2017. november 25., szombat

19. Szeretlek eléggé, hogy elengedjelek


Senkit sem hibáztathatsz, amikor ott állsz egy olyan mély sebbel, amit lehetetlennek tűnik egyedül begyógyítani, és nem hiszed, hogy valaha is meg tudod szokni, így hát kínlódva menekülni próbálsz a fájdalom elől. Csakis az idő - a hosszú, hosszú idő - tudja az ilyen sebeket begyógyítani, ezért nem tehetsz mást, mint hogy a kezébe adod magad, és igyekszel minden egyes túlélt napot győzelemként elkönyvelni. Percről percre, óráról órára csak vergődsz és tűrsz, aztán lassan, hetek vagy hónapok múltával kezded észrevenni a gyógyulás első jeleit, a seb pedig hegedni kezd és lassacskán sebhely lesz belőle.”
Murakami Rjú



A lány beleolvadt a fehér takaró és párna közé, sápadt volt, és mintha összement volna. Sötét haja finom keretbe foglalta sebekkel borított arcát. A szívverése gyenge volt, a légzése alig észlelhető, de életben volt. Valami benne mélyen benne még mindig küzdött, még tudta, hogy feladata van ezen a világon, és nem engedte elmenni.
Az infúzió csepegése visszhangzott a szobában, pedig a lány nem volt egyedül. Az ágyánál egy férfi ült, és tenyerébe zárta a lány élettelen kezét. Milyen kicsi, gondolta. A lány karcsú kézfeje most már teljesen elveszett az ő kezében. Nem gondolta volna, hogy ezek a kezek ilyen nagy tettekre képesek.
A férfi halkan mormolt egy fohászt. Egy imát, hogy a lány erőre kapjon. Nem úszta meg maradandó károsodás nélkül ezt a kalandot, de ez az ár még így is kevesebb volt, mint ha az életével fizetett volna érte. Csak most nincs itt dr. Banner, hogy meggyógyítsa. Márpedig az orvosok nem nagyon tudtak mit kezdeni a lánnyal, hisz fogalmuk sincs, mi történt. És még soha nem találkoztak ezzel a szérummal.
A férfi nézte a lány arcát. Szeme előtt lepergett a kitörés előtti eseménysor, mintha egy filmet vetítettek volna. Emlékezett a lány arcára: ott volt a vágy, hogy hőssé váljon. Ott volt a tudat, hogy ha meghozza ezt az áldozatot, akkor megfizeti az elégtételt a hibáiért és az általa okozott ártatlan halálokért. Steve csak sokára értette meg, hogy erre a tudatra milyen nagy szüksége volt a lánynak. És azt is csak sokára fogadta el, hogy nem tudta volna megmenteni a lányt, viszont hálával tartozott neki, amiért megóvta őt a lövedéktől. Ha az nem találja el a lányt, vagy legalább nem pont azon a kritikus helyen fúródik a testébe, akkor lehet, hogy minden máshogy lenne.
Tudta, hogy semmi nem lesz már ugyanolyan. Most, hogy már nincs velük a lány, a csapat széthullott. Hulk messze jár, Thor visszament Asgardba, Clint nyugdíjba vonult, Tony is felhagyott a szuperhősködéssel egy időre. Csak ő maradt és Natasha. És az új csapat, ami kiképzésre vár.
Kate tudta, hogy az ő ideje lejárt. A különbségek közte és a csapat közt egyre jobban kiütköztek, és már nem lehetett helyrehozni a szakadékokat. Kettejük között sem.
Így hát a férfi fogott egy papírt és írni kezdett. Tudta, hogy Kate meg fogja érteni, és ugyanígy gondolja. Ez lesz az ő kettejük közös áldozata. A legszebb és legnemesebb áldozat.
Egyszer már elbúcsúztak, de a férfi újra és újra megtette volna, halogatva a végleges búcsút. Ám most már nem tudta ezt megtenni. Őt még várja a kötelesség. Át kell adnia a tudását, ahogy annak idején Kate-tel is tette. Dönteni kellett. Ő pedig megtette.
Összehajtotta a levelet, a kisasztalra tette, majd felállt.
- Tarts ki, Kate! És soha ne add fel! – azzal forró csókot adott a lány homlokára. Az ajkát már nem érinthette meg.
Az ajtó előtt egy másik férfiba botlott. Szeme alatt fekete karikák, átvirrasztotta az éjszakát. Aggódva tekintett a lányra. Akit szeretett.
A két férfi egymásra nézett. Most találkoztak először úgy, hogy egy oldalon álltak. Annak a lánynak az ágyánál, akit mindketten féltettek. Valami néma megegyezés született köztük, hogy ezután is óvni fogják.
- Vigyázz rá! – mondta ki a kapitány nehezen a szavakat. Mert tudta, hogy ez egyet jelent: elengedést.
- Ígérem – nyújtotta ki a kezét Jack, mire egy kézfogással megpecsételték az esküt.
Steve Rogers nehéz szívvel egy utolsó pillantást vetett a lányra. Tudta, hogy rábízhatja Jackre, hisz miatta van még életben: ha nincs a nyomkövető a lány nyakában lógó gyűrűben, akkor sosem találták volna meg a törmelékdarabok között, és Kate élve lett volna eltemetve. De nem így képzelte el a jövőjüket. Azt hitte, végre megállapodhat. Végre lesz egy biztos pont az életében. Hiába próbált rá felkészülni, hiába élt benne a sejtés azóta a nap óta, amikor Kate sírva átjött az éjszaka közepén kezében a jegygyűrűs dobozkával, fájt, hogy nem így történt.
Az EKG hirtelen ugrott egyet, a vonalak pedig sűrűsödni kezdtek. Jack berohant, és óvatosan a lány fölé hajolt. Sugárzó arccal nézett a kinn álló kapitányra: Kate szívverése felgyorsult, légzése erősödött. Steve pedig tudta, hogy most már minden rendben lesz. Kate harcol és győzni fog. Hiszen utál veszíteni, gondolta magában és megeresztett egy apró mosolyt. Még egyszer visszanézett, látta, amint a napfény megcsillan Kate arcán, aztán megfordult, és lassú léptekkel kisétált a lány életéből.

