2017. július 16., vasárnap

13. Ha te is akarod

"Ő tudta ezt, szavak nélkül is, s titokban, egészen belülről én is tudtam, hozzávaló szavak nélkül,
mert akkor még nem voltak az élet tüneményeihez szavaim.
Később érkeznek az igazi szavak, de rettenetesen meg kell fizetni értük."
Márai Sándor


Egy széken ülve figyeltem, ahogy Cho gépe helyreállítja Clint oldalát. Ő a szokásos jó kedélyével tűrte a műveletet.
- Örökké fogok élni, mert műanyagból leszek – mondta, mire felnevettem. Mostanában sokkal jókedvűbb volt, ettől kicsit úgy érzem, mintha elsiklottam volna valami felett. Még nem ismerem eléggé. Több érték rejlik benne még annál is, amennyit eddig láttam, pedig az sem kevés.
- Legalább nem vagyok egyedül – veregettem meg a karját.
- Megalapíthatjuk a Műanyag Szuperhősök Klubját. Akar még valaki csatlakozni? – nézett körbe a teremben. – Nat?
- Kösz, inkább kihagyom – rázta meg vörös hajzuhatagát. – Minél kevesebben vagytok, annál jobb.
- Ezt most vegyem sértésnek? – játszotta a sértettet Clint. – Rangon alulinak tartod a társulást?
- Pedig manapság az a divat – mentem bele a játékba, miközben próbáltam visszatartani a röhögést. Ennek köszönhetően érdekes fejet vághattam. – Hölgyeim és uraim, bemutatom az új bőrhatású műanyagberakást. Ha lyukat égetnének a hasába, vagy ellőnék az oldalát, vagy egész egyszerűen csak Bosszúálló, forduljon bizalommal Helen Chóhoz. Az eredmény szemmel látható, meg sem érzi a különbséget! Garantáltan életreszóló élmény újra összerakatni magát!
- Nem vagytok normálisak – csóválta a fejét Natasha, azzal a tipikus „reménytelenek vagytok” arckifejezéssel.
- Műanyagból vagyunk, elfelejtetted? – emlékeztette Barton, én pedig nem bírtam tovább. Úgy nevettem, hogy megfájdult az oldalam. Pláne, miután megláttam a tudósok arckifejezését: furcsa lehetett belegondolni, hogy ezeknek az embereknek a felelőssége megvédeni a világot.
Otthagytam őket a laborban és a szobám felé vettem az irányt. Beszélnem kellett a csapatommal. Útközben összefutottam Thorral. Lekerült róla a páncél, egyszerű földi pólóban volt. Ez is szimbolikus volt számomra: most nincs harc. Megvan a jogar, ez a szakasz lezárult. Viszont ez azt is jelenti, hogy nem marad sokáig.
- Még nem volt alkalmam köszönetet mondani – szólított meg mély, telt hangján.
- Nincs miért – ráztam meg a fejem. – Eddig én hátráltattam a keresést, az a minimum, hogy segítettem.
- Nemcsak ezért. Nélküled nem találtuk volna meg. Te lekötötted Strucker figyelmét, ezért hibázott.
- Az áldozat szerepét valahogy mindig sikerül maradéktalanul betöltenem – mosolyodtam el keserűen.
- Ezzel nem értek egyet. Még uralod a Tesseractot, ezt pedig kevesen mondhatják el magukról. De ne feledd – nézett mélyen a szemembe – a Végtelen kövek hatalmasabb erőt képviselnek, mint azt gondolnátok. Nem lehet matematikai képletekkel kiszámítani, vagy vegyületekkel korlátok közé szorítani. Úgyhogy vigyázz, veszélyesebb, mint hinnéd!
- Tudom – feleltem. Nagyon régóta. Amióta először előtört belőlem, azóta rettegek egy újabb kitöréstől. Mert nem hoz semmi mást, csak pusztítást. Nemcsak kívül. – Próbálom visszaszorítani, de nem tudom, meddig bírom még.
- Ahogy én ismerlek, még sokáig. Ha te is akarod.
