2017. október 26., csütörtök

16. Amiben sosem lesz részem

Ó hogyha tudnám:    nemcsak szívemben hordom
mindazt, mit érdemes még    s van visszatérni otthon”
Radnóti Miklós


Wakanda. Egy alig ismert afrikai ország. Vibránium. Egy fém, amiről még kevesebben tudnak. Mert ugyan Amerika Kapitány révén megismerte a világ, de eddig azt hittük, hogy azok az utolsó darabok. Úgy néz ki, tévedtünk.
Amíg a gépen utaztunk, utánanéztem Pietro és Wanda Maximoff történetének. 10 éves korukban vesztették el a szüleiket egy bombázásban; őket két nap múlva találták meg a romok között. Korán megtapasztalták, milyen a fájdalom. Újra eszembe jutott az Ikrek arca. Még nem ismerték az igazi harcot. Az igazi csatát.
Megérkeztünk, Sólyomszem a roncsteleptől nem messze egy fákkal körülvett tisztáson rakta le a gépet. Bruce most nem jött velünk, egy hajó nem pont az ő méretéhez való. A rövid szakaszon, amíg a hajóhoz értünk, Stark átszkennelte a roncsot, így pontosan oda érkeztünk, ahol Ultron és az Ikrek tartózkodtak.
A robotarcon nem tudott meglepetés tükröződni, de az Ikreket elnézve, mindannyian számítottak a jövetelünkre. Ultron persze azonnal sértegetni kezdte Tonyt és a kapitányt, amikor ő megpróbált az Ikrek lelkére beszélni. Tisztára, mintha Starkot hallottam volna. Bámulatos, mennyire átvette a stílusát.
Ezalatt a pár perc alatt szemügyre vettem az Ikreket. Mindkettejük arcán elszántság tükröződött és gyilkos tekintettel meredtek ránk, én mégiscsak szomorúan elmosolyodtam a láttukra. Pietro alig észrevehetően biccentett, Wanda azonban ellenségesen méregetett. Engem nem ismert annyira a nagyvilág, nem tudták, mire vagyok képes. Épp ezért jelentettem fenyegetést számukra.
A többiek nem hagyták, hogy Ultron befejezze a kapitány igazságérzete miatti undorának ecsetelését, hanem akcióba lendültek. Teljes volt a fejetlenség: robotok és a hajón lévő emberek támadást indítottak ellenünk, csakúgy, mint az Ikrek és Ultron. Pietro száguldását szemmel nem lehetett követni, de Wanda is mintha felszívódott volna. Ki akartam deríteni, mire készült, de többen kerültek az utamba. Az emberekkel könnyen elbántam, mert bármennyire is megizmosodtak a kemény munkától, a mozdulataik lassúak és otrombák voltak az én kecsességemhez képest. Helyből felugrottam és a lábammal átkulcsoltam az egyik nyakát, elrántva őt, aki így nekiesett egy másiknak. Az kiejtette a kezéből a fegyvert, én pedig még mindig a támadómon csüngve kinyújtottam a karom és felkaptam a géppuskát, orrba vágva vele a harmadikat. A legkevesebb, amit kapott, az az orrtörés, de a reccsenésből ítélve a koponyája is megrepedhetett. A maradék lendületemmel kinyújtottam magam és kézen állásba ereszkedve átlendítettem az embert a korláton. Hiába, Natashától mesteri kiképzést kaptam.
A robotokat a magasba repülve intéztem el. Bonyolult táncot járva elkerültem a lövedékeiket, majd egy-egy jól irányzott lövés a nyaki és a hasi összekötő szálakra, megszakította az információáramlást és az áramellátást. Tehetetlen kupacként zuhantak a hajópadlóra.
Most jöhettetek az Ikrek. Thor közvetítéséből ítélve a Skarlát Boszorkány megpróbált bemászni a fejükbe, befolyásolni a tudatukat. De vajon miért? Mit akart láttatni velük?
Hirtelen valami elkapta a derekam és még kiáltani sem volt időm, mikor jóval odébb lerakott. Pietro, gondoltam és már fel is tűnt előttem a szöszke fej. A húgával együtt. Akkor eszméltem rá a csöndre. Véget ért volna a csata?
- Steve? Natasha? – kérdeztem az adóvevőben, de csak hallgatás volt a válasz. – Mit csináltatok velük? – szegeztem az Ikreknek a kérdést. – Játszadoztál az agyukkal?
- Csak azt kapják, amit megérdemelnek – felelte Wanda keményen. Ő már felnőtt. Csak az a baj, hogy a bosszúért.
Valami piros örvény tört elő az ujjai közül és a fejembe lökte. Éreztem, ahogy kéken felizzott a szemem. Meg tudtam volna állítani, nem kellett volna végignéznem, mégis hagytam. Hagytam, hogy újra lássam és átéljem a legnagyobb félelmemet: a családom és a Bosszúállók elvesztését.
Wanda megdöbbenve meredt rám nem tudom, a Hydra okozta látomás vagy a mély fájdalom volt rá ekkora hatással. Vagy a felismerés, hogy nemcsak nekik vannak veszteségeik.
- Ennél nem tudsz rosszabbat mutatni – nyögtem térdre rogyva elkínzott arccal.
- Dehogynem, tudok rosszabbat – keményítette meg az akaratát, de a hangja remegését nem tudta leplezni. Csavart egyet kezén, mire változott a kép.
Egyszerű templom, az ajtó nyitva, az ablakokon széles sugárban ömlött be a meleg napfény. A padokban kiöltözött emberek, fehér virágok mindenütt. Gyönyörű fehér ruhában haladok előre az oltár felé, ahol egy férfi vár rám: Steve. Hallom a pap szavait, majd a tapsot, mikor elcsattan a csók.
A hasam szépen gömbölyödik, ahogy kinézek vidéki házunk ablakán. Egy Quinjet érkezik, én pedig boldogan rohanok az érkező kapitány karjába.
Mosolyogva intek az ablak mögött álló barátaimnak, ám már torzul is el az arcom, ahogy megérzem az összehúzódást. Görcsök feszítenek, aggódom, hogy minden rendben legyen, ám Steve megnyugtat. Vigyáz rám.
Pólyába csomagolt kisbabát ad a karjaimba Tony, Natasha bíztatóan simogatja a karom. A csöppség élénken nyújtogatja a karjait, majd hatalmasat ásít. Elnevetem magam és magamhoz szorítom. Az apja szemét örökölte. Steve-re nézek, és egy kérdést teszek föl neki…
Nem tudom meg, mi lett a neve, valami kiszippantott a látomásból és visszacsöppentem a valóságba. Hideg fémpadlón feküdtem, a homlokomon verejtékcseppek gyöngyöztek. De még most is úgy tartottam a karom, mintha benne lenne a gyermekem. A kisfiam.
Nem tudtam mozdulni. Igaza volt Wandának, tudott rosszabbat mutatni. Nem a halált, amit egyszer már átéltem. Hanem azt a boldogságot, azt a lehetséges jövőt, ami soha nem fog bekövetkezni. Amiben soha nem lesz részem.