. . .

Kiválasztott-akta
Orvosi jelentés 2014. 12. 22. (Bejegyezte: dr. Bruce Banner)

Az Arnold Zola által a szervezetbe juttatott irídium inhibitorként hatva stabilizálta a szérumban lévő Tesseract-részecskéket: a folyamatos átalakulást meggátolta, így a kocka ereje védőburok nélkül volt jelen a vérben. Az így felszabaduló energia megrongálta az érfalakat, de az ellenanyagot még épp időben bejuttatták, megakadályozva ezzel a maradandó károsodást. A gyorsabb regenerációs képesség helyrehozta a sérülést.
Az ellenanyag két féle lehetett: vagy az irídiumot semlegesítette és oldotta fel; vagy egy olyan vegyület, ami felgyorsítja a védőburok képződését. Utólagos vizsgálatokkal meghatároztam, hogy az utóbbi ellenanyagot használták. A szervezet befogadta azt a vegyületet, és a fel nem használtat elraktározta.
A kitörést valószínűleg az irídium újbóli térnyerése okozta. A nagy vérveszteség következtében a Banner-szérumban fellelhető stabilizáló anyag is csökkent, a bejuttatott irídium mennyisége azonban nem változott. Így a kocka ereje újra megnőtt, ám az elraktározott ellenanyag segítségével a test kilökte magából. Azonban mivel a szervezetben megtalálható ez az anyag, következésképpen a test képes ezt a védővegyületet előállítani. A gyógyulási folyamatokat ez szintén felgyorsította. Ez pedig azt eredményezi, hogy Kate képes lehet egy nagyobb erejű kitörést is túlélni.

Megj.: Az ellenanyagot Tom Wissenschaftler juttatta be a szervezetbe.

. . .

