2017. november 5., vasárnap

17. Az áruló

„Az árulónak ne bocsáss meg soha. Az árulónak ne irgalmazz.
 Aki egyszer elárult, annak számára nincs többé vigasz, mentség, feloldozás.
Száműzd az életedből. Részvét nélkül nézzed sorsát.”
Márai Sándor
Egyedül ültem a Quinjetben. Steve, Natasha és Clint Szöulba tartott, Tony a Nexus központjába, Thor valahol messze járt, Bruce egy másik géppel jön, én pedig New Yorkba repülök. Kivételesen kimaradtam az akcióból, más dolgom van. A kapitány csendben, megértő pillantással hallgatta, amikor felvázoltam neki a kérésemet.
- Gondoltam, hogy egyszer sor kerül erre, csak azt nem tudtam eldönteni, hogy ez a találkozás javít, vagy inkább ront a helyzeteden – mondta tűnődve. – De miért kérsz erre engedélyt?
- Mert te vagy a parancsnok – azt hittem, ez egyértelmű.
- Azelőtt sosem így tekintettél rám – hajtotta le a fejét.
- Dehogynem – léptem közelebb. – Te voltál az én megmentő kapitányom, akiért az életemet adnám. Az vagy ma is, és az is maradsz örökre. Ezt soha ne feledd.
Most fegyver nélkül, egyetlen apró csomaggal a kezemben lépkedtem a kivilágított folyosón. Egy cella felé. Nem tudtam, mire számíthatok. Csak azt tudtam, hogy meg kell tennem, mert ígéretet tettem. És mert helyre kell raknom néhány dolgot a lelkemben. Meg kell kapnom néhány választ.
Hangtalanul léptem a cella elé. A rácsokon keresztül láttam, ahogy az asztalnál ült lehajtott fejjel. Szőke haja fésületlenül, kócosan meredezett, a bő ruhákon keresztül is látszott, mennyire lefogyott. Pedig két hét se telt el azóta. Akaratlanul is a hasamhoz emeltem a kezem: oda, ahol a billognak kéne lennie. Egy pillanatra fájdalom hasított belém, a pupillám kitágult, úgy éreztem, muszáj elrohannom. Hogy menekülnöm kell.
Nem mozdult meg, amikor kinyílt az ajtó, bizonyára nem én voltam az első látogatója. Kínzás nyomát nem láttam rajta, de biztos voltam benne, hogy kiszedtek belőle mindent, amit tudni akartak. Pár másodpercig csak álltam az ajtó mellett. Nem mertem közelebb menni.
- Jack – szólítottam meg halkan, mire összerezzent. Megcsörrentek a bilincsek, amelyek az asztalhoz láncolták. Lassan emelte fel a fejét, mintha nem akarná elhinni, hogy tényleg ott vagyok. Egy meggyötört arc és egy beesett szempár meredt rám, én pedig hirtelen megértettem, hogy Jack belül meghalt. A lelke ugyanúgy romokban hevert, mint annak idején az enyém. Szánalom töltötte el a szívemet. Így hát óvatos léptekkel elindultam felé, és leültem a szemben lévő székre.
- Kate – szólalt meg. Hangja rekedt volt, fájdalommal teli. Ám ahogy rám nézett, mintha visszatért volna belé az élet. Mintha a jelenlétem fénnyel töltené meg és az élet forrását nyújtaná neki. Reszketett, ahogy én is. Mindkettőnk agyát elöntötték az emlékek, amiket eddig megpróbáltunk féken tartani és eltemetni: a tűz, az árulás, az utolsó reményfoszlány megsemmisülése.  – Mit keresel itt?
- Miért? – hagyta el kiszáradt ajkaimat a kérdés. Mindig ugyanaz. Hogy miért árult el? Hogy miért tette tönkre az addigi szép emlékeket? Hogy miért sebzett meg, miközben szeretett? – Hazugság volt az egész?
Hirtelen előtört belőlem az elfojtott harag, az árulás okozta fájdalom. Ujjaim elfehéredtek, ahogy az asztal sarkát szorítottam. Nem, nem pazaroltam az időt bevezetőre. Mindketten tudtuk, mi a látogatás célja. Feszült figyelemmel meredtem Jackre. Mintha ki akarnám belőle kényszeríteni azt az indokot, ami semmissé teszi a múltat. Mintha még mindig nem hinném el, hogy az árulás megtörtént.
