2017. október 19., csütörtök

15. Pajzsot akartam emelni a világ köré

„Nyugodtan alszom immár
és munkám után lassan megyek,
gáz, gép készül ellenem,
félni nem tudok és sírni sem…”
Radnóti Miklós

Metsző hang sértette meg a dobhártyámat, mire a fülemhez kaptam. Másnak talán csak egy rossz hangszóró besípolását jelentette, ám számomra sokkal többet: elkezdődött. Az utolsó játszma. Az utolsó küldetés.
Nagy levegőt véve indultam vissza a nagyterembe a leszállóról, ahová a csapatomat kísértem. Megszaporáztam a lépteimet magas sarkú fekete szandálomban, miközben a kezem ökölbe szorult Steve kése körül. Ez volt az egyetlen fegyverem.
A szoba közepén ott állt egy félig kész robot, madzagok, vezetékek lógtak rajta, az áramkörei nem voltak rendesen bekötve, a váza közel sem volt elkészült állapotban, mégis mozgott. És beszélt. Önállóan. Gondolkodott.
Ultron. De az lehetetlen, még nem voltunk készen, a programok még javában futottak, amikor eljöttünk a laborból. Még nem tartottunk ezen a szinten. Nem adtunk neki testet. Hogy történhetett ez?
Engem nem vett észre, mivel tekintetét merőn a Bosszúállókra szegezte, akik döbbent arccal meredtek a robotra.
- Méltók… - hörögte rekedtes hangon, mintha kiszáradt torokkal ébredt volna egy hosszú álomból. Annyira emberi volt, hogy beleborzongtam. – Nem, hogy lennétek méltók rá? Gyilkosok vagytok.
Elkerekedett szemmel néztem erre a botladozó, szaggatottan mozgó, szavakat tagoltan ejtő robotra. Nem hozzám beszélt, igazából egyikünkhöz sem személy szerint szólt, mégis úgy éreztem, hogy nekem címezi a szavait. Igaza volt. Hogy lennék méltó bármire is? Hogy lennék méltó, hogy felemeljem Thor pörölyét? Hogy lennék méltó, hogy uralkodjak bárki felett is?
Az emberek tisztelnek minket, ugyanakkor gyűlölnek is. Félnek tőlünk, mert olyan erőt képviselünk, amelyet ők nem birtokolnak. És mert a két New York-i eset óta rádöbbentek, hogy a világ mégsem olyan, mint amilyennek képzelték. És gyűlölnek, mert tudják, hogy gyilkosok vagyunk. Néha nem mi tehetünk róla, hogy ártatlan emberek vesztek oda. Néha azonban a mi kudarcunk árai az elhunytak. Ez mindig keserű pohárként lebeg előttem.
Végigpillantottam a többieken, de őket nem rázták meg ennyire a hallottak. Az ő fejükhöz már sokszor vágták oda ezt a megbélyegzést. Stark Jarvist próbálta értesíteni, a többiek támadásra készen álltak. Leperegtek róluk a robot szavai. Én pedig ekkor kezdtem megérteni, miért jött el az időm vége. Én már nem tudok ilyen pajzsot építeni a lelkem köré. Az már csupasz, bárki képes megsebezni. A Hydra elérte, hogy a védfal leomoljon és védtelen legyen.
- Sajnálom. Elaludtam. Vagy inkább álmodtam. Belegabalyodtam a zsinórokba – a robot megpróbált elszakítani egy huzalt, ami nem engedte szabadon mozogni. – Meg kellett ölnöm a másikat, pedig rendes volt.
- Megöltél valakit? – a kapitány hangja még ilyen körülmények között is nyugodt volt. Tisztelettel néztem rá: még ilyenkor is higgadt, megfontolt katona. Egy lenyűgöző ember.
- Nem szívesen tettem, de a való világban muszáj kemény döntéseket hozni – felelte a robot.