. . .

Magam elé meredve ültem a Quinjet padlóján, mintha minden figyelmemet az előttem lévő műszer kötné le. Ám a szemem nem látott; máshol jártam. Még az álmokban.
A látvány teljesen letaglózott. Eddig nem gondoltam bele, mi mindent veszítek el, ha feladom a küzdelmet. Meg akartam kímélni magam, hogy könnyebb legyen. Wanda viszont ettől is megfosztott. És az a helyzet, hogy ezért nem tudtam haragudni rá. Mert most már tudtam, hogy érdemes küzdeni, mert ha el is bukok, legalább megpróbáltam. Hacsak egy álomért is.
Így hát felálltam. Körülnézve láttam, hogy a csapat egy része sokkal rosszabb állapotban volt, mint én. Bruce a földön kuporgott, hideg verejtékben úszó testét egy takaróba burkolta. Azután, hogy Hulk mekkora pusztítást végzett a városban, nem tudott megszólalni. Fogalmam sincs, mi dühítette fel ennyire. Mit láthatott, ami ekkora pusztításra sarkallta és a barátja ellen fordította? Vajon mi rejtőzhet a tudós lelke mélyén? Vittem neki egy pohár vizet és bíztatóan megszorítottam a kezét. A padlón kuporogva, ebben a megsemmisült állapotban olyan volt, mint egy védtelen gyerek. Reméltem, hogy hamar rendbe jön.
Thor még állt, őt nem döntötte földre a látomás. Ő gondolkodott, mintha újra felidézné az álmot, hogy minden részletet alaposan megszemléljen. Próbált valamire rájönni.
Natasha félig lecsúszott a széken, mintha nem bírná magát tartani. Szinte pislogás nélkül meredt maga elé. Mikor egy pokrócot terítettem a vállára, akkor vettem észre, hogy reszket. Arca időnként fájdalmasan eltorzult, a nő teste minden apró légörvénynél, fordulásnál összerándult. Vajon mit láthatott, ami ennyire felkavarta? Mintha zuhant volna húsz emeletet. Mintha a régi sebek felszakadtak volna. Mintha az elfeledni próbált fájdalmas emlékek a felszínre törtek volna. A múlt, amelyet nem lehet megváltoztatni, a bűnök, amelyeket már nem lehet kijavítani és a veszteségek, amiket már nem lehet visszakapni. Mit titkoltál el Natasha?
Steve a bal oldali fülkében ült leszegett fejjel. Egy pillanatig haboztam, hogy odamenjek-e. Nem akartam megzavarni, mert róla tudtam, mit látott, és ha tovább akar élni abban a látomásban, akkor hagyom. Peggyvel volt. Nem tudom, hol, milyen körülmények között, de a tekintete elárulta, hogy rá emlékezett. És hogy még mindig fáj a veszteség. Végül mégiscsak odamentem és az ő vállára is terítettem egy pokrócot, majd finoman végigsimítottam a kezén. Nem lepődtem meg, hogy még csak meg sem mozdult. Tudom, milyen, amikor letaglóznak az emlékek. Amikor összedől a nehezen épített kártyavár és összetörik a lelked. Igen, tudom, milyen is.
- Maradt még egy takaró, ha szeretnéd – nyújtottam át Tonynak a pokrócot, miután Sólyomszem nem fogadta el a vezetésben való segítséget.
- Neked nagyobb szükséged van rá – hárította el, majd kedvesen rám borította. – Jól vagy?
- Úgyis tudod, hogy nem – ráztam meg a fejem. – Csak volt már rosszabb.
Tony arckifejezése elárulta, hogy büszke rám. Arra, hogy talpra tudtam állni. Bíztatóan megpaskolta a vállam, majd lerogyott a székre. Habár őt nem kapta el a Skarlát Boszorkány, nem kis erőfeszítésébe került összeverni a barátját. Még ha az nem is volt önmaga.
- Rettenetesen festetek – jegyezte meg Sólyomszem, mikor leültem mellé. – És enyhén fogalmaztam.
- Ők rosszabbul jártak, mint én – pillantottam a többiekre. – Hova megyünk?
- Oda, ahol nem találnak ránk – felelte Clint, miközben kedves mosoly játszott az ajkán. – A védett házba.

