2017. november 18., szombat

18. Mint a Nap

„A magamfajta ember nem bukik lassan lépcsőzetesen.
Én csak egyszerre bukhattam, a magasból a mélybe, a sikerből a megsemmisülésbe.
Csak a középszerű ember tud lefelé botorkálni a meredély peremén, óvatosan guggolva, négykézláb mászva a bukás felé.”
Márai Sándor


Egy helyben lebegtem a levegőben, figyeltem az evakuáló embereket. Öntudatlanul, sietve hagyták el az otthonukat; Wanda erejének hatásköre egyre növekedett. Pietro már körbefutotta a várost, hogy riadót fújjon a távolabbi épületekben. Clint egy háztetőről figyelt, míg a kapitány irányította a kiürítést.
Én pedig vártam. Rákapcsolódtam Banner és Thor adóvevőjére, hallgattam minden mozdulatukat, próbáltam megtalálni a támadás helyét és idejét. Közben a tekintetem ide-oda járt, felmértem a terepet, kutattam a robotok után. Már nem volt vissza sok idő. Csend volt; ezek az utolsó nyugodt percek.
Aztán meghallottam Tony hangját. Ultronnal beszélgetett. Lejárt az idő.
- Kezdődik – tájékoztattam a többieket, és abban a pillanatban robotok özönlötték el a várost. Sikítás és ordítás hangja csapott a magasba, ahogy az első lövedékek betaláltak az utcákba. Hiába állította Ultron, hogy a Bosszúállók a fő célpontjai, senkit nem kímélt. Ott volt minden robotban, minden internetes és elektromos áramkörben, és mindenhol pusztított. Rombolta a világot, amit meg kellett volna védenie. Növelte az ártatlan áldozatok számát, akiknek a halálát a mi rovásunkra fogják írni. És be kellett látnom, hogy Ultron terve tényleg mindenre kitért. Nem gondolt a vereségre, még most is szentül hiszi, hogy ő fog győzni, de ha mégis elbukna, a tetteinek súlyos következményei lesznek ránk nézve. Mert mi hoztuk őt létre. És így minden halál, minden elhullott ember a mi hibánk. Az emberek pedig ezt már nem fogják tétlenül nézni. Ahogy a mi lelkiismeretünket sem lesz könnyű elhallgattatni.
Kiszakítottam magam a gondolataim fogságából, belevetettem magam a küzdelembe. Hiába, Ultron rossz emberrel kezdett ki. Ha áldozatokat akar, kevésbé makacs és önfejű ellenfelet kellett volna választania. Ha rajtam múlik, akkor az áldozatok számát a minimumra csökkentem. Mert ha támadásban felül is múlnak, védekezésben én vagyok a legjobb.
A pajzzsal terítettem le az első három robotot; a vibránium könnyedén átszakította a nyaki kábeleket. Ennyi elég is volt, hogy eltereljem a figyelmüket egy menekülő embercsoportról. Gyertek csak, gondoltam magamban. Ezeknek az elpusztításától nem féltem: ezeknek nincs lelkük, nincsenek érzéseik. Ők csak fémdarabok és tömény logika, algoritmusok sorozata és bonyolult számsorok alkotta programok egyvelege. Őket nem félek megölni. Lövedék a karvédőből, jobb egyenes a fémkesztyűvel, elektrosokkoló a pozitronagyba, lándzsadöfés a mellkason keresztül; sorra estek szét roncshalmazzá a körülöttem lévő robotok.
- Elvetted a világomat – hallottam meg hirtelen Ultron hangját. – Én is elveszem az tiédet.
És akkor megrepedt a föld. Remegés futott végig a városon, rések keletkeztek az utakon, por szállt fel: a város a levegőbe emelkedett. Te jó ég!
- Felemelkedtetek, hogy elbukjatok – hangzott Ultron szózata, bezengte az egész várost. – Ti, Bosszúállók, ti vagytok az én meteorom, a gyors és halálos fegyverem…
Azt hiszem, eljött az ideje, hogy csatlakozzak a csapathoz. Ideje megmutatni, milyen összhang is van köztünk. A cél egyszerű: elpusztítani minden robotot és közben biztonságba helyezni az embereket. Az egyetlen nehézség, hogy a város közben repült.