Rám nézett. Világító gépszemét rám szegezte és úgy mondta ezt. Én pedig megijedtem. Olyan volt, mint egy ember. Egy sokat tapasztalt, bölcs filozófus. Mint mi összegyúrva. Mit hoztunk létre?!
- Ki küldött? – kérdezte Thor. A félisten már cselekvésre kész volt.
- „Pajzsot akarok emelni a világ köré” – szólt a felvételről Tony hangja. Ránéztem, és ahogy a tekintetem találkozott az övével, megláttam benne valamit: a sejtést, hogy ez a kísérlet nem úgy sült el, ahogy kellett volna.
- Ultron – mondta ki Bruce. A nevet, amit mi alkottunk. A robot nevét, amelyet mi teremtettünk.
- Élőben. Vagyis nem, még nem. Ez csak egy gubó, de készen állok. Vár a küldetésem.
- Küldetésed? – szólalt meg Natasha.
- Eljön a béke – és mint egy végszóra, robotok robbantak be a terembe és támadtak ránk. Azok, amelyeket Tony hozott létre. Akiket ő irányított. Eddig.
Félreugrottam egy nekem szánt lövedék elől, de a szandálom tűsarkát lendületből a robot térdízületébe vágtam, mire leszakadt a lába. A csontom keményen csattant, ahogy a fémmel ütközött, ám a fájdalom pillanatnyilag nem érdekelt: a túlélési ösztön mindent elnyomott. A harc kiélesítette az érzékeimet, mozdulataim felgyorsultak, hagytam, hogy a testem gondolkodás nélkül tegye a dolgát. A késem megtalálta a megfelelő vezetéket a robot nyakán és már el is metszette. Leráztam magamról a fémkupacot és már ugrottam is a levegőbe, lerántva egy Steve felé induló gyilkológépet. Merthogy most azok voltak. Ultron irányítása alatt álló érzéketlen lények. Fegyverek.
Éreztem, hogy a nyakamra szoruló hideg fémkézen forrósodni kezd a reaktor, de nem adtam fel, szabadulni próbáltam, ám a szerkezetet most nem hatotta meg a késem.
- Te már úgyis halott vagy – hallottam meg Ultron hangját a robot szájából. – Ne könnyítsük meg a dolgodat? Ne csökkentsük a károkat? Megérdemled a választást. Szeretnél most meghalni?...
Nem fejezhette be, mert valaki lerántotta rólam és porrá zúzta a robotot. A válaszom úgyis nem lett volna.
- Jól vagy? – kérdezte Steve, mire bólintottam, majd továbbálltam segíteni a többieknek és egy perc múlva minden robot ártalmatlanítva volt.
- Hát, ez drámai volt – jegyezte meg Ultron. – Sajnálom, tudom, hogy jót akartok, csak nem gondoltátok át. Védenétek a világot, de ellenzitek a változást. Hogy menthetnétek meg az emberiséget, ha nem hagyjátok fejlődni? Ezekkel? – emelte fel megvetően a szétesett robotot. – Ezek csak játékok. Csak egy út vezet a békéhez. A Bosszúállók kiirtása.
A késem ártalmatlanul pattant ugyan le róla, de Thor kalapácsa összezúzta a robotot. Ezt már egyikünk se bírta hallgatni. Mert Ultron nem bölcs volt, hanem őrült. Egy őrült, akinek sok mindenben igaza van, de egy dologban hatalmasat téved: a barátainkat nem fogja bántani. A Bosszúállók védték eddig a Földet és ezután is ők fogják. Nem holmi mesterséges intelligencia fogja eldönteni, hogy meg kell-e halnunk. Ezzel a kijelentésével végleg maga ellen fordított engem. Mert nem fogom hagyni, hogy megölje a csapatomat, még ha belepusztulok, akkor se. Jóvá fogom tenni a hibát.