Hosszú, álomtalan sötétségből ébredtem. Mintha hirtelen visszarántottak volna a víz felszínére, nagy levegőt vettem, a tüdőm újra megtelt oxigénnel. Csukva tartottam a szemem, még félálomban lebegtem egy darabig, és hallgattam, ahogy a szívem egyre gyorsuló ütemben kezd dobogni. Magamban bíztattam, hogy bírja a versenyfutást, miközben hálát adtam Istennek. Hogy még élek.
Fokozatosan bontakozott ki a környezetem. Először a napsugár melegét éreztem meg a bőrömön. Aprót mozdítottam a fejemen, hogy jobban érjen a fény, de a mozdulatra fájdalmasan megrándult az arcom. Aztán meghallottam a kórházi gépek zúgását, az EKG csipogását és az infúziós folyadék csöpögését. Végül megéreztem egy kéz simítását az alkaromon. Ismerős volt az érintés, de az agyam mintha lelassult volna, nem tudta azonnal archoz kapcsolni a jelet.
- Steve? – suttogtam, még mindig lezárt szemekkel.
- Nem – felelte egy hang. – Én vagyok.
- Jack? – most már felnyitottam a szemem, és a fájdalom ellenére is odafordítottam a fejem. Megpillantottam a jól ismert kék szempárt, a szőke hajkoronát és a fáradt félmosolyt. Nem értettem, miért ő van itt, enyhe csalódottság fogott el. Másra számítottam. Aztán látva az aggódó arcot, a kialvatlanság nyomait, a féltő szemeket, elmosolyodtam. – Szia!
- Szia! – nevetett fel zavart megkönnyebbüléssel. – Ennyit tudsz mondani azután, hogy majdnem meghaltál?
- Kezdem megszokni – vontam meg a vállam. Vagyis csak próbáltam, mert a mozdulat felénél összerándultam. A bőröm egész felülete húzódott, mintha égési sérülések borítanák. Végigpillantottam magamon, de a karomon csak vágások, zúzódások, vágások látszottak. Az arcomhoz nyúlva ugyanezeket tapintottam. Egyik sem olyan sérülés volt, aminek ez lett volna a következménye. Aztán eszembe jutott: a kitörés. A tesseract energiája túl sokáig égetett belülről, annak érzem az utóhatását.
- Nyugalom – mondta Jack. – Az orvosok hosszú gyógyulási időt jósoltak. Valójában azt sem hitték, hogy felébredsz valamikor a kómából. De te megint megleptél mindenkit – mosolyodott el, de ez nem volt valódi mosoly. Csak az árnyéka a réginek.
- Mit próbálsz előlem eltitkolni? – támadtam neki. Mit nem mondanak el már megint? Mitől próbálnak megóvni? Azt hiszem eljött az ideje, hogy most már egyedül is szembenézzek a nehézségekkel. – Jack?
Nem tudott megszólalni, csak a lábamra mutatott. Riadtan rántottam le a takarót, amelynek az lett az eredménye, hogy felszakítottam az egyik sebemet, mire szivárogni kezdett belőle a vér. A derekamat vastag kötés fonta át, de megvolt mindkét lábam. Akkor mi lehetett a baj? Közelebb akartam húzni, de nem tudtam megmozdítani. Egyszerűen képtelen voltam mozgatni a lábam. Riadtan nyúltam oda a kezemmel, és érintettem meg a bőrömet. Nem éreztem. Nem éreztem semmit. Felvillant egy kép, ahogy egy golyó a gerincembe fúródik. Egy pillanatra újból éreztem a gerincvelőmön végigfutó fájdalmat, szinte hallottam az idegek halálsikolyát. És már értettem.
Megsemmisülten pillantottam Jackre. Most már tudtam: hogyha a sérülésekből fel is épülök, már semmi nem lesz ugyanolyan. Mert deréktól lefelé lebénultam.

. . .

Jack magamra hagyott a felismeréssel és a kapitány levelével. Sokáig csak feküdtem az ágyon és a plafont bámultam. Lebénultam. Egyszerűen nem tudtam felfogni. Hálásnak kéne lennem, hogy életben vagyok, de ebbe az örömbe keserű szájíz vegyül. Mert mostantól teljesen más lesz az életem.
Aztán kezembe vettem Steve levelét. Ott voltak a jól ismert betűk, az ő tollvonásai. Olvasni kezdtem.
Drága Kate,
emlékszel még az első találkozásunkra? Egyszerű kék farmerban és fehér pólóban léptél be Fury mögött az ajtón. Ahhoz képest, hogy a tesseracttal hoztak a hordozóra, nem tűntél különösen meglepettnek. Mintha ide születtél volna, gyorsan megszoktad az egészet. Emlékszem a csillogó szemedre, ahogy ránk néztél. Könnyebben kinyíltál nekünk, mint az ismerőseidnek. Szükséged volt valakire, akinek kiönthetted a lelked, és bennünk barátokra, támogatókra leltél. Mi pedig egy hatalmas szívű, óriási küzdőszellemű lányt kaptunk cserébe. Emlékszem, hogy számtalanszor megöleltelek. Kezdetben szinte elvesztél benne, aztán megerősödtél, és már igazából nem volt szükséged óvó karokra, de ezt magadnak sem ismerted el. Megmaradtunk egymás testőreinek. Vagyis annál sokkal többnek.
Tudod, miért nem vagyok most veled. Ezt a döntést ketten hoztuk, és ketten is fogjuk végigszenvedni. A világ számára te halott vagy, én viszont élek, és ki kell javítanom a hibákat. És mielőtt végleg elmennék, szeretném, ha tudnád, hogy büszke vagyok rád. Büszke, mert küzdöttél, és soha nem adtad fel. Mert meg akartál menteni minden embert, akkor is, ha tudtad, hogy nem fog sikerülni. Büszke vagyok, mert soha nem éltél vissza az erőddel. És mert meg tudtad hozni ezt a döntést. Feláldoztál mindent, inkább halogattad a kitörést, pedig tudtad, hogy minden perc rontja az esélyeidet a túlélésre. Büszke vagyok rád. Ahogy Peggy is az.
És szeretlek, ezt nem lehet múlt időben mondani. Lehet, hogy az útjaink itt elválnak, de soha nem foglak elfelejteni. Soha ne add fel ezután se, menj tovább az utadon, és maradj továbbra is önmagad! Köszönök minden egyes pillanatot, amit veled tölthettem! Sajnálom, hogy így alakult, de semmit nem változtatnék meg a múltban. Te mindannyiunk számára tanítottál valamit, amitől erősebbek lettünk. És mindannyiunknak adtál valami útravalót, ami segít minket, ha már nem leszel velünk, és ami örök emlékként él bennünk. Nekem a hitet és a reményt adtad. A küzdést egy jobb világért és az emberek megjavításáért. A hitet, hogy az emberek képesek a változásra, és hogy érdemes egy emlékért harcolni. Köszönöm, hogy mellettem álltál, és hogy megmentetted az életemet! Köszönök mindent!
A te hazádból származó író írta ezeket a sorokat, amiket a nekem hagyott naplódban találtam: „A világ szemében akárhányszor megbukhatsz. Önmagunk előtt nem szabad gyöngének lenni: mert az az igazi bukás.” Igaza van. Ezért nem győzött le téged senki: te összetörve is képes voltál igent mondani a hivatásodra, a küldetések és a veszélyek folytatására. Kitartottál az ígéreteid és az esküd mellett. És mellettünk, amiért hálával tartozunk. Legfőképpen én.
Hiába próbáltam, a köztünk lévő kapcsolatot nem lehet szavakkal leírni. A hasonlóság, az empátia összeköt minket, és ez nem fog változni, de tudom, mit jelentett neked Jack. Azt a biztonságot, amit én sosem tudtam volna megadni neked. A félelem nélküli élet lehetőségét, ami mellettem sosem valósulhatott volna meg. Talán, ha Hydra nem tette volna ennyire tönkre a lelki világodat, akkor máshogy is lehetett volna, de így már értelek. És azt hiszem, mindig is értettelek.
Lenne egy utolsó kérésem: továbbra se add fel! Ha most megfutamodsz, sokkal nehezebb lesz újból kiállni. Tudom, hogy ez most rettenetesen nehéz, főleg, hogy nem lehetek ott veled, de tarts ki! Lesz, aki segítsen.
Ölel: Steve