- Lenne kedved kipróbálni valamit? – kérdeztem Pietrót, amikor hirtelen felbukkant mellettem.
- Persze – villantott egy féloldalas mosolyt. – Mit kéne tennem?
- Fuss velem egy kört – mondtam, mire ledöbbent. – Mi van, nem számítottál erre?
Egy pillanattal később éreztem, hogy valaki felkap a földről. Meglepetésemben eltátottam a szám.
- Erre viszont te nem számítottál, igaz? – vigyorgott pimaszul, miközben a karjaiban tartott. – Készen állsz?
Elővettem egy ceruzavastagságú, 10 cm hosszú fémrudat: egy nagy hatótávolságú lézervágót. A tervem azon alapult, hogy mivel ez egy egyszer használatos bomba, így minél gyorsabb vagyok, annál több robotot tudok vele tönkretenni. Vagyis inkább kettészelni. Fennáll azonban a veszélye, hogy nemcsak robotokat ér el a sugár, ezért van szükségem Pietróra.
Egyik karommal átfontam Pietro nyakát, hogy stabilan tartson, míg a másikat előrenyújtottam, ujjaim között a lézervágóval.
- Igen – mondtam, aztán megnyomtam a gombot.
Körülöttem minden lelassult, mégis éreztem, hogy száguldunk. Gyorsan, mint a fény, az emberi szemnek láthatatlanul. A lézer pedig sorban szelte ketté a robotokat: több tízet. Az utca másik végén álltunk meg: 100 méter két másodpercet vett igénybe. Mögöttünk nem maradt más, csak hasznavehetetlen roncshalmazok.
- Nem is volt olyan rossz ötlet – jegyezte meg elismerően a Maximoff fiú, én pedig belecsaptam kinyújtott tenyerébe.  – Szólj, ha még kellek. – mondta, azzal elviharzott.
- Csak remélni tudom, hogy hívhatlak – suttogtam, de aztán elűztem a borús gondolatokat. A küldetés előbbre való.
Wandát és Sólyomszemet egy helyen találtam. Hősiesen tartották az utcát, miközben mögöttük az emberek próbáltak menekülni. El kellett nekik egy kis segítség. A nyilam pontosan fúrta át a robot koponyáját és egyenesen a következőnek érkező képébe robbant. Clint föl sem nézett, úgy mondta:
- Épp időben. Amúgy szép lövés. Megadná a tanára nevét?
- Clint – pördülés után tüzes nyíl – Francis – az íj karddá élezett belső részével vágtam le egy robot karját – Barton – elektrosokkoló nyíl, mely három robotot vágott haza – alias Sólyomszem – egy nyíllal átszúrtam egy robot mellkasát – egy Bosszúálló – egyetlen rántással a férfi elé hajítottam egy robotot, aki elengedte a feszesen tartott húrt. – A barátom.
- Jó munkát végzett – mosolyodott el elégedetten, ahogy leszálltam mellé. – Katherine Running, a Kiválasztott, egy Bosszúálló. A legjobb tanítványom és a fogadott lányom.
Magamhoz szorítottam a férfit még utoljára. Hálás voltam neki mindenért.
- Tessék – nyújtottam át neki a tegezemet a maradék nyíllal. – Neked nagyobb szükséged lesz rá, mint nekem.
Bólintott. Nem kérdezett semmit, ahhoz ő túl jó megfigyelő volt, hogy magyarázat kelljen neki. Ő már tudta. A haldoklásnak nemcsak belső jelei vannak.
Wanda pajzsot tudott vonni maga köré vörös energiasugarakból, így nem volt szüksége páncélra. Ügyesen küzdött, de látszott, hogy még nincs tisztában az erejével. Odarepültem mellé. És akkor megláttam a rémületet az arcán.
- Ne félj! – mondtam neki, miközben lövedékeket eresztettem ki a karvédőből. – Ez egy olyan hiba, amit helyre lehet hozni. Neked még van rá időd.
- Én nem tartozom közétek – felelte, amikor egy gömbbé formált sugarat küldött az érkező robottömegbe. – Más vagyok.