. . .

Emeletes vidéki amerikai ház a semmi közepén. Sehol egy rejtett bázis, számítógépes védőrendszer, sőt még biztonsági kamera sem, mégis érezhetően biztonságot árasztott a környék. Egy pillanatra újra felvillant előttem a látomásban megjelenő ház. Akár ez is lehetett volna.
Beléptünk az ajtón, mire egy várandós barna hajú nő jelent meg. Én fogtam fel leggyorsabban a helyzetet, és romokban heverő lelkem ellenére elmosolyodtam. Most már tudtam a magyarázatot Clint viselkedésére és arra, hogy miért gondoskodott mindig rólam: mert ez itt a családja. A fia, a lánya, a felesége és a hamarosan születendő gyermeke.
Valami összerántotta a szívemet, ahogy Steve-re pillantottam. Nekünk is lehetett volna családunk. Lehetett volna…
Natashát figyeltem. Arca kisimult, ahogy a gyerekekre nézett és ahogy magához szorította a kislányt. Számukra ő Nat néni volt. Nagyon jól titkolta, hogy tudott róluk, soha nem említette, és ez így is volt rendjén.
- Kate – nyújtottam kezet a nőnek. – Örülök, hogy megismerhetem.
- Laura – rázta meg kinyújtott jobbomat. – Clint sokat mesélt rólad.
- Remélem, csak jókat mondott – pillantottam enyhe szemrehányással az íjászra, aki erre sokatmondóan megvonta a vállát.
- Mondjuk úgy, hogy szinte családtag vagy – felelte.
Melegség öntötte el a szívemet ezekre a szavakra. Fantasztikus volt érezni, hogy befogadnak az emberek. Hogy tartozol valahova. Így hát hálával telt pillantással néztem a Barton családra.
- Gyerekek, vezessétek körbe Kate nénit a házban! – szólt Sólyomszem a gyerekeinek, nekem viszont felszaladt a szemöldököm.
- Kate néni? Most komolyan? – kérdeztem megrovóan.
- Bocsánat, helyesbítek. Vezessétek körbe Lady Kate-et!
- Javíthatatlan vagy – legyintettem lemondóan, majd elvigyorodtam, amikor Mrs. Barton helyeslő bólogatására Clint arcára fagyott a mosoly.
- Hé, nem ér összefogni ellenem – tiltakozott. – Addig örüljetek, amíg ti, lányok vagytok többségben! Pár hónap múlva már egyenlően leszünk, és akkor mi fogunk nyerni!
- Csak szeretnéd – mondtam kihívóan, majd követtem a gyerekeket az emeletre. Otthonos ház volt, békés, olyan, ami nem illett az ügynökök emberek által elképzelt világába. Megfeledkeznek arról, hogy mi is emberek vagyunk, ugyanúgy érzünk, szeretünk, gyűlölünk, szenvedünk és félünk, mint ők. Csak mi ezt értük tesszük és nem magunkért.
- Apa szerint te vagy a második legjobb íjász a világon – mondta Lila, mire elmosolyodtam.
- Hát, ha valakinek olyan tanára volt, mint apátok, az a legkevesebb, ha a lehető legjobbra fejleszti magát. Büszkék lehettek rá, fantasztikus ember – simítottam végig egy fénykép keretét, mely a családot ábrázolta pár évvel ezelőtt.
- Kipróbálhatom az íjad? – kérdezte Cooper. – Más, mint apáé.
- Jó megfigyelő vagy – dicsértem meg. – Tulajdonképpen ez az íj egy kicsit egyszerűbb változat. Gyere, megmutatom, hogy működik!