A lap alján még volt egy pár ceruzavonással készült rajz: engem ábrázolt, kezemben egy kisbabával. Ez volt alá írva: A neve James lett volna.
Nem tudtam hangosan sírni, a könnyeim csendes patakokként folytak le a vonásaimon. Forrók voltak, égették a bőröm, átnedvesítették a huzatot, hogy visszadőltem a párnák közé, magamhoz ölelve a levelet. A papírdarabot, ami megmaradt nekem Steve-ből. Nem készültem erre. Nem készültem fel arra, hogy mi lesz akkor, ha túlélem ezt az egészet. De ugyanígy nem készültem fel a halálra. Nem tudtam felkészülni ezekre. Csak éreztem, hogy vége, de fogalmam sem volt róla, hogy így alakul.
Egyszer már elbúcsúztam Steve-től. Már akkor meg kellett volna kezdenem elszakítani a szálakat. De aztán arra gondoltam: miért szakítanám el őket? Hisz szeretem őt. Ha meghalok, az ő szerelmével megyek a sírba. Ám életben maradtam, és minden, amit átéltem, a fájdalmak, a kínzások és most ez a sérülés olyan szakadékokat vájtak közénk, amit nem tudunk áthidalni. Az oka mélyen el van rejtve bennünk, csak mi ketten érthetjük. De még mi is csak akkor, ha teljesen megismertük magunkat, attól pedig még messze vagyunk. Én legalábbis.
Nem tudom, miért, csak azt, hogy így helyes. Ha elengedem a kapitányt és ő is elenged engem. Egyedül kell folytatnunk a dolgunk, most így lehetünk hasznára az emberiségnek. Steve-nek szüksége van az önállóságra: arra, hogy ne függjön tőlem, a megmentésemtől, a féltésemtől. Most, hogy széthullott a csapat, neki még inkább erősnek kell lennie, hogy továbbvigye a céljainkat. Márpedig ezt nem tudja megtenni, ha rám kell ügyelnie. A lelki sebeim miatt nem tudnék úgy dönteni, ahogy kellene. Nem tudnám úgy végrehajtani a feladatomat, ahogy elvárnák tőlem. Ezért nem mehetek vissza. Itt egyelőre biztonságban vagyok, amíg megszokom ezt az új életet. Amíg elfogadom, hogy már sosem lehetek az, aki voltam.
Néha szeretnék önző lenni és megtartani a kapitányt magamnak, de amint felötlik ez bennem, már szertefoszlik, mert szétzúzza az iránta érzett szeretetem. Csak azt akartam, hogy boldog legyen. És ha ez azzal jár, hogy elveszítem őt, akkor elfogadom. Meg fogom szenvedni és tudom, hogy ő is, mert igaz szerelem volt a miénk. A kapcsolatunk mélyebb volt, mint az reméltük, ismertük egymás gondolatait érzéseit. Társak voltunk, akik támogatták egymást, megmutatták egymásnak a világukat, tanították egymást, értékeket közvetítettek. És formálták, erősebbé, gyémánttá csiszolták egymást. Valami jót, fény hoztak a világba. Ám ezt szétrombolták, összetörték és szétszakították. Így most mindkét szív vérzik.
Egyvalamivel azonban nem számoltak: hogy a szeretet tovább él. Az ilyen szerelem nem múlik el nyomtalanul, a kötelék nem tud teljesen elszakadni. A szeretet, a barátság örökre megmarad, világítani fog, és motivál a nagy tettekre. És ha majd mindkét fél megtalálja a gyógyulást, az emlékek erősebbé teszik őket, akkor majd ragyogni fognak. Már nem egyként, hanem két külön emberként. Két lélek, akik küzdenek az értékekért: javítják a világot, és a kisugárzásuk beragyogja a Földet.
Steve nem tőlem búcsúzott el, és én sem tőle vettem búcsút. Hanem azoktól a személyektől, akivé egymást tettük. Ők elvesztek. Az egyiküket elvette a Hydra, a másikat Ultron. A romokból pedig újra fel kell építenünk magunkat. Ebben segítenek az emlékek. Ha pedig újra találkozunk, akkor majd ragyogni fogunk. Már nem leszünk olyanok, mint egy férj és egy feleség, de barátok leszünk. Egymás testőrei. Társak. Épp ezért nem fogok elfeledni semmit.