- Igen, más vagy, akárcsak én. De ez nem számít. Hanem a döntésed, hogy kihez csatlakozol. Szükségük van rád, hagyd, hogy befogadjanak és tanítsanak. Ők tudnak neked segíteni.
Épp el tudtam rántani a lányt egy becsapódó bomba elől, majd magasba röppentem és egyetlen rúgással fémkupaccá zúztam a merénylőt.
- Csak egyetlen jótanácsot tudok adni: ne add fel! – azzal továbbálltam. Reméltem, hogy Wanda összeszedi magát, és rájön mindarra, amire én. Neki se lesz könnyű, de erős volt, és tudtam, hogy képes rá. Csak döntenie kell: hogy a küldetés most fontosabb, mint az önmarcangolás.
Hulk üvöltését akár a város másik végében is meghallottam volna, így őt könnyen megtaláltam.
- Helló, nagyfiú! – köszöntöttem a zöld monstrumot, aki egy horkantással üdvözölt. – Van itt elég zúznivaló, igaz? Mit szólnál egy kis közös munkához?
Ki akartam próbálni azt a stratégiát, amit még dr. Bannerrel dolgoztunk ki. A kérdés csak az, hogy Hulk belemegy-e. Valami derengett a monstrumnak, mert kinyújtotta a karját és felkapott egy autót. Elhelyeztem rajta egy bombát, majd jeleztem Hulknak, aki elhajította a járművet. Húsz robot kipipálva.
- Kérhetek egy kezdőlöketet? – kérdeztem felfelé mutatva, ahonnan egy újabb csapat érkezett. Elhelyezkedtem a hatalmas tenyérben, majd még belenéztem a zöld szempárba. – Ég veled, Bruce! – mondtam, mire Hulk egy egetrengető üvöltéssel feldobott a magasba. Pajzsomat magam elé tartva buldózerként taroltam le a mini-Ultronokat. Azt hiszem, kezdték felfogni, hogy nem vagyok egy könnyű eset.
- Mi van, kislány, felcsaptál úttörőnek? – bukkant fel mellettem Tony
- Multifunkciósnak képeztek, nem tudtad? – vágtam vissza. – Kell segítség?
- Igen, gyere velem – azzal nekilódult. – Még vannak két épületben a szakadék mellett.
- Enyém a hátsó – mondtam, és már száguldottam is. Szemüvegem segítségével könnyen megtaláltam: egy kislány megrekedt a lépcsőfordulóban. Az épületnek már csak percei voltak hátra. Sietnem kellett.
Berepültem, mire rögtön köhögő roham kapott el: hatalmas volt a por, törmelékdarabok keringtek a levegőben. A plafonról potyogott a vakolat, miközben elrohantam a gyerekhez. A lába beszorult két gerenda közé. Óvatosan odébb görgettem, vigyázva, hogy ne okozzak fájdalmat. Kis híján elájultam, ahogy megláttam a kiálló csontot. A lány halkan nyöszörgött, már nem volt ereje sírni, annyi vért vesztett.
- Jól van, minden rendben lesz – simítottam végig sötét haját. Óvatosan a karomba vettem és magamhoz szorítottam. Ekkor hatalmas reccsenés hallatszott, az épület megroggyant. Rohantam az ablak felé, hajszállal elkerülve a leszakadó lépcsőket, faldarabokat. Üvegszilánkok fúródtak belém, ahogy kitörtem az ablaktáblát.
- Stark! – kiáltottam az adóvevőbe. – Van fájdalomcsillapítód?
- Van, de nem hiszem, hogy neki használna – lebegett mellettem Vasember.
- Hol tudják ellátni? – folyamodtam a másik megoldáshoz.
- Csak lenn – mutatott a város földön maradt része felé. – Nem fognak hagyni elmenni.
- Az nem érdekel, le fogok jutni – éreztem, ahogy tűz gyűlt a szememben. Kék lobogás. Derengeni kezdett az egész testem.
- Biztosítok egy kis előnyt – a férfi volt olyan kedves és nem tette szóvá, hogy a bőröm halványkéken világít.
