2017. július 26., szerda

14. Volt egy tánc

"A létező, élő kapcsolatot, ami a jelenben létrejön két ember között (...) nem a múlt határozza meg, hanem a jelen pillanat; két lélek találkozik, akikre sokkal inkább hat a jövő, mint a múlt, a "még nincs", a sors, ami előttük várakozik. Az egyéni múltnál sokkal erősebben hat rá a két ember között kialakuló barátság, a közös erőfeszítés, amellyel szembenéznek az élet kemény egzisztenciális tényeivel. Ez a fajta kapcsolat - tiszta, elfogadó, kölcsönös és egyenlő - megváltó, és a leghatásosabb erő."
Irvin David Yalom


Három napon keresztül csak számoltam, lehetőségeket futtattam, összekapcsoló rajzokat próbálgattam, méréseket végeztem, szinte minden időmet a laborban töltöttem. A többiek persze azt hitték, hogy a jogarról készítünk feljegyzéseket, ami persze csak részben volt igaz. Steve azt gondolta, hogy így búcsúzom. Való igaz, biztos, hogy ez lesz az utolsó nagy közös munkánk. Ezt viszont Starkék nem tudják.
Néha, mikor egy pillanatra megálltam a munkában, elgondolkodtam, milyen is lenne enélkül. Milyen lenne a munka, a kalandok és a barátok nélkül. Tudnám így folytatni az életem? Vajon képes lennék lemondani róluk? Vajon, ha fel kellene áldoznom magam, meg tudnám tenni? Fel tudnám-e mindezt adni? Itt tudnám, mindezt hagyni?
Nem tudtam kapásból igennel felelni rá. Márpedig, amíg erre nem leszek képes, nem tudok rendesen harcolni, nem tudok az igazi célra koncentrálni. Mert csakis magamat tartom szem előtt. Önző dolog, én is tudom. De szükségem van még egy kis időre, hogy átgondoljak néhány dolgot. Hogy talpra állítsam és függetlenítsem magam. Hogy eloldjam a szálakat.
Minden kudarcba fulladt kísérlet után újabba kezdtünk, újabb illesztéseket próbáltunk, újra konfiguráltunk. Tony lázasan dolgozott, egyik kávét a másik után döntötte magába. Minden tudását latba vetette, hogy sikerüljön. Megértettem ezt a más által talán betegesnek gondolt erőfeszítést. Ez most nem kihívás volt, amellyel növelheti az egóját, hanem munka. Fémből és programokból gondolkodó lényt teremteni. Egy védőbástyát.
Végül elérkezett a parti napja. A toronyban egész nap nagy volt a sürgés-forgás, a személyzet kitett magáért. Lassan az első vendégek is megérkeztek, ideje volt készülődni. Ám Tony még teljesen bele volt merülve a munkába, így megszólítottam:
- Legalább egy pár órára hagyd abba – kértem. – Így is rengeteget haladtunk.
- Rendben – egyenesedett fel. – Jarvis mindenesetre tovább futtatja a lehetőségeket.
Ráhagytam, nem lett volna értelmes vitatkozni és én se zártam be a programot. Csak egy kódolást raktam rá, hogy idegen kezek ne férhessenek hozzá. Illetve lefuttattam egy gyors ellenőrzést a biztonsági rendszeren és a szigorúan titkos fájlok zárolásában. Nem volt hiba.
- Kate – szólt utánam Tony, ahogy nyitottam asz ajtót. – Köszönöm.
- Majd akkor köszönd, ha kész lesz. És egyébként is, az én munkám meg sem közelíti a tiédet.
- El is süllyednék, ha ez megtörténne – vigyorgott pimaszul, én meg szinte láttam, ahogy az egója áttöri a plafont és az egekbe száguld. – De azért hálás vagyok, hogy rám áldoztad ezt a három napot! – válaszul csak bólintottam és elmosolyodtam. – A kapitány még nem féltékeny? – csipkelődött, mire megeresztettem egy szúrós pillantást. – Bár, ahogy hallottam, elég sok jelölt van, aki veszélyt jelent, nem hinném, hogy pont rám haragudna.
- Honnan tudod? – hebegtem és Stark riadt arckifejezéséből ítélve rájött, hogy rosszat mondott.
- Bocsáss meg, Kate, nem akartalak megbántani – hajtotta le a fejét. – Látod, ez a baj velem. Néha nem tudom felmérni, mennyi kárt okoz egy-egy ilyen megjegyzésem. Sajnálom.
- Nem haragszom – majd bíztatóan a vállára tettem a kezem. – A mostani helyzet egyikünknek sem könnyű, de szerencsédre nem vagyok haragtartó. Kérhetek egy szívességet?
- Természetesen.
- Hamarosan megérkezik a csapatom és az a helyzet, hogy az egyik legnagyobb rajongóink. Biztos, hogy értékelnék, ha egy Bosszúálló köszöntené őket.
