2017. december 6., szerda

Epilógus

 Egy év. Hosszú idő. Hosszú időbe telt, amire újra felépítettem önmagam. Egy hosszú, tanulással, önmagam és mások megismerésével töltött évig.
 Korántsem volt olyan könnyű beleszokni a tolószékes életbe, de megtanultam valami nagyon fontosat: az alázatot. Alázat kellett ahhoz, hogy belássam egyedül felöltözni sem tudok. Alázat kellett ahhoz, hogy elfogadjam mások segítségét; hogy hagyjam, hogy cipeljenek, toljanak, öltöztessenek, megmosdassanak és tornáztassák a lábam, hogy ne sorvadjanak el az izmaim. Alázat kellett ahhoz is, hogy ne ordítsak mindem alkalommal, amikor a nyomorommal szembesültem. Alázat kellett ahhoz, hogy felkeljek minden reggel és továbbmenjek. Hogy ne adjam fel. Soha.
 Jack egész végig mellettem állt. Ő volt az ápolóm, a segítőm és a barátom. Ha látta, hogy nem bírom tovább ép idegekkel, mesélni kezdett a csapatról, amivel lenyugtatott, és közben észrevétlenül befejezte, amit épp csinált. Borzasztóan éreztem magam, amikor első alkalommal segített felöltözni. Őt választottam, mert gyűlöltem annak a gondolatát, hogy idegenek nyúljanak hozzám. Jack legalább ismert és tudta, miért kerültem ide. Ugyanakkor dühített a tehetetlenségem, már vártam, mikor pillantom meg a szemében a szánalmat és a lesajnálást, de soha nem találtam meg. Még halvány árnyékát sem. Jack örökké kedves volt, nem kezelt sérült emberként, számára egyenlő voltam. Mindig gyengédség és szeretet volt a tekintetében, az érintésében. Várt, hagyta, hogy feszegessem a határaimat, belássam, mire vagyok képes és mire nem. Támogatott, minden módon. És azt hiszem, ennek köszönhetem, hogy végül már nem töltött el keserűség, amikor valamit  nem tudtam egyedül elvégezni.
Az orvosok nem túl bizakodóan fordultak felém, azt mondták, alig van esély a javulásra. Szerintük még az oly sokszor működő sokkhatás sem érne el eredményt. Mondjuk az is igaz, hogy nehezen okoznának nekem sokkhelyzetet, azok után, amit átéltem, márpedig több olyan élményt nem akarok szerezni. Jack azonban bíztatott. Ott volt velem, amikor ezt az orvosok közölték, és látta az elkeseredésem. Másnap beállított egy ismeretlen terepautával, aki lebénult emberekkel foglalkozott. Jól átmozgatta a tagjaimat és kedvesen bíztatott, hogy ne adjam fel. Mesélt hasonló helyzetű emberekről, és arról, hogyan dolgozták ezt fel. Pár nap múlva elvitt az épület másik szárnyába egy gerincsérült ember szobájához, majd hagyta, hogy az ablakon át figyeljem őket. Amit ott láttam, az adta meg a kezdő löketet: az elszántság, bizakodás és küzdés, ami a férfi arcán tükröződött, erőt adott. Egy héttel később már Jack segített nekem, eltanult mindent, amit kellett, én pedig hálásan fogadtam az odaadását.
A lövés okozta seb begyógyult a gerincemen, de a heg megmaradt. Gyűlöltem, mivel ez volt az oka mindennek. De aztán rájöttem, hogy amíg így gondolkodom, nem lesz részem javulásban. El kellett fogadnom a megváltoztathatatlan múltat. Egy idő után már nem úgy tekintettem rá, mint valami pusztítóra. Hanem egy új kezdetre.
És persze ekkor tudatosult bennem teljesen, hogy mit is jelent nekem Jack. Hogy mit is jelent a választásom. Egy lehetőséget az egyszerű életre. Arra az életre, amelyben nem szuperhősként küzdök istenek, szörnyek és nagy múltra visszatekintő gonosz világszervezetek ellen, hanem az egyszerű értékeket közvetítve formálom a világot. Persze sosem tudok majd elszakadni a múlttól, de nem is akarok. A Bosszúálló létet nem lehet kitörölni, hisz az egy életre szól, csak meg lehet találni a másik módját is a harcnak. Ez az én feladatom.
Ahogy telt az idő egyre kevesebbszer kaptam magam rajta azon, hogy a tekintetem a kapitányt keresi, vagy nyitnám a szám, hogy tanácsot kérjek. Egyre kevesebbszer ébredtem úgy fel, hogy álmomban vele táncoltam és reggel csak az ölelő karok hiányát éreztem. Egyre kevesebbszer érzem az ürességet, amit itt hagyott nekem. Mert én így akartam. És én hálás voltam neki, amiért ennyire szeretett.
Jack egyre közelebb került hozzám. Megismertem mélyebben, úgy, ahogy ő is engem. Meg kellett bíznom benne, de azt hiszem, akkor is megtettem volna, ha nem vagyok rákényszerítve. Más volt ez a kapcsolat, ugyanakkor mégis hasonló, de fogalmam sem volt, miért. Egy valami biztos volt: valami különös béke töltött el, ha Jackkel voltam, és minél több időt töltöttem vele, úgy világosodott meg előttem, hogy nem csak magamért küzdök. Hanem érte is. Nem hagyhattam, hogy kárba vesszen minden, amit értem tett.
Talán ez lehetett az oka, hogy sikerült. Azon a napon épp az intézmény parkjába mentünk. Miközben néztem a felhőtlen eget, Jack előhúzott egy kosarat és mosolyogva mondta:
- Meglepetés!
Az arca ragyogott, ahogy rám nézett és örömöt láttam rajta. Egy boldog, árnyéktól mentes mosolyt, olyat, amilyet nagyon régóta nem tudtam mutatni. Jack szeretett, de csak most értettem meg mennyire. Nem rajongott, nem volt őrülten szerelmes, hanem, mélyen, őszintén, odaadóan szeretett. Aztán rádöbbentem, hogy ezidő alatt bennem is elkezdődött valami, ami már megvolt akkor, amikor először találkoztunk. Hogy talán egyszer lehet több mint barát. Még túl friss a seb, de majd egyszer. Lehunytam a szemem és Steve-et láttam magam előtt. Bólintott és mosolygott. Szomorúan, de őszintén. És tudtam, hogy ideje végleg elengednem.
Néztem, ahogy Jack pokrócot terít a ragyogó zöld fűre, tekintetem végigfutott az arcán, amelyet jól ismertem. A szemén, ami oly gyakran kutatta az enyémet, ami bíztatott és erőt adott. Elmosolyodtam és hirtelen tudtam, hogy sikerülhet. Most kell megtennem. Így hát megragadtam a tolószékem karfáját és tolni kezdtem magam. Fölfelé. Akkor valami furcsa melegség töltött el, végigfutott a lábaimon. Egy pillanatig éreztem a szelet és a nap melegét a bőrömön. Aztán felálltam.
- Jack – szóltam, mire megfordult, én pedig könnyezve mondtam neki. – Meglepetés.