- Köszönöm, Tony – azzal levetettük magunkat a mélybe. Száguldottam, lavíroztam a füstfelhők és a robotok között, miközben szorosan Stark mögött maradtam zuhanórepülésben. Kiszúrtam egy elsősegélynyújtó helyet, úgyhogy gyorsítottam és elsüvítettem Tony mellett messze lehagyva az üldözőimet.
Az emberek sikoltva félrehúzódtak, én pedig gyorsan landoltam. Finoman letettem a kislányt, majd egy gyors pillantást vetettem a körülöttem állókra.  Megkövülve bámultak rám: csak most látták, ki vagyok valójában. Nem isten, nem szuperhős. Csak egy lány. Egy fiatal nő. Olyan, mint ők.
Rémült sikoly ébresztett rá, hogy megérkeztek a támadók. A pisztolygolyóm áthatolt a vörös szemgolyón, míg a másiknak a karját tépte le. Kilőttem magam és suhantam a lebegő város felé. Még volt dolgom.
- Küldd ide! – kiáltottam Thornak, aki erre felém hajított egy robotot, én pedig nyársra tűztem az asgardi dárdával. Ahogy a következő négyet is.
- Tudod, készítettem neked egy kardot – mondta a félisten. – Könnyű, acélvágó, egykezes. Jó hasznát vetted volna, ha megtanultál volna bánni vele.
- Köszönöm, Thor. Mindent – azzal a pillanatnyi beállt csönd után a mjölnir és a dárda egyszerre csapott le a közeledő robotra.
Natasha a „szikla” peremén harcolt. Mindig is csodáltam, de most újra rájöttem, milyen fantasztikus nő volt. Nem kapott semmilyen képességnövelő szert, nem volt páncélja, nem tudott repülni vagy tárgyakat mozgatni. Csak egy mesteri kiképzést kapott. És így is, egy szál pisztollyal, néhány sokkolóval és a saját testével távol tudta tartani a robotokat. Hiába volt ő a tanárom, még bőven lenne mit tanulnom tőle.
Leereszkedtem a talajra; ideje, hogy hasznosítsam a kézi tusában és közelharcban szerzett tudásomat és tapasztalataimat. Na meg persze, a lövőtudományomat.
Ha nem fénylettem volna, akkor is felhívtam volna magamra a figyelmet, tudván, hogy Ultron különösen fontos célpontként kezel, így nem lepődtem meg, amikor egy csapat fémbábu elindult felém. Sorfal ékelődött be közém és a Fekete Özvegy közé. Mindkét kezembe pisztoly került: az egyik a Natashától kapott fegyver volt, a másik még a kiképzésemen használt gyakorlódarab. A túloldalon Romanoff is így tett. Indulhat a „Tisztelgés” hadművelet. Lassú léptekkel, tüzelve haladtunk egymás felé. Minden golyó egy tönkrement robot. Esélyük sem volt ellenünk, így a sorfal lassan szétnyílt, míg egyszerre csak ott álltunk egymással szemben, mindketten a másik fejéhez irányozva a pisztolyt. A jel egy bólintás: eldördültek a fegyvereink. Egy hajszállal kerülve el a fejünket, de szétroncsolva a hardver- és szoftverkötegeket.
- Kösz, jókor jöttél – mosolyodott el a nő. – Már kezdtem unni ezt a helyet.
- Itt a maradék töltényem – nyújtottam át a teli tárakat. – Nekem már nem lesz rá szükségem.
- Még ne add fel – szorította meg a kezem.
- Sosem fogom – mosolyodtam el. – Mind ezt tanítottátok nekem, és ezt sosem felejtem el, Nat!
Kinyújtott kezénél fogva felkaptam az ügynöknőt, majd pörögni kezdtem. Az utolsó duettünk következett: a légi balett. Forgószélként söpörtünk végig az utcán, majd lassulni kezdtem, és elengedtem Natashát. Ő puhán landolt, és már ment is tovább. Ahogy én is.
Szaltóból érkeztem két robot mellkasára, majd elkaptam Steve visszapattanó pajzsát és lendületből visszadobtam, ő pedig továbbküldte, kettészelve vele áldozatát. Most a mi nyerő párosunk következett.
