.
Közben egyikük sem sejtette, hogy ez búcsú. Még én sem. Csak azt éreztem, hogy minden pillanat mélyen belevésődik a szívembe, hogy kitörölhetetlen legyen. Hogy soha ne felejtsem el.
Egyik este a leszállópályán ücsörögtem, miközben a napnyugtát néztem. Az ég narancs és rózsaszín volt, a felhők aranyozottak, a Nap égető vörös. Gyönyörű búcsú, hogy átadja a helyét a Hold ezüstjének. Én is ilyen voltam. Ilyen lesz az én búcsúm is: gyönyörű, ragyogó, hirtelen. Mint ahogy a Nap átbukik a horizonton. Az én napon is lenyugszik. Hamarosan.
Nem lepődtem meg, amikor a kapitány leült mellém. Ő más volt, mint a többiek, mindig közelebb állt hozzám és tudta, hogy valami nincs rendben.
- Te is érzed? – kérdeztem, mikor a vállára hajtottam a fejem.
- Igen – sóhajtotta és átkarolt. – Valami nemsokára lezárul.
- Sosem gondoltam volna, hogy ilyen hamar. Még annyi minden lenne előttünk – belenéztem a szemeibe, melyeket annyira szerettem és úgy éreztem, nem tudnám elengedni. Soha. – Olyan kevés az időm.
- Harcolni fogsz ellene, igaz? – mosolyodott el halványan, amit visszatükrözött az arcom.
- Úgy ismersz, mint aki könnyen feladja? Csak úgy érzem, ez nem lesz elég – révedtem a távolba. Elképzeltem az életemet a Bosszúállók nélkül. Steve nélkül. Csak ürességet láttam.
A kapitány nem szólt, én viszont tudtam, hogy ő is így gondolja. Innen nincs visszaút. Így csak hagytam, hogy szorosan magához vonjon és ne engedjen el. Nagyon sokáig. Amíg el nem tűnök a horizont mögött.

. . .