Ég veled, Steve!

. . .

Az éjszaka közepén ébredtem fel. A levelet még mindig öleltem, de a könnyeim már felszáradtak. Ahogy a hátamra fordultam, valami megcsörrent a nyakamon: a medál még mindig rajtam volt. Ahogy a gyűrű is. Ezek nem törtek össze a rám hullott törmelék alatt, és nem estek le, amíg zuhantam. Valójában Tonynak köszönhettem, amiért nem zúztam össze magam: a páncélomon lévő rakéták maguktól bekapcsoltak, amikor észlelték a hirtelen magasságvesztést. Tony biztonsági óvintézkedésként szerelte be, normál esetben nem kapcsolt volna be, de most nem adta ki senki parancsot, hogy ne aktiválódjon. Megmentve ezzel az életemet.
Bámultam a plafont. A sötétet csak a kintről beszűrődő lámpák fénye bontotta meg, csendet pedig csak a gépek zúgása törte meg.  Egyedül voltam, hihetetlenül magányos. Éreztem már így magam egyszer. Az osztályommal voltunk a jégcsarnokban korcsolyázni. Két csoportra voltunk osztva: míg mi különböző feladatokat kaptunk, a másik csoport hokizott. Aztán egy idő után a mi csapatunk tagjai elmaradoztak, leálltak beszélgetni. Csak én nem. Nem éreztem magam odavalónak, így tovább róttam a köröket a pálya középső sávjában. Egyedül. Senki nem jött velem, senki nem kérdezte, miért halványult el a mosoly az arcomon, miért nézelődök reménykedve a hokizók felé, keresve egy embert a tekintetemmel. Ott volt körülöttem rengeteg ember, én mégis egyedül álltam középen. Akkor tapasztaltam meg újra, milyen is a magány.
Ám amikor idekerültem, és tagja lettem ennek a csapatnak, onnantól kezdve nem éreztem így. Befogadtak, elfogadtak, szerettek. Meghallgattak, és én is meghallgattam őket. Mély kapcsolatokat teremtettünk, miközben az embereket védtük. Velük hős lehetettem. Bosszúálló. Nem tökéletes katona, hanem jó ember.
Most nem magányt érzek. Nem ürességet és elhagyatottságot. Hanem fájdalmat. Szúró, torokszorító szívfájdalmat. Szinte látom, ahogy távolodik tőlem ez az élet. Soha többet nem futhatok, nem harcolhatok. Nem sétálhatok kéz a kézben a kapitánnyal, nem szárnyalhatok az égig, nem érezhetem a fű simogatását, nem róhatom a nagyváros utcáit. Nem lopakodhatok ellenséges bázisokon, nem gyakorolhatok Natashával, nem lephetem meg Samet futás közben. Nem érezhetem azt, hogy meg tudom védeni magam. Nem tudok megvédeni másokat. Nem lehetek többé Bosszúálló.
Küzdeni akartam ez ellen. Ülő helyzetbe tornáztam magam, ami ellen az izmaim sikoltva tiltakoztak. Gyenge voltam, a karom reszketett az erőfeszítéstől. Kitéptem a karomból az infúziót. Csak az ablakhoz akartam eljutni. A torkom elszorult, úgy éreztem, nem kapok levegőt. Felhajtottam a takarót. A lábaim furcsán egyenesen álltak, mintha szándékosan rakták volna így. Kézzel emeltem le őket, mintha a derekamhoz csatolt függelékek lettek volna, majd az ágy szélére ültem. Nem éreztem, ahogy megérintettem a combomon a bőrt. Nem éreztem a jéghideg kézfejemet, ahogy a takaró puhaságát sem. Olyan volt, mintha deréktól lefelé levágtak volna. Mintha az a rész nem tartozott volna hozzám. Borzasztó párhuzam: nem vesztettem el a lábaimat, de nem tudom használni, ugyanúgy, ahogy nem vesztettem el az életem és a tudásom, de nem tudom használni, alkalmazni.
Verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokomon, kapkodva vettem a levegőt. Nem, nem engedhetem, hogy ez így maradjon. Küzdenem kell. Nem akarok kiszállni, nem akarom, hogy minden áldozat kárba vesszen.