- Bízd rám – kacsintott és elsietett. Én is a szobám felé vettem az utam. Az az igazság, hogy a gondolataimat egészen más foglalta le, így nem volt időm kitalálni, hogy mégis mit vegyek fel. Ami azt illeti, ötletem sem volt. Úgyhogy irányt változtattam.
- Nat – nyitottam be a szobája ajtaján. Ő már kész volt: bő aljú fekete koktélruhát viselt fehér boleróval; újabban rövidre vágatott vörös haját egyik oldalon eltűzte. Most a sminkjén végezte az utolsó simításokat; szokás szerint mesésen festett. Valahányszor ránéztem, egy érett nőt láttam, aki magabiztos volt, erős, határozott és nagy küzdőszellem. – Tudnál segíteni?
- Hát persze – mosolyodott el és már jött is.
A ruhatáram bőséges volt, ahhoz képest, hogy nem járok vásárolni. Még nem sikerült kiderítenem, ki csempészi be az új darabokat, bár amennyi időt én otthon töltök, bárki meg tudná csinálni. Igazából örülök is neki, hogy nem nekem kell ezzel foglalkoznom.
Natasha kisestélyik és a koktélruhák között nézelődött, én pedig türelmesen vártam. Bármelyik darabot szívesen felvettem volna, ruhacsempészem ugyanis teljes mértékben eltalálta az ízlésem.
- Ehhez mit szólsz? – azzal Natasha előhúzott egy sötétkék, csipkével borított térd fölött végződő bőaljú ruhacsodát. Gyönyörű volt. – Itt az ideje, hogy kipróbálj valami újdonságot. Nem mehetsz mindenhova fehérben.
- De ha egyszer szeretem a fehéret – méltatlankodtam, ahogy becsuktam a fürdőszoba ajtót. Való igaz, tényleg sokszor viseltem fehéret, a régi premiereken szinte kivétel nélkül abban voltam. Elegáns, ünnepélyes és ugyanakkor fiatalos is volt ez a szín. Ártatlan kifinomult és hibátlan. Gyönyörű.
- Felnőttél - mondta halkan Natasha, ahogy kiléptem a fürdőből. Én is végignéztem magamon a tükörben: a ruha kihangsúlyozta a derekam vonalát, szabadon hagyta keskeny vállaimat, a kék csipkeberakás kiemelte a kulcscsontomat, a sötét szín pedig még fehérebbé varázsolta a bőrömet. Ártatlannak tűntem, ugyanakkor a ruha különös keménységet kölcsönzött a megjelenésemnek. Egy érett, sokat tapasztalt nőt láttam. Tényleg felnőttem.
Leültem egy székre, az ügynöknő pedig nekilátott, hogy elkészítse a frizurámat. Szerettem, amikor a hajamat igazgatták vagy a fejemet simogatták, mert az anyukámra emlékeztetett. Megnyugtatott a nő érintése, így csak behunytam a szemem és gondolatban hazarepültem. Egyre ritkábban gyötörnek ezek a fájdalmas gondolatok, ritkábban tör rám a honvágy. Mintha kezdenék beletörődni, hogy nem mehetek vissza. Mintha kezdeném megszokni ezt a helyzetet. Mintha ezek a kötelékek kezdenének lazulni.
Nagyot sóhajtva felnyitottam a szemem és hagytam, hogy Natasha kihúzza azt, majd szürke szemfestékkel még inkább kiemelje. Tekintetem találkozott az övével, mire elmosolyodott.
- Nézd meg magad! – fordította felém a tükröt. – Gyönyörű vagy.
A nő befonta a hajamat, majd a fonatot hajpántként rögzítette a fejemen, elől szabadon hagyva néhány tincset, melyek szolid keretet adtak az arcomnak. Ajkamra halvány rúzs került, inkább a szemem érvényesült, mely most ragyogott.
- Köszönöm! – suttogtam. – Köszönök mindent, Nat!
- Kate – guggolt le mellém a nő. – Ne sírj, ha ennek vége lesz! – szóval ő is érzi. Nem lepett meg. – Gondolj majd arra a sok szépre, amit itt kaptál. Gondolj majd arra, hogy ez másnak nem adatott meg. Gondolj majd arra, hogy örökre a szívünkben leszel, és nem felejtünk el. Próbáld meg elfogadni és ne emészd magad. Ne tedd tönkre az életed azzal, hogy az elmúlással foglalkozol, inkább találd meg az új utadat! Még nagy dolgokra vagy hivatott.
- És ha nem élem túl? – kérdeztem remegő hangon.
- Óh, ne aggódj! – ölelt magához szorosan, én pedig hagytam. – Még nagyon sokáig fogsz élni!
- És mi lesz Steve-vel? Mi lesz veletek? Mi lesz, ha összetűzésbe kerültök vagy szétesik a csapat?
- Akkor már nekünk kell megoldanunk, fel kell nőnünk a feladathoz.
- Vigyázol Steve-re? Kérlek, óvd őt és segíts neki! Erősítsd meg abban, hogy helyesen cselekszik, és hogy ne adja fel!
- Vigyázok rá, ígérem! – felelte Natasha, mire megnyugodtam. Így már könnyebb elszakadni. Így már könnyebb itt hagyni ezt az életet. Így már könnyebb meghalni.

