2017. október 26., csütörtök

16. Amiben sosem lesz részem

Ó hogyha tudnám:    nemcsak szívemben hordom
mindazt, mit érdemes még    s van visszatérni otthon”
Radnóti Miklós


Wakanda. Egy alig ismert afrikai ország. Vibránium. Egy fém, amiről még kevesebben tudnak. Mert ugyan Amerika Kapitány révén megismerte a világ, de eddig azt hittük, hogy azok az utolsó darabok. Úgy néz ki, tévedtünk.
Amíg a gépen utaztunk, utánanéztem Pietro és Wanda Maximoff történetének. 10 éves korukban vesztették el a szüleiket egy bombázásban; őket két nap múlva találták meg a romok között. Korán megtapasztalták, milyen a fájdalom. Újra eszembe jutott az Ikrek arca. Még nem ismerték az igazi harcot. Az igazi csatát.
Megérkeztünk, Sólyomszem a roncsteleptől nem messze egy fákkal körülvett tisztáson rakta le a gépet. Bruce most nem jött velünk, egy hajó nem pont az ő méretéhez való. A rövid szakaszon, amíg a hajóhoz értünk, Stark átszkennelte a roncsot, így pontosan oda érkeztünk, ahol Ultron és az Ikrek tartózkodtak.
A robotarcon nem tudott meglepetés tükröződni, de az Ikreket elnézve, mindannyian számítottak a jövetelünkre. Ultron persze azonnal sértegetni kezdte Tonyt és a kapitányt, amikor ő megpróbált az Ikrek lelkére beszélni. Tisztára, mintha Starkot hallottam volna. Bámulatos, mennyire átvette a stílusát.
Ezalatt a pár perc alatt szemügyre vettem az Ikreket. Mindkettejük arcán elszántság tükröződött és gyilkos tekintettel meredtek ránk, én mégiscsak szomorúan elmosolyodtam a láttukra. Pietro alig észrevehetően biccentett, Wanda azonban ellenségesen méregetett. Engem nem ismert annyira a nagyvilág, nem tudták, mire vagyok képes. Épp ezért jelentettem fenyegetést számukra.
A többiek nem hagyták, hogy Ultron befejezze a kapitány igazságérzete miatti undorának ecsetelését, hanem akcióba lendültek. Teljes volt a fejetlenség: robotok és a hajón lévő emberek támadást indítottak ellenünk, csakúgy, mint az Ikrek és Ultron. Pietro száguldását szemmel nem lehetett követni, de Wanda is mintha felszívódott volna. Ki akartam deríteni, mire készült, de többen kerültek az utamba. Az emberekkel könnyen elbántam, mert bármennyire is megizmosodtak a kemény munkától, a mozdulataik lassúak és otrombák voltak az én kecsességemhez képest. Helyből felugrottam és a lábammal átkulcsoltam az egyik nyakát, elrántva őt, aki így nekiesett egy másiknak. Az kiejtette a kezéből a fegyvert, én pedig még mindig a támadómon csüngve kinyújtottam a karom és felkaptam a géppuskát, orrba vágva vele a harmadikat. A legkevesebb, amit kapott, az az orrtörés, de a reccsenésből ítélve a koponyája is megrepedhetett. A maradék lendületemmel kinyújtottam magam és kézen állásba ereszkedve átlendítettem az embert a korláton. Hiába, Natashától mesteri kiképzést kaptam.