. . .

A házaspár egymást ölelve nézett ki az ablakon. Kate türelmesen magyarázta az íj használatát, majd kedvesen megigazította Cooper karját, akinek így majdnem telitalálata lett a kertben felállított céltáblán. A lány lelkesen csapta össze a tenyerét és már nyújtotta is a következő nyílvesszőt.
- Más, mint ti – szólalt meg Mrs. Barton, mikor Kate rögtönzött íjászbemutatót tartott és észveszejtő gyorsasággal lődözte ki a nyilakat a táblára. Azok pontosan ugyanakkora távolságra helyezkedtek el egymástól és egy A betűt formáztak.
- És rettenetesen fiatal – bólintott Sólyomszem. – De meg tudja védeni magát.
Kate eközben felkapta Lilát és magához ölelve felemelkedtek a talajról. Nevetve forogtak körbe-körbe, a hajuk lobogott utánuk. Aztán mikor földet értek, már rohant is Cooper után, egy ügyes csellel elvette tőle a labdát, majd mesteri cigánykerék után gyönyörű gólt rúgott. A gyerekek pedig tapsoltak.
Kate egy órára megfeledkezett minden gondjáról. Csak játszott. Játszott, úgy, ahogy régen a testvéreivel. Közben persze vigyázott a gyerekekre, minden érintése csupa szeretet volt. A szeme ragyogott. Otthon érezte magát.

. . .

- Segíthetek valamiben? – léptem be kellemesen kifulladva a konyhába.
Laura itt tevékenykedett, vacsorát készített, így csatlakoztam hozzá. Nem kis munka 10 emberre főzni. Zöldséget hámoztam és szeltem, levest kevergettem, húsokat forgattam, majd a terítést is én csináltam. Munka közben beszélgettünk Laurával, meséltem neki a kiképzésemről, néhány bevetésről és a szuperhőssé válás előtti életemről; ő pedig a családjáról mesélt, a megismerkedését Clinttel, az első gyermekük születését, és, hogy milyen egy Bosszúálló feleségének lenni. Mosolyogva hallgattam, miközben sebesen járt a kezem. Megszokott mozdulatok voltak ezek, régebben rengetegszer csináltam ilyet. A végén már Laura nem is dolgozott, kivettem a munkát a kezéből. Megnyugtatóan hatott rám a hétköznapi tennivaló és szerettem volna meghálálni a vendéglátást.
- Tudjátok, máskor is jöhettek, mi szívesen nézzük ölbe tett kézzel, ahogy rendbe rakjátok a házat – lépett be Sólyomszem vigyorogva, arra utalva, hogy míg én a konyhában alkotok, Steve és Tony fát hasogat. Hiába, amit ki nem állhattunk az a tehetetlenség és semmittevés. – Egy személlyel többnek teríts!
- Kinek? – kaptam fel a fejem.
- Nekem – lépett be Nick Fury az ajtón. Világosszürke pulóverében, fegyver nélkül nem nézett ki többnek, mint egy jó erőben lévő öregembernek. Ám még így is egyértelmű volt, hogy nem érdemes vele packázni.
- Üdvözlöm, uram – léptem oda és tisztelettudóan vigyázba vágtam magam. Megmosolyogtatta a gesztus, de láthatóan jól esett neki. Én mindig is tiszteltem Furyt, még ha nem is értettem egyet minden döntésével. – Jött helyrerakni a csapatot?
- Nem – rázta meg a fejét. –Azt már nektek kell megoldani. Hírekkel jöttem és várom, hogy mit léptek.