. . .

- Te jó ég, ez Tony Stark személyesen!
Önkéntelenül elnevettem magam Jen kiáltására. Nem csodáltam; ahogy lesétáltak a rámpáról, egyenesen Vasember fogadta őket. Én pár lépéssel hátrébb álltam a kapitánnyal.
- Készülj fel, hogy ma este ti lesztek a figyelmük középpontjában – mondtam nekik. – Hatalmas rajongók!
- Gondolom, ebben te is szerepet játszottál – jegyezte meg.
- Hát, meséltem nekik néhány dolgot rólatok – húztam bocsánatkérő mosolyra a számat.
- De azért te maradtál a kedvencük – pillantott a srácokra Steve, és mire megfordulhattam volna, már egy csoportos ölelés kellős közepén találtam magam. Szegény Tony, igencsak meglepődött, mikor elindult, hogy bevezesse a csapatot, ám ők, amint megpillantottak, otthagyták őt és hozzám rohantak. Tényleg nagyon szerettek.
- Csodásan néztek ki – mosolyogtam rájuk, ahogy megszemléltem őket. A fiúkon szűk, sötét ing, a lányokon kisestélyi; elegánsak, fiatalosak és elbűvölőek voltak. Jólesett nekik a dicséret.
- Te is nagyon csinos vagy, Kate – mondta Will, derűsen mosolyogva.
- Ajaj, Ben, megelőztek – Gabe beszólására mindenki felnevetett, csak az említett pirult fülig. Még mindig ezzel ugratták és az a helyzet, hogy egyikünk se bánta.
- Steve, íme a csapatom: Matt, Ryan, Jen, Liv Chris, Hayley, Will, Beth, Sophie, Ben, Annie, Gabe, Tim, Drew és Ed – mutattam végig a srácokon, majd hozzájuk fordultam. – Nos, azt hiszem, Amerika Kapitányt nem kell bemutatnom senkinek.
Elnevettem magam azoknak az arcoknak láttán: egyszerre ámultak, örültek, megtisztelve érezték magukat. És ezt megnéztem úgy hatszor az este folyamán. De ha Samet és Rhoddyt is ide számítjuk, akkor nyolcszor.
A következő pár órában elengedtem magam. Boldogan nevettem, vidáman és örömmel táncoltam mindkét csapatom férfi tagjaival, hosszas beszélgetésbe merültem a lányokkal. Szóval jól éreztem magam. Gondtalan voltam, fiatal és erős. Hosszú idő óta először éreztem magam teljesen elégedettnek, boldognak és azt kívántam, bárcsak meg tudnám állítani. Hadd maradjak örökre itt, hadd nevessek örökre így, hadd szeressek mindig így ennyi embert. Hadd szeressen mindig így ennyi ember. Hadd ne kelljen elmennem. Hadd ne kelljen meghalnom!
- Ez a mi dalunk – lépett mellém a kapitány. Kék ingjében, jól fésült hajával rendkívűlien festett, kedves mosolyával a mai napig elbűvölt. – Felkérhetlek egy táncra?
- Ki nem hagynám – bólintottam és hagytam, hogy bevezessen a táncparkettre. Gyengéden átfogta a derekam, én pedig a vállára hajtottam a fejem. Ez tényleg a mi dalunk volt: a legelső táncunkon szólt. Nagyon rég.