. . .

- Odaveszett a munkánk. Ultron lelépett; az internetet használta menekülésre – jelentette ki Bruce, ahogy összegyűltünk a laborban. A szalon jelenleg alkalmatlan volt a tárgyalásra.
- Ultron… - ejtette ki a nevet tűnődve a kapitány. Nem nézett rám, pedig bizonyára tudta, hogy én is részese voltam ennek a titokban zajló munkának. Ezzel a helyzettel azonban nem számoltunk. Fel sem merült bennünk, hogy egy irányítható, emberek védelmét szolgáló pajzs helyett egy szuperintelligens gyilkológépet fogunk felmutatni a barátainknak. Akit mi teremtettünk.
Szinte éreztem, ahogy a nő a feszültség, mindenki beszállt a vitába. Olyan elméleteket vetettek fel, hogy Ultron a nukleáris kódokat keresi, és bevallom, volt benne ráció.
- Mégis létrehoztátok. Méghozzá itt. Azt hittem, mi mások leszünk, mint a S.H.I.E.L.D. volt – mondta a kapitány. Hát igen, ez a legnagyobb probléma: a titoktartás, a bizalom hiánya. Mert szinte mindenkit érzékenyen érint és a csapat összetartó ereje a bizalom kell, hogy legyen. Tessék, a Hydra még így is képes ártani: a csapatot összekötő szálakat gyengíti. Mert miből származott a titkolózás? Miért nem mondtuk el a többieknek, hogy min dolgozunk? Azért, mert tudtuk, hogy nem értenék meg az indokainkat. Ők nem látták, amit mi, és annak ellenére, hogy ezt mi helyesnek éreztük, ők nem így kezelték volna. Ekkor értettem meg, miért engedték az Ikrek elhozni a jogart: a segítségével megteremtettük a saját démonunkat. Egy pusztítót.
Thor rontott be az ajtón és mielőtt megakadályozhattuk volna, dühösen megragadta Starkot a nyakánál fogva és a magasba emelte.
- Engedd el! – kiáltottam. – Hát nem értitek, mire megy ki ez a játék? Szét akarnak zilálni minket, egymásnak ugrasztani, hogy ne tudjunk hatékonyan dolgozni. Muszáj összetartanunk! Igen, hiba volt, hogy titokban hoztuk létre Ultront, de egy jó ügyért tettük! – néztem végig rajtuk.
- A Bosszúállók vagyunk – mondta Tony. – Letartóztathatunk akárhány fegyverkereskedőt, de ami fentről jön, csak az számít. Hogy fogunk szembeszállni vele?
- Együtt – jelentette ki Steve.
- Végünk lesz – megütődtem ezen a hangnemen. Tony elképesztő változásokon ment át az elmúlt napokban. Eltűnt az örök optimizmus, komor volt. Félt attól, amit látott, félt, hogy megtörténhet. És most ennek a félelemnek a rabja volt.
- Akkor együtt lesz végünk.
Döbbent csönd fogadta a kapitány mondatát, én pedig hirtelen ráébredtem, hogy Steve még nem nyugodott bele az elvesztésembe. Még nem adta fel, meg akar menteni. Ez a felismerés energialöketként hatott rám; én már kezdtem belenyugodni abba, hogy az én utam véget ért. De amíg van egy valaki is, aki harcol értem, addig nem adhatom fel. Nem hagyhatom, hogy miattam essenek el, és nem is fogom. Úgyhogy kihúztam magam, félretettem minden önsajnálatot, depresszív gondolatokat, és megkerestem magamban azt az utolérhetetlenül makacs és önfejű lányt, aki végigsegített az úton idáig. Küzdeni fogok, hogy ha el is bukok, akkor az ne harc nélkül legyen. Nem fogom megadni magam, ahogy a Hydrának se tettem. Hisz Ultron nem ember, nem tud érezni és pont ezért érzelmileg és lelkileg sem fog tudni megtörni. A testemet pedig hiába zúzza össze, az érték a bensőmben van. És amíg az él, hatok az emberekre, addig holtan is én győzök.
Újult erővel álltam fel a székről és szemügyre vettem Jarvis maradványait. Ultron nem olvasztotta magába, pedig megtehette volna. Igaza van dr. Bannernek, ez düh volt. Vagy legalábbis valami olyasmi, mivel Ultron nem ember. De ha képes volt erre, miért ne érezhetne dühöt máskor is? Olyankor megfontolatlanul cselekszik, mint mindenki. Most már csak azt kell kitalálnunk, mivel dühíthetjük fel. Hogy hibázzon.