Ekkor érkeztek meg a többiek, így félbehagytuk a beszélgetést. Mindenkinek a kezébe nyomtam egy tányért, majd Laurával átkísértem a gyerekeket a konyhába. Az étkezőben ezalatt már a csapat el is kezdett agyalni, hogy vajon mi lehet Ultron következő lépése. Én is, csatlakoztam hozzájuk, amikor jelzett a telefonom: „Nem menekülhetsz a végzet elől: a gyengék mind elbuknak. És aki képtelen változni, az gyenge.”

2017. október 19., csütörtök

15. Pajzsot akartam emelni a világ köré

„Nyugodtan alszom immár
és munkám után lassan megyek,
gáz, gép készül ellenem,
félni nem tudok és sírni sem…”
Radnóti Miklós

Metsző hang sértette meg a dobhártyámat, mire a fülemhez kaptam. Másnak talán csak egy rossz hangszóró besípolását jelentette, ám számomra sokkal többet: elkezdődött. Az utolsó játszma. Az utolsó küldetés.
Nagy levegőt véve indultam vissza a nagyterembe a leszállóról, ahová a csapatomat kísértem. Megszaporáztam a lépteimet magas sarkú fekete szandálomban, miközben a kezem ökölbe szorult Steve kése körül. Ez volt az egyetlen fegyverem.
A szoba közepén ott állt egy félig kész robot, madzagok, vezetékek lógtak rajta, az áramkörei nem voltak rendesen bekötve, a váza közel sem volt elkészült állapotban, mégis mozgott. És beszélt. Önállóan. Gondolkodott.
Ultron. De az lehetetlen, még nem voltunk készen, a programok még javában futottak, amikor eljöttünk a laborból. Még nem tartottunk ezen a szinten. Nem adtunk neki testet. Hogy történhetett ez?
Engem nem vett észre, mivel tekintetét merőn a Bosszúállókra szegezte, akik döbbent arccal meredtek a robotra.
- Méltók… - hörögte rekedtes hangon, mintha kiszáradt torokkal ébredt volna egy hosszú álomból. Annyira emberi volt, hogy beleborzongtam. – Nem, hogy lennétek méltók rá? Gyilkosok vagytok.
Elkerekedett szemmel néztem erre a botladozó, szaggatottan mozgó, szavakat tagoltan ejtő robotra. Nem hozzám beszélt, igazából egyikünkhöz sem személy szerint szólt, mégis úgy éreztem, hogy nekem címezi a szavait. Igaza volt. Hogy lennék méltó bármire is? Hogy lennék méltó, hogy felemeljem Thor pörölyét? Hogy lennék méltó, hogy uralkodjak bárki felett is?
Az emberek tisztelnek minket, ugyanakkor gyűlölnek is. Félnek tőlünk, mert olyan erőt képviselünk, amelyet ők nem birtokolnak. És mert a két New York-i eset óta rádöbbentek, hogy a világ mégsem olyan, mint amilyennek képzelték. És gyűlölnek, mert tudják, hogy gyilkosok vagyunk. Néha nem mi tehetünk róla, hogy ártatlan emberek vesztek oda. Néha azonban a mi kudarcunk árai az elhunytak. Ez mindig keserű pohárként lebeg előttem.
Végigpillantottam a többieken, de őket nem rázták meg ennyire a hallottak. Az ő fejükhöz már sokszor vágták oda ezt a megbélyegzést. Stark Jarvist próbálta értesíteni, a többiek támadásra készen álltak. Leperegtek róluk a robot szavai. Én pedig ekkor kezdtem megérteni, miért jött el az időm vége. Én már nem tudok ilyen pajzsot építeni a lelkem köré. Az már csupasz, bárki képes megsebezni. A Hydra elérte, hogy a védfal leomoljon és védtelen legyen.
- Sajnálom. Elaludtam. Vagy inkább álmodtam. Belegabalyodtam a zsinórokba – a robot megpróbált elszakítani egy huzalt, ami nem engedte szabadon mozogni. – Meg kellett ölnöm a másikat, pedig rendes volt.