Eltiporhatnak, de meg nem győzhetnek, vádolhatnak, de meg nem hazudtolhatnak, elvehetik az életed, de nem vehetik el az igazságod.
Csak akkor nem vagy magányos az életben, ha jó ügyet védesz.
Nincs fizetség és jutalom az ilyen perben. De nincs alku sem.
Ezért soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz.”

Márai Sándor

2 megjegyzés:

  1. Ez gyönyörű lett. Istenem, megkönnyeztem a végére az egészet, mert olyan hihetetlenül csodálatos lett.
    Egy elképesztő kalandsorozaton kerssztül kísérhettem végig Kate-et, és borzasztó mód büszke vagyok rá. Egyszerűen hihetetlen jó lett ez a történet, mert ez nem csak egy Bosszúállók fanfiction, annàl jóval többé nőtte ki magát az idők során. Annyi mindent tanultam meg Kate-tel együtt az idők során, hogy az valami elképzelhetetlen.
    Így már tényleg eltudtam engedni Steve és Kate kapcsolatát, mert tudom, hogy ott van Jack, aki mindenre képes a lányért. Megnyugtató a tudat, hogy Kate képes lett elfogadni közel sem egyszerű helyzetét, pláne azok után, higy régebben mennyi mindenre milyen egyszeűen képes volt. Ez az alázat dolog pedig tényleg egy nagyon fontos dolog a helyzetében, és örülök, hogy képes lett rá.
    Szóval, hihetetlenül büszke vagyok Kate-re, de rád mégjobban, hogy létrehoztad ezt a történetet. Nem tudom már szavakba önteni megfelelően, hogy mennyire örülök, és hálás vagyok azért, hogy mindezt olvashatom. A legelső résztől fogva egyre jobb lettél, és egy elképesztő fejlődésen mentén keresztük a karaktereddel együtt. Egy igazi példakép vagy számomra, s bár nem ismerlek, de elképesztő mód büszke vagyok rá.
    Úgyhogy köszönöm és köszönöm, hogy itt ennek az egésznek a részesévé válhattam, mert egy csodálatos utazásnak lehettem tagja <3 <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én most csak épp szavakba próbálom önteni, hogy mit is érzek. El nem tudod képzelni, mennyire örülök ennek a fogadtatásnak! Egyrészt örülök, hogy sikerült valami kerek, egész történetet alkotnom (bár azt nem állítom, hogy nem lehetne folytatni, csak ahhoz még kell idő), másrészt csak remélni tudtam, hogy egy ilyen lelkes, aktív támogatót kapok, mint te vagy, aki végigkísér ezen az úton és érezteti velem, hogy nem hiába csinálom ezt! :) És hogy valaki a példaképének tartson, erről még álmodni sem mertem. Nagy felelősséget raktál a vállamra, de igyekszek megfelelni neki. :D
      Szóval szeretném megköszönni, hogy végig itt voltál velem, mindig új erővel és lelkesedéssel láttál el és hogy hitté a történetben! :) <3

      Törlés