-  Nem volt az – rázta meg a fejét Jack. Hangja reménytelenséget tükrözött, a szavak először lassan, majd egyre gyorsabban törtek elő belőle. – Kettős ügynök voltam, de a srácokat megszerettem. A Hydra azzal a céllal helyezett el ott, hogy vadásszalak le. Ám már az első találkozásunkkor hatottál rám, így azt javasoltam, hogy tervezzünk hosszabb távra és tegyünk tönkre lelkileg. A bizalmadba férkőztem, meg akartalak ismerni. De nem a Hydra embereként - a férfi hangja megváltozott. Elkeseredettség, bűnbánat, és valami furcsa szenvedély költözött bele. -  Nem a parancs miatt. Nemsokára pedig felmerült bennem egy kérdés: Miért kell téged elpusztítani? Hisz csak jót teszel az emberekért. Hatottál a közeledben lévő emberekre; meghallgattad és megértetted őket, így a bizalmukba fogadtak. Őszinte voltál, példát mutattál, hittél az emberekben, ezáltal mindenkiből kihoztad a legjobbat. Belőlem is. Változni kezdtem, de nem adtam fel a Hydrát, mert nem tehettem. Őrlődtem a két oldal között, és nem tudtam, meddig bírom még. Azonban végül Struckernek elege lett a várakozásból, így cselekednem kellett. Ezért volt szükség a brooklyni támadásra, és a merényletre, amihez bevontam Matt-et.
- Az öcsédet – tettem hozzá.
- Igen – bólintott. Nem lepte meg, hogy tudom. – Önző voltam, nem akartam én végezni a piszkos munkát – hangjából csak úgy sugárzott a bűntudat. Nehezen jöttek a szájára a szavak, mégis mintha valami taszította volna őket belülről. Talán érezte, hogy eljött a végső gyónás ideje. – Aznap éreztem, hogy végleg döntenem kell. Reméltem, hogy eljössz a búcsúestre – kék szemét az enyémbe fúrta, kétségbeesetten, mintha attól tartana, hogy eltűnök. – Téged választottalak. Mert beléd szerettem.
Éreztem, hogy legördül egy könnycsepp az arcomon. Öröm és szánalom. Öröm, amiért nem volt minden álnok hazugság és átverés; szánalom, mert tudtam, hogy Jack döntése mivel járt. A Hydra nem mond le az embereiről, akikbe ennyi energiát fektetett.
- Elmenekültem, de a Hydra rám talált. Amikor megtagadtam az engedelmességet, emlékeztettek arra, hogy mi ellen is küzdök. Emlékeztettek arra, hogy a legjobb barátom miattad halt meg, és, hogy az apámat te ölted meg. Az Alpokban lévő bázison, ahol foglyul ejtettek.
Elakadt a lélegzetem, hideg veríték öntött el, mint mindig, ha az áldozatokra gondolok. Akiket megöltem. Akiknek a nevét sem tudtam, de elvettem az életét. Ilyenkor gyűlölöm magam. Mindig a nagy megmentő szerepében tetszelgek, pedig néha nem vagyok több egyszerű gyilkosnál. Ilyenkor megértem, miért gyűlölnek annyian; hogy miért próbálnak az életemre törni. Hogy miért akart Jack tönkretenni.
- Akkor sem engedelmeskedtem, ezért valami kábító folyadékot adtak be nekem – folytatta a férfi. – Hirtelen más színben láttam a világot. Láttam az összes hibádat, és valami gyűlölet tört fel bennem. Egyetlen cél lebegett előttem: fájdalmat okozni neked. Így hát megtettem: tüzet fújtam rád, és billogot égettem beléd. És a legrosszabb az volt az egészben, hogy végig a saját akaratomból tettem mindezt. Mert ez a gyűlölet mindvégig ott volt bennem, csak mélyen, elrejtve. Kétlem, hogy valaha is meg tudsz nekem bocsátani.