- Megöltél valakit? – a kapitány hangja még ilyen körülmények között is nyugodt volt. Tisztelettel néztem rá: még ilyenkor is higgadt, megfontolt katona. Egy lenyűgöző ember.
- Nem szívesen tettem, de a való világban muszáj kemény döntéseket hozni – felelte a robot.
Rám nézett. Világító gépszemét rám szegezte és úgy mondta ezt. Én pedig megijedtem. Olyan volt, mint egy ember. Egy sokat tapasztalt, bölcs filozófus. Mint mi összegyúrva. Mit hoztunk létre?!
- Ki küldött? – kérdezte Thor. A félisten már cselekvésre kész volt.
- „Pajzsot akarok emelni a világ köré” – szólt a felvételről Tony hangja. Ránéztem, és ahogy a tekintetem találkozott az övével, megláttam benne valamit: a sejtést, hogy ez a kísérlet nem úgy sült el, ahogy kellett volna.
- Ultron – mondta ki Bruce. A nevet, amit mi alkottunk. A robot nevét, amelyet mi teremtettünk.
- Élőben. Vagyis nem, még nem. Ez csak egy gubó, de készen állok. Vár a küldetésem.
- Küldetésed? – szólalt meg Natasha.
- Eljön a béke – és mint egy végszóra, robotok robbantak be a terembe és támadtak ránk. Azok, amelyeket Tony hozott létre. Akiket ő irányított. Eddig.
Félreugrottam egy nekem szánt lövedék elől, de a szandálom tűsarkát lendületből a robot térdízületébe vágtam, mire leszakadt a lába. A csontom keményen csattant, ahogy a fémmel ütközött, ám a fájdalom pillanatnyilag nem érdekelt: a túlélési ösztön mindent elnyomott. A harc kiélesítette az érzékeimet, mozdulataim felgyorsultak, hagytam, hogy a testem gondolkodás nélkül tegye a dolgát. A késem megtalálta a megfelelő vezetéket a robot nyakán és már el is metszette. Leráztam magamról a fémkupacot és már ugrottam is a levegőbe, lerántva egy Steve felé induló gyilkológépet. Merthogy most azok voltak. Ultron irányítása alatt álló érzéketlen lények. Fegyverek.
Éreztem, hogy a nyakamra szoruló hideg fémkézen forrósodni kezd a reaktor, de nem adtam fel, szabadulni próbáltam, ám a szerkezetet most nem hatotta meg a késem.
- Te már úgyis halott vagy – hallottam meg Ultron hangját a robot szájából. – Ne könnyítsük meg a dolgodat? Ne csökkentsük a károkat? Megérdemled a választást. Szeretnél most meghalni?...
Nem fejezhette be, mert valaki lerántotta rólam és porrá zúzta a robotot. A válaszom úgyis nem lett volna.
- Jól vagy? – kérdezte Steve, mire bólintottam, majd továbbálltam segíteni a többieknek és egy perc múlva minden robot ártalmatlanítva volt.
- Hát, ez drámai volt – jegyezte meg Ultron. – Sajnálom, tudom, hogy jót akartok, csak nem gondoltátok át. Védenétek a világot, de ellenzitek a változást. Hogy menthetnétek meg az emberiséget, ha nem hagyjátok fejlődni? Ezekkel? – emelte fel megvetően a szétesett robotot. – Ezek csak játékok. Csak egy út vezet a békéhez. A Bosszúállók kiirtása.
A késem ártalmatlanul pattant ugyan le róla, de Thor kalapácsa összezúzta a robotot. Ezt már egyikünk se bírta hallgatni. Mert Ultron nem bölcs volt, hanem őrült. Egy őrült, akinek sok mindenben igaza van, de egy dologban hatalmasat téved: a barátainkat nem fogja bántani. A Bosszúállók védték eddig a Földet és ezután is ők fogják. Nem holmi mesterséges intelligencia fogja eldönteni, hogy meg kell-e halnunk. Ezzel a kijelentésével végleg maga ellen fordított engem. Mert nem fogom hagyni, hogy megölje a csapatomat, még ha belepusztulok, akkor se. Jóvá fogom tenni a hibát.