A kezemre támaszkodva felemelkedtem az ágyról. Steve azt mondta, meglepő dolgokra vagyok képes. Hogy az akaraterőm bámulatos. És hogy felülmúltam az elvárásaikat.
Ráhelyeztem a súlyomat a lábamra, úgy éreztem, stabilan állok. Remegtem, az egész testem reszketett, de már nem fordulhattam meg. Lépni próbáltam. Egyetlen, apró lépést tenni. Ám amint elengedtem az ágy szélét, összeestem. Rongyként hullottam a padlóra, leverve az éjjeliszekrény tartalmát. Kapaszkodni próbáltam, de már nem tudtam semmit elérni. És ahogy zuhantam, úgy omlott össze bennem minden. Az elhatározás és a küzdőszellem.
- Kate – szaladt be az ajtón Jack. Láttam, hogy mögötte orvosok hada várakozott, de nem engedte be őket. – Mit csináltál? – térdelt le mellém a padlóra, és szelíden felnyalábolt a földről.
- Steve azt mondta, képes vagyok rá – zokogtam. – Képes vagyok újjáépíteni önmagam, ahogy a múltkor tettem. De Steve nincs itt. Elment. Elvesztettem. És soha nem kapom vissza őt.
Jack tétovázott. Nem tudta, megteheti-e, amit szeretne. Nem mert megölelni, így végül csak a hajamat simította végig, majd finom mozdulatokkal betakargatott.
- Itt volt, amíg fel nem ébredtél – szólalt meg halkan, mire odafordítottam a fejem. – És csak nehezen tudott elmenni. Ahogy a többiek is. Mind jártak itt: Natasha, Tony, Clint, Thor, Sam és Wanda is. Nem hagytak egyedül, de tudták, hogy ezt az utat, ami előtted áll, egyedül kell bejárnod, nem tudnak segíteni. Te elbúcsúztál tőlük, ők pedig tiszteletben tartják a döntésed.
- Én nem akartam itt hagyni az egészet – suttogtam elgyengülve. Az erőfeszítés teljesen kimerített.
- Nem, nem akartad – hagyta jóvá Jack. Tekintetében olyan melegség volt, ahogy egy apa nézhet síró gyermekére. – De ha magadba nézel, és őszintén végiggondolod, rájössz, hogy szükséged van egy kis szünetre. Arra, hogy ne törjenek nap mint nap az életedre; hogy ne kerülj újra és újra lelkileg a padlóra, mert ilyen gyorsan senki nem képes újraépíteni magát. És most ők is nehéz időket élnek. Változott a csapatösszetétel. Nem akartak még ezzel is terhelni, de biztos vagyok benne, hogy szemmel tartanak. Szemmel tartanak, vigyáznak rád a távolból és továbbra is szeretnek. És Steve-nek igaza volt: ezt is át fogod vészelni. Mert még mindig erős vagy – tekintete tűzzel telt meg, ahogy végignézett az arcomon. Láttam magam a szemében: sebekkel borított vonásaimon különös árnyékok játszottak a kislámpa fényétől, ám a tekintetemben már ott volt az elszántság. Még mindig élt bennem az a makacs kislány, akit annyian próbáltak már kiölni belőlem. Sikertelenül.
- Sajnálom, hogy felébresztettelek – szóltam hosszú hallgatás után.
- Semmi gond – felelte gondtalan mosollyal. – De most már pihenned kéne.
- Itt maradsz velem, amíg elalszom? – kérdeztem. Nem akartam egyedül maradni. Idegen volt a hely, és a fájdalmat is enyhítette Jack jelenléte. Így talán könnyebben merülhetek el az álmok gondtalan világába.
- Persze – fáradt arca felderült, örült a felkérésnek, reakciójától pedig az én lelkem is könnyebb lett. Épp csak egy leheletnyit, de már ez is hatalmas változás volt. Mert megértettem, hogy nem kell teljesen egyedül küzdenem. – Mert még a végén megint a földön találunk.
- Csak a csillagokat akartam megnézni – feleltem bűntudatos hangon csukott szemmel, miközben Jack a fejemet simogatta óvatos mozdulatokkal az ágyam szélén ülve, vigyázva, hogy nehogy hozzáérjen a sebeimhez.
- Holnap megmutatom őket – ígérte. – De addig aludj! Pihenj és gyógyulj.