Én kivédtem egy kapitánynak szánt lövedéket, ő levágta a lábamra kulcsolódó fémkart, majd szétverte az általam odahajított robotot, én pedig lerántottam Steve hátáról egy másikat. Fordulatból nyakon rúgtam egyet, ököllel lyukat vágtam egy másik mellkasába, harmadiknak egy rúgással távolítottam el a lábát, a negyediket a híd megmaradt vasához vágtam, az ötödiket pedig lerántottam a földre és egy kést szúrtam az idegeibe. Vagyis az idegeit alkotó kábelek kötegeibe.
- Jó újra akcióban látni – jegyezte meg Steve.
- Most, hogy így mondod, rettenetesen hiányzott – feleltem, és már szinte vidáman mosolyogtam. Elég volt csak ránéznem és a hangját hallanom.
Aztán megláttam, hogy micsoda pusztítást vittem végbe, és elszörnyedtem. A tesseract tombolt bennem, olyan erőt adva, ami féktelen rombolásra képes, ha kiengedik. Dühöt nem éreztem, csak a késztetést, hogy darabokra szedjek mindent, ami árthat nekem. Vagy inkább a tesseractnak.
- Nocsak, az elátkozott szerelmesek – hallottam meg Ultron hangját, egyúttal pedig fel is bukkant a tulajdonosa. – De lehet, hogy ez már csak egyoldalú vonzalom? A másikat meg betölti a halálfélelem? – csöpögött a gúny a hangjából. És a legrosszabb volt az egészben, hogy Tony szavajárását fedeztem fel a beszédében.
- Hagyd abba! – üvöltöttem, magamat is meglepve az indulatommal. Nem akartam, hogy folytassa, nem akartam még több fájdalmat.
- Óh, tudod, belelátok a fejedbe, és ehhez Wandára sincs szükségem – Ultron előre figyelmeztetett, és most tényleg nem kímélt. – Tony azért teremtett, hogy megvédjelek, mert nem volt képes beletörődni, hogy te már menthetetlen vagy. Az emberek annyira különleges dolgokat tudnak véghezvinni, ha nem bírják elfogadni, hogy a dolgok változnak. Felkínáltam neked a választást: az egyszerű, gyors halált. Te viszont önző módon nem fogadtad el, mert még élni akartál egy kicsit. Fájdalmat okoztál a barátaidnak, húztad az időt. És lásd ez lett belőle: ez az egész miattad van. Benned van a legerősebb fegyver a Földön, tőled kellett volna megmentenem a világot, hogy biztosítsam a békét, de mivel ragaszkodtál a Bosszúállókhoz, ők pedig mind szeretnek téged – a szeretnek szót olyan hidegen mondta ki, mintha bűnnek lenne minősítve. – Így kénytelen voltam az ő kiirtásuk mellett is dönteni. Büntetésül pedig, hogy védelmezni akartak valamit, ami akadályozza a változást és a fejlődést, előbb láthatnak téged meghalni, utána ők következnek, végül pedig az egész emberiség.
Dühvel telve hajítottam el a pajzsom, ám az ártalmatlanul pattant le róla.
- Gyenge vagy – mondta lenézően a szuperrobot. – Csak egy dühös kislány, aki fél a haláltól.
- Kate, ne hallgass rá – szólalt meg mellettem a kapitány. Látta a megroggyant vállam, tudta, mit akar elérni Ultron: előbbre akarja hozni a kitörést. De még várnom kellett, még egy kicsit ki kellett tartanom.
- Súlyos tévedésben élsz – mondtam enyhén remegő hangon, és közben jeleztem a kapitánynak. Hogy menjen, és távolítsa el az embereket a környékről. – Lehet, hogy meghalok, de önmagam előtt sosem fogok megbukni. Te nem értheted, miért szép az élet, mert csak azt látod, hogy rövid, és az ember mulandó, gyenge lény. De tudod, ez alatt az idő alatt is rengeteg jót lehet tenni, rengeteg mindent lehet kapni, megismerni. Barátokat szerezni. Szeretni. Tony csak azért teremtett, hogy ezeket az értékeket védd. Nem az öröklétet, hanem a mulandó szépeket, az érző embereket. Minket. Ezt tesszük mi is.