Sokovia, Kelet-Európa. Biztosra mentünk. Mert most az egyszer Strucker nem direkt hibázott. Hanem véletlenül. Mindössze egyetlen apró vonalat felejtett el letitkosítani: azt, amelyiket a jogarból származó gamma-sugárzás látszólag tönkretett.
Már egy órája úton voltunk, radarok számára észrevétlenül repültünk. A terv szerint a meglepetés erejét használva áttörünk a külső védőblokádon, mialatt Stark és én a lebegőből intézzük a várbeli akadályokat-
- Stark, maga szerezze meg a jogart. Én intézem Struckert – mondta a kapitány.
Én teszem, amit eddig: fedezek és segítek, ahol tudok. Egyszerre leszek 3 helyszínen: a levegőben, a várban és a várfalon túl. Éljen a sokoldalúság!
A páncélom ezüstösen ragyogott, a pajzsom kifényesítve pihent a hátamon. Övem feltöltve bombákkal, hajítókésekkel, töltényekkel a pisztolyomba. Az íjam és a nyilakkal teli tegezem a pajzs alatt rejtőzött. A lábamon a rakétákkal ellátott bőrcsizma, kezemen a fémkesztyű, mely egy újabb kiegészítővel bővült: egy vékony fémlemezzel, mely mágnesként vonzza magához a pajzsot. Nem kell érte mennem, ha időközben elszállna. A hajam a szokásos fonatban simult a vállamra. Készen álltam a harcra.
Távol landoltunk az erődtől. A meglepetést akartuk kihasználni, mivel tudtuk, hogy most nem számítanak ránk, ugyanis Strucker sohasem hagyta volna, hogy a jogar hollétére fény derüljön. Pedig biztos itt van. Ahogy száguldottunk a terepjárón, úgy kezdett a kezem egyre jobban derengeni. Halványan, de mint egy nyomkövető, jelezte, hogy jó úton járunk. Éreztem, hogy itt van a jogar.
- Figyeljetek! – szólalt meg Sólyomszem. – Most érjük el a blokádot!
Ő már látta a fán gubbasztó fehér ruhás katonákat, akik egészen beleolvadtak a havas tájba. Nem sokáig. Bombaként robbantunk be az őrsorba. Starkkal együtt felröppentem a levegőbe és egy jól irányzott sortűzzel megtisztítottunk egy foltot a terepen. Lőttek ránk, de nem találtak célba. Hulk egy ordítással elszabadult és rántással kitépett egy fenyőt a földből, hogy ezt használja ütőnek. Natasha ruháján felragyogtak a csíkok, az áram kéken világított, mialatt tüzel. Halálpontosan.
Clint a fákat fedezékként használva adta le a lövéseket, robbanófejes nyilai egyszerre tömegeket tettnek harcképtelenné. Ezalatt a kapitány egy motoron elszáguldott a vár felé Starkkal és Thorral a nyomában. Ők intézik a jogart, a mi feladatunk, hogy lekössük a Hydra erőit. Ez mondjuk Hulk segítségével nem túl nehéz feladat. Feltéve, hogy épp nem fél mérfölddel arrébbról hallatszik az üvöltése.
Leszálltam a földre, a pajzzsal hárítottam a golyókat, majd elhajítottam, letarolva vele három embert. Felemelkedtem, mivel úgy döntöttem, kipróbálok valami újdonságot. Jégtáncosként pörögve, forgószélként száguldva vetettem be magam a támadóim közé. Csak elmosódott alakokat láttam, nem tudtak menekülni előlem. Túl gyors voltam. Csontok ropogását, fájdalmas ordításokat hallottam; hatásos módszer és ráadásul nem is öl.
Forgott velem a világ, teljesen elszédültem, mire leálltam. Körülöttem 20 ember feküdt ki.
- Szép munka, kislány! – hallottam meg Sólyomszemet. – Csak ki ne dobd a taccsot! Kissé zöld a fejed…
- Nyugi, csak szédülök.
- Akkor szedd össze magad, mert elkelne a segítség. Nálunk közel sem ilyen rózsás a helyzet.
- Érkezem.
Útközben összefutottam a zöld monstrummal, aki épp egy terepjárót hajított egy őrtoronynak. Nála is elég jól meg volt tisztítva a terep.
- Hé, nagyfiú! – kiáltottam neki. – Gyere, van zúznivaló!
Egy horkantással tudomásul vette és már csörtetett is utánam. Az Özvegy és Clint ketten tartották a frontot, nem volt fényes a helyzet.
- Kate, tudnál adni pár töltényt? – kérdezte Natasha. Én persze azonnal értettem. Ez nem csupán egyszerű kérés, ugyanis az ügynöknőnél voltak érintetlen tárak. Ez egy stratégia hívószava, amit ketten dolgoztunk ki. Felemelten Nat-et a karjánál fogva, aki lendületet vett és a levegőben szaltózva két katona mellkasára érkezett, mialatt a feje felett elrepült a pajzsom, további embereket terítve le. Ezután a hátunkat egymásnak vetve tüzeltünk az ellenfeleinkre. Hatalmas köztünk az összhang, ismerjük egymás taktikáját. És barátok voltunk. Testvérek.
- Kiküldtek egy mutánst – hallottuk meg a kapitányt. Natashára pillantottam, aki értette, mire gondoltam.
- Menj csak, ezt már megoldjuk – bólint.
- Mégis milyen mutánst? – kérdeztem Steve-et, ahogy közeledtem felé.
- Gyors, elképesztően gyors – jött a válasz. – Csak egy pillanatra láttam.
- Lefoglalom – mondtam. – Intézd el Struckert!
- Igaza van, kapitány – kapcsolódott be a beszélgetésbe Stark. – Megszüntettem az energiapajzsot, itt van a jogar!
- Még jó, hogy én vagyok itt a parancsnok – mondta tettetett sértődöttséggel Steve, de aztán indult. Csak előtte még egy utolsó csapás Thorral: a mjölnir csattant a pajzson, a rezgések még hozzám is elértek. Ők is jó csapatot alkotnak.
Leszálltam a hóba és vártam. Tudtam, hogy jönni fog, de azt már nem, hogy miből állapítottam meg, hogy érkezik. Talán a hangból vagy a szélből, amit keltett, de inkább megéreztem. Rettenetesen gyors volt, nem is láttam, ahogy elszaladt előttem. Nem tudta kirúgni alólam a lábam, mert félreléptem, viszont a sokkolóval nem találtam el. Aztán hirtelen megállt.
- Tudod, csak egy hajszálon múlt – szólalt meg orosz akcentussal. Hirtelenszőke fiatal fiú, huszonpár éves lehet. Melegítőjében egyáltalán nem tűnt félelmetesnek. – De nem jött össze – azzal elvigyorodott és kihasználva a meglepettségemet, elgáncsolt. Aztán már ott sem volt.
Én pedig döbbentem álltam. A fiú elképesztően fiatal, mégis túlélte Strucker kísérletezéseit. Azokat, amiket képzett, tapasztalt katonák nem. Mekkora elhatározás, küzdőszellem, kitartás kellhetett hozzá. Vajon mi vezérelhette? Szeretet, gyűlölet, óvni akarás? Nem volt háborúra termett alkat, mégis tudott küzdeni. Hogy miből gondolom? Mert olyan volt, mint én.