. . .

Reméltem, hogy a szobám privát hálózatát nem törték fel, de mivel ezt is Tony tervezte, ezért Ultron ott is mindent megnézett. Kivéve, ami nem a szerveren volt, hanem a saját laptopomon. Ez megnyugtatott, mert így nem tudott meg semmit a családomról, tehát őket biztonságban tudhattam.
Hill folyamatosan továbbította a jelentéseket, amiknek köze volt Ultronhoz: nem kevés volt belőlük. Próbáltam összefüggéseket keresni, kitalálni, mit akarhat, de nem sikerült, így inkább segítettem a megmaradt adatok rendszerezésében és újrakódolásában. Próbáltam hasznossá tenni magam, és közben nem arra gondolni, hogy most mennyire nincs szükség rám. Mert bármennyire is szerettem volna a csapat része lenni, egyre inkább úgy éreztem, hogy kívülről szemlélem a dolgokat. Mintha az én történetem lassan függetlenedne a többiekétől és többé már nem ugyanazon az úton mennénk. A csapat már megtalálta az egységét, és én valahogy kívül rekedtem ezen. Mert igaz, hogy mindenkihez valami különleges kapocs fűz, de az igazi egység ott van bennük. Ott volt már akkor is, mielőtt idekerültem, nekem csak elő kellett csalogatnom belőlük, ám ennél többet nem tehetek. Szereztem nekik olyan emlékeket, amiket nem tudnak majd elfelejteni, kötöttem olyan szálakat, amelyeket nem tudnak elvágni, de az én munkám itt véget ért. Megmutattam nekik az értékeket, amikért érdemes küzdeni, megmutattam, hogyan látom a világot: én voltam az összetartó erő, harcoltak értem és így forrtak össze egy csapattá. Én már csak terelgetni tudom őket ezen az úton tovább. Az emlékemmel.
Ilyenkor persze úgy tűnik, mintha hibátlan lennék, pedig nem vagyok az. Voltak rossz döntéseim.
- Beszélhetünk? – lépett be a kapitány a szobámba, én pedig bólintottam. Már vártam erre.
- Tudod, hogy ti bármikor jöhettek – feleltem, alig pillantva fel a monitorról. Ami azt illeti, féltem a szemébe nézni. Féltem, hogy mit fog mondani.
- Hát, ma eléggé eltűntél – jegyezte meg.
- Ha létrehozok egy gyilkos szuperrobotot, akkor nem is fogok mindenki előtt villogni – válaszoltam keserűen. – Tudom, hogy haragszol, amiért nem mondtam el, de egyetértettem Tonyval: szükségünk van egy pajzsra. Ezért segítettem, csak jót akartam. De hiba volt nem beavatni titeket és nem kérni ki a véleményeteket. És hiba volt felügyelet nélkül hagyni az integrálást, viszont hidd el, hogy eszünkbe se jutott ilyet teremteni.
- Tudom – bólintott Steve. – Mindenkinek vannak rossz döntései. Csak tudnám, mi vezérelte Tonyt…
- A félelme – a kapitány meglepetten kapta fel a fejét. Tehát Stark nem mondta el neki. – Az Ikrek veszélyesebbek, mint ezt gondoltuk. Képesek a lelket is szétmarcangolni.
- Akkor már értem – nézett rám a férfi, miközben apró mosoly játszott az arcán. – Tudod, az empátia nagy érték. Örülök, hogy használod, mert ez tesz erőssé.
Hálásan elmosolyodtam a biztatásra, majd követtem őt a liftbe, ahol Hill várt ránk újabb hírekkel. Maximoffék csatlakoztak Ultronhoz. Szuper, gondoltam erős szarkazmussal, nem elég, hogy eddig a Hydránál voltak, most egy túlintelligens fémkupac szolgálatába álltak. Vajon mi okuk lehetett arra, hogy ellenünk forduljanak? Miért gyűlölnek minket? Itt az ideje, hogy egy kicsit alaposabban utánanézzünk az Ikreknek.
- Strucker halott – tartott felénk egy képernyőt Maria. Eltartott egy pár másodpercig, amíg felfogtam ezeknek a szavaknak a jelentését. Megerősítést várva néztem az ügynöknőre, aki bólintva átadta nekem a tabletet. És valóban: a tudós véres fejjel, élettelenül feküdt a cellájában. A falon vérrel festett felirat: BÉKE. Nem tudtam mit kezdeni ezzel az érzéssel. Egyszerre éreztem valami megkönnyebbülést, ugyanakkor valami ürességet. Strucker halála az első lépés volt a Hydra megsemmisülése felé. És úgy éreztem, közöm van a halálához, csak azt nem tudom, hogy nekem személyesen mit takar ez az üzenet.
- Ő volt az összekötő elem – mondta Stark. – Ultron nem akarja, hogy megtudjuk a következő lépését.
- Nos, minden infót törölt a szerverről – ütötte be a nevet a keresőbe Natasha. – Még szerencse, hogy elavultnak tartja a papírmunkát.
Furcsa pillanat következett: a világmegmentő szuperhősök papírokkal telt dobozokban keresgéltek. Feljegyzéseket, adatokat olvasgattak, mintha irodai munkát végeznének. Elképesztő mennyiségű anyag állt rendelkezésünkre: a S.H.I.E.L.D. több évtizedes feljegyzései.
Az egyik mappában kutatva hirtelen a kezembe akadt egy adatlap rólam. A fénykép 2 évvel ezelőtti volt, mégis szinte teljesen más. Külső szemlélőnek talán nem tűntek volna fel a különbségek, de én láttam: egykor lágy vonásaim most kemények; az örökké az arcomon játszó mosoly elhalványult, szomorú fényt kapott; a szemem csillogására árnyék borult. A tapasztalatok, a próbák, a harcok, a sebek, mind-mind formálták és alakították az arcvonásaimat.
- Őt ismerem – bökött Tony az egyik képre. – Illegális fegyverkereskedő az afrikai partoknál.