Csak egy pillanatig ugyan, de Ultron néma maradt. Aztán intett:
- Lássuk, tényleg képes vagy-e megvédeni őket, amikor te magad egy halálos fegyver vagy!
Hatalmas robotsereg özönlött elő, megcsonkított és ép példányok másztak elő a törmelékhalmok mögül, kapaszkodtak fel a szikla oldalán, vagy épp a házfalakról ugrottak le, de mind egy ember felé rohantak.
- Steve! – szakadt ki belőlem a kiáltás, és a kapitány elé vetettem magam. A lövedék a gerincemet találta el. Pokoli fájdalom futott végig a gerincvelőmben, az idegeim egyként sikoltottak fel, majd valami felrobbant az agyamban. Éreztem, ahogy felizzik a testem. Itt az idő. Menekülj! – néztem bele utoljára a gyönyörű kék szempárba. Szerelem volt benne, félelem és szomorúság. Bánat és fájdalom. Majd legördült egy könnycsepp.
Felemelkedtem a levegőbe, a világ pedig lelassult körülöttem. Éreztem, ahogy minden tagom megtelik energiával, a kék fény átjárja a bensőmet. A hajam lobogott körülöttem, kék fény örvénylett a szálak között. Utoljára szétnéztem a városon. Láttam minden barátomat, láttam a könnyet a szemükben, éreztem a fájdalmat a szívükben.
- Ég veletek! – zengett át a hangom a városon. Aztán kiengedtem a tesseractot. Kék sugár áradt az egész testemből, energiahullám, mely letarolt mindent. Vagyis csak azt, amit engedtem neki, mert most tudtam irányítani. Az elmúlt napokban, amióta kordában próbáltam tartani és késleltetni a kiszabadulást, a tesseract kénytelen volt engedelmeskedni nekem, így most meg tudtam védeni azokat, akik miatt most kiengedtem. Az ellenségeim számára pedig pusztító fegyverré tettem.
Én pedig ragyogtam és tündököltem. Égtem, ahogy a naplemente. Gyönyörű voltam és halott, amilyen a naplemente.
Megint lefutott előttem az életem. Láttam, honnan indultam és hova érkeztem. Éreztem mindent, amit eddig valaha átéltem. A fényen keresztül Steve-et kerestem. Szeretlek, suttogtam, üzentem neki gondolatban. Égni kezdtem belülről is, nőtt a fájdalom. Ordítás szakadt fel a torkomból. Aztán vége lett. A szemem üvegesen meredt a semmibe, majd csak annyit érzékeltem, hogy zuhanni kezdek a semmi felé.
Úgy buktam el, ahogy a nap. Ahogy szerettem volna.

. . .

Győztek. Az utolsó robotot Vízió pusztította el. A város egy része azonban megsemmisült: magasról kellett újra a földre rakni. De az evakuálás sikeres volt és ők is túlélték. Majdnem mindenki.
Clint szótlanul fekve nézte Pietro halott arcát. A fiú megmentette az életét, és ezért nem tudott elég hálás lenni. Ő is egy ártatlan áldozat volt. Egy fiatal ember, aki hosszabb életet érdemelt volna. Ahogy Kate is.
Steve Rogers meredten bámult a messzeségbe. Azt mondták, már útban van a különítmény, hogy megkeressék holttestet. Nem engedték, hogy ő is menjen. Nem akarták, hogy lássa.
Győzelem. Nem volt az. Számukra nem. Két ember halt meg miattuk, értük. Steve megpróbált felkészülni rá, hogy ez fog történni. Mindketten tudták, hogy ennek vége. De ő még remélt. Hogy hátha valahogyan sikerülhet. És tudta, hogy Kate se adta fel. Nem akarták elengedni egymást. Nem akarták a könnyebb utat választani.
A kapitány látta a kitörést. A tesseract utolsó erődemonstrációja volt ez. Pusztító volt, ugyanakkor gyönyörű. Steve lenyűgözve gondolt arra, hogy ez az erő két éven keresztül ott szunnyadt a lányban. Mindvégig birtokolta és nem élt vissza vele.