- Aki nem érdemel bocsánatot az én vagyok – feleltem halkan. Lélekbemarkoló volt látni egy olyan embert, akinek te ölted meg a rokonát. Nem ismertem, számomra csak egy névtelen áldozat volt. Jacknek az apja. Minden egyes áldozat mélyen megérint. Mert ott motoszkál a fejemben, hogyha egy picit is ügyesebb lettem volna, vagy jobban figyelek, akkor nem kellett volna megölnöm, hanem ártalmatlanná tudtam volna tenni. Néha megfeledkezem az ügynöki munka árnyoldalairól. Kezdőként még nem törődtem ezzel, olyankor tudtam csak a küldetésekre koncentrálni. Manapság a Hydra elérte, hogy ne így legyen. Lassan már nem látom a fényt, csak a sötétséget. Az áldozatokat, a halált. Lassan a halottak száma fontosabb lesz számomra az élőkénél…
- Ne gondolkozz így – nyújtotta ki ösztönösen a kezét Jack, mire önkéntelenül összerezzentem. A férfi keze egy pillanatra megállt a levegőben, ám nem mozdultam, hagytam, hogy megérintsen. Ismerős volt, ugyanakkor idegen. A régi Jack keze volt, de egy új ember érintése. – A Hydra pont ezt akarta elérni ezzel az egész felhajtással: hogy úgy érezd, te vagy a hibás, hogy te vagy az oka a haláluknak. Ez valamilyen szinten igaz is: az alpesi bázis felrobbantása a te kiszabadításod miatta volt. De a legtöbb ember a szabad akaratából volt ott, és elnézték volna a kínzásodat anélkül, hogy bármit is tettek volna. Ami viszont fontosabb, hogy New Yorkban milliárdok életét mentetted meg. Egy emberiségét, ami jóval több, mint ötven ember. És igen, ott is voltak ártatlan áldozatok, az ártatlan áldozatoknak pedig rokonai, akik gyűlölnek és téged okolnak. Ezzel a teherrel együtt kell élned. Nem tudsz mindenkit megmenteni. Meg kell tenned mindent, amit tudsz, de ehhez egyedül kevés vagy. Mégis rengeteget tettél eddig, és hidd el, így szép lassan ki tudod javítani a hibáidat.
- Úgy beszélsz, mint Steve – mondtam halkan, mire elmosolyodott.
- Ő is legalább akkora hatással van az emberekre, mint te.
- Sajnálom, az apádat és a barátodat – le akartam hajtani a fejem, hogy ne kelljen látnom az arca rándulását, de képtelen voltam. – Én nem akartam senki halálát.
- Tomot ismerted – erre felkaptam a fejem. Tom Wissenschaftler? – Ő érted halt meg, a saját döntése végett. Struckernek pedig egészen az utóbbi napokig sikerült eltitkolni, hogy az apám már eleve halálraítélt volt egy elbukott küldetése miatt. Az ellened való harc szebb halál volt, mint egy kígyó mérge. Szóval nincs mit megbocsátanom.
- Jack – elakadt a hangom, nem tudtam mit mondani. Keserűséget kerestem a hangjában, de nem találtam. Őszinte volt, ezeket a szavakat jól átgondolta. Ő már elfogadta a megváltoztathatatlan múltat.
- Ne hálálkodj – állított le, mielőtt elkezdhettem volna. – Most már ismersz, tudod, mit miért tettem. De hidd el, nagyon sajnálom. A fájdalmat és a sebeket, amiket okoztam. Hogy leromboltam az illúziót, amibe kapaszkodtál. Bocsánatot kérek mindenért!
Hosszú pillanatokig néztem a szemébe. Az áruló nem érdemel bocsánatot, zúgott a fejemben. Jack tönkretett valamit, amit sosem fogok teljesen visszakapni: elindította a Tesseract önpusztító folyamatát. Elvette a maradék időmet. Eljátszotta a bizalmamat. Eljátszotta a szeretetemet. Végigfutott a gondolat az elmémben, hogy ha egyszer megtette, akkor máskor is meg fogja, de ez szinte azonnal el is tűnt. Azt tartják, az árulónak nem szabad irgalmazni, és az ész azt diktálná, hogy menjek el szó nélkül vissza se nézzek, és felejtsem el örökre. De mikor hallgattam én az eszemre? Az ember döntései nagyban függenek a körülményektől, és néha nem teheti azt, amit valójában akar. Én értettem ezt, és meglepve konstatáltam, hogy egyáltalán nem érzek haragot vagy gyűlöletet. Így hát őszintén, szívből feleltem:
- Megbocsátok!
És Jack arca ragyogott. A mosoly úgy öntötte el az arcát, ahogy a hegyen átbukó Nap fénye a rétet. Az öröm, a megkönnyebbülés, a lelki tehertől való megszabadulás, egy önpusztító seb begyógyulása; ezt mind én okoztam neki egyetlen szóval. Mert neki ez az egyetlen szó jelentette az életet.
- Ezt viszont nem fogadhatom el – nyújtottam át neki egy apró dobozkát. Benne a gyűrűvel.
- Az nem volt hazugság – mondta Jack. – Meggondolatlanság, de nem hazugság. Arra kérlek, tartsd meg! Nem közönséges gyűrű: beleültettem egy nyomkövetőt, mert nem akartalak elveszíteni. Megnyugtatna, ha nálad lenne.
Nem akartam megbántani, így elraktam a dobozkát, az ékszert pedig az A betűs medálom mellé fűztem a nyakláncomra.