A robotokat a magasba repülve intéztem el. Bonyolult táncot járva elkerültem a lövedékeiket, majd egy-egy jól irányzott lövés a nyaki és a hasi összekötő szálakra, megszakította az információáramlást és az áramellátást. Tehetetlen kupacként zuhantak a hajópadlóra.
Most jöhettetek az Ikrek. Thor közvetítéséből ítélve a Skarlát Boszorkány megpróbált bemászni a fejükbe, befolyásolni a tudatukat. De vajon miért? Mit akart láttatni velük?
Hirtelen valami elkapta a derekam és még kiáltani sem volt időm, mikor jóval odébb lerakott. Pietro, gondoltam és már fel is tűnt előttem a szöszke fej. A húgával együtt. Akkor eszméltem rá a csöndre. Véget ért volna a csata?
- Steve? Natasha? – kérdeztem az adóvevőben, de csak hallgatás volt a válasz. – Mit csináltatok velük? – szegeztem az Ikreknek a kérdést. – Játszadoztál az agyukkal?
- Csak azt kapják, amit megérdemelnek – felelte Wanda keményen. Ő már felnőtt. Csak az a baj, hogy a bosszúért.
Valami piros örvény tört elő az ujjai közül és a fejembe lökte. Éreztem, ahogy kéken felizzott a szemem. Meg tudtam volna állítani, nem kellett volna végignéznem, mégis hagytam. Hagytam, hogy újra lássam és átéljem a legnagyobb félelmemet: a családom és a Bosszúállók elvesztését.
Wanda megdöbbenve meredt rám nem tudom, a Hydra okozta látomás vagy a mély fájdalom volt rá ekkora hatással. Vagy a felismerés, hogy nemcsak nekik vannak veszteségeik.
- Ennél nem tudsz rosszabbat mutatni – nyögtem térdre rogyva elkínzott arccal.
- Dehogynem, tudok rosszabbat – keményítette meg az akaratát, de a hangja remegését nem tudta leplezni. Csavart egyet kezén, mire változott a kép.
Egyszerű templom, az ajtó nyitva, az ablakokon széles sugárban ömlött be a meleg napfény. A padokban kiöltözött emberek, fehér virágok mindenütt. Gyönyörű fehér ruhában haladok előre az oltár felé, ahol egy férfi vár rám: Steve. Hallom a pap szavait, majd a tapsot, mikor elcsattan a csók.
A hasam szépen gömbölyödik, ahogy kinézek vidéki házunk ablakán. Egy Quinjet érkezik, én pedig boldogan rohanok az érkező kapitány karjába.
Mosolyogva intek az ablak mögött álló barátaimnak, ám már torzul is el az arcom, ahogy megérzem az összehúzódást. Görcsök feszítenek, aggódom, hogy minden rendben legyen, ám Steve megnyugtat. Vigyáz rám.
Pólyába csomagolt kisbabát ad a karjaimba Tony, Natasha bíztatóan simogatja a karom. A csöppség élénken nyújtogatja a karjait, majd hatalmasat ásít. Elnevetem magam és magamhoz szorítom. Az apja szemét örökölte. Steve-re nézek, és egy kérdést teszek föl neki…
Nem tudom meg, mi lett a neve, valami kiszippantott a látomásból és visszacsöppentem a valóságba. Hideg fémpadlón feküdtem, a homlokomon verejtékcseppek gyöngyöztek. De még most is úgy tartottam a karom, mintha benne lenne a gyermekem. A kisfiam.
Nem tudtam mozdulni. Igaza volt Wandának, tudott rosszabbat mutatni. Nem a halált, amit egyszer már átéltem. Hanem azt a boldogságot, azt a lehetséges jövőt, ami soha nem fog bekövetkezni. Amiben soha nem lesz részem.