„Hófehér hajó úszott a hajón / S összesimult a fiú s a lány / Színes lampion fénylett az égen / Mint a brosstű a mélykék ruhán. / És a fedélzet zenével megtelt / Szólt a ringató lassú románc/ Volt egy tánc, volt egy tánc / Ilyen szépet csak filmekben látsz.”

Nem gondoltam semmire. Hagytam, hogy elmerüljek a pillanatban, hagytam, hogy körbeöleljen a zene. Hagytam, hogy utoljára eltöltsön a szerelem, hogy átragyogjon mindenen, hogy megvédje ezt az embert, akinek mindent köszönhetek. Hagytam, hogy az illatának emléke mélyen belém vésődjön, hogy az érintése felejthetetlen legyen. Hagytam, hogy vezessen és vigyen magával, nem törődve semmi mással. Csak mi ketten voltunk.
Amikor felemeltem a fejem, megszűnt a külvilág. Elmerültem a kék szempárban, elmerültem az emlékekben. Képekben kettőnkről, érzésekben, amit csak mi érthettünk. Pillantások, gondolatok, szenvedések, sebek, ígéretek, vallomások. Hibák, áldozatok, célok. Fájdalom és boldogság. Két örökre összekapcsolt szív. Két összetört és újból felépült ember. Két sokat szenvedett ember, akik végre megnyugvást találtak és viszonzást. Kölcsönös szerelmet. Egy olyan mély és erős kapcsot, mely elszakíthatatlan.

„De már szóltak a hírek s az ágyúk / Mondd, az életünk miért lenne más? /
 És mi mindent két bőröndbe gyűrtünk / De már nem ment az elindulás”

Nem éreztem az időt, a pillanat a végtelenbe nyúlt. Néztünk egymás szemébe, olvastunk a másik gondolatában. És akkor olyat láttam, amit szinte soha: Steve szemében könnyek csillogtak. Könnyek értem. Az arcomon könnycseppek folytak érte. Könnyek azért az életért, amit kaphattunk volna. Könnyek minden pillanatért, amit átélhettünk volna. Nem tudtam megszólalni. Nem tudtam vigasztalni, nem tudtam semmi bíztatót mondani. Megérintettem az arcát, a szívembe akartam vésni minden vonását. Nem bírtam tovább, úgy csókoltuk egymást, mint még soha. Nem vadul, de forró ajkunk búcsúzott egymástól örök ígéretet adva. Soha nem feledünk.
Az ölelés örökké tartott, úgy éreztem, mintha lebegnék. A testünk összeért, a lelkünk egymásba fonódott, a szívünk összekulcsolódott. Mindketten sebezhetők voltunk, de együtt erősebbek mindenkinél. Emberek, akiknek az igazi érték a kapcsolat. Barátság, szerelem, család. A világ. És ezért lesz ez a mi gyönyörű tragédiánk.
Barát, kedves, csapattárs, testőr, tanító, megmentő és az, akit megmentettem. Az, akiért az életemet áldoznám. Ezt jelenti nekem Steve. És én is ezt jelentem neki.