- És ki tudja, lehet, hogy egyszer viselheted is – tette hozzá halkan, félve, hogy mit fogok szólni, ám én csak elmosolyodtam. Lehet, hogy ezt a küldetést sem élem túl, ám ezt Jack nem tudta.
- Mennem kell – álltam fel, amikor üzenet érkezett a kapitánytól. – Ég veled!
Kezet nyújtottam, mire Jack beesett arcán megjelent a régi féloldalas mosolya, és ahelyett, hogy megrázta volna, kezet csókolt. Még mindig egy asztal választott el minket, ő a láncoktól lépni sem tudott. Nekem kellett odasétálnom, majd gyengéden átöleltem lesoványodott testét. Mint egy barátot. De lehet, hogy már több volt.

 . . .

- Miről maradtam le már megint?
A kérdést mindenkinek címeztem, amikor betoppantam a Bosszúállók Torony nagytermébe. Ott voltak az Ikrek és egy ismeretlen vörös alak, viszont Natashát nem láttam sehol.
- Útközben elmondom, most viszont indulunk Sokoviába – felelte a kapitány. – Itt az ideje, hogy befejezzük ezt a játékot. Nem hagyhatjuk, hogy Ultron véghezvigye a tervét.
Zokszó nélkül vettem tudomásul, és nekiálltam készülődni. A fegyverraktárból feltöltöttem minden lőfegyveremet, nyilakkal teli tegezt erősítettem a hátamra, gránátokat, bombákat szereltem az övemre. A rekeszekbe dobócsillagokat, hajítópengéket rejtettem, elektrosokkolókat, könnygázcseppeket tettem, feltöltött reaktorokat helyeztem a csizmámba és a kesztyűmbe, felcsatoltam a páncélom, felhúztam a karkötőimet, Steve kését és az összecsukható dárdát is magamhoz vettem, majd a pajzsomat a kezembe véve megfordultam. Keskeny tükör állt előttem, így alaposan megszemlélhettem magam. Még egyszer utoljára.
- Hogy bírsz ennyi cuccal harcolni? – bukkant fel mögöttem Pietro hirtelen.
- Sokat gyakoroltam – feleltem. – És én nem vagyok olyan gyors, hogy elfussak a golyók elől.
- Azért te sem vagy olyan rossz – viszonozta a dicséretet. – De hozzám képest még mindig rettenetesen lassú.
- Hogy kerültök ide? – kérdeztem, mert nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen oldalváltást.
- Nos, igaz, hogy Ultron kinyírt volna titeket, de veletek együtt mindenkit. Azt pedig nem akartuk.
- Indulás – hallottam meg Sólyomszem hangját a rádióban, mire Pietro elszáguldott, én pedig utána mentem. A Quinjetben a kapitányhoz mentem, aki Tonyval és Bruce-szal beszélgetett. Nem voltak túl vidámak.
- Ezt biztos nem éljük túl – mondta komoran Stark.
- Nincs tervem szombat estére – felelte Steve. Egy pillanatra megmerevedtem. Ezt úgy mondta, mintha már beletörődött volna. Ezt láttam mindegyikük arcán. Addig nem nyerhetünk, amíg Ultronnak akár egyetlen robotja is működőképes. És azokból rengeteg van, szóval kemény menet lesz. De nem nekik. Az én időm lejárt, rájuk viszont még szüksége van a világnak. Úgyhogy most erőt kell vennem magamon, mert nem hagyhatom, hogy bármelyikük is meghaljon. Legfőképpen Steve nem. Ígéretet tettem és azt be fogom tartani.
- Ne adjátok fel – szólaltam meg. – Együtt le tudjuk győzni. Már csak egy terv kell, hogy minél kevesebb legyen a veszteség – tettem a kezem bátorítólag a kapitány vállára. Egy pillanatig azt éreztem, hogy visszatért a régi optimista, bizakodó, örökké mosolygó énem. Hogy egy pillanatig a Hydra előtti énem lehettem.
- Nat Ultron fogja, a vár alatti börtönben tartja – kezdte felvázolni a helyzetet Steve. – Banner önként vállalta, hogy kihozza. Az Ikrek segítenek a sokoviaiak evakuálásában, Stark és Thor pedig kiderítik, mire készül Ultron. Barton, én és te a városban maradunk és felkészülünk a támadásra.
- Lehetne még egy kérdésem: ő meg ki? – fordultam a palástos, piros alak felé, aki meglepő módon Jarvis hangján szólalt meg.
- Örülök, hogy megismerhetem, Kate Elect.
- Ő Vízió – magyarázta Tony. – Ultron testet akart készíteni magának Cho bölcsőjében, nekünk viszont sikerült megszereznünk. Feltöltöttem Jarvis programját és ez lett belőle.