Egy billoggal a nyakán, melynek jelentése: tolvaj. Tony és Steve egyszerre meredt a pajzsainkra. És akkor már mi is tudtuk, mit akar Ultron: vibrániumot.

4 megjegyzés:

  1. Drága Kate!
    Ez a rész is fantasztikus volt, és alig várom a folytatást! Jaj istenem, kíváncsi vagyok, mi lesz a legeslegvége:DD

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Peetagey!
      Örülök, hogy ilyen hosszú kihagyás után még érdekel a történet, annak meg főleg, hogy tetszett is a rész. :) Igyekszem hetente hozni a fejezeteket, mert hidd el, én is kíváncsi vagyok a véleményetekre a végéről! :)

      Törlés
  2. Hát már az első bekezdésben rendesen elkaptál ezzel a keserű, búcsú hangulattal. Egyre jobban érzem én is, hogy közeleg valaminek a vége, és várom, mert rettentően kíváncsi vagyok rá, de egy részem fél is, higy mit tartogat majd a jövő. Kate-en pedig tényleg annyira látszik, hogy mennyit változott, nagyon jól megírtad a karakterfejlődését, le a kalappal előtted, csak gratulálni tudok.
    Csak így tovább, imádom ezt olvasni, annyira gyönyörű történet.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Saber!
      Először is köszönöm, hogy ilyen nagy kihagyás után is olvasod még a történetet, annak pedig nagyon örülök, hogy látszik a karakterfejlődés! Változtam én is, velem együtt a szereplők és az értékrend is, ezt próbáltam beleszőni a történetbe.
      A folytatásról nem szeretnék elárulni semmit, de megígérem, hogy szerintem méltó lezárása lesz a történetnek. :)

      Törlés