. . .

Magam elé meredve ültem a Quinjet padlóján, mintha minden figyelmemet az előttem lévő műszer kötné le. Ám a szemem nem látott; máshol jártam. Még az álmokban.
A látvány teljesen letaglózott. Eddig nem gondoltam bele, mi mindent veszítek el, ha feladom a küzdelmet. Meg akartam kímélni magam, hogy könnyebb legyen. Wanda viszont ettől is megfosztott. És az a helyzet, hogy ezért nem tudtam haragudni rá. Mert most már tudtam, hogy érdemes küzdeni, mert ha el is bukok, legalább megpróbáltam. Hacsak egy álomért is.
Így hát felálltam. Körülnézve láttam, hogy a csapat egy része sokkal rosszabb állapotban volt, mint én. Bruce a földön kuporgott, hideg verejtékben úszó testét egy takaróba burkolta. Azután, hogy Hulk mekkora pusztítást végzett a városban, nem tudott megszólalni. Fogalmam sincs, mi dühítette fel ennyire. Mit láthatott, ami ekkora pusztításra sarkallta és a barátja ellen fordította? Vajon mi rejtőzhet a tudós lelke mélyén? Vittem neki egy pohár vizet és bíztatóan megszorítottam a kezét. A padlón kuporogva, ebben a megsemmisült állapotban olyan volt, mint egy védtelen gyerek. Reméltem, hogy hamar rendbe jön.
Thor még állt, őt nem döntötte földre a látomás. Ő gondolkodott, mintha újra felidézné az álmot, hogy minden részletet alaposan megszemléljen. Próbált valamire rájönni.
Natasha félig lecsúszott a széken, mintha nem bírná magát tartani. Szinte pislogás nélkül meredt maga elé. Mikor egy pokrócot terítettem a vállára, akkor vettem észre, hogy reszket. Arca időnként fájdalmasan eltorzult, a nő teste minden apró légörvénynél, fordulásnál összerándult. Vajon mit láthatott, ami ennyire felkavarta? Mintha zuhant volna húsz emeletet. Mintha a régi sebek felszakadtak volna. Mintha az elfeledni próbált fájdalmas emlékek a felszínre törtek volna. A múlt, amelyet nem lehet megváltoztatni, a bűnök, amelyeket már nem lehet kijavítani és a veszteségek, amiket már nem lehet visszakapni. Mit titkoltál el Natasha?
Steve a bal oldali fülkében ült leszegett fejjel. Egy pillanatig haboztam, hogy odamenjek-e. Nem akartam megzavarni, mert róla tudtam, mit látott, és ha tovább akar élni abban a látomásban, akkor hagyom. Peggyvel volt. Nem tudom, hol, milyen körülmények között, de a tekintete elárulta, hogy rá emlékezett. És hogy még mindig fáj a veszteség. Végül mégiscsak odamentem és az ő vállára is terítettem egy pokrócot, majd finoman végigsimítottam a kezén. Nem lepődtem meg, hogy még csak meg sem mozdult. Tudom, milyen, amikor letaglóznak az emlékek. Amikor összedől a nehezen épített kártyavár és összetörik a lelked. Igen, tudom, milyen is.
- Maradt még egy takaró, ha szeretnéd – nyújtottam át Tonynak a pokrócot, miután Sólyomszem nem fogadta el a vezetésben való segítséget.
- Neked nagyobb szükséged van rá – hárította el, majd kedvesen rám borította. – Jól vagy?
- Úgyis tudod, hogy nem – ráztam meg a fejem. – Csak volt már rosszabb.
Tony arckifejezése elárulta, hogy büszke rám. Arra, hogy talpra tudtam állni. Bíztatóan megpaskolta a vállam, majd lerogyott a székre. Habár őt nem kapta el a Skarlát Boszorkány, nem kis erőfeszítésébe került összeverni a barátját. Még ha az nem is volt önmaga.
- Rettenetesen festetek – jegyezte meg Sólyomszem, mikor leültem mellé. – És enyhén fogalmaztam.
- Ők rosszabbul jártak, mint én – pillantottam a többiekre. – Hova megyünk?
- Oda, ahol nem találnak ránk – felelte Clint, miközben kedves mosoly játszott az ajkán. – A védett házba.

. . .