. . .

Nyitva volt az ablak, mikor reggel felébredtem. A késő májusi levegő beáramlott az ablakon, és lágyan megcirógatta a bőrömet. Minden békés volt, a gépekre pillantva láttam, hogy az életjeleim stabilizálódtak. Azonban a számadatok azt a változást nem mutatták, amit éreztem: a szérum kiürült a szervezetemből. Hogy maradéktalanul-e, abban nem vagyok biztos, de azok a részecskék, amik a Tesseracthoz voltak kötve, minden bizonnyal elégtek a kitöréskor. Nem tudom, mennyiben lesz ez kihatással rám, mivel a szérum nem közvetlenül az izmokra hatott, hanem segített, hogy elviselje azokat a terheléseket, amiket a kiképzés során kapott. Viszont a gyors reflexeimet és a fejlettebb regenerációs képességemet is attól kaptam. Mindenesetre bizonyságot ezekről csak a felépülésem után kaphatok.
Szerettem volna, ha itt lenne dr. Banner. Ő pár vizsgálat után meg tudná mondani, pontosan mi is történt velem és mik a kilátásaim. Hogy van-e esélye, hogy újra lábra álljak.
- Emlékszel arra a sztorira, amit Ed szokott mesélni? – szólalt meg Jack az ajtóban. Nem tudom, mikor jött be.
- Amikor a kiképzés elkezdése után egy héttel úgy gondolta, hogy már készen áll, és elment az extrém pályára? – kérdeztem vissza.
- Három napig orvosi ellátásra szorult, de csodálatos módon megúszta csonttörés nélkül – bólintott a férfi. – Ő is itt feküdt.
- Miért, hol vagyok? – tudakoltam.
- Egy elszigetelt kórházi létesítményben, amit S.H.I.E.L.D. ügynökök számára létesítettek, nem messze a kiképzőközponttól.
- A S.H.I.E.L.D. már nem létezik – mondtam beletörődve a dologba.
- Névleg nem – értett egyet Jack. – De az emberekben még él a régi rend, bennük megőrződött a szervezet és tovább él.
Ekkor pillantottam meg a tolószéket, ami a férfi mögött állt. Azonnal láttam, hogy mesteri tervezés. Pont a tökéletes méret, kényelmes, gyors, könnyen forduló, strapabíró kerekekkel. Tony műve. Értettem a célzást: nem maradhatok örökre ágyban.
Jack értette a pillantásom, és az ágyamhoz tolta a széket, majd kérdőn rám tekintett.
- Hadd próbáljam meg egyedül – kértem, ő pedig rám hagyta. Megnyomott egy gombot a karfán, mire az ülés az ágy magasságába emelkedett, az alján pedig aktiválódott a fék. Köszönöm, Tony! adtam hálát magamban.
Annak ellenére, hogy Jack szinte sosem fogadta el elsőre a kérésem vagy parancsom a kiképzés alatt, hisz számára nem egy vezető vagy egy Bosszúálló voltam, hanem csak egy lány, most egyetlen szó nélkül hagyta, hogy az én akaratom teljesüljön. Tudtam, hogy már ő sem ugyanaz az ember, mint aki volt. Már egyikünk sem ugyanolyan, mint amilyenek pár hónapja voltunk. Elmúlt a gondtalanság érzése, és attól félek, sosem fog visszatérni. Csakis akkor, ha sikerül visszatalálnunk önmagunkhoz. Ha sikerül felfedeznünk a romok alatt épségben maradt részeket, és abból újjáépíteni magunkat. Én így akartam elkezdeni.
Lassan ültem fel, bár az izmaim még a rengeteg fájdalomcsillapító ellenére is húzódtak, és hirtelen a sebeket is jobban kezdtem érezni. Lábaimat átvetettem az ágy oldalán, ám ott meg kellett pihennem. Hányinger kerülgetett, szédülés tört rám, a fejem kába volt a belém pumpált gyógyszerek hatása miatt. Jack várt. Nem akart addig közbe avatkozni, amíg nem kértem, de látszott, hogy tettre készen áll, ha valami baj lenne.
Kezem kinyúlt a karfáért, ám amint ránehezedtem, remegni kezdett. Még nem álltam készen. Először nem akartam beismerni a vereségemet. Már most tudtam, mit utálok legjobban a fogyatékosságomban: a kiszolgáltatottságot. A másokra utaltságot. Azt, hogy a legapróbb dolgokhoz is segítséget kell kérnem. Lehet, hogy idővel beletanulok, de most még nehéz. Eleven voltam, sokat mozogtam, ügynökként nem sokat pihentem és mindent magam végeztem. Most viszont már képtelen vagyok erre.
Aztán megláttam Jack szemét. Nem szánalom volt benne, csak támogatás. Gondolhatnám, hogy a bűntudata miatt maradt velem, mert részese volt ennek a folyamatnak, ami ezt tette velem, de tudtam, hogy nem így van. Őszintén akart segíteni és mindenben mellettem állni. Mert szeretett.
A kérdés már csak az volt, hogy én elfogadom-e. Elfogadom-e, hogy egyedül képtelen vagyok ezt végigcsinálni. Elfogadom-e a pillanatnyi vereséget, vagy hajthatatlanul törtetek előre és hamis álmokba ringatom magam. Elfogadom-e, hogy most minden megváltozott, és hogy valamit itt kell hagynom, hogy tovább tudjak menni. Elfogadom-e végre a saját döntésem vagy tovább álltatom magam. Steve azt kérte, tegyem. Engedjem el. Őt hagyjam itt, hogy tovább tudjak menni, és továbbra is az embereket tudjam szolgálni. Hogy fogadjam el, hogy hiába vágyom a csatatérre, hosszú távon nekem nem arra van szükségem. Hanem az állandóságra. Biztonságra.
Tudva, hogy Steve távolról velem van, könnyebb megtenni. Tudva, hogy Jack mellettem van, könnyebb megtenni. Tudva, hogy a barátaim mind támogatnak, még ha nem is lehetnek itt velem, könnyebb megtenni. Tudva, hogy helyesen cselekszem. Így hát megtettem.
- Segítesz? – kérdeztem Jacket, és tudtam, hogy nincs visszalépés, de furcsa módon megkönnyebbülést éreztem. Mintha valami tehertől szabadultam volna meg.
- Igen – felelte a férfi. – Mindenben segítek.
Szemében öröm ragyogott, mire én is elmosolyodtam. Egy rég nem látott kedves mosollyal. Nem egy felhőtlenül boldog ember mosolyával, hanem olyanéval, aki tudja értékelni az élet apró örömeit. Egy mosolyt, pár kedves szót, egy ölelést. Aki tudja, hogy akadályok állnak előtte, de nem egyedül kell végigmennie rajta. Tudva, hogy az életem egy csodálatos és felejthetetlen szakasza lezárult, de tudva, hogy most kezdődik egy új, Amiben ugyanúgy lesznek örömök és szenvedések, boldogság és fájdalom. De a cél ugyanaz: túlszárnyalni önmagad, és megvívni azokat a csatákat, amiket mások nem tudnának. Mert ezért kaptál ilyen kiváltságot. Ezért harcoltál, ezért szerettél, ezért gyűlöltél, ezért szenvedtél, ezért éltél. Ezért voltam Bosszúálló. Ezért vagyok Bosszúálló. És ezért leszek Bosszúálló.