„Volt egy tánc, volt egy tánc / S néha elhitték, lesz folytatás”

Ekkor ért véget a dal. Nem tudom, mennyien látták, kik látták, ami történt. Mert ez valami más volt. Valami rendkívül szomorú és bensőséges, valami nagyon mély és felejthetetlen együttlét. Teljes átadás.
Amint elengedtem, máris távolodott tőlem. Nem mozdult, mégis úgy éreztem, hogy elveszik tőlem. És nem fogják visszaadni.
Natasha látta. És Tony, Sam, Bruce, Clint és Thor is látta. Lehajtott fejük, megroggyant válluk elárulta, ám egy pillanattal később már semmi nem látszott rajtuk. Nem mutathatták ki. Kezdetét vette az utolsó nagy színészi játékunk. Amelyben senki nem érzi a közelgő véget, amelyben mindenki vidám és felszabadult. Amely csak a régi együttlétek árnyéka.
Leroskadtam a fotelba és figyeltem a többieket. Mindegyiküknek megvolt a saját élete a maga problémáival. Itt az ideje, hogy én kilépjek belőle. Itt az ideje, hogy magukkal is tudjanak törődni. Hogy végre ne miattam kerüljenek bajba. Hogy a saját lábukra álljanak, ahogy nekem is ezt kell tennem. Lejárt az időm.
- Tudod, mikor először megláttalak, már akkor gondoltam, hogy valami különlegesnek lehetek a része – Matt hangtalanul érkezett mellém. Ami azt illeti, számítottam a látogatásra. – Aztán, ahogy egyre jobban megismertelek, úgy vettem észre, hogy mitől is vagy ilyen különleges. Formálod az embert, csiszolod a benne lévő gyémántot. És a legszebb benne, hogy elég hozzá egy mosoly, egy szó vagy egy érintés. Vagy csak a kisugárzásod. A döntéseid, a meglátásod, a benned lévő érzelmek és érzések, a szenvedésed. Mind-mind érték és egy apró műszer, amellyel faragod az embereket. Ezt tetted mindannyiunkkal. Jackkel is. Megváltoztattad őt, ő pedig beléd szeretett. Láttam, hogyan néz rád, hogyan lesi a mosolyod, hogyan szenved attól, amit elkövetni készült.
- Mégis megtette – hangom enyhén megremegett. – Billogot égetett belém. Elárult.
- Biztos, hogy nem önszántából tette – jelentette ki határozottan Matt. – Képtelen lett volna rá, ahhoz késő volt. Kérlek, Kate, hidd el nekem, hogy a saját akaratából sosem ártott volna neked!
- Miért mondod ezt nekem? Hisz téged is megpróbált rávenni, hogy lelőj! – hirtelen öntött el az indulat. Nem a harag, nem a gyűlölet. A csalódottság, a fájdalom, az árulás okozta seb vérzett. – Honnan tudod, milyen ember valójában?
- Mert Jack a bátyám – a fiú kijelentésére elakadt a lélegzetem. – És azért mondom el ezt, mert látom, hogy szenvedsz. ahogy Jack is. Őrlődtök belül: őt a bűntudat mardossa, te a miatta elindított folyamat miatt és mert képtelen vagy őt gyűlölni. És épp ezért sajog rettenetesen a seb: mert kijátszotta a bizalmad. Legalábbis azt hiszed…
- Miért? Mi az igazság? Matt, tudnom kell! – csüngtem a fiú szavain. Ő is felnőtt és nagyon jól ismerte az érzéseimet. Megsebzett volt, akárcsak én.
- Meg akart védeni. Távol akart tartani a Hydrától, amíg lehetett.
Csöndbe burkolózva fürkésztem a fiú arcát. Nem tudtam, hihetek-e neki, de ez is csak egy pillanatig volt kérdés. Valami bennem fenntartás nélkül elfogadta a magyarázatot. Megkönnyebbültem, ugyanakkor tudtam, hogy még nehezebb lesz: most van még egy ember, akit fájdalmas lesz itt hagyni.
- Kérlek, látogasd majd meg – kérte Matt és most már erősen kihallottam a hangjából a testvéri féltést, ragaszkodást. – Beszélj vele! Szeretném, ha mindketten megszabadulnátok ettől a tehertől. És ha nem is tudsz neki megbocsátani, legalább engedd, hogy még egyszer láthasson. Engedd, hogy utoljára beszéljen veled, mielőtt a Hydra megtalálja. Értem tedd meg!
Sokatmondó tekintettel meredtem a fiúra, miközben eltűnődtem. Ahogy egyre jobban megismerem a körülöttem élőket, úgy döbbenek rá a hasonlóságokra. Egy-egy apró jellemvonás, egy-egy tett, mely olyan, mintha belőlem szakították volna ki. Mindannyian hasonlítanak rám, mindenkiben van valami közös. De ha ez így van, akkor miért vagyunk ennyire különbözőek? Miért hozunk ennyire más döntéseket, miért cselekszünk másképp? Aztán rájöttem: a sérelmeink miatt. A sérüléseink, a sebeink befolyásolnak és formálnak. Engem már elégszer megsebzett a Hydra, ezért megszületett bennem a szilárd elhatározás: nem hagyom, hogy mással is ezt tegye. És ha ehhez az kell, hogy én belül még jobban szenvedjek, ha az kell, hogy még nehezebb legyen, akkor…
- Megteszem – feleltem, mire Matt arca felragyogott. Én pedig úgy éreztem, már ezért megérte.
- Köszönöm – szorította meg a kezemet. Nem tudott többet mondani, de nekem ez is épp elég volt. Egy szóba sűrítve minden hála, megkönnyebbülés és szeretet.