Hálásan elmosolyodtam a félistent hallva. Jó volt látni, hogy az emberek közti lét mennyire átformálta az asgardit. Megkomolyodott, már nem csak a harc élteti, képes a gyengéket védelmezni és hagyni őket, hogy ők is segíthessenek az erejükhöz mérten. Le tudta tenni a büszkeségét, és egy olyan népet védett, ami nem az övé.
Ugyanakkor ott csengett a keserű véget sejtető mondat: „Ha te is akarod”. De vajon miért ne akarnám? Mi alapján mondta ezt, miből sejti, hogy esetleg más utam van? Vajon ő is érzi, amit én? Ő is érzi, hogy az idő lassan eljár? 
Megráztam a fejem, hogy elhessegessem ezeket a gondolatokat, bár tudtam, hogy teljesen úgysem rakhatom félre. Egy nap döntenem kell, viszont ezt a napot, még jó sokáig el szeretném kerülni.
A szobámban hívást kezdeményeztem és pár másodperccel később Matt arca jelent meg a képernyőn. Mosolya egy pillanat alatt lehervadt, ahogy meglátott.
- Tudod – mondta köszönés helyett.
- Igen – bólintottam. Nem tudtam többet mondani, a seb még túl friss volt, nem akartam felszakítani azt a leheletnyi vart, amit képeztem rajta azzal, hogy nem gondoltam rá. – A többieknek ne mondd el! Nem akarom, hogy csalódjanak!
- Rendben – ígérte a fiú. Tiszteletben tartotta, hogy nem akarok erről beszélni, így nem faggatott. Pedig láttam rajta, hogy tele van kérdésekkel. – Akkor viszont szedd össze magad, amíg ideérnek, mert enyhén szólva rosszul nézel ki.
- Kösz, ez jólesett – feleltem tettetet sértődöttséggel, majd az időközben felbukkanó Drew felé fordultam. – Volnál szíves összetrombitálni a többieket? Van egy meglepetésem.
- Hidd le, Ryan és Ed megoldja. Csak nem olyan könnyű kiszakítani őket az edzőteremből – vigyorodott el.
- Valójában Ben és Gabe az oka – jelent meg Liv. – Micsoda párbaj volt!
- De én nyertem – mutatott magára büszkén Ben, aki a többiekkel együtt futott be. Haja kócos volt, kimelegedett, de elégedetten vigyorgott és élvezte a gratulációkat. – Szóval, mi a győztes jutalma?
Csókot dobtam neki a képernyőn keresztül, mire fülig pirult, a többiek pedig hahotában törtek ki. Tisztában voltam vele, hogy Ben nem szerelmes belém, de néha jól esett az elejtett megjegyzése miatt ezzel cukkolni, főleg, hogy láthatóan nem nagyon tudta kezelni az ilyen helyzeteket.
- Ilyenkor egy ütéssel a padlóra lehetne küldeni – vigyorgott Gabe, aki egyáltalán nem tört le a vereség miatt. Ahhoz túl jószívű volt.
- Majd legközelebb, barátom – veregette vállon Ben. – Majd legközelebb.
- Annie, látom, jobban vagy – fordultam a lányhoz, akinek már eltűnt a lábáról a kötés.
- Már csak 2 hét és teljesen meggyógyul. Jobb lesz, mint új korában – mosolygott.
- Fokozatosan terheld az izmaidat, ne egyszerre. Kell egy külön edzésterv.
- Majd segítek neki – ajánlotta fel Beth. – Egy időben érdekelt ez a téma.
- Én meg leszek az edzőtársa – jelentkezett Sophie és vállon veregette Annie-t. – Mint a régi szép időkben!
- A múlt héten megkaptuk az első küldetésünket – mesélte Hayley. – Egy kisebb terrorszervezet főhadiszállását kellett megkeresnünk és kiiktatnunk.
- Minden rendben ment? – kérdeztem. – Áldozatok? Sérülés?
- Egy kivételével az összes terrorista túlélte – mondta Chris. – Viszonylag sikeres akció volt, mi nem sérültünk meg.
- Azt az egyet kénytelen voltam lelőni – hajtotta le a fejét Tim. – Kést szegezett Sophie torkának, csak így tudtam megállítani.