Győzelem. Kate számára az volt. Nem Ultronnal vívta a legnagyobb csatát. Hanem önmagával és a tesseracttal. Mindkettőt legyőzte. Nem adta fel az elveit, nem választotta a könnyebb utat, végigment a saját szenvedésein, így önmaga előtt nem bukott el. Soha nem tette. Az erőt pedig tudta irányítani. A kitörést ugyan nem tudta megakadályozni, de befolyásolni igen.
Steve arra gondolt, hogyha a S.H.I.E.L.D. pár perccel előbb érkezik, akkor talán meg tudták volna menteni a lányt. Ha Kate beszámolt volna Bruce-nak vagy bármelyik tudósnak arról, ami benne történt, kifejleszthettek volna valami szert, ami stabilizálhatta volna a kocka erejét. De vajon a lány akarta volna? Ezt az életet nem akarta itt hagyni, ugyanakkor tudta, hogy így veszélyt jelent mindannyiuk számára. Magára is. Mert tudta, hogy ha nem a Hydra, akkor valami más szervezet vagy őrült tudós akarja majd megkaparintani magának. Vagy vizsgálatok alapján újból elvégezni a kísérletet. Beadni valaki másnak. Rákényszeríteni ugyanezeket a szenvedéseket, vagy egy újabb agymosott szuperkatonát alkotni. Nem, ezt biztos nem akarta. Ezeket végiggondolva Steve kezdte érteni Kate döntését. Nem állította le, nem kérdőjelezte meg, végig támogatta, még ha tudta is, hogy ez lesz a vége. Tiszteletben tartotta a lány döntését. És megpróbálta elfogadni. Ahogy annak idején Peggy is az ő választását. Mindketten meghozták a maguk áldozatát, akkor is, ha tudták, hogy ezzel fájdalmat okoznak a körülöttük élőknek. A nagyobb jót nézték.
A kapitány csodálattal tekintett a lányra, amiért képes volt ezt megtenni. Tudta, milyen nehéz. Szembemenni az árral. És örült neki, hogy belőlük merített erőt. Hogy az együtt töltött idő emléke éltette. A szeretet, a tudás, az élmények, mindaz, amit tőlük kapott erősítette, formálta és végül gyémánttá csiszolta. Törhetetlen gyönyörű ékszerré.
Halk sercenés jelezte a rádióban, hogy bejövő üzenet érkezik.
- Megtaláltuk – csendült fel egy ismerős hang. Hallani lehetett, hogy az illetőnek eddig sikerült visszatartania a könnyeit. – Életben van.

2 megjegyzés:

  1. Erre nincsenek szavak! A sok keserédességgel az eddigi részek segítettek, hogy elfogadhasssam Kate halálát. A naplementés hasonlat gyönyörű lett, aztán Steve emlékezése is rendkívüli módon a szívemhez szólt,egyszerűen hihetetlenül gyönyörűen szomorú lett.
    És akkor ott van az az utolsó mondat, és alig bírom elhinni, hogy ez tényleg igaz.
    Gratulálok,úgy érzem nem tudom elég jól kifejezni, hogy mennyire felnézek rád, s bár nem ismerlek, de büszke is vagyok rád, hogy mit hozol itt létre és micsoda fejlődésen mentén keresztül a legelső rész óta, bár már akkor is hihetetlen jó voltál. Csak remélni tudom, hogy egyszer én is jó történetet fogok megírni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Azt hiszem, sőt tudom, hogy a kommented olvasása volt az egyik olyan pillanat, amiért érdemes írni! Én sem tudom szavakkal leírni, hogy mit éreztem, amikor megláttam, de talán hihetően lefesti, ha azt mondom, hogy rohantam anyumhoz kezemben a laptoppal és ragyogó arccal toltam elé a képernyőt, hogy el tudja olvasni! :Megerősítettél abban, hogy az írásnak van jövője az életemben és hogy tényleg megéri ezt csinálni! Ezért pedig elképesztően hálás vagyok! <3 :)
      És köszönöm azt is, hogy mindig lelkesen leírod a véleményedet, ezzel pedig eléred, hogy még csak fel sem merüljön bennem a feladás gondolata! Mert ha egy ember tetszését már elnyerte a történet, akkor már bőven megérte! :)

      Törlés