Nem értem, Strucker miért engedte ki. Eddig annyira titokban tartotta a kísérleteit, melynek egyetlen oka volt: hogy még nem volt kész. Viszont most mégis itt van ez a fiú, aki szuperképességekkel rendelkezik, de semmi tapasztalata nincsen. Még csak védőfelszerelés sem volt rajta. Szóval a tudóst váratlanul érte az akció, ahogy terveztük. Váratlan helyzetekben az ember könnyebben hibázik.
Fájdalmas ordítás riasztott fel a mélázásomból.
- Mi történt? – kaptam a fülemhez.
- Clint megsérült – jött a válasz Natashától. – Elvitte az oldalát egy lövedék. Kiiktatná valaki a bunkert?
Robaj jelezte, hogy ezt elintézték. Hulk szó szerint keresztülgázolt rajta.
- Viszem a gépet – és már indultam is. Ideje véget vetni ennek a csatának. – Steve, hogy álltok?
- Benn vagyok – jött a férfi válasza. – Natasha, add elő Bannernek az altatódalt!
Előbb azonban felrakjuk Bartont a gépre. Ráfektettük az asztalra, majd miután Natasha távozik, nyomókötést teszek Clint oldalára. Csúnya seb, egy nagyobb húsdarabot konkrétan kitépett a lövedék. A férfi sápadt volt, de azért mosolygott.
- Ennyire rémes? – kérdezte.
- Azt hiszem, te is ki fogod próbálni Cho új találmányát – feleltem, majd beadtam neki egy adag fájdalomcsillapítót. – Sietünk! – ígértem meg, majd kiröpültem a gépből.
Pár lépéssel arrébb Natasha közelít Hulkhoz. Többször láttam már az altatódalt, de minden egyes alkalommal lenyűgöz.
- Helló nagyfiú! – szólalt meg halkan a nő. – Kezd lemenni a nap…
A zöld monstrum pedig óvatosan közelebb ment és hatalmas markát a nő apró tenyere fölé helyezte. Natasha ujjai óvatosan megérintik a hatalmas kezet, mire Hulk láthatóan megnyugodott. És elkezdett visszaváltozni. Abban a pár pillanatban akkora összhang van köztük, amelyet még nem láttam. Minden apró rezdülésnek jelentősége van, minden pillantásban érzések sűrűsödnek össze. Az apró nő és a szörnyeteg között egy mély, bizalmas kapcsolat jött létre. És talán valami több is.
Sokak számára megható lehet ez a pillanat, én fájdalmasan gyönyörűnek tartottam. Én tudtam, miért jöhetett ez a kapocs létre: a megértés miatt. Bruce-ban élt egy szörny, Natasha pedig annak tartotta magát. A Vörös Szobában megalkotott gyilkos még benne élt, és bármennyire próbálta leküzdeni és elfelejteni, nem sikerült egészen. Sosem fogja tudni, ahhoz túlságosan beleivódott. A gyilkos benne él és ő általa. Csak azt teheti, amit mindenki más: jóra használja azokat a képességeket, amik a pusztítást teszik lehetővé. Nat nem gyakran beszélt erről, de amikor először került ilyen közel Hulkhoz, szüksége volt valakire, akivel megoszthatja ezeket a feszülő ellentéteket: bizalom és a bűnös múlt titkolása; szoros kapocs, miközben próbál mindenkit távol tartani magától, hogy elkerülje a fájdalmat. Csak remélni tudtam, hogy egyszer majd békére lel.
Elsüvítettem az erőd felé. Stark tényleg jó munkát végzett, alig pár őr maradt, akik az utamat állták. Strucker bázisa felé igyekeztem, hátha ott találom, ám ez hamar tárgytalanná vált.
- Megvan Strucker – hallottam meg a kapitányt. – És van még egy mutáns.
Nagyszerű, gondoltam. Szóval nemcsak egy, hanem két kísérlet is sikerült. Két mutáns, két irányíthatatlan fegyver.
- Hát, nekem van nagyobb is – Stark hangja furán csengett, de nem mondott többet, így hát felé indultam.
Furcsa érzés sétálni az ódon kőfalak közt, miközben minduntalan a modern kor valamelyik eszközébe botlok. Régi páncélok és számítógépek, vasalt ajtók és retinaszkenner. Még, hogy én ragaszkodok a régi dolgokhoz…
Épp egy kanyarhoz értem, amikor felbukkant előttem a fiú. Majdnem elsodort a lendületével, mégsem bántott. Sőt, még meg is állt és elvigyorodott. Pimaszság, fiatalság és egy kis felsőbbség érzet keveredik abban az arckifejezésben. Legyőzhetetlennek hitte magát, még nem volt tisztában a veszélyekkel. Első küldetés, első csata.
- Még mindig nem vagy elég gyors – bökte oda a megjegyzést. Még most sem akart bántani. Nem értettem.
- Még mindig azt hiszed, hogy le tudnál győzni – vágtam vissza, mire felhorkant.
- Addig örülj, amíg nem kell velem harcolnod.
 - Én készen állok – hívtam ki, magamat is meglepve. Persze valójában csak az időt húztam. Nem volt nehéz kitalálni, hova igyekezett. Szerzek időt Tonynak, miközben tanulmányozom a fiút. Valamiért túlélte a kísérleteket és kíváncsi vagyok, miért. Az elszántság ott csillogott a szemében és viselte azokat az elrejthetetlen jegyeket, amiket azok hordanak, akik elvesztettek valakit.
- A szüleid? – kérdeztem halkan, mire elkomorult a tekintete, de nem futott el. A szeme az arcomat kutatta, majd megtalálta a szemem. Látta, tudta, mit keressen. Tudta, milyen a fájdalom. Tudta, milyen a rettegés. Bólintott.
- Fegyverszünet? – javasoltam és kinyújtottam a kezem. Én nem fogom bántani. Képtelen lennék rá.
- Rendben – tenyerébe fogta a kézfejemet és megszorította. – Mennem kell.
- Azt hiszem, ugyanoda tartunk.
- Kétlem, hogy utolérnél – mosolyodott el pimaszul, aztán már ott sem volt. Jellemző.
Elakadt a lélegzetem, ahogy beléptem a terembe. Nos, meg kell hagyni, Struckernek voltak meglepetései: egy leviathán teteme volt felfüggesztve a plafonra. Ijesztően élőnek nézett ki, mintha bármelyik pillanatban megmozdulhatna. És alatta ott olt a jogar.
Észrevettem a másik mutánst: fiatal, kibontott hajú lány, piros ruhát viselt. Tonyt nézte, aki meredtem bámult maga elé, mintha valami mást látna.
 Egy pillanatig én is láttam, mi van a fejében. Éreztem, ahogy a szemem kéken felizzott, ahogy a tesseract aktiválódott. Érezte a Végtelen Követ, érezte az erőt, ami a lányban van.
Tömegsír. A Bosszúállók halottak és én is ott fekszem közöttük. Mindenki elesett és a világ elbukott. De Tony nem, ő nem halt meg. Csak látja a végét, látja, ahogy a leviathánok elözönlik a Földet és minden káoszba borul.