Feszült csend telepedett a szobára, az emlék súlyosan nehezedett rájuk. Rám is. Tudtam, milyen nehéz szembesülni a halállal. Az öléssel. Mikor nem tudod eldönteni, hogy helyesen cselekedtél vagy csak ezt akarod elhitetni magaddal.
- Elvenni egy életet, megölni egy embert sohasem jó dolog. Mindig benned marad a tudat, hogy te vagy az oka annak, amiért nem láthatja többé az eget, nem érintheti többé a kedvesét, nem tarthatja kezében a gyermekét. Te vagy az oka a rokonai, a szerettei fájdalmának. Te vagy az oka a halálának. És ez sohasem könnyű, még ha tudod, hogy mennyi vér tapad a kezéhez, mennyi rettenetes dolgot tett, hány életet tett tönkre. De vannak olyan helyzetek, ahol dönteni kell. Dönteni, hogy együtt élsz ezzel a tudattal vagy felkészülsz a még rosszabbra: még többek halálára, még több fájdalomra. Ilyenkor nincs helyes döntés, csak kevésbé rossz.
- Komolyan, Kate, nem gondolkoztál még azon, hogy ezzel foglalkozz? – szólalt meg Ed némi hallgatás után. – Nagyon sokaknak tudnál ezzel segíteni.
- Egyelőre más dolgom van – feleltem, majd visszakanyarodtam az eredeti célomhoz. – Viszont van egy jó hírem: 3 nap múlva Tony Stark partit tart a Bosszúállók Toronyban és ti is hivatalosak vagytok rá!
- Hurrá! – tört ki örömujjongásban Jen és ugrándozni kezdett. Azt hiszem, okkal mondhatom őt a legnagyobb rajongónknak. – És ott lesz mindenki? Komolyan találkozhatunk a Bosszúállókkal? Mondjátok, hogy nem álmodom!
- Nem álmodsz, de ha így csapkolódsz, el fogsz repülni, aztán fújhatod az egészet – próbálta lehiggasztani Gabe kevés sikerrel.
- Te is ott leszel, ugye? – kérdezte Will. – Régen láttunk már. Jackről tudsz valamit? Teljesen felszívódott.
- Biztos helyen van, de nincs olyan helyzetben, hogy beszélhessen veletek – feleltem és reméltem, hogy nem vették észre, hogy megrándult az arcom a nevének említésére. – Most mennem kell, nemsokára találkozunk. Lehetőleg addig ne lövessétek le magatokat! – búcsúztam.
- Úgy ismersz minket, mint akik tudnak vigyázni magukra? – vigyorgott Ryan. – Hisz te volt ál a tanárunk.
- Akkor reménytelen a helyzet – ráztam meg a fejem lemondóan. – De azért próbáljátok meg.
Megszakítottam az adást és leroskadtam az ágyamra. Nem hiába nőttek ennyire a szívemhez, hiányoztak. Az utóbbi évet nagyrészt velük töltöttem, ők voltak a csapatom. Eszembe jutott a rengeteg nevetés, a családias hangulatú beszélgetések, az esti tábortűz, a kalandok és maga a kiképzés. A csillogó tekintetek, elszánt arcok, megosztott félelmek, ki nem mondott szavak. Egy olyan társaságba kerültem, ami fenntartás nélkül befogadott. Látták a hibáimat, ismerték néhány gyenge pontomat, a gondolataimat. Tudják, milyen ember vagyok. És nem dobtak el maguktól, hanem tanultak tőlem, miközben én is tanultam tőlük. Együtt lettünk erősebbek. És ott volt Jack. Az ő kisugárzása ugyanolyan erős volt, mint az enyém, megnyerő mosolyával akaratlanul is levett a lábamról. Még ma is tisztán látom, ahogy körbeüljük a tüzet és nevetünk, miközben a szeme az enyémbe mélyed. Szavak nélkül is tudtunk kommunikálni, egy apró mozdulatból értettük egymást. Emlékszem, ahogy éjszakába nyúlóan csináltuk az edzésterveket, egyenként elemeztük ki a srácok hibáit, hogy segíthessünk nekik. Azt hittem, bízhatok benne. Azt hittem barátra leltem. És az a helyzet, hogy még most elhinni, hogy az egész hazugság volt. Nem lehetett minden hazugság.