. . .

- Odaveszett a munkánk. Ultron lelépett; az internetet használta menekülésre – jelentette ki Bruce, ahogy összegyűltünk a laborban. A szalon jelenleg alkalmatlan volt a tárgyalásra.
- Ultron… - ejtette ki a nevet tűnődve a kapitány. Nem nézett rám, pedig bizonyára tudta, hogy én is részese voltam ennek a titokban zajló munkának. Ezzel a helyzettel azonban nem számoltunk. Fel sem merült bennünk, hogy egy irányítható, emberek védelmét szolgáló pajzs helyett egy szuperintelligens gyilkológépet fogunk felmutatni a barátainknak. Akit mi teremtettünk.
Szinte éreztem, ahogy a nő a feszültség, mindenki beszállt a vitába. Olyan elméleteket vetettek fel, hogy Ultron a nukleáris kódokat keresi, és bevallom, volt benne ráció.
- Mégis létrehoztátok. Méghozzá itt. Azt hittem, mi mások leszünk, mint a S.H.I.E.L.D. volt – mondta a kapitány. Hát igen, ez a legnagyobb probléma: a titoktartás, a bizalom hiánya. Mert szinte mindenkit érzékenyen érint és a csapat összetartó ereje a bizalom kell, hogy legyen. Tessék, a Hydra még így is képes ártani: a csapatot összekötő szálakat gyengíti. Mert miből származott a titkolózás? Miért nem mondtuk el a többieknek, hogy min dolgozunk? Azért, mert tudtuk, hogy nem értenék meg az indokainkat. Ők nem látták, amit mi, és annak ellenére, hogy ezt mi helyesnek éreztük, ők nem így kezelték volna. Ekkor értettem meg, miért engedték az Ikrek elhozni a jogart: a segítségével megteremtettük a saját démonunkat. Egy pusztítót.
Thor rontott be az ajtón és mielőtt megakadályozhattuk volna, dühösen megragadta Starkot a nyakánál fogva és a magasba emelte.
- Engedd el! – kiáltottam. – Hát nem értitek, mire megy ki ez a játék? Szét akarnak zilálni minket, egymásnak ugrasztani, hogy ne tudjunk hatékonyan dolgozni. Muszáj összetartanunk! Igen, hiba volt, hogy titokban hoztuk létre Ultront, de egy jó ügyért tettük! – néztem végig rajtuk.
- A Bosszúállók vagyunk – mondta Tony. – Letartóztathatunk akárhány fegyverkereskedőt, de ami fentről jön, csak az számít. Hogy fogunk szembeszállni vele?
- Együtt – jelentette ki Steve.
- Végünk lesz – megütődtem ezen a hangnemen. Tony elképesztő változásokon ment át az elmúlt napokban. Eltűnt az örök optimizmus, komor volt. Félt attól, amit látott, félt, hogy megtörténhet. És most ennek a félelemnek a rabja volt.
- Akkor együtt lesz végünk.
Döbbent csönd fogadta a kapitány mondatát, én pedig hirtelen ráébredtem, hogy Steve még nem nyugodott bele az elvesztésembe. Még nem adta fel, meg akar menteni. Ez a felismerés energialöketként hatott rám; én már kezdtem belenyugodni abba, hogy az én utam véget ért. De amíg van egy valaki is, aki harcol értem, addig nem adhatom fel. Nem hagyhatom, hogy miattam essenek el, és nem is fogom. Úgyhogy kihúztam magam, félretettem minden önsajnálatot, depresszív gondolatokat, és megkerestem magamban azt az utolérhetetlenül makacs és önfejű lányt, aki végigsegített az úton idáig. Küzdeni fogok, hogy ha el is bukok, akkor az ne harc nélkül legyen. Nem fogom megadni magam, ahogy a Hydrának se tettem. Hisz Ultron nem ember, nem tud érezni és pont ezért érzelmileg és lelkileg sem fog tudni megtörni. A testemet pedig hiába zúzza össze, az érték a bensőmben van. És amíg az él, hatok az emberekre, addig holtan is én győzök.
Újult erővel álltam fel a székről és szemügyre vettem Jarvis maradványait. Ultron nem olvasztotta magába, pedig megtehette volna. Igaza van dr. Bannernek, ez düh volt. Vagy legalábbis valami olyasmi, mivel Ultron nem ember. De ha képes volt erre, miért ne érezhetne dühöt máskor is? Olyankor megfontolatlanul cselekszik, mint mindenki. Most már csak azt kell kitalálnunk, mivel dühíthetjük fel. Hogy hibázzon.

. . .