2 megjegyzés:

  1. Még mindig csodálatosan írsz, még mindig imádom, hogy írsz, még mindig köszönöm, hogy írsz. Steve részét annyira imádtam olvasni, olyan szívtépően-keserédesen gyönyörű lett. Mint már írtam, teljesen meglepődtem, hogy Kate túlélte, és ez a lebénulás dolog...híres összeesküvés elmélet szövő vagyok, de ebbe valahogy nem gondoltam bele. Kate küzdeni akarásánál nem sok erősebb dolog van, de ahogy most itt visszatekintett a dolgokra, és felmérte jelenlegi helyzetét és határait, hihetetlen jó lett. Annyira realisztikusan írod ezt amúgy részben science-fiction történetet, hogy az valami hihetetlen. Jack 'visszatérésére' pedig szintén nem számítottam, és az elején nem is értettem miért kell ő ide, látszik, hogy én is nehezen engedtem el Kate és Steve régi kapcsolatát. De a végére már úgy éreztem, hogy mégis jók lesznek ők együtt, és Kate-nek tényleg erre van szüksége.
    Annyira köszönöm, hogy írod ezt, tényleg nem bírom hangsúlyozni, hogy mennyire szeretem ezt a történetet olvasni. <3<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én még mindig köszönöm, hogy olvasod a történetet, még mindig hálás vagyok, hogy folyamatosan írsz, támogatsz és hiszel ebben a történetben!<3
      Nehezen született meg ez az évad, mert egyszerűen nem volt időm írni, de minden pillanatát imádtam írni. Én is rengeteget küzdöttem,mert nem bírtam elfogadni, hogy Kate teljesen önálló karakter lett, de most már látom, hogy ez így van rendjén. Szerettem volna egy kerek történetet adni neki, megérteni és megértetni a döntéseit. Remélem, hogy sikerült.
      Steve-et pedig én is rettenetesen nehezen engedtem el, és ha nem akartam volna hű maradni a filmekhez, akkor nem tettem volna meg. És Katenek a Hydra terrorizmusa után szüksége volt a békére.
      El nem tudom mondani, mennyire meghatott, amit írtál, szóval mégegyszer nagyon köszönöm!:)<3

      Törlés