Emeletes vidéki amerikai ház a semmi közepén. Sehol egy rejtett bázis, számítógépes védőrendszer, sőt még biztonsági kamera sem, mégis érezhetően biztonságot árasztott a környék. Egy pillanatra újra felvillant előttem a látomásban megjelenő ház. Akár ez is lehetett volna.
Beléptünk az ajtón, mire egy várandós barna hajú nő jelent meg. Én fogtam fel leggyorsabban a helyzetet, és romokban heverő lelkem ellenére elmosolyodtam. Most már tudtam a magyarázatot Clint viselkedésére és arra, hogy miért gondoskodott mindig rólam: mert ez itt a családja. A fia, a lánya, a felesége és a hamarosan születendő gyermeke.
Valami összerántotta a szívemet, ahogy Steve-re pillantottam. Nekünk is lehetett volna családunk. Lehetett volna…
Natashát figyeltem. Arca kisimult, ahogy a gyerekekre nézett és ahogy magához szorította a kislányt. Számukra ő Nat néni volt. Nagyon jól titkolta, hogy tudott róluk, soha nem említette, és ez így is volt rendjén.
- Kate – nyújtottam kezet a nőnek. – Örülök, hogy megismerhetem.
- Laura – rázta meg kinyújtott jobbomat. – Clint sokat mesélt rólad.
- Remélem, csak jókat mondott – pillantottam enyhe szemrehányással az íjászra, aki erre sokatmondóan megvonta a vállát.
- Mondjuk úgy, hogy szinte családtag vagy – felelte.
Melegség öntötte el a szívemet ezekre a szavakra. Fantasztikus volt érezni, hogy befogadnak az emberek. Hogy tartozol valahova. Így hát hálával telt pillantással néztem a Barton családra.
- Gyerekek, vezessétek körbe Kate nénit a házban! – szólt Sólyomszem a gyerekeinek, nekem viszont felszaladt a szemöldököm.
- Kate néni? Most komolyan? – kérdeztem megrovóan.
- Bocsánat, helyesbítek. Vezessétek körbe Lady Kate-et!
- Javíthatatlan vagy – legyintettem lemondóan, majd elvigyorodtam, amikor Mrs. Barton helyeslő bólogatására Clint arcára fagyott a mosoly.
- Hé, nem ér összefogni ellenem – tiltakozott. – Addig örüljetek, amíg ti, lányok vagytok többségben! Pár hónap múlva már egyenlően leszünk, és akkor mi fogunk nyerni!
- Csak szeretnéd – mondtam kihívóan, majd követtem a gyerekeket az emeletre. Otthonos ház volt, békés, olyan, ami nem illett az ügynökök emberek által elképzelt világába. Megfeledkeznek arról, hogy mi is emberek vagyunk, ugyanúgy érzünk, szeretünk, gyűlölünk, szenvedünk és félünk, mint ők. Csak mi ezt értük tesszük és nem magunkért.
- Apa szerint te vagy a második legjobb íjász a világon – mondta Lila, mire elmosolyodtam.
- Hát, ha valakinek olyan tanára volt, mint apátok, az a legkevesebb, ha a lehető legjobbra fejleszti magát. Büszkék lehettek rá, fantasztikus ember – simítottam végig egy fénykép keretét, mely a családot ábrázolta pár évvel ezelőtt.
- Kipróbálhatom az íjad? – kérdezte Cooper. – Más, mint apáé.
- Jó megfigyelő vagy – dicsértem meg. – Tulajdonképpen ez az íj egy kicsit egyszerűbb változat. Gyere, megmutatom, hogy működik!

. . .

A házaspár egymást ölelve nézett ki az ablakon. Kate türelmesen magyarázta az íj használatát, majd kedvesen megigazította Cooper karját, akinek így majdnem telitalálata lett a kertben felállított céltáblán. A lány lelkesen csapta össze a tenyerét és már nyújtotta is a következő nyílvesszőt.
- Más, mint ti – szólalt meg Mrs. Barton, mikor Kate rögtönzött íjászbemutatót tartott és észveszejtő gyorsasággal lődözte ki a nyilakat a táblára. Azok pontosan ugyanakkora távolságra helyezkedtek el egymástól és egy A betűt formáztak.
- És rettenetesen fiatal – bólintott Sólyomszem. – De meg tudja védeni magát.
Kate eközben felkapta Lilát és magához ölelve felemelkedtek a talajról. Nevetve forogtak körbe-körbe, a hajuk lobogott utánuk. Aztán mikor földet értek, már rohant is Cooper után, egy ügyes csellel elvette tőle a labdát, majd mesteri cigánykerék után gyönyörű gólt rúgott. A gyerekek pedig tapsoltak.
Kate egy órára megfeledkezett minden gondjáról. Csak játszott. Játszott, úgy, ahogy régen a testvéreivel. Közben persze vigyázott a gyerekekre, minden érintése csupa szeretet volt. A szeme ragyogott. Otthon érezte magát.