Reméltem, hogy a szobám privát hálózatát nem törték fel, de mivel ezt is Tony tervezte, ezért Ultron ott is mindent megnézett. Kivéve, ami nem a szerveren volt, hanem a saját laptopomon. Ez megnyugtatott, mert így nem tudott meg semmit a családomról, tehát őket biztonságban tudhattam.
Hill folyamatosan továbbította a jelentéseket, amiknek köze volt Ultronhoz: nem kevés volt belőlük. Próbáltam összefüggéseket keresni, kitalálni, mit akarhat, de nem sikerült, így inkább segítettem a megmaradt adatok rendszerezésében és újrakódolásában. Próbáltam hasznossá tenni magam, és közben nem arra gondolni, hogy most mennyire nincs szükség rám. Mert bármennyire is szerettem volna a csapat része lenni, egyre inkább úgy éreztem, hogy kívülről szemlélem a dolgokat. Mintha az én történetem lassan függetlenedne a többiekétől és többé már nem ugyanazon az úton mennénk. A csapat már megtalálta az egységét, és én valahogy kívül rekedtem ezen. Mert igaz, hogy mindenkihez valami különleges kapocs fűz, de az igazi egység ott van bennük. Ott volt már akkor is, mielőtt idekerültem, nekem csak elő kellett csalogatnom belőlük, ám ennél többet nem tehetek. Szereztem nekik olyan emlékeket, amiket nem tudnak majd elfelejteni, kötöttem olyan szálakat, amelyeket nem tudnak elvágni, de az én munkám itt véget ért. Megmutattam nekik az értékeket, amikért érdemes küzdeni, megmutattam, hogyan látom a világot: én voltam az összetartó erő, harcoltak értem és így forrtak össze egy csapattá. Én már csak terelgetni tudom őket ezen az úton tovább. Az emlékemmel.
Ilyenkor persze úgy tűnik, mintha hibátlan lennék, pedig nem vagyok az. Voltak rossz döntéseim.
- Beszélhetünk? – lépett be a kapitány a szobámba, én pedig bólintottam. Már vártam erre.
- Tudod, hogy ti bármikor jöhettek – feleltem, alig pillantva fel a monitorról. Ami azt illeti, féltem a szemébe nézni. Féltem, hogy mit fog mondani.
- Hát, ma eléggé eltűntél – jegyezte meg.
- Ha létrehozok egy gyilkos szuperrobotot, akkor nem is fogok mindenki előtt villogni – válaszoltam keserűen. – Tudom, hogy haragszol, amiért nem mondtam el, de egyetértettem Tonyval: szükségünk van egy pajzsra. Ezért segítettem, csak jót akartam. De hiba volt nem beavatni titeket és nem kérni ki a véleményeteket. És hiba volt felügyelet nélkül hagyni az integrálást, viszont hidd el, hogy eszünkbe se jutott ilyet teremteni.
- Tudom – bólintott Steve. – Mindenkinek vannak rossz döntései. Csak tudnám, mi vezérelte Tonyt…
- A félelme – a kapitány meglepetten kapta fel a fejét. Tehát Stark nem mondta el neki. – Az Ikrek veszélyesebbek, mint ezt gondoltuk. Képesek a lelket is szétmarcangolni.
- Akkor már értem – nézett rám a férfi, miközben apró mosoly játszott az arcán. – Tudod, az empátia nagy érték. Örülök, hogy használod, mert ez tesz erőssé.
Hálásan elmosolyodtam a biztatásra, majd követtem őt a liftbe, ahol Hill várt ránk újabb hírekkel. Maximoffék csatlakoztak Ultronhoz. Szuper, gondoltam erős szarkazmussal, nem elég, hogy eddig a Hydránál voltak, most egy túlintelligens fémkupac szolgálatába álltak. Vajon mi okuk lehetett arra, hogy ellenünk forduljanak? Miért gyűlölnek minket? Itt az ideje, hogy egy kicsit alaposabban utánanézzünk az Ikreknek.
- Strucker halott – tartott felénk egy képernyőt Maria. Eltartott egy pár másodpercig, amíg felfogtam ezeknek a szavaknak a jelentését. Megerősítést várva néztem az ügynöknőre, aki bólintva átadta nekem a tabletet. És valóban: a tudós véres fejjel, élettelenül feküdt a cellájában. A falon vérrel festett felirat: BÉKE. Nem tudtam mit kezdeni ezzel az érzéssel. Egyszerre éreztem valami megkönnyebbülést, ugyanakkor valami ürességet. Strucker halála az első lépés volt a Hydra megsemmisülése felé. És úgy éreztem, közöm van a halálához, csak azt nem tudom, hogy nekem személyesen mit takar ez az üzenet.
- Ő volt az összekötő elem – mondta Stark. – Ultron nem akarja, hogy megtudjuk a következő lépését.
- Nos, minden infót törölt a szerverről – ütötte be a nevet a keresőbe Natasha. – Még szerencse, hogy elavultnak tartja a papírmunkát.
Furcsa pillanat következett: a világmegmentő szuperhősök papírokkal telt dobozokban keresgéltek. Feljegyzéseket, adatokat olvasgattak, mintha irodai munkát végeznének. Elképesztő mennyiségű anyag állt rendelkezésünkre: a S.H.I.E.L.D. több évtizedes feljegyzései.
Az egyik mappában kutatva hirtelen a kezembe akadt egy adatlap rólam. A fénykép 2 évvel ezelőtti volt, mégis szinte teljesen más. Külső szemlélőnek talán nem tűntek volna fel a különbségek, de én láttam: egykor lágy vonásaim most kemények; az örökké az arcomon játszó mosoly elhalványult, szomorú fényt kapott; a szemem csillogására árnyék borult. A tapasztalatok, a próbák, a harcok, a sebek, mind-mind formálták és alakították az arcvonásaimat.
- Őt ismerem – bökött Tony az egyik képre. – Illegális fegyverkereskedő az afrikai partoknál.

Egy billoggal a nyakán, melynek jelentése: tolvaj. Tony és Steve egyszerre meredt a pajzsainkra. És akkor már mi is tudtuk, mit akar Ultron: vibrániumot.