. . .

- Semmi újdonság Buckyról? – kérdeztem Samet a korláton könyökölve, kezemben egy itallal, amiről tudtam, hogy soha nem fogom meginni. Bár, ha búcsúpohárként fogom fel… De nem akartam.
- Mindössze a szokásos nem létező nyomok – felelte az afroamerikai, miközben Clint és Tony közti billiárd meccset figyelte. Én képtelen voltam velük szórakozni. – A futóbajnok sem hagyta abba a keresést?
- Tudod, hogy nem - sóhajtottam, majd lepasszoltam Sólyomnak az italom. – Nem fog leállni, amíg maga mellett nem tudhatja. Pedig Bucky megmondta, hogy hamarosan találkozni fognak.
- De lehet, hogy az még éveket jelent.
- Igen.
Pár év. Pedig szerettem volna még viszontlátni a Katonát. Szerettem volna még beszélni vele, meggyőződni róla, hogy most már rendbe fog jönni. Hogy most már visszakapta az emlékeit. És, hogy vigyázni fog Steve-re.
- Tudod, Kate, engem nem tudsz becsapni – szólalt meg halkan a férfi. – Nem vagyok vak, és amit az előbb láttam, azt nem lehetett félreérteni. Lehet, hogy nem ismerlek olyan régóta, mint ők, de ahhoz nem kell Bosszúállónak lenni, hogy rájöjjek. És pont tőlem akartál búcsú nélkül elmenni? – tette hozzá szemrehányó hangon.
- Nem, dehogy – tiltakoztam, ám a hangom erőtlen volt. – Csak reméltem, hogy elódázhatom a pillanatot.
- Ahogy elnézlek titeket, nem sokáig húzhatod – pillantott körbe. – Hiába színészkedtek, belül véreztek. Minden szakadás fájdalommal jár.
- Hidd el, tudom – mosolyodtam el fájdalmasan. – És csak annyit akartam mondani, hogy köszönöm.
- Nem tartozol köszönettel – rázta meg a fejét. – Minden perc, amit veled töltöttem, csodálatos és felejthetetlen volt. Örülök, hogy része lehettem az életednek. Én mondok köszönetet neked.
Átöleltem, őt is úgy, ahogy a csapatomat: ragaszkodóan, szeretve és soha nem feledve. Mint egy barátot.
- És még annyit, hogy bármikor szívesen látlak. Nyugodtan kopogtass be, amikor a narancslevet bontanám, vagy ugorj át felettem a parkban. Nem fogom bánni.

És bármily bizakodó is volt a hangja, kimondatlanul is ott lebegett felettünk a folytatás: ha túlélem.

2 megjegyzés:

  1. A mostani lelkiállapotommal esküszöm könnyeztem a végére <3 Gyönyörű rész lett,gratulálok! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. KÖSZÖNÖM!! Nagyon reméltem, hogy ez a rész mély nyomot hagy majd, mert be kell vallanom, bármennyire is szomorú, a kedvenc részem lett. :)
      Ui: elmondhatatlanul hálás vagyok a töretlen támogatásodért! <3

      Törlés