. . .

- Segíthetek valamiben? – léptem be kellemesen kifulladva a konyhába.
Laura itt tevékenykedett, vacsorát készített, így csatlakoztam hozzá. Nem kis munka 10 emberre főzni. Zöldséget hámoztam és szeltem, levest kevergettem, húsokat forgattam, majd a terítést is én csináltam. Munka közben beszélgettünk Laurával, meséltem neki a kiképzésemről, néhány bevetésről és a szuperhőssé válás előtti életemről; ő pedig a családjáról mesélt, a megismerkedését Clinttel, az első gyermekük születését, és, hogy milyen egy Bosszúálló feleségének lenni. Mosolyogva hallgattam, miközben sebesen járt a kezem. Megszokott mozdulatok voltak ezek, régebben rengetegszer csináltam ilyet. A végén már Laura nem is dolgozott, kivettem a munkát a kezéből. Megnyugtatóan hatott rám a hétköznapi tennivaló és szerettem volna meghálálni a vendéglátást.
- Tudjátok, máskor is jöhettek, mi szívesen nézzük ölbe tett kézzel, ahogy rendbe rakjátok a házat – lépett be Sólyomszem vigyorogva, arra utalva, hogy míg én a konyhában alkotok, Steve és Tony fát hasogat. Hiába, amit ki nem állhattunk az a tehetetlenség és semmittevés. – Egy személlyel többnek teríts!
- Kinek? – kaptam fel a fejem.
- Nekem – lépett be Nick Fury az ajtón. Világosszürke pulóverében, fegyver nélkül nem nézett ki többnek, mint egy jó erőben lévő öregembernek. Ám még így is egyértelmű volt, hogy nem érdemes vele packázni.
- Üdvözlöm, uram – léptem oda és tisztelettudóan vigyázba vágtam magam. Megmosolyogtatta a gesztus, de láthatóan jól esett neki. Én mindig is tiszteltem Furyt, még ha nem is értettem egyet minden döntésével. – Jött helyrerakni a csapatot?
- Nem – rázta meg a fejét. –Azt már nektek kell megoldani. Hírekkel jöttem és várom, hogy mit léptek.

Ekkor érkeztek meg a többiek, így félbehagytuk a beszélgetést. Mindenkinek a kezébe nyomtam egy tányért, majd Laurával átkísértem a gyerekeket a konyhába. Az étkezőben ezalatt már a csapat el is kezdett agyalni, hogy vajon mi lehet Ultron következő lépése. Én is, csatlakoztam hozzájuk, amikor jelzett a telefonom: „Nem menekülhetsz a végzet elől: a gyengék mind elbuknak. És aki képtelen változni, az gyenge.”

4 megjegyzés:

  1. Az a látomás, nagyon szívhez szóló volt. Kate küzdeni akarása egészen hihetetlen, és ez a kis közjáték a Barton gyerekekkel, nagyon aranyos lett, egy kicsit egy majdnem átlagos, fiatal nőnek éreztem őt. Na de ez az üzenet, kíváncsi vagyok, hogy hogyan fog hatni rá. ;-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mindig is szerettem ilyen kis közjátékokkal bővíteni a történetet és lehetőséget adni Kate-nek, hogy egy kicsit visszatérjen a régi életébe, hisz ezek is formálják,és okai a döntéseinek. Azon pedig sokat gondolkoztam, hogy Wanda mit mutasson neki, mikor belemászott a fejébe, de mivel a legrosszabbat a Hydra már előhozta, valami erőteljesebb kellett, ami még egy lökést ad neki.
      Folytatás hamarosan! :)
      Ui: Mint mindig, most is köszönöm, hogy írtál!

      Törlés
  2. Uuu, az a befejezés! Az tette fel a pontot az i-re! *.* Nagyon jó volt ez a rész is. :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy ennyire tetszett! És meg kell mondanom, meglepődtem, hogy a befejezés ennyire hatott, mert valójában egészen spontán jött. :D
      Köszi, hogy írtál! :)

      Törlés