Egy percig láttam, egy percet töltöttem Stark fejében, de ez elég volt, hogy megértsem. Láttam a félelmeit, láttam, mennyire hasonlítunk. Mindketten rettegtünk attól, hogy a barátaink miattunk halnak meg. Mert nem tettünk meg mindent a megmentésük érdekében. Nem tettünk meg mindent az emberiség érdekében. Rettegtünk attól, hogy elbukunk.
Tony hirtelen feleszmélt és egy mozdulattal magához hívta a páncélja kézrészét. Megragadta a jogart, de a két mutáns nem mozdult. Hagyják, hogy elvigyük, gondoltam. Láttam az elégedett mosolyt a lány arcán. Nem sok jót jelentett. Aztán elmentek, én meg egyedül maradtam a férfival. Apró verejtékcsepp gyöngyözött a homlokán, amikor rám nézett.
- Láttam – mondtam, mielőtt megkérdezte volna.
- Akkor érted – ahogy felnézett, szemében könnyek csillogtak. Ez szíven ütött: Stark nagyon ritkán sírt.
- Igen – feleltem. – És te is értesz engem.

Átöleltem, ő pedig viszonozta. Furcsa, hogy másfél év után jövünk rá, mennyire közel állunk egymáshoz. Mert lélekben hasonlítunk. A félelmeink. És azok határozzák meg a tetteinket.

4 megjegyzés:

  1. Drága Kate!
    Először is sajnálom, hogy ilyen régen nem bukkantam fel a blogon. Másodszor: ez eszméletlenül jó volt! A film nézése közben rengeteg minden történt, te pedig tökéletesen beleszőtted, ugyanolyan jól, vagy még jobban megmutattad a világot, és még egy kis pluszt is adtál neki!
    Alig várom a folytatást, amit lehetőleg időben elolvasok majd! :3 :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Peetagey!
      Örülök, hogy írtál, már ngyon kíváncsi voltam a véleményedre! Azt meg gondolom te is tudod, mekkora megtiszteltetés egy írónak, ha dicsérik a munkáját és elérte a célját, szóval köszönöm, hogy ezt elmondtad! :D
      A folytatás jövő hétvége felé esedékes. :)

      Törlés
  2. Örülök,hogy megint halad a blog, nagyon jól sikerült ez a fejezet, de ez elején az a keserédesség amit beleszőttél, na az nagyon tetszik! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszi, hogy írtál és örülök, hogy tetszik, annak meg főleg, hogy ez a keserédesség megfogott, mert azt elárulhatom, hogy minden fejezetben meg fog jelenni, sőt alapmotívum lesz! :)

      Törlés