- Az pedig az Elme-kő – mutatott a lény homlokára Thor. – A hat Végtelen Kő egyike.
Igen, azt én is éreztem. A szemem egy pillanatra felizzott, ahogy a kőre néztem. A tesseract is megérezte a testvére jelenlétét, ugyanúgy, mint Wandánál vagy Pietrónál.
Odébb sétáltam és leültem a Maximoff lány mellé, aki maga elé meredve ült a széken. Bizonyára sok minden kavargott a fejében, ahogy az enyémben.
- Örülök, hogy végül is velünk harcoltok – mondtam.
- Ultron nem tudja, mi a különbség az emberiség megvédése és kiirtása között – felelte. Hangja meglepően mély volt. Egy sokat látott emberé. – Csak pusztítani akar, mert azt hiszi a bukás a sorsunk.
- Akkor ez lehetett a baj – tűnődtem. – A Föld megvédésére akartuk programozni, de még nem volt kész, ezért azt hihette, hogy a Földet az emberektől kell megvédeni.
- Láttalak téged a fejében – függesztette rám Wanda a szemét. – Küzdelem van benne: el akar pusztítani, de meg is akar védeni. Stark úgy programozta be, hogy te minden támadást túlélj, mert az egyik fő feladata azt lett volna, hogy megmentsen. De tudja, milyen értékes vagy és egyúttal veszélyes is.
- Megfenyegetett, előtte pedig felajánlotta a könnyebb halált. Félek, hogy mit tartogat számomra.
Nem tudtam, mit gondoljak. Összeszorult a szívem, ha arra gondoltam, hogy Stark részben értem hozta létre ezt a gépet. Hogy megmentsen. Hogy ne kerüljek olyan helyzetbe, ami lehetővé teszi a kitörést. Ám Ultron tisztában van vele, hogy mivel árthat nekem. És épp ezért biztos megteszi.
- Amit a fejedben láttam… - szólalt meg rövid hallgatás után Wanda.
- Az mind igaz volt – sóhajtottam. – A Hydra meg akart törni, és az a helyzet, hogy lassan sikerül nekik. Bennem a tesseract van, az kellett volna nekik. De már nem sokáig lesz így…
- Érzem, ahogy háborog – mondta a lány. – Szép életed lehetett volna.
- Megtennéd, hogy ha nem élem túl, megmutatod az álmot a kapitánynak? – kértem halkan. – És kérdezd meg, mi lett volna a neve. Megteszed? Megígéred?
- Igen – bólintott Wanda és megszorította a kezem. Most beszéltem vele először, mégis úgy éreztem, mintha mindent tudnék róla. Rengeteg mindenben hasonlítottunk: önként jelentkeztünk, egy szérumot juttattak a testünkbe, szuperképességekre tettünk szert. És harcoltunk. Eddig ellentétes oldalon, de most… Most már együtt, mint két testvér. Pietróval együtt hárman.
- Kate – vont félre Thor. – Az álomban nemcsak az Elme-követ láttam – kezdte, miközben a szavakat keresgélte. Mintha félne elém tárni az igazságot. – Hanem a tesseractot is. Már nincs sok hátra az utolsó kitöréséig.
- Tudom – bólintottam. – Azóta érzem, hogy megfogtam a jogart.
- Csak annyit – hajolt közelebb – hogy ha teheted, jóra használd fel. Tedd értékessé a pusztítást!

- Úgy lesz – ígértem meg, és ezt is felvéstem a teljesítendő ígéretek hosszú sorába. Ennyivel mindenkinek tartoztam, így minden erőmmel azon leszek, hogy teljesítsem. Küzdeni fogok az utolsó lélegzetvételig. Mert ha mások le is győznek, önmagam előtt nem fogok elbukni. Nem fogom feladni az elveimet, és nem hagyom, hogy a barátaim miattam haljanak meg. Vagy értem áldozzák fel magukat. Ők ennél többet érdemelnek.

2 megjegyzés:

  1. Nagyon jól leírtad Kate Jackel kapcsolatos érzelmeit, és a dialógus a vége felé Wandával, szerintem nagyon meghatóra sikeredett. ;-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igazság szerint ez az egyik kedvenc részem ebből az évadból, nagyon szerettem írni a Kate és Jack közötti kapcsolat alakulását, mert teljesen más, mint az összes többi kapcsolata, számomra érdekes volt ezt is kibontani. :)
      Az Ikrekkel pedig, mivel összességében nem sokat szerepelnek, ezért szerettem volna egy-egy emlékezetes jelenetet írni.
      Köszönöm, hogy írtál! :)

      Törlés