Dühösen az ágyra csaptam, majd felpattanva az ablakhoz mentem. Az nem lehet, hogy az a sok szép emlék nem igaz! Hogy átverés volt az egész. Ennyi jó nem lehet a Hydra műve. Azt nem lehet megjátszani.
Muszáj volt elterelnem a figyelmemet, mert a tépelődés hatására fájdalom nyillalt a hasamba. Oda, ahol a hegnek kéne lennie. A sebhelynek, ami emlékeztet az árulásra. A bélyegnek, ami a Hydra szolgájává tesz. Valójában nincs ott, de én érzem. És tudom, hogy nehezen fogok tőle szabadulni.
A laborba mentem, ahol Tonyt és Bruce-t találtam. Épp hevesen vitatkoztak, miközben felváltva mutogattak egy narancssárga és egy kék gömb alakú kivetítésre. Láttam már ilyet, az egyik Jarvis programja volt. De a másikról nem tudtam, micsoda. Kísértetiesen hasonlított a tesseractra.
- Miről maradtam le? – kérdeztem, mire meglepetten felkapták a fejüket. Úgy tűnt, eddig nem vettek észre. Gyors néma párbeszéd zajlott le közöttük, mialatt türelmesen vártam. Azt mérlegelték, mennyit mondjanak el. Láttam, ahogy Bruce vívódik, legszívesebben az egész beszélgetést eltörölte volna, de aztán beadta a derekát. Márpedig, akkor megfontolandó és alaposan átgondolandó dologról van szó.
- Ismerős? – mutatott Tony a kék gömbre. Bólintottam feleletképpen. – Nos, ez van a jogarban.
- Egy program? – húztam fel meglepetten a szemöldököm.
- Több annál. Fejlettebb, bonyolultabb: gondolkozik!
- Mesterséges intelligencia? Egy kőben? – na, ez már több volt, mint meglepő.
- Látom, nem hiába foglalkoztunk annyit a számítógépekkel – mosolyodott el Stark. – A lényeg, hogy ennek segítségével létrehozhatjuk Ultront. Egy gondolkodó csúcsrobotot, ami megvédené a világot attól, ami fentről jön.
- Bruce nem helyesli – jegyeztem meg.
- Engedély nélkül, titokban létrehozni egy ilyen technológiát több, mint törvényellenes – mondta a tudós. – Ha bármi rosszul sül el, rengetegen halhatnak meg a mi felelősségünkre.
- Miért? – nekem mindössze az volt a kérdésem.
- Pajzsot akarok emelni a világ köré. Lerombolhatunk akárhány Hydra bázist, kiiktathatunk akárhány terroristát, ami fentről jön, azzal szemben tehetetlenek vagyunk. Én egy védőburkot akarok.
Tony arcát fürkésztem. Próbálta leplezni, de a szemében ott csillogott a félelem. Újra látta maga előtt a látomást és hiába tudta, hogy csak képzelgés volt, a kép mindig gyötörni fogja. Mert bármikor megtörténhet. Igen, a legborzasztóbb az volt, hogy reális volt. Valósághű. Bekövetkezhet. És akkor a rémálomból valóság lesz: rideg, kemény valóság, amiben hét ember harcol idegen lények ellen. Túl kevesen vagyunk. Túl felkészületlenek. Kell, hogy valaki időt nyerjen nekünk.
- Segítek – mondtam. Nem tudom, pontosan mi késztetett erre, de beleegyeztem az illegális és titkos műveletbe. Együttérzés, elmúlás, vagy a halálfélelem őrületbe kergető ereje. És az a helyzet, hogy tudtam, hogy a kapitány ellenezné, én viszont így láttam helyesnek. Adódott rá lehetőség, akkor egy próbát megér. – Vágjunk bele!

2 megjegyzés:

  1. Annyira bírom Kate csapatát, örülök, hogy hamarosan újra feltűnnek :) Jó volt olvasni a fejezetet ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hidd el, én is nagyon szeretem őket, egyszerűen nem tudtam megállni, hogy újra és újra visszatérjek hozzájuk, annak ellenére, hogy sokkal kevésbé hangsúlyos szerepet szántam nekik. Örülök, hogy tetszett!